A Pukekó

Találtam egy egész jó leírást a pukekóról, ami magyarul valahogy így hangzana:

Arra a következtetésre jutottam, hogy a Pukekók öngyilkos madarak. Gyakran látom őket az út mentén kószálni, ahogy épp megpróbálnak átkelni, amely tevékenységük folytán elég sokukat belegyalulják az aszfaltba. Mintha nem is fognák fel az autóút veszélyességét. Mindazonáltal WRB Oliver ornitológus másként vélekedik, amikor az mondja, hogy "a Pukekók bátor, félelmet nem ismerő madarak. Megtanulták, hogy a vonatok és autók ártalmatlanok, és nem törődnek velük."

Ha megszámolnám a tetemeket azon a viszonylag rövid útszakaszon, ahol hetente két- háromszor járok, évente biztos több, mint százan pusztultak ott el. Ha ezt megszoroznánk a hasonló útszakaszok számával, csodálkozhatnánk, hogy egyáltalán hogy nem pusztult még ki ez az állatfaj, de mégis, valahogy fennmaradt. Sőt, annyira gyakoriak, hogy gyakran méltatlanul megvetik őket.

Természetesen az útszélre azok a vízelvezetők vonzzák őket, amik a kedvenc élőhelyüket, a máshol gyakorlatilag eltűnt raupo lápot táplálják. Így egyáltalán nem tekinthetők butának vagy öngyilkos hajlamúnak. Az egész csak arról szól, hogy a kifejezetten kedvelt táplálékforrás megéri a kockázatot.

A Pukekó, a guvatfélék családjának tagja, amelybe a Weka is tartozik, valójában az egyik legnagyszerűbb (Új-Zélandi) madarunk, és nem szolgált rá a közhely táplálta megvetésre.
Szokták még emlegetni a Bíbor Lápi Tyúk vagy Kék Fú neveken is, bár nem igazán bíbor színűek, inkább legnagyobbrészt sötétkék, indigókékbe hajló színük van. A hátuk és a szárnyuk fekete, zöldes fénnyel, a faroktollak alsó fele pedig tiszta fehér. A nagy skarlátvörös csőr és a narancssárga-piros lábak együtt egész különös összhatást kölcsönöznek a madárnak.

Tizenöt alfaja létezik, és a Pukekó előfordul Dél-Európában, Afrikában, Indiában, Délkelet-Ázsiában, Új-Guineán, Melanéziában, Nyugat-Polinéziában, valamint Ausztráliában és Új-Zélandon, így valóban rendkívül elterjedt. A melanotus forma költ Észak- és Kelet Ausztráliában, Tasmánián és Új-Zélandon, beleértve a Kermadec és Chatham szigeteket.

Az Új-Zélandi Madarak legjobb forrásműve, a Heather and Robertson Field Guide szerint, úgy néz ki, hogy Új-Zélandon 1000 évvel ezelőtt jelent meg, ám csak néhány száz évvel ezelőtt, az erdőségek kivágásával egyidőben szaporodott el.

A Pukekónak kiterjedt költési időszaka van, általában Augusztustól Márciusig, de a hímek akár Áprilisig is udvarolhatnak a tojóknak, és késő ősszel sem ritka a kis csibék látványa. Inkább csoportok, mint párok foglalnak el egy területet. Egy csoport két tojóból és legalább két hímből áll, és közösen költenek. A csoporthoz tartozhatnak nem-párosodó segédek is, előző fészekaljakból származó utódok, akik segítenek a csibék etetésében és ápolásában. Ez az együttműködési képesség a faj sikerének a kulcsa.

Az étrendjük vegyes mocsári és réti növényekből, rovarokból, békákból, kisebb madarakból és tojásokból áll. Jól boldogulnak a farmokon, és kártevőknek tartják őket a búza és zöldségtermésben okozott károk miatt.

Oliver, mindíg készen a madarak védelmére, azt mondja, hogy a Pukekó egész addig hasznos madár, amíg a hernyókat és szöcskéket eszi a termőföldből. "Mindamellett egész rémisztő bűnlajstroma van. Tapasztalt burgonyaföld fosztogató, éjszakánként portyázik. Burgonyát, kumarát, és egyéb zöldségeket, valamint jelentős mennyiségű füvet és lóherét fogyaszt. Ha alkalma van rá, szárnyasok és kacsák tojását is megeszi, és megöli a kis kacsákat, amiknek aztán csak a fejét eszi meg."

Az érme másik oldalán, a réti héják gyakran megtámadják a Pukekókat, míg a patkányok és menyétek kifosztják a fészküket. Ilyenkor a Pukekók összegyűlnek és a fosztogatókat nagy rikoltozás közepette zavarják el. Oliver még azt is említi, hogy sokszor látták, amint a menyétek elzavarásába a szomszédos pukekó csoportok is beszálltak. Biztosra vehetjük, hogy a folyó mentén éjszakánként visító "kék halál" a menyétekre és patkányokra csap le.

A fedezékkel teli helyeken a Pukeko inkább elszalad vagy elúszik a veszély elől, de nyitottabb terepen rövid szakaszon repülhet is. Nehézkesen száll fel, ügyetlenül repül, repülés közben a lábaival kalimpál, és gyakran fán vagy bozótosban köt ki kényszerleszállás közben.

A keleti parti Maorik azt állítják, hogy a Pukekót az ő őseik hozták be, a Horouta kenun, amelyik úgy huszonnégy emberöltővel ezelőtt ért partot, ahogy azt Elsdon Best feljegyezte. Mindamellet azt is említi, hogy a nyugati parti Aotea törzs szerint a Pukekót, a Kiore-t és a Karaka fát mind az ő őseik hozták az Aotea nevű csónakon.

A Pukekók igazi karakteres madarak, megfigyelőiket sokat mulattatják. A faroktollak alsó fehér része szemtelenül kivillan minden mozdulatukkal, és a magas tónusú, nyafogó hangjuk a kifejezések teljes skáláján átível a kiváncsiságtól a kérdőrevonáson át a szidalmazásig. Guthrie Smith természetbúvár szerint nagyszerű házikedvencek lehetnek és minden vidéki családnak kéne tartania.

De most tényleg, ezek után hogy lehetne nem szeretni ezeket a madarakat?