Tündérország testközelből

Most megpróbálom leírni a leírhatatlant, elmesélni az elmesélhetetlent, megemlékezni Új-Zélandi körutazásunk fénypontjáról, a Fiordlandbe, Milford Sound-hoz tett egésznapos kirándulásunkról. Érdekes módon a legnagyobb élmény nem is maga a végállomás, hanem az odavezető út látványa. A kirándulás fejenként 150 dollárban volt, de minden centje többször megérte.

Queenstown-ból reggel nyolckor indultunk, egy hosszú, négy órás buszútra Milford Sound felé. Az út első szakasza hosszú tavak mellett, meredek dombok oldalában kanyarogva telt el. Itt mesélte a buszsofőrünk, hogy a meredek domboldalakat az itt élő farmerek nevezték el "az ördög lépcsőjének" (devil's staircase), mert nem egy jószáguk végezte a tóban, mikor ezeken a dombokon keltek át az azokon túl elhelyezkedő legelők felé.

Bő két órás, legelőkkel tarkított, kevésbe izgalmas tájakon keresztüli utazást követően értünk Te Anau-ba, ahonnan egy fél órás nagyobb pihenőt követően indultunk tovább. Te Anau szintén egy tó partján helyezkedik el, a Fiordland nemzeti park határán, egyben sok oda vezető túristaút kiinduló állomása is. Akinek nem volt sürgős dolga, nyugodtan meg tudta tekinteni Te Anau főterének ékességét :) , a két méteres Takahe szobrot. (A Takahe a Pukekó röpképtelen rokona, sajnos már szinte teljesen eltűnt a vadonból) A szokásos szuvenir boltok itt is megvannak, ám talán a település távoleső elhelyezkedése miatt itt akár 30-40 százalékkal olcsóbb árakon kaphatjuk meg a csecsebecséket. Miután jól bevásároltunk, besütiztünk, már mentünk is tovább az út érdekesebb szakasza felé.

Következő megállónk egy leginkább Rohan síkságaira hasonlító, hegyekkel szegélyezett füves pusztaság volt, ahol igazából csak a fotózás kedvéért álltunk meg. A sofőrünk elmesélte, hogy a területet Eglinton grófja nevezte el idelátogatásakor, valahogy így:
Earl Eglinton: -Legyen ez az Eglinton völgy, legyen az az Eglinton hegy, legyen...
Geográfus: -De ennyi mindent nem lehet ugyanarról az emberről elnevezni.
Earl Eglinton: -Rendben, akkor legyen az az Earl hegység... :)

Innen tovább egyre több havas hegyvonulat kezdett feltűnni és magasodni körénk két oldalról. A 45. déli szélességet átlépve hamarosan a Tükör tavaknál (Mirror Lakes) tettünk rövid, fotózós kitérőt. A közeli havas hegycsúcsok még csúnya felhős, esőreállós időben is gyönyörű látványt nyújtanak a kis tavak vízfelszínén visszatükröződve. Innen egyre sűrűsödő erdő szegélyezte további utunkat.

És hamarosan kezdődött a varázslat. Az érzés, ami áthatja ezt a tájat, teljességgel leírhatatlan.A hegyi szerpentineken haladva egy-egy tisztásos részen kitekintve mély völgyeket láttunk, sűrű sötét erdővel borítva ameddig a szem ellát. Hamarosan eltűntek az erdők, és cserjésebb, zsombékosabb táj vette át a képet. Végig egy folyómeder mellett haladtunk, amiben türkízkék víz hömpölygött. Felfele nézve szédületes magasságokat láttunk, szinte függőleges, szürke, csuronvizes hegyoldalakat ködbe vesző csúcsokkal. Csodálatos vízesések mellett haladtunk el, majd megálltunk egy patak mellett, aminek kristálytiszta vizét nyugodt szívvel megkóstolhattuk, kulacsunkat feltölthettük vele. Innen egyre inkább zuzmós, köves táj kezdett dominálni, ahogyan tovább emelkedtünk a hegyek közt.

Következő megállónk egy alagút bejárata előtt volt, ahol negyedórás pihenőnk amiatt volt, mert az alagút egyirányú, és negyed órába telik, amíg átérnek rajta a járművek. A parkolóban öt kíváncsi Kea madár szórakoztatta az érdeklődőket. Na jó, épp kaja után néztek, de egész közel merészkedtek az emberekhez mindeközben. A nézelődést a busz éles kürtje szakította félbe: az alagút hamarosan megnyílik, s mi mehetünk tovább.

És ott, az alagút túloldalán kitárult maga a tündérország. A meredek szerpentint, amelyen eltörpültek az alant haladó buszok is, körülöleli egy gyakorlatilag függőleges sziklafal, amelyet ezüsttelérként csillogó vékony, magas vízesések tarkítottak. Ahogy ereszkedtünk lefelé a szerpentinen, az eddig látottak egy zanzásított változatán haladtunk keresztül: a sziklás mohás részt gyorsan felváltották a cserjések, majd a sűrűsödő erdő, mindenhol érződőtt az esőerdőket áztató víz állandó jelenléte. Gyors folyású hegyi patakok sziklákkal és tajtékzó kristálytiszta vízzel teli medrei szelték keresztül a sűrű dzsungelt, míg végül leértünk a kikötőbe.

Itt hamar feltereltek minket az itt horgonyzó hajók egyikére, ahol kis szendvicsünket megkaptuk, s még bőven fogyasztottuk, amikor a hajónk kifutott. Az idő nem éppen a hajókázáshoz való volt, így esőkabátot begombolva küzdöttünk az elemekkel a hajó nyílt fedélzetén a csodálatos kilátásért. Ahogy a hajónk a tengerhez ért, az idő is kezdett csendesedni, így a hajókázás második felében már napot is láttunk. Meg fókákat unottan napozni az öböl partmenti szikláin.



Aztán belevezették a hajó orrát egy nagyobb vízesésbe, hogy aki - a szóbeszéd szerint - örökké fiatal akar maradni, az megfürödhessen benne. :) A permetből jutott mindenkinek, aki a fedélzeten volt, szóval fiatalokból nem lesz hiány... és a szikláról a tengerbe zúduló vízesés sem egy utolsó látvány.

Hajókirándulásunk végeztével mégegyszer végigcsodálhattuk az idevezető utat, majd újabb 4 óra buszozást követően fáradtan, de gyönyörű emlékekkel gazdagabban zárhattuk le a napot.