2007. július 31., kedd

A Tui

A Tuira először Waiheke szigetén lettem figyelmes, sőt, nehéz lett volna nem felfigyelni erre a született zenészre: be sem állt a szája egész idő alatt. Kinézete bohókás, olyan, mintha elegáns frakkba öltözött volna, a nyakánál pedig kitűrődött a fehér inge, ahogy kihúzta a mellkasát. A tollas tények sok szépet írnak e madárkáról, úgyhogy akkor nézzük is, mit tudhatunk róla:

A Tui az egyetlen őshonos madár, amelyik nem csak, hogy túlélte, de kifejezetten jól érezte magát az emberek megjelentével is ezeken a szigeteken. Nemzeti tudatunkba semmilyen más Új-Zélandi madárhoz foghatóan férkőztek be, még a Kiwit is lepipálva, akit manapság alig látunk vagy akár hallunk. A Tui hétköznapjaink belsőséges része lett, miközben annyi más madárfaj hanyatlásnak indult és halt ki, vagy lapult inkább meg a sűrű bozótosban és kerülte a jelenlétünket.

Ó, hogy mennyire szeretjük ezeket a madarakat. Kertjeinket nekik ültetjük tele lennel, kowhai-val, puririvel és az Ausztrál virágzó cserjékkel, hogy ENTICE őket, ami nagyon is helyén van, mivel a síkságaink erdeit szinte teljes egészében legelőkké és szántóföldekké változtattuk, ezzel megfosztva madarainkat téli élelemforrásuktól.

Oly hangos madarak, mintha mindíg csak a figyelemre vágynának, mindíg "folytatják", kuncognak és vihorásznak, mielőtt rázendítenének csodálatos dalukra. Olyan egyszerű költőien beszélni róluk, ők Új-Zéland igazi csalogányai. Guthrie-Smith ornitológus fenntartotta azt a nézetét, miszerint "a Tui énekének legnagyobb részét nem halljuk, mivel szerintem a hangok túl magasak az emberi fül számára. Gyakran látom egész közelről, ahogy a madár torkából teljességgel hallhatatlan dal tör elő."

Guthrie-Smith látott tojót is énekelni a fészkében. "Közel voltunk hozzá, mégis úgy énekelt, mintha a dalnak nem lenne vége, mintha a világ túlcsordulna az élet gyönyörűségétől ahhoz, hogy bármi gonoszság vagy rablás történhessen. A nap ragyogott a folyó felett, a levelek a zöld minden árnyalatában pompáztak, a madárból áradó csodás szeretet minden félelmet elűzött."

A Tui fénylő, metálos zöld színű, kékes-lila fénnyel a vállán, farka felső oldalán és a begye aljánál, a nyakat fehér, szálas tollak ékesítik.

Domináns mézevő, aggresszív és összeférhetetlen, elűz más Tuikat és egyéb madarakat is, különösképp a Korimako-t a táplálkozási területéről. Gyors röptű, szárnycsapásainak hangja jellegzetes. Ennek a hangos, zajos repülésnek az az oka, hogy a nyolcadik főtollon van egy bevágás, amitől a szárnyvégek rezegnek.

A könyvek szerint a Tuik általában magányosak. Az erdőben a fák tetején élnek, ahol a virágok és gyümölcsök teremnek. Amikor két hely között utazik, általában magasan repül. és hirtelen bukik le a céljánál.

Habár több Tui is ehet ugyanarról a fáról, egyértelműen kijelölik a territóriumaikat. A párzási időszakon kívül részben nomád életmódra váltanak, városokba és vidéki kertekbe, erdősávokba utaznak bőséges nektár és gyümölcsforrások után kutatva. Vannak madarak, amelyek rendszeresen költöznek az egymástól legalább 20 kilométerre fekvő nyári fészkelő és téli éléskamraként szolgáló területek között.

Párzási területüket szeptember-októberben alakítják ki, és magas ágakról énekelnek. A tojó építi egymaga a fészket, ami egy gallyakból összetákolt struktúra, fűvel kibélelve, leginkább egy villás ágon. Mindkét szülő eteti a fiókákat.

A madár, amelyet a Tui és Koko neveken kívül még sok más néven is hívnak, nagy tiszteletnek örvendett a Maorik körében is, sok történetük szól kapcsolatukról. Amellett, hogy a Tui volt az egyik kedvenc eledelük, gyakran kalitkában is tartották, és megtanították őket beszélni, sőt, akár üdvözölni az embereket egy marae-n. Sok ilyen madár olyan híres volt, hogy akár harcoltak is értük.

2007. július 29., vasárnap

unalom

A kockakő közé került import pukekókaka okán Lenin mauzóleumát ma lelinóleumozzák. Más hír nincs.

2007. július 28., szombat

Az első hónap

Pukekóink örvendeznek, mert már egy egész hónapja minden nap tutujgattuk őket, s jól esik nekik ez az odafigyelés. A Pukekó Kaka pont egy hónapja indult, akkor épp a diploma honosítás eredményeire vártam, s kínomban, hogy mennyire lassan telik az idő, elkezdtem firkálni. Éppenséggel volt is miről, így utóbb visszaolvasva.

Szót ejtettem madarakról (eddig a pukekó, a weka, a kereru, és a kea került bemutatásra), megemlékeztem a márciusi Új-Zélandi körutazásunk néhány állomásáról (Matamata, Waitomo, Otorohanga, Punakaiki, az Otago félsziget, és a mesés Milford Sound került eddig szóba), leközöltem néhány érdektelen hírt új köntösben, próbáltam mókásra fogni néhány viccel a dolgot, megemlítettem pár egészséggel kapcsolatos témát is, és végül, de nem utolsó sorban, beszámoltam a vízumügyintézéssel kapcsolatos fejleményekről. Pukekóink mindeközben megjárták a blogtornát is, igaz, kieső ágon.

Mindeközben olvasótáborom töretlen emelkedését láttam a statisztikában, aminek külön örülök, így legalább nem csak magamat szórakoztatom.

Ami talán vicces, milyen dolgokra kerestek azok, akik tényleg csak véletlenül kerültek ide: volt, aki "Kaká képei"-t nem találta, valaki pedig a "tengerparti kukkolás" helyett kapott valami mást, mint amire szerintem számított. A legtöbben azért, ha jól láttam, találtak valamit, ami őket tényleg érdekelte.

Az első hónap hát így telt, a folytatás is valami hasonló lesz, remélem mindenki örömére. Blogra fel, Kiwik és majdnem Kiwik, ja, meg Pukekók, mindenek felett!

2007. július 27., péntek

14 nyomós ok Auckland mellett...

1. Auckland sátánimádó lakóinak nem kell átesniük a halál kínjain, mert a pokolba való átmenet szinte észrevehetetlen.
2. Auckland kevesebb szótagból áll, mint Wellington, így az Aucklandiek is ki tudják mondani.
3. Azoknak az embereknek is kell valahol élniük, akik nem tudnak Wellingtonba bejutni
4. A méretgazdaságosság azt diktálja, hogy gazdaságilag optimális, ha egy helyen tömörül az összes öntelt pózoló az idegesítő szokásaikkal és idióta frizuráikkal.
5. Auckland társadalmilag, gazdaságilag, és kulturálisan oly mértékben vegyes, hogy könnyen be tudsz illeszkedni, akármilyen balfék is legyél.
6. Az Aucklandiek sok furcsa önmegerősítő dolgot csinálnak, mint például, hogy a liga csapatukat "Harcosok"-nak nevezik, és az amúgy nyugodt életükbe megpróbálják a veszély képzetét becsempészni azzal, hogy a Mount Eden-t, a Mount Wellington-t és a Rangitoto-t "vulkánnak" hívják annak ellenére, hogy azok már 3 millió éve kialudtak.
7. Auckland várostervezői tudatosan terítették ki Aucklandet egy nagy területen. Így amikor Aucklandben vagy, a lehető legkisebb annak a statisztikai valószínűsége, hogy belefutsz egy Aucklandibe.
8. Azt gondolni, hogy a City Life egy igényes Új-Zélandi dráma, és hogy a Shortland Street az Új-Zéland frissen felfedezett tehetségeinek műsora nem tűnik röhejesnek ha mindenki más is így gondolja.
9.Az Aucklandi Rugby Unió a Szuper 12 csapatát egy színről nevezte el, arra az esetre, ha netán lenne süket rajongójuk.
10. Auckland a nemzet antidepresszánsa. Azon szerencsések, akik nem Aucklandben élnek, ebbe a ténybe kapaszkodnak, valahányszor csak depresszió kerülgeti őket.
11. Auckland életbevágóan fontos Új-Zéland idegen invázió elleni védelme szempontjából. A megszálló űrszörnyek egyenesen a legnagyobb városközpont felé veszik az útjukat, azt gondolván, hogy az valami fontos hely. Amíg az idegenek az időt a csalétkünk lerohanására fecsérlik, a többiünknek van időnk ellentámadást szervezni. Auckland ezen aspektusa fontosabbá vált azóta, hogy felfedezték a Marsi életet.
12. A Kaitaia-i embereknek valahol tankolniuk kell útban Wellington felé.
13. Az Aucklandiak kigyógyultak a fallikus méret-hiányérzetükből azzal, hogy egy 40 emelet magas, bunkós végű póznát állítottak a város közepébe.
14. Aucklandnak fontos szerep jut a Maori mitológiában. A Maori legenda szerint az Északi Sziget Maui hala. Wellington Maui halának feje és szája, New Plymouth és Gisborne az úszói, Auckland pedig a segge luka.

Tündérország testközelből

Most megpróbálom leírni a leírhatatlant, elmesélni az elmesélhetetlent, megemlékezni Új-Zélandi körutazásunk fénypontjáról, a Fiordlandbe, Milford Sound-hoz tett egésznapos kirándulásunkról. Érdekes módon a legnagyobb élmény nem is maga a végállomás, hanem az odavezető út látványa. A kirándulás fejenként 150 dollárban volt, de minden centje többször megérte.

Queenstown-ból reggel nyolckor indultunk, egy hosszú, négy órás buszútra Milford Sound felé. Az út első szakasza hosszú tavak mellett, meredek dombok oldalában kanyarogva telt el. Itt mesélte a buszsofőrünk, hogy a meredek domboldalakat az itt élő farmerek nevezték el "az ördög lépcsőjének" (devil's staircase), mert nem egy jószáguk végezte a tóban, mikor ezeken a dombokon keltek át az azokon túl elhelyezkedő legelők felé.

Bő két órás, legelőkkel tarkított, kevésbe izgalmas tájakon keresztüli utazást követően értünk Te Anau-ba, ahonnan egy fél órás nagyobb pihenőt követően indultunk tovább. Te Anau szintén egy tó partján helyezkedik el, a Fiordland nemzeti park határán, egyben sok oda vezető túristaút kiinduló állomása is. Akinek nem volt sürgős dolga, nyugodtan meg tudta tekinteni Te Anau főterének ékességét :) , a két méteres Takahe szobrot. (A Takahe a Pukekó röpképtelen rokona, sajnos már szinte teljesen eltűnt a vadonból) A szokásos szuvenir boltok itt is megvannak, ám talán a település távoleső elhelyezkedése miatt itt akár 30-40 százalékkal olcsóbb árakon kaphatjuk meg a csecsebecséket. Miután jól bevásároltunk, besütiztünk, már mentünk is tovább az út érdekesebb szakasza felé.

Következő megállónk egy leginkább Rohan síkságaira hasonlító, hegyekkel szegélyezett füves pusztaság volt, ahol igazából csak a fotózás kedvéért álltunk meg. A sofőrünk elmesélte, hogy a területet Eglinton grófja nevezte el idelátogatásakor, valahogy így:
Earl Eglinton: -Legyen ez az Eglinton völgy, legyen az az Eglinton hegy, legyen...
Geográfus: -De ennyi mindent nem lehet ugyanarról az emberről elnevezni.
Earl Eglinton: -Rendben, akkor legyen az az Earl hegység... :)

Innen tovább egyre több havas hegyvonulat kezdett feltűnni és magasodni körénk két oldalról. A 45. déli szélességet átlépve hamarosan a Tükör tavaknál (Mirror Lakes) tettünk rövid, fotózós kitérőt. A közeli havas hegycsúcsok még csúnya felhős, esőreállós időben is gyönyörű látványt nyújtanak a kis tavak vízfelszínén visszatükröződve. Innen egyre sűrűsödő erdő szegélyezte további utunkat.

És hamarosan kezdődött a varázslat. Az érzés, ami áthatja ezt a tájat, teljességgel leírhatatlan.A hegyi szerpentineken haladva egy-egy tisztásos részen kitekintve mély völgyeket láttunk, sűrű sötét erdővel borítva ameddig a szem ellát. Hamarosan eltűntek az erdők, és cserjésebb, zsombékosabb táj vette át a képet. Végig egy folyómeder mellett haladtunk, amiben türkízkék víz hömpölygött. Felfele nézve szédületes magasságokat láttunk, szinte függőleges, szürke, csuronvizes hegyoldalakat ködbe vesző csúcsokkal. Csodálatos vízesések mellett haladtunk el, majd megálltunk egy patak mellett, aminek kristálytiszta vizét nyugodt szívvel megkóstolhattuk, kulacsunkat feltölthettük vele. Innen egyre inkább zuzmós, köves táj kezdett dominálni, ahogyan tovább emelkedtünk a hegyek közt.

Következő megállónk egy alagút bejárata előtt volt, ahol negyedórás pihenőnk amiatt volt, mert az alagút egyirányú, és negyed órába telik, amíg átérnek rajta a járművek. A parkolóban öt kíváncsi Kea madár szórakoztatta az érdeklődőket. Na jó, épp kaja után néztek, de egész közel merészkedtek az emberekhez mindeközben. A nézelődést a busz éles kürtje szakította félbe: az alagút hamarosan megnyílik, s mi mehetünk tovább.

És ott, az alagút túloldalán kitárult maga a tündérország. A meredek szerpentint, amelyen eltörpültek az alant haladó buszok is, körülöleli egy gyakorlatilag függőleges sziklafal, amelyet ezüsttelérként csillogó vékony, magas vízesések tarkítottak. Ahogy ereszkedtünk lefelé a szerpentinen, az eddig látottak egy zanzásított változatán haladtunk keresztül: a sziklás mohás részt gyorsan felváltották a cserjések, majd a sűrűsödő erdő, mindenhol érződőtt az esőerdőket áztató víz állandó jelenléte. Gyors folyású hegyi patakok sziklákkal és tajtékzó kristálytiszta vízzel teli medrei szelték keresztül a sűrű dzsungelt, míg végül leértünk a kikötőbe.

Itt hamar feltereltek minket az itt horgonyzó hajók egyikére, ahol kis szendvicsünket megkaptuk, s még bőven fogyasztottuk, amikor a hajónk kifutott. Az idő nem éppen a hajókázáshoz való volt, így esőkabátot begombolva küzdöttünk az elemekkel a hajó nyílt fedélzetén a csodálatos kilátásért. Ahogy a hajónk a tengerhez ért, az idő is kezdett csendesedni, így a hajókázás második felében már napot is láttunk. Meg fókákat unottan napozni az öböl partmenti szikláin.



Aztán belevezették a hajó orrát egy nagyobb vízesésbe, hogy aki - a szóbeszéd szerint - örökké fiatal akar maradni, az megfürödhessen benne. :) A permetből jutott mindenkinek, aki a fedélzeten volt, szóval fiatalokból nem lesz hiány... és a szikláról a tengerbe zúduló vízesés sem egy utolsó látvány.

Hajókirándulásunk végeztével mégegyszer végigcsodálhattuk az idevezető utat, majd újabb 4 óra buszozást követően fáradtan, de gyönyörű emlékekkel gazdagabban zárhattuk le a napot.

2007. július 25., szerda

A Kea

A Milford Sound-i csodálatos utazásunk során mesélt érdekes történeteket a buszsofőrünk Új-Zéland egyik legkülönlegesebb madaráról, a Keáról. Ennek a papagájféle madárnak messze földön híres az intelligenciája, mindamellett, vagy épp pont annak által, rendkívül játékos a természete. A legjobb sztori, amit eddig hallottam róla az egy a Milford Track-en túrázó kisebb csoport története volt. Egyik este, három pár túrabakancsot a sátor előtt hagytak száradni, ám az éjszaka folyamán ott járt egy Kea, aki úgy gondolta, hogy megvicceli a főhőseinket, és mindhárom pár cipőből csak a jobbosokat megfogta, és jó magasra felakasztotta a környező fákra. Majd megült egy fán, és reggel a pórul járt főhőseinket még jól körbe is röhögte. Én meg kifejezetten kedvelem a rosszcsont, kelletlenkedő madarakat, így több se kellett, hogy megkedveljem a Keát. Lássuk akkor a tollas tényeket:

A Déli Alpok erdővonala felett Új-Zéland Déli Szigetének kiterjedt bozótos, cserjés, sziklás, zsombékos területek vannak, igen meredekek és nehéz rajtuk átkelni. Az egész régió kegyetlen hegyi klímának van kitéve, hó és zord szelek látogatják télen, pára és szél nyáron. Itt, valamint a bükkerdők felső határán él a Kea, a világ egyetlen hegyi papagája, aki a legfejlettebb majmokat is megszégyenítő intelligenciával büszkélkedhet.

A Kea legendák hőse lett, nem csak Phillip Temple csodás könyveiben, de azok emlékezetében is, akik egyszer már kapcsolatba kerültek ezzel a nem mindennapi madárral, a hegyek bohócával, vagy vészjóslóbb nevén, a szárnyas farkassal.

Tavasszal a Kea hegyi százszorszépeket ás elő a havasi legelőkön, vagy a hóbuckák határán és a sziklák körül kutat alacsonynövésű növények és kisebb bogarak után. Nyáron az alpesi bozótosban keresgélnek gyümölcsöt, magvakat és virágokat. Ősszel a bükkerdőkben tanyáznak, rügyeket, leveleket és csonthéjas gyümölcsöket esznek. A tél a legkegyetlenebb időszak számukra, amikor sokuk éhenhal. Állati zsír után kutatva darabokra szaggatják a tetemeket, hogy megegyék a húst és a belső szerveket.

A Keák egy kis közössége egy elhagyatott völgyben kísért, ahol a hegyek meredeken futnak a tengerig, és ahol a fekete vészmadarak, a "bárány madarak" is fészkelnek. A kifejlett madarakat nem látni egész nap, mert a tengeren halásznak, de éjszaka visszatérnek a fiókáikhoz a sziklákat környező pázsitba ásott fészek-lukaikba. A pufók fiókák négy hónapos korukra olyan jól tápláltak a félig megemésztett halaktól, amiket szüleik hoztak, hogy vastagon hájasok, és jópár font a súlyuk. A helyiek nagy számban gyűjtötték be őket. Nemkülönben a Keák.

A Kea végigoson a viharmadarak fészek-lyukainak környékén, egyszer-egyszer lehajolva hallgatózva. A viharmadár fiókák csöndben kuporognak a fészkekben, de esetenként csipognak egy kicsit. A Kea erre vár csak, és már el is kezd ásni. A csőrét csákányként használva a a fészek bejárata körüli földet félretúrja, így jut be a fészekbe. A bárány-madár sem teljesen védtelen azért, halolajat tud fröcskölni a Kea arcába. A csákányként nagyon hatásos csőr azonban ekkor kampóvá alakul, és darabokra tépi a kis viharmadarat.

A Keának ez a gyilkos viselkedése, és azon hajlama, hogy merinó juhokat támadjon meg magas vidékeken, tette oly ellentmondásossá e madarat, és vezetett az üldöztetéséhez, amelynek során legalább 150,000 madarat mészároltak le az elmúlt 130 évben. A viselkedéskutatók több, mint egy évszázadon át vitatkoztak e madár jelleméről, de a legfrissebb kutatások új fényt vetettek a madár különleges viselkedésre és történetre.

A papagájok Nestor nemzetsége három tagjának, a Keának, a barna unokatestvérének, a Kakának, és közeli rokonuknak, a Norfolk Szigeti Kakának, a közös őse feltehetőleg Ausztráliából származik. Az ős-Nestor hozzávetőleg 20 millió éve érkezhetett Új-Zélandra. A Pleisztocént követő klímaváltozással és kisebb szigetekre szakadással két különálló faj fejlődött ki. A békésebb északon kifejlődött faj lett a Kaka, amely a gyümölcsre és nektárra specializálódott, míg a déli, sokkal kegyetlenebb, bükkerdők uralta környezetben élő faj lett a Kea, amely olyan viselkedési stratégiákat és táplálkozási szokásokat fejlesztett ki, amellyel a jég hátán is meg tudott élni. Ott maradt hát a szélsőséges lakhelyen a Kea, e szokatlan faj, minden bizonnyal a nagy sast és más ragadozókat a maradékokért követve, és milliónyi itt költő viharmadár életét megkeserítve, mígnem az emberek első hulláma meg nem érkezett.

Amikor az emberek az erdőket felégették, a Moákat a kihalásig vadászták, és a polinéziai patkányok gyakorlatilag kiszorították a viharmadarakat a szigetről, a Keák más táplálékforrásra álltak át. Általános étrendűként elég jól ellenáltak azoknak a környezeti változásoknak, amelyek sok másik madárfajt a kihalásba sodortak.

Az emberek második hulláma a Keák számára kedvező fordulatot hozott. Amíg a Kaka populáció hanyatlásnak indult a bozótos növényzet felégetésével, a Kea populáció erős növekedésnek eredt az európai telepesek megérkeztével, és a magasabb vidéken való megtelepedésükkel az 1840-50-es években. Amikor a birkák elkezdtek hullani a hómezőkön, a Keák felfedezték e bőséges megélhetést, mint dögevők, sőt, még az élő birkákat is megtámadtak. Számuk drámai növekedésnek indult. A környezet ilyen mértékű megváltozása iránti alkalmazkodóképességük, és az új lehetőségek felismerése a Keát szinte az összes, szigeten élő fajtól megkülönbözteti.

Az alkalmazkodás és túlélés ezen képességének titka a Kea szociális szervezettségében és játékosságában rejlik. A prérifarkasokhoz, varjakhoz és embererekhez hasonlóan, a Keák "nyitott programmal" rendelkező állatok, akiknek kivételes képességük van a tanulásra és az új megoldások keresésére bármilyen szembejövő problémák leküzdésében. A környezetükben lévő tárgyak felfedezése és átalakítása által a Keák fejlődése inkább az egyéni, mint a szociális tanulás irányába fejlődött. A Keáknál gyakorlatilag kifejlődött a játék képessége, mivel egyedül a játékosság által tudták elérni a szükséges rugalmassági szintet. Merészségét, destruktív hajlamát és kíváncsiságát a játék megnyilvánulásainak tekintik a tudósok.

A Kea egész 1986-ig nem állt teljes védelem alatt, amikor a magas vidékek farmereit rábírták, hogy adják fel törvény adta jogaikat a Keák vadászatára, cserébe a kormányzati ügynökségek kivizsgálnak minden Kea által elkövetett bárányok elleni támadást, és eltávolítják a problémás madarakat. A sípályákat üzemeltetőket pedig arra ösztönzik, hogy a felszerelésüket olyan erősre tervezzék, ami ellenáll a Kea erős csőrének. Ily módon megtanulhatunk együttélni a vadvilággal, és életteret biztosítani neki.

2007. július 24., kedd

Egy okos ember

Politikusaikat az Új-Zélandiak sem kímélik, legalábbis ami a vicceket illeti. Itt van mindjárt ez az ejtőernyős vicc, helyi változatban, amelyik Winston Peterst, populizmusáról elhíresült helyi politikust hecceli.

Egy éjjelen egy kétmotoros magánrepülő Dél-Auckland felett repült, öt ember utazott a fedélzetén: a pilóta, Jonah Lomu, Winston Peters, a Dalai Láma, és egy diák. Hirtelen egy robbanás hallatszott, és az utastér kezdett megtelni füsttel. A pilótafülke ajtaja kivágódott, a pilóta berontott az utastérbe.

"Uraim, Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy Dél-Aucklandben fogunk lezuhanni. A jó hír pedig az, hogy van négy ejtőernyőnk, és az egyik nálam van." Ezzel a pilóta már nyitotta is a gép ajtaját, és kiugrott a gépből.

Jonah Lomu egy pillanat alatt talpon volt. "Uraim, én vagyok Új-Zéland legjobb sportolója. Az országnak szűksége van nagyszerű sportolókra, ezért szerintem a legjobb sportolónak jár egy ejtőernyő!" Ezekkel a szavakkal megragadott egyet a maradék ernyők közül, és már ugrott is az ajtón át az éjszakába.

Winston Peters felkelt és azt mondta "Uraim, én vagyok az ország legokosabb embere. Az országnak szüksége van okos emberekre, így szerintem Új-Zéland legokosabb emberének is jár egy ejtőernyő." Felkapott egyet, és már ugrott is.

A Dalai Láma és a diák hosszan egymásra néztek. Végül a Dalai Láma szólalt meg. "Fiam, én egy boldog életet éltem, és megismertem az Igaz Megvilágosodás adta boldogságot. Előtted még ott az egész élet. Vidd az ejtőernyőt, majd én lezuhanok a géppel." A diák lassan elmosolyodott, és azt mondta "Ez csodálatos, őszentsége, de semmi ok az önfeláldozására. Új-Zéland legokosabb embere az imént a hátizsákommal ugrott ki."

Az ártatlanság védelmében

A nagy papírgyűjtő versenyünkben beérkeztek az erkölcsi bizonyítványok is. Kérvényezni postán lehet, és nem egész két héten belül meg is küldik. Persze csak magyarul. Miért is lenne idegen nyelven, hiszen minden más hivatalos papír már három nyelvű 2004 óta.

A tartalma pedig annyit állít, hogy az illető "a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel". Tetszik hallani, nem "rendes ember", csak éppen (még) nem szerepel a nyilvántartásban. Ez a jogilag rendesen átgondolt szövegek mögötti gondolkodásmód talán sosem fog a fejembe férni. A természetes nyelv valahogy annyira másképp értelmezi a kicsavart szavakat.

Meg hát vannak ugye a nagy, hangzatos szavak, mint az "ártatlanság védelme", azaz hogy valaki mindaddig ártatlan, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. És itt van ez a papír, ami azt hivatott igazolni, hogy törvénytisztelő vagyok, és csak annyit mond, hogy éppenséggel nem szerepelek a bűnügyi nyilvántartásban. Mert csak ezt tudhatják biztosra. És ha azt mondanák, hogy nem követtem el semmi kihágást, hát az nem lenne teljesen pontos jogi megfogalmazása az általuk ismert helyzetnek, ezért nem merik leírni.

Szóval maradnak a hangzatos szavak, mi pedig addig is a természetes nyelvhez szokott füleinkkel nyersnek hangzó megfogalmazások ellenére egy újabb papírral közelebb kerültünk a vízumunkhoz.

2007. július 22., vasárnap

Varázsbusz

A kirándulós sztorik kapcsán már akartam írni a MagicBus-ról, úgyhogy most megteszem.

Márciusi rövid körutazásunkat megpróbáltuk olcsóból kihozni, úgy, hogy azért a lehető legtöbb dolog beleférjen. Mivel nem volt sok referenciánk, Interneten böngésztünk még a távolból, s így találtunk rá többek között a MagicBus cégre, amely arra szakosodott, hogy egyirányban folyamatosan körbejárja az északi és a déli szigeteket is, olyan rendszerben, hogy két nagyobb város(ka) között főszezonban minden nap megy busz (reggel indul, koradélután érkezik), amire az előre megváltott jegy érvényes. Van vagy három-négy hasonszőrű szolgáltató, nekünk pont a MagicBus volt szimpi, többek közt a fiatalos légköre miatt.

A szolgáltatásukba tehát belefér, hogy elég flexibilis menetrendet tud mindenki a maga prioritásai szerint kialakítani, akár úgy is, hogy ha megtetszik egy hely, akkor nyugodtan lehet tovább maradni ott, és később folytatni az utat. A jónéhány órás napi szakaszokon az érdekesebb látványosságoknál kis kitérőket tesz, így lehetőség van út közben is kipipálni a megnéznivalók listájáról néhány gyöngyszemet. A napi célállomáson elérhető szállást és néhány extra programot pedig a sofőrnél be lehet foglalni, amit aztán ő leegyeztet az egyik pihenő során telefonon. A megfelelő mennyiségű hely biztosítása érdekében csak annyit kérnek, hogy 24 órával a továbbút előtt egy telefont tessék megereszteni. Ennél nagyobb flexibilitást szerintem csak saját autóval lehet elérni, jóval többért, és nem feltétlen annyira kényelmesen.

Az utasok legnagyobbrészt fiatalok (gondolom az idősebb korosztály más társaságokat választ) a légkör amolyan osztálykirándulás jellegű, csak épp a társaság teljesen vegyes: ausztrált, európait, amerikait, ázsiait egyaránt találsz köztük, van aki Új-Zélandi tanulmányai befejeztével még jól körbenéz, van aki Ausztráliából ruccant át, meg még megannyi különféle történet. Voltak, akikkel több szakaszon is együtt utaztunk, így jó kis élményátbeszéléseket lehetett megereszteni, míg voltak olyanok is, akiktől szerencsére hamar megszabadultunk.

Mindent összevetve egy kényelmes és fiatalosan szórakoztató módja ez Új-Zéland mesés tájainak bejárására, csak ajánlani tudom.

az Internetet elérni

Egy gondolat bánt engemet,
Internet nélkül halni meg.


De komolyan. Mi lesz, ha a nagy költözködések közepette nem lesz stabil Internet elérésem? Na jó, mondjuk létezni lehet nélküle, de sokkal nehezebb. Úgyhogy nincs mese, előre kell gondolkodni ezen a téren is.

Ahogy néztem a már tapasztalatból szólók blogjain, bizony úgy tűnik, hogy a net bekötése Új-Zélandon sem megy egyik napról a másikra, akár hetekig is eltarthat. És bizony az sem feltétlen mindegy, hogy mennyit kell perkálni érte minden hónapban.

Keresgéltem hát, találtam ezt is, azt is, mint például ezt az ISP-k listáját, amiről látszik, hogy nem feltétlen lesz egyszerű feladat a választás.

Találtam viszont egy érdekes alternatív lehetőséget, egy mobil Internet szolgáltatást, Woosh néven. Amit ígérnek, nem egész havi 50 dollárért telefonvonal plusz 2GB internet, túlhasználatért többlet díj nincs, csak sávszélesség korlát, és mivel vezeték nélküli a szolgáltatás, 2 nap alatt be is izzítható. Sajnos nem írnak a ténylegesen elérhető sebességről, így csak találgatni lehet, hogy a betárcsázóshoz képesti "akár ötszörös" sebesség vajon mit jelent valójában.

Örömmel olvasnék személyes tapasztalatokról is, kinek hogyan sikerült áthidalni az utolsó mérföldet közte és az Új-Zélandi Internet szolgáltatók között, költözés előtt-közben-után. Ha a woosh-ról lenne valakinek konkrét tapasztalata, azt se tartsa vissza...

2007. július 20., péntek

Repüljön szmötyi szárnyán

Megint egy kis bulvár topik, mert miért ne.

A szerdai hírekben pendítették meg, hogy az Air New Zealand a Boeing repülőgépgyárral és az Aquaflow Bionomic Corporation bioüzemanyaggyártó céggel karöltve titokban (hehe, akkor honnan tudunk róla?) a világ első környezetbarát repülőüzemanyagát fejlesztik. Az alapanyag pedig nem más, mint a tavak és szennyvízülepítők kellemetlenkedő lakója, az alga, vagy ahogy mindenki ismeri, az a nyálkás trutyi.

Az Air New Zealand pillanatnyilag kockázatelemzést végez, és ha az eredmények meggyőzőek, a bioüzemanyagot a Tasmán tenger felett fogják tesztelni valószínűleg úgy, hogy a tesztrepülő egyik hajtóműve az új, a másik pedig hagyományos üzemanyaggal lesz hajtva, merthogy ilyet is lehet.

Az üzemanyag alapjául szolgáló alga a szennyvíztelepek tápanyagdús vízében keletkezik, ahol fotoszintézis útján szén-dioxidot is megköt. Az algából az Aquaflow által kifejlesztett technológiával kémiai úton zsírsavakat nyernek ki, amiből aztán előállítják az üzemanyagot.

A Boeing egyik munkatársa szerint 34000 négyzetkilométernyi algás tó fedezni tudná az összes légiközlekedés üzemanyagigényét, s ezzel a repülés széndioxid "lábnyomát" nullára redukálná.

Na tessék, mindjárt két legyet egy csapásra. Azt a sok algát nem kell elásni, tengerbe ereszteni, hanem majd jól megeszik a repülők útközben. Mondjuk egy ekkora szennyvíztónak nem hiszem, hogy bárki is a csodájára járna.

2007. július 19., csütörtök

A meghívás

Ma reggel bebizonyosodott, amit eddig csak sejthettünk: a kéthetente tartott EOI pool selection során a július 18-i alkalommal minket is "lefölöztek", azaz a gratulációt követően hamarosan küldik a jelentkezési meghívást (Invitation to Apply), ami azt jelenti, hogy hamarosan be tudjuk nyújtani a tényleges vízumkérelmet.

Az ehhez csatolandó papírköteg közben már alakul, csak miheztartás végett, eddig ezeket sikerült intézni:
- születési anyakönyvi kivonat: 2000 Ft-os illeték ellenében annak az önkormányzatnak az anyakönyvi osztálya adja ki, ahol anyakönyvezve lettem.
- házassági anyakönyvi kivonat: újabb 2000 Ft illeték, szintén a megfelelő önkormányzaton.
- erkölcsi bizonyítvány (na ez még folyamatban): postán lehet venni 100 Ft-ért nyomtatványt. Benne csekk, jelenleg 2200 Ft, befizetni, űrlapot kitölteni, csekk szelvényt csatolni, postán feladni (még vagy 250 Ft) és várni. Majd kiderül, hogy fordítani is kell-e.
- orvosi vizsgálat. Na ez majd egy külön bejegyzést fog érdemelni. Egyelőre a kötelező HIV és Hepatitis B,C szűrés van folyamatban. Ezt ÁNTSZ végzi (Budapesten a Megyeri út 53 alatt), fejenként jelenleg 11600 Ft plusz fél deci vér, amint mind a helyszínen csapolnak. Útlevelet kell vinni, hogy a lelethez hozzácsapják az azonosítóját. Kb. 5 munkanapra vállalják, eredményért újra oda kell fáradni.

Folyt. köv., addig is gyűlnek a papírhegyek.

rettenetes

Bátor Pukekóinkat a blogtorna első fordulóját követő kiszavazóshowban lefőzte méltó ellenfelük, Zsuzska gasztroblogjának olvasótábora. Bár sok-sok bátorítást kaptak, nagyon a kondér szélén táncoltak, míg végül belepottyantak a levesbe. Úgy tűnik a jetlag, vagy a forró Európai nyár miatt hamarabb elfáradtak ellenüknél. Szerencsére az utolsó pillanatban megmenekültek, így viharverten ugyan, de legalább épségben hazaértek. És végeredményül mégiscsak szereztek egy pár újabb olvasót, sőt, még azt is elintézték, hogy blogunk bekerüljön a hely szelleme aggregált táp (feed) csatornájába!

2007. július 18., szerda

MagyarKiwi blog körkép

Eredetileg kínomban kezdtem írni ezt a blogot: ugyanis a mindenféle vízumügyintézéssel kapcsolatos hivataloktól eredményekre várni, várni és várni igencsak fájdalmas elfoglaltság. Valahogy, mintha az idő lassabban telne olyankor. A bloggolás az más. Az ember észre sem veszi, és már el is szaladt egy óra, miközben valamiről épp ír, vagy olvas.

Most, hogy már több, mint két hete töretlen lendülettel sikerült frissítenem e blogot, és már nagyjából az is körvonalazódott, hogy milyen témákról szól, már bátrabban merek körképet rajzolni az Új-Zéland témájú magyar blogokról.

Nézzük tehát, hol, milyen gyakran, és miről lehet olvasni Új-Zéland témában, személyes hangvételben, magyarul. Ha kihagytam volna valakit, szóljatok bátran.

Akik már Új-Zélandról tolják a szekeret:

Subdimension
Igazi énblog, amelyet áthat Csanád egyedi stílusa. A sokat tapasztalt magyarkiwi blogjának információmorzsái gondos utánajárással kerekedtek teljessé, ami hasznos olvasmányként szolgálhat minden wannabe-kiwinek. Kisebb szüneteket leszámítva napi rendszerességgel ír, archívuma már tekintélyes méretű.

bekapcs.hu
Lipi blogja személyes hangvételű, élménybeszámoló kicsiny családja Új-Zélandi kalandjairól. Blogját az igényes kialakítás, és a szemet gyönyörködtető fényképek jellemzik. Nagyjából kéthetes rendszerességgel ír újat.

ILAP's blog
Új-Zéland friss magyarja, alíg néhány napja tapossa Auckland földjét. 2006 november óta mindössze 9 bejegyzéssel inkább azt mondhatjuk, hogy alkalmanként frissülő blogról van szó, ugyanakkor ez a néhány bejegyzés is tekintélyes mennyiségű infót tartalmaz vízumügyben. Új lakhelyéről pedig biztosan lesz még téma, amiről írhat.

Új-Zéland, Auckland feliratos magyar film
Pörgős, eseménydús kalandfilm jellegű történet, sok-sok útiélmény leírással és kirándulós helyszínek bemutatásával, sok szép képpel vegyítve. Nagyjából kéthetente bővül.

Czuppy blogja
A "nagy átmenetet", és a sok új kalandot személyes hangvételben, könnyed stílusban ecsetelő, a kezdetekben igen lelkesen sok-sok, később fokozatosan ritkuló mennyiségű bejegyzéssel büszkélkedhet. Idén március óta sajnos nincs újdonság rajta, de a régebbi bejegyzéseket érdemes végigolvasni, a képeket meg jól megnézegetni.

Norbi és Cindy Új-Zélandon
Egy újabb személyes tapaszalatokon nyugvó, ám azóta befejezett történet. Vidám hangvételű, szórakoztató, és néhány információmorzsával is szolgál menetközben.

Zsuzsa blogja
Színes élménybeszámolók, érdekességek Új-Zélandról. Egy jó ideig hetente frissült, pár hónapja viszont semmi új.

Kiwifold
Inkább amolyan csirip (twitter) jellegű rövid szösszenetek egy gyakorló anyuka mindennapjairól, amolyan kapcsolattartó, nyílt levélféle haza a családnak. Heti-kétheti rendszerességgel frissül. Az archívumban akadnak az Új-Zélandi iskolákkal és oktatással kapcsolatos részletek, ami hasznos infó lehet az Új-Zélandra készülő gyakorló szülőknek.


S akik még csak tervezik a nagy utazást:

Új-Zéland
Egyelőre csak egy elhatározásról olvashatunk benne, sajnos csak két hétig kerültek bele bejegyzések, így nem tudhatjuk meg, hogy a kitűzött céltól, vagy a bloggolástól ment el azóta a szerző kedve.

Balra tarts
Egy egész friss blog, egyelőre egy elég szilárd elhatározásról, annak okairól, és a bloggolással kapcsolatos kételyekről. A stílus és a mondandó tetszik, remélem átlendül a kezdeti nehézségeken, és beindul. Addig pedig legalább az elejét olvashatjuk még egy történetnek.


Összefoglalásképp, az Új-Zélandi magyar blogok legtöbbje azzal a céllal indult, hogy dokumentáljon egy nagy döntést és az azt követő eseményeket. Sok blogger el is jutott céljáig, és frissen szerzett élményeit boldogan kezdte megosztani, majd blogja kezdett belassulni, visszacsöndesedni a mindennapokba. Csak nagyon keveseknek akad újabb és újabb mondanivalója.

A sok-sok egyedi, akár befejezetlen történet ennek ellenére nagyon hasznos olvasmány mindazoknak, akik még csak kóstolgatják az Új-Zélandra költözés gondolatát, esetleg már terveznek vagy épp kiviteleznek, ezért külön köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradságot, és megragadta a billentyűzetet, és ezúton is bátorítok mindenkit, aki ezt még nem tette meg! Minden történet egy kicsit más, egy kicsit több, egy kicsit érdekesebb, mint a többi, kár lenne, ha nem hallanánk róla.

2007. július 17., kedd

Nagyon cseles...

Egy ausztrál a Sydney-i Bondi Beach-en sétálgatva belebotik egy csodalámpásba, és ahogyan kell, már kérhette is a három kívánságát a lámpásba zárt dzsinntől. Így szólt, hát:

-Az első kívánságom az, hogy Új-Zéland süllyedjen 50 méterrel a tengerszint alá egy napra.
-A második kívánságom, hogy Új-Zéland emelkedjen ki a tengerből egy egész hétre.
-A harmadik kívánságom pedig az, hogy Új-Zéland süllyedjen vissza 50 méterrel a tengerszint alá, és maradjon is ott végleg.

Mire a dzsinn:
-Megteszem, amit kértél, de nem értelek. Ha Új-Zélandot a tenger alá kívánod, azt egy kívánsággal is elintézhetted volna.

Erre az ausztrál:
- Nos, amikor Új-Zéland először elsüllyed, az összes új-zélandi, aki ott van, meghal. Amikor aztán újra kiemelkedik, az összes Ausztráliában élő rokonuk visszamegy a temetésükre...

A Manuka, mint gyógynövény

A legutóbbi, D-vitamin hiánnyal kapcsolatos cikket újragondolva felmerült bennem, hogy a modern orvostudomány mennyire képes túllihegni a betegségek kialakulásának és leküzdésének problémakörét, miközben a természetnek mindenre van már régesrég bevált módszere. Ez a nemrégiben megjelent cikk a Manuka mézzel kapcsolatos friss felfedezésekről szól, csipegettem belőle, és kiegészítettem még néhány, wikipediáról szedett érdekes infóval a Manuka növénnyel kapcsolatban:

A Manuka Health New Zealand Ltd és a Drezdai Műszaki Egyetem közös kutatásba kezdtek a Manuka méz hatóanyagainak vizsgálatára, az egyetem kutatói által tett, a Manuka méz antibakteriális tulajdonságáért felelős összetevőjével kapcsolatos felfedezésein felbuzdulva.

A Manuka mézről már eddig is tudták, hogy nagyon jó baktériumölő, így rendkívül hatásos az emésztőrendszeri és bőrproblémák lekűzdésében és a sebek gyógyulásának elősegítésében. Mindenddig azonban nem ismerték azt a vegyületet, amely ezért a hatásáért felelős. A friss kutatási eredmények során, a methylglyoxal (MGO) beazonosításával a Manuka méznek új alkalmazási lehetőségei merültek fel, akár tumorölő ágensként is a rák leküzdésére.

A Manuka, vagy Új-Zélandi teafa egy Új-Zélandon és délkelet Ausztráliában őshonos bokorszerű, kisebb növésű faféle. A Manuka a Maori neve, a "teafa" nevet onnan kapta, hogy Cook kapitány ezen fa leveleiből főzetett teát matrózainak.

Burjánzó bozótosként az első növényfajok közt jelenik meg egy kitisztított terület regenerálódásakor. Tipikusan 2-5 méter magasra nő, de elérheti akár a 15 métert is. Örökzöld, sűrű ágszerkezete, és kis (7-20 mm hosszú, 2-6 mm széles) levelei vannak. Virágai fehérek, esetenként rózsaszínűek, 8-15 mm-esek, és öt szirmuk van.

Alkalmazása sokrétű: A fája kemény és szívós, gyakran készítettek belőle szerszámnyelet. A Manuka faforgács húsok füstölésére használva azoknak kellemes ízt kölcsönöz. A Manuka méz, amelyet a virágairól nektárt gyűjtő méhek termelnek, jellegzetes ízű, a lucernaméznél sötétebb, és gazdagabb ízvilágú, valamint erős baktériumölő hatása van, mindemellett széles körben elterjedt Új-Zélandon.Hasonló tulajdonságai miatt a növény egyes részeit a Maorik természetes gyógyszerként használták. Csészénként egy teáskanálnyi friss, zsenge levélből remek teát lehet főzni.

A Manuka nagyszerű tulajdonságait mi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy a Kakariki papagájok a leveleivel és kérgével tisztítják meg tollazatukat a parazitáktól. A növénydarabkákat összerágják, majd összekeverik a faggyúmirígyük által termelt zsiradékkal, és az így nyert elegyet kenik a tollaikra.

2007. július 16., hétfő

Csak őszintén

Pukekó blovagjaink tegnap az őszinteség jegyében párbajoztak, egyelőre döntetlenül, Zsuzska gasztroblogjával. Nos, igen. Csipegetnivalót bőven találtak, sőt egy kissé megremegett lábuk a hős madarainknak, és még az is átvillant páncélzatuk mögött, hogy esetleg az ellenfelük bizony lefőzheti őket, de ezt csak az őszinteség jegyében hajlandóak bevallani, különben mindíg rendíthetetlenek, de most rájuk fér egy kis bátorítás. A madarakért, a sült csirkék ellenében fegyverbe szólítlak benneteket: rántsatok egérklikket a Pukekók oldalán az őszinteség/10 küzdelemmé eszkalálódott párbajában!

2007. július 15., vasárnap

A Kereru

A Kereru, vagy másik nevén az Új-Zélandi Galamb egy ritka vicces madár: galambféle létére meglehetősen nagyra sikeredett, ám az ágak közt repülve néha mintha nem lenne tisztában a méreteivel, úgy tör-zúz, mint elefánt a porcelánboltban. Máskor meg csak ül az ágon békésen, igazi Új-Zélandi módjára. Közben néha megereszt egy csöndes "ku" hangot, mintha csak az akarná jelezni, hogy "ja, tényleg szép időnk van".

A tollas tényeket pedig már csak azért is érdemes átnézni, mert van néhány igen ritka tulajdonsága ennek a helyi madárnak is.

A Kereru feje, nyaka, felső mellkasa és háta fénylő zöld, arany pettyekkel és bíbor fénnyel, hasa fehér, szeme, csőre és lábai karmazsinvörösek, összhatásában igazán csodálatos madár.

Az alacsonyan fekvő erdőségeket kedveli, amikben leginkább Tawa, Taraire és Puriri fák vannak, de mostanság látni lehet őket farmok bozótosabb részein és városi parkokban és kertekben is. A Kereru kedvenc eledelét egész évben a bogyók teszik ki - nyáron és ősszel a Puriri, ősztől télig a a Miro, téltől tavaszig pedig a Taraire. Karaka, Nikau, Kahikatea, vagy egyéb bogyók egészítik ki étrendjüket ahol előfordulnak. Késő télen, amikor alíg vannak bogyók, leveleken és hajtásokon vegetálnak.

Általában tavasszal és koranyáron fészkelnek, a párzásuk pedig látványos légibemutatóból áll, amelyen mindkét nem, de elsősorban a hímek képviseltetik magukat. A helyiek szerint e fura táncukat azért lejtik, mert megrészegülnek a Puriri bogyóktól.

Egyetlen tojást tojnak, ami jellegzetesen hosszúkás, keskeny és fehér. Mindkét szülő kotlik a 28 napos keltetési időszakban. A tojó éjszaka és délelőtt, a kakas pedig délután és este ül a tojáson.

A Császárpingvineket és a Flamingókat leszámítva a galambok és gerlék az egyetlen madárfaj, amelyik táplálékot termel a fiókáinak. A fiókáikat begy-tejjel, egy fehérjékben gazdag, túrószerű váladékkal etetik, amelyet a begyük fala termel. Kezdetben csak begy-tejet esznek, de ahogy a fiókák növekednek, a visszaöklendezett étel egyre nagyobb részét képezi az étrendjüknek.

Sok másik hosszú életű madárhoz hasonlóan a Kereru is lassan szaporodik. A Northland, a Hawkes öböl, és Marlborough környékén végzett tanulmányok azt mutatták ki, hogy a fiókák kevesebb, mint 15 százaléka éli meg a felnőttkort. Ha ez a hanyatlás folytatódik, a faj nem tudja fenntartani önmagát. Bár az élethelyeik csökkenése probléma, az igazi veszélyt a ragadozók, kiváltképp az emberek jelentik.

Megőrzésük különösen fontos, mert kulcsszerepet töltenek be az őshonos erdők újratelepítésében, mivel a Miro, Tawa, Karaka, Puriri és Taraire fák és bokrok magvai más madaraknak túl nagyok, így azt csak a Kereru tudja elszórni.

A Kereru általában csöndes madár, egész ijesztő tud lenni, amikor észreveszed, hogy az ágon, a sötét árnyékban csöndben üldögélve figyel téged egy galamb. Néha egy halk "ku"-t hallat, amit a tojó dürrögése követ a párját üdvözlő sziszegős füttyel egybekötve. A különböző Maori neveik, mint a kuku, kereru, kukupa mind a madár hangját utánozzák. Arról is híres, hogy szemerkélő esőben zuhanyozni szokott: lábaival egy ágba erősen kapaszkodva megfordul, hogy az eső a hasát érje.

A legtöbb madártól eltérően a galamboknak nem kell felemelniük a fejüket ivás közben ahhoz, hogy nyeljenek. Bogyók fogyasztása után igencsak megszomjaznak, amit a Maorik kihasználtak vadászat közben úgy, hogy a bogyót termő fák alá hurokcsapdával ellátott itatóedényeket tettek.

Látszólag egyáltalán nem félnek az embertől, vesztükre. Étrendjük szigorúan vegetáriánus, a mézevőkhöz hasonlóan még fiókáikat sem etetik rovarokkal. Békés, mint egy galamb, ahogy a mondás is tartja, és ahogyan a galamb a tisztaság és a béke jelképe, ők is hűségesek párjukhoz, védtelenek, kedvesek, és ártatlanok, mint egy ma született bárány.

Vadvilágot kukkolni, jól

Dunedintől még bőven messze jártunk, amikor először hallottunk az "Elm wildlife tour"-ról, ami egy félnapos elfoglaltság, és annak, aki szeret szépet és különlegeset látni, annak minden centje megéri, a madarászoknak pedig akár kötelezőnek is tekinthetjük.

A túrát, ahogy azt már Új-Zélandon megszokhattuk, kis, legfeljebb 10-12 fős csoportokban szervezik, ami viszont egyben limitált napi kvótát is jelent, úgyhogy érdemes időben lefoglaltatni a helyet a túristaszezonban. Mi ezt még a MagicBus (erről majd egy későbbi bejegyzésben) sofőrünkkel rendeztük, útban Dunedin felé.

A mi túránk gyönyörű napos idővel indult a YHA elől, ahonnan egy mikrobusszal kb. fél órás út volt az első állomásunk, az Otago félsziget csúcsánál lévő Albatrosz központ. Az odavezető úton végig a tengerpart melletti úton mentünk, amit igencsak fotogén, rozsdás halászbódék szegélyeztek, amiken mindenütt kormoránok ücsörögtek az apályra várva. Időközben jól befelhősödött az ég, de hát, gondoltam, öt perc múlva úgyis megint sütni fog a nap. Hát nem tette. De ettől még a beígért vadakat ugyanúgy láttuk, csak a fotógépnek volt nehezebb dolga.

A félsziget csücske igencsak szeles, nem véletlen, hogy itt tanyáznak a királyalbatroszok, akiknek kifejezetten jól jön a felhajtóerő. Ezek a madarak arról híresek, hogy igen impresszív, három méteres a szárnyfesztávjuk (tényleg nagy dögök), a hely pedig arról, hogy a világon egyedül itt van emberi település elérhető közelében albatrosz tanya. Vigyáznak is rájuk, jól elkerített rezervátumban. Itt egy órát időztünk, közben láttunk tenger felől visszatérő albatroszt is, az az igazi műsor, amikor elhúz közvetlen az ember feje felett.

Majd mentünk a másik fő helyszínre, az oroszlánfókás, sárgaszeműpingvines tengerpartra. Útközben remek látvány tárult egy nyugodt öbölre, ahol az addigra beállt apály által kialakított pocsolyákban tobzódtak a madarak: kormoránok, sirályok, kanalasgémek, szürkegémek, és még egy csomó fajta. Az út túloldalán a susnyásban meg a pukekók nyomultak, a fákon meg gyurgyalagot véltünk felfedezni.

A legelőket keresztező földutak végén egy karám mellett szálltunk ki a mikrobuszból, hogy leereszkedhessünk úgy száz métert a meredek, birkaszaros domboldalon a tengerpartra, ahol már messziről látszottak az oroszlánfókák, meg az előző csoport.

Az öböl közvetlen közelében fogadott minket az igazi csemege: néhány bokorban pihegő sárgaszemű pingvin. Ezek a jószágok egész nagy, félméteres testmagasságukkal nem a pici cuki pingvinecske kategóriába tartoznak, ám ettől még rendkívül mókás madarak. Érdekes, hogy nem igazán szocializálódnak, jobb szeretik a békés magányt egy bokor tövében, mint a társasági életet.



Na odalenn a tengerparton aztán jól figyelmeztettek minket, hogy csoport maradjon egyben, és nem megyünk túl közel a fókákhoz, mert azok egyrészről akár 400 kilót is nyomhatnak, másrészről nem félnek az embertől, így nem fogják majd menekülőre a formát, harmadrészt úgy kétszer gyorsabbak nálunk. Szóval kukkolás van, de marad a tisztes táv. Egy kis megfigyelő bunkerból aztán jó sok kommentár mellett nézhettük a vadvilág mindennapjait. Oroszlánfókák egymást nyüstölik, meg henyélnek, mindeközben a pingvinek meg óvatosan ki-be járkálnak a tengerből.

Eztán jött a kondipróba, amikoris visszamásztunk a domboldalon, csak hogy leereszkedhessünk a másik felén egy sziklásabb részhez, ahol meg a prémes fókákra nyílt nagyszerű látvány. Az kiváltképp helyes, ahogy a fókabébik játszanak a sziklás tengerparton kialakult kisebb medencékben. Közben viszont kezdett rohamosan sötétedni, úgyhogy még egy mászás jött, vissza a mikrobuszhoz.

Úton hazafele egy-két eltévedt birkát meg nyulat kergettünk a reflektorfénnyel, amitől marslakózöld lett a szemük, és egész ijesztőnek látszottak. A megismert állatfajok listája szépen gyarapodott ez alatt a pár óra alatt, úgyhogy a YHA-ba visszaérve sok szép élménnyel gazdagabban hajtottuk párnára a fejünket.

2007. július 13., péntek

Blovagi torna

Pukekóink úgy döntöttek, hogy a szokatlanul zord Új-Zélandi telet maguk mögött hagyva olaszba mennek, hogy ott a blovagi torna keretében, megkűzdve az ismeretlennel, öregbítsék eme még igencsak fiatalka blog hírnevét.

Mit is mondhatnék? A meghatódottságtól könnyes szemem le sem veszem rólatok, bátor madaraim!

Ejnye, no...

Az Ausztrálok és Új-Zélandiak közt van egyfajta kultúrális élcelődés, amit mi legjobban talán a vicceiken tudunk érzékelni. Például egymásról igen obszcén dolgokat tudnak feltételezni, mint mondjuk ebben a viccben is (na tessék, a blogom kezd elbulvárosodni) :

A Brit nemzetközösség állatjóléti bizottsága úgy dönt, hogy kivizsgálja a farmerek és birkáik közti "kapcsolatok" kérdéskörét. Ez a minden részletre kiterjedő vizsgálat olyan kérdéseket is feszegetni fog, mint a miért? és a hogyan?

Az egyik bizottsági tag feladata a "hogyan" kérdés elemzése, így elindul meginterjúvolni a nemzetközösség különböző farmereit.

Ausztráliában kezdi, ahol megkérdez egy farmert az általa használt módszerekről, a farmer azt válaszolja:
"Nos, először is a nagy, szélesszárú csizmámat veszem fel, majd fogom a birkát, oszt bérakom a hátsó lábait a csizmám szárába, a mellső lábait pedig egy alacsony falon át. Ez mindig beválik."

A következő néhány farmer mind hasonló módszert vázol fel, hátsó lábak a csizmában, mellső lábak egy fal, vagy valami hasonlóan kényelmes dolog túloldalán.

Végül Új-Zélandra ér, ahol egy Kiwi farmerrel beszélget:

Kiwi Farmer: "Nos, mi fogjuk a hátsó lábaikat, ugye, és bérakjuk a csizmánk szárába"
Kiwi Farmer: "Majd fogjuk a mellső lábaikat, és átvetjük a vállunkon"
Kérdezőbiztos: "Dehát a világon mindenki más valami falon vagy kerítésen veti át a birkák mellső lábait, nem pedig a vállukon!"
Kiwi Farmer: "Micsoda!? És kihagyják a csókokat?"

2007. július 12., csütörtök

D-vitamin

Új-Zélandon - az Antarktisz feletti ózonlyuk miatt - rendkívül magas az UV sugárzás, ami jelentősen növeli a bőrrák kialakulásának veszélyét. A helyi egészségügyi irányelvek szerint a napozást a lehető legnagyobb mértékben kerülni célszerű.

Ugyanakkor Robert Scragg, az Aucklandi Egyetem egyik vezető kutatója szerint a bőrrák elleni kampány hatására a kevesebb napozás következtében D-vitamin hiány alakulhat ki az Új-Zélandiakban, kiváltképp a sötétebb bőrszínű emberekben. Állítása szerint a szervezetünk a D-vitamin 90 szükségletének százalékát a napfény segítségével állítja elő.

Nemzetközi kutatások kimutatták, hogy az alacsony D-vitamin szint megnöveli a csontritkulás, a mell- és a bélrák, a szívbetegségek, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a sclerosis multiplex, a TBC és a légzőszervi betegségek kockázatát.

Ez azt jelenti, hogy a leginkább fehér bőrűeket veszélyeztető melanóma elleni buzgó kampány a sötétebb bőrszínűeket nagyobb veszélynek teszi ki egy sor D-vitamin hiány okozta betegséggel szemben.

Dr Scragg szerint Új-Zéland három dolgot tehet a krónikus D-vitamin hiány ellen: megváltoztathatja a napozással kapcsolatos közegészségügyi irányvonalát úgy, hogy a sötétebb bőrűek figyelmét felhívja a számukra szükséges napozásra, esetleg népszerűsítheti a tejet, a gyümölcsleveket és a gabonaféléket, vagy növelheti a D-vitamin mennyiségét a boltban kapható multivitamin tablettákban (akár a jelenlegi mennyiség hússzorosára is).

Személy szerint nekem a kampányolós változat tetszik, mert nem hiszek a szintetikus vitaminok hatásosságában. S ha már választani kell a bőrrák vagy a D-vitamin hiánybetegségek között, akkor inkább maradnék egészséges, köszönöm. Egy kiegyensúlyozott étrenddel amúgy sok egyéb nyomelem és vitamin hiánybetegségei is elkerülhetőek. A napfényre meg - még ha óvatosan is, de szüksége van az embernek. Napozni pedig reggelente tessék, akkor még friss, finom a nap, és kevésbé harapós.

Csokifutam

Kedvenc csokim a Cadbury's, úgyhogy külön öröm, hogy Új-Zélandon is van egy üzemük, így nem kell messzire menni a finomságokért. Sőt, van olyan, amikor az égből is csoki potyog. Na jó, nem, de a csokifutam akkor is vicces esemény lehet. Ez a kis szösszenet a tegnapi hírek közt volt:

Dunedin-ben a Cadbury's csokoládégyár által rendezett Csokoládé Karnevál keretein belül 20000 óriás csokigolyót gurítottak le a világ legmeredekebb utcáján, a Baldwin street-en. A leggyorsabb befutó a 12629-es számot viselte, tulajdonosa pedig Ausztráliai utat nyert. A második helyezettet nem sikerült lefényképezni a dobogón, mert időközben egy gyerkőc megette. A bevételeket pedig jótékony célra fordították.

2007. július 10., kedd

Jó étvágyat

A mai illusztráció, amiből pontosabb képet kaphatunk arról, hogy milyen is az, amikor a madarak fikázzák a birkákat, a Cute overload-ról származik.

Új Zéland rejtett osztályai

A minap egyik kedvencemen, Lipi blogján olvastam egy bejegyzést, amelyben azt ecsetelte, hogy milyen jó érzéssel tölti el, hogy a Raglan törzsbe tartozik, amely a legszabadabb Új Zéland nyolc rejtett osztálya közül. A dolog egyből el kezdte furdalni a kiváncsiságom, hát utánaolvastam.

Az "A guide to 8 Tribes : the hidden classes of New Zealand" című könyv a "tipikus Kiwi" mítoszát hivatott ledönteni, bemutatva a Kiwi társadalom árnyaltságát. Hozzáteszem, ugyanez az árnyaltság jellemző máshol is, de itt kifejezetten Új-Zélandi környezetre lett igazítva, kissé irónikus, néhol talán bántó, de egyben szórakoztató hangvételben. A könyvet egyelőre még nem olvastam, de azért megosztanám veletek a weboldalon angolul olvasható alapvető ismérveket, ki-ki választhasson magának egy megfelelő törzset, akár még mielőtt partot érne Új-Zélandon.

A North Shore törzs: A teljesítési kényszer
A nagy külvárosi dzsungel ambíciózus, keményen dolgozó, jelzáloggal igencsak terhelt lakosai, akiknek a külsőségek fenntartása létkérdés. A dzsungelben úgy érvényesülnek, hogy szakadatlan előre haladnak mind a munkahelyi szamárlétrán, mind új autó, új ház, új utca, új városrész tekintetében.

Előfordulásuk: általában ingázó külvárosokban láthatóak, és irodákban, fitness termekben, valamint bevásárlóközpontokban gyülekeznek.

Megkülönböztető jeleik: új autók, új játékok, hosszú ingázás, trópusi vakációk, stressz-okozta egészségügyi problémák.

A Grey Lynn törzs: Az Entellektüellek
A magasan képzett értelmiségiek, akik az eszméket nagyobbra értékelik az anyagi dolgoknál, és elmélkednek életük minden mozzanatán. Legbecsesebb tulajdonuk egy kortárs festmény, filmfesztiválokra járnak, titokban több meleg és Maori barátra vágynak, bűntudatuk van, ha az ingatlanárakról beszélnek, és félnek a lelkük mélyén megbúvó rögbiszenvedélyüktől.

Előfordulásuk: Hirtelen felkapott ,volt munkásnegyedekben. Nagy csoportban gyűlnek a bohém belvárosi kávézókban, értelmiségi könyvesboltokban, etnikai kulturális eseményeken és filmfesztiválokon.

Megkülönböztető jeleik: Jobban szeretik a "kihívásokat", mint a szórakozást, az eredeti élményeket keresik, elpirulnak ha ingatlan árakról beszélnek.

A Balclutha törzs: A rendíthetetlenek
A Kiwi anyaföld törzse, a vidéki konzervatívok, akik magukat a stabilitás és a józan ész forrásának tekintik, a földdel fenntartott kapcsolat viselői - tömör, megbízható, és földhözragadt, de ugyanakkor megtévesztően ravasz is.

Előfordulásuk: Kisvárosokban, amiknek csak egy fő utcájuk van, és saras mellékutcái. Klubhelyiségekben, emléktermekben és a Cossie Club-ban gyülekeznek.

Megkülönböztető jeleik: földhözragadtak, az időjárásról beszélnek, a kormányt szidják.

A Remuera törzs: Az előjogokkal rendelkezők
A születési előjogok elkerekített hangzású gyermekei, akiknek a tenyésztés a legfőbb érték, a jómodor tesz igazán különbséget, a pénz nagyszerű, ha régi, de megvetendő, ha új, valamint az, hogy melyik iskolába jártál, meghatározza az életed hátralevő részét.

Előfordulásuk: Az elit óvárosi negyedek lombos beékelődéseiben, és régi birkalegeltető hagyományokkal rendelkező vidéki városok lombos szegletében.

Megkülönböztető jeleik: Elkerekített magánhangzók, pedáns viselkedés.

Az Otara Törzs: Közösség
Városi, gyakran bevándorló, gyakran polinéz, közösségi emberek, ahol a család mindenek felett áll, és az Egyház is gyakran központi társasági szerephez jut, vagy ha nem az Egyház, akkor egy másik klubon alapú csoport. A hovatartozás érzése és a támogatási struktúrák nagyon erősek, csak úgy, mint a kényszer, hogy "a helyes dolgot tegyék", és fenntartsák a látszatot.

Előfordulásuk: Templomokkal és állami lakásokkal teletűzdelt területeken.

Megkülönböztető jeleik: nagy társasági események, ragadós nevetés, virágokat viselnek, férfiak szoknyában.

A Raglan törzs: Szabad szelleműek
A független szelleműek, akik a saját prioritásaik szerint élt életet becsülik, nem pedig a fogyasztói társadalom nyomását az anyagi javak felhalmozására. Általában nagyon érzékiek és befelé fordul a figyelmük - hedonisták, vagy spirituális utazók, fitnesz fanatikusok vagy adrenalinfüggők. Sok Kiwi csatlakozik a Raglan törzshöz három hétre Karácsonykor.

Előfordulásuk: Nyugis külvárosokban a város természetközeli oldalán, vagy gyönyörű helyeken fekvő kis településeken.

Megkülönböztető jeleik: régi pályaudvari vagonok, tüzifa hegyek, nem passzoló javak.

A Cuba Street törzs: Avant-Garde
Egy átmeneti törzs a fiatal, alternatív Kiwik számára, ahol az "új" a legnagyobb érték, és a divatos jelzőtől félnek a legjobban, és minden az önkifejezés körül forog. A Cuba Street törzs az a határmezsgye, ahonnan a legtöbb trend és divat elindul - a nyolcvanas években az espresso mozgalom, a kilencvenes években pedig a pírszing és a tetoválás.

Előfordulásuk: nagyobb városok központjának Bohém részein, a leglazább melókban, művészeti iskolákban és egyetemeken.

Megkülönböztető jeleik: furcsán néznek ki. Szeretnek furcsán kinézni.

A Papatoetoe törzs: A szerények
Városi munkás emberek, akik lenézik a "köcsögöket", és magukat nem hajlandóak jobbnak gondolni, mint a társaik - a klasszikus "állami lakás és korsó sör" Kiwik.

Előfordulásuk: azon külvárosokban, ahova az autóparkolók, szupermarketek és sportpályák is koncentrálódnak.

Megkülönböztető jeleik: váltás műszak, kék kezeslábas, kiárusítások.

2007. július 8., vasárnap

Ki dézsmálja a palacsintát?

Déli Szigeti körutazásunk első napján a TranzAlpine vonattal a nyugati parton fekvő Greymouth-ba érkeztünk. Az idő épp elég szottyos volt, és a városka sem tűnt valami nagy számnak, így kapva kaptunk az alkalmon, amikor a szálló recepciósa megemlítette, hogy indul délután kisbusz az onnan északra fekvő Pancake Rocks-hoz, azaz palacsinta sziklákhoz. A döntésünket nem bántuk meg, mert a szemerkélő esőt magunk mögött hagyva, sűrű esőerdőkkel szegélyezett utakon jutottunk el Punakaiki-ba.

A tengerpartot képező sziklák réteges szerkezete és az erózió egész különleges, leginkább tényleg flódnira hasonlító formációkat ad. Egy kényelmes, kialakított ösvényen tudtuk körbejárni a terepet, ahol több érdekesség is van. A flódnik megcsodálása után mindjárt egy óriási kürtő mellett találtuk magunkat, aminek az alsó felén egy kisebb nyíláson a tenger hullámai járnak ki-be, komoly dörgedelemmel. Nekünk szép napos idő jutott itt, de állítólag (sőt képen is láttam) viharosabb időben a felkorbácsolt hullámok hatására a kürtőből a gejzíreket is megszégyenítő módon tör fel magas sugárban a tengervíz.

Miután egy pár kisebb robajt meghallgattunk, mentünk tovább a sziklák tetején kialakított ösvényhez. Itt jött az igazán vicces látvány, amihez még kis rajzos kommentárt is fűztek. Van ugyanis egypár egymás melletti sziklaformáció, amikbe mindenféle érdekes lények körvonalát lehet belelátni. A tábla szövege azt mondja:


A palacsintákból minden nap lakmározik egy kicsit a szél, az eső és a tenger. És vannak még furcsa figurák is ott, azon a lakomán. Teremtmények a szélrózsa minden irányából. Azt mondod, nincsenek is ott igazából? Pedig én bizonyosan látom őket, mindíg tisztán látszanak.


Jót mulattunk a vicces figurákon, majd visszamentünk a parkolóhoz. A kávézó teraszán találkoztunk néhány kiváncsi weka madárral, majd folytattuk utunkat még északabbra egy rövid esőerdei túrára, ami egy kavicsos tengeröbölhöz vezetett. A sofőrünkről közben kiderült, hogy egy kis faluban volt tanító, ám az iskolát bezárták, s ezután csapott fel idegenvezetőnek. Az erdő növényvilágán mindjárt be is mutatta tanítói képességeit, így a helyi fákat és bokrokat illetően néhány érdekes adattal lettünk gazdagabbak. Van például egy olyan fafajta, amelyik úgy három méterig csak csenevész leveleket hoz, és csak afölött bontakozik ki a szép dús lombozata. Ezt történetesen azért teszi így, mert az időközben kihalt Moa (ez egy Új-Zélandon élt, struccféle óriásmadár volt) kedvence volt, és így tudta túlélni élete első pár évét anélkül, hogy állandóan tövig rágták volna.

A délután hamar eltelt, s már mentünk is vissza Greymouthba, ahol ugyanaz a szemerkélő eső fogadott minket, mint amiben elindultunk. Kár lett volna kihagyni ezt a pöpec kis kirándulást!

2007. július 7., szombat

Jeleztük, hogy érdeklődünk

A mai napon vízumkérelmünk rögös (na jó, nem is annyira rögös, mint inkább hosszú) útjának első fontosabb állomásához értünk, amikor ma reggel elküldtem az EOI-t, ami így bekerült az NZIS-nél vízum iránt komolyan érdeklődők kalapjába, amit kéthetente fölöznek le a bevándorlási kvóta függvényében kialakult aktuális pontszámok alapján. Ez a legutóbbi alkalommal, valamint az azt megelőző néhány alkalommal is naggyából 105 pontos alsó határt jelentett azoknak, akik konkrét Új-Zélandi munkaajánlat nélkül vágtak bele.

Ez a minimum pontszám magyar viszonylatban úgy naggyából azt jelenti, hogy van egy NZQA által elismert egyetemi (talán főiskolai is jó) diplomád (50 pont), plusz mondjuk még viszonylag fiatal vagy (30 éves kor alatt 30 pont, 40 év alatt 25, utána rohamosan csökken), plusz van legalább négy év (bizonyítható!) munkatapasztalatod (15 pont, plusz minden további két évért 5 pont, max 30 pontig), s mindez egy abszolút hiányszakmában (plusz 10 pont), valamint alapkövetelmény a megfelelő szintű angol nyelvtudás, valamint hogy egészséges, és büntetlen előéletű legyél.

Szóval beadtuk az EOI-t, 120 ponttal, amit akkor remélhetőleg a következő lefölözéskor, Július 18-án ki is választanak, és majd jól gratulálnak, és küldik a meghívót, hogy örömmel várják a végleges jelentkezési űrlapunkat, egy rakás papír, igazolás, és zseton kíséretében. Addig is elkezdem gyűjteni azokat.

2007. július 6., péntek

Diploma honosítás

Az Új-Zélandi vízumok közül általam kiszemelt skilled migrant kategóriához létezik egy pontrendszer, amiben a képzések jelentős részét adják a szükséges pontszámnak, így nem árt tudni, hogy mire számíthat az ember a diplomája Új-Zélandi honosíttatása kapcsán. (A pontrendszer egyébként nem olyan egyértelmű, így míg saját értelmezésemben azt számoltam, hogy nekem 140 pont jár, az ügynökünk már mindjárt csak 125 körülre saccolta ugyanazt. A hasonó, nagy meglepetések elkerülése érdekében csak ajánlani tudom, hogy tessék ügynökhöz fordulni előzetesen is, végtére is ő a szakértő ebben a többedik olvasatra is keszekusza rendszerben.)

A diploma honosítását az NZQA végzi. Ez potom 450 NZD-be kerül, plusz ha nem akarok kb két hónapot várni az eredményre, akkor további 150 NZD gyorsított eljárási díj van még. (A gyorsított eljárás 10 munkanapon belül ígér eredményt, ez az esetemben 7 munkanap alatt sikerült nekik, ami "not too bad".) A költségvetésbe bele kell még kalkulálni a hitelesített fordítás, valamint a postázás költségeit, amik bizony meghaladhatják a honosíttatás alapdíját is. Esetemben egy gimnáziumi érettségit és egy egyetemi indexet kellett fordíttatni, amit oldalanként kb. 30-40 NZD körüli áron vállalta legolcsóbban egy kinti hitelesített fordítóiroda, amit a kedves ügynökünk intézett. S mivel az eredeti okmányokat kell elküldeni, a sima postát ki is zártam a lehetőségek közül, így maradt a DHL, ami a világ túlsó felére úgy 150 NZD körüli összegért vállalta a fuvart.

Egyszóval a kiművelt fej elismertetése bizony igencsak költséges dolog. S hogy mit kaptam ezért a pénzért? Mivel a Master degree-vel egyenértékűnek leginkább csak az angolszász képzési rendszerben szerzett diplomákat szokják elfogadni, az én - amúgy Budapest egyik neves egyetemén szerzett - M.Sc diplomámat is csak bachelor degree-nek fogadták el, amit ha önérzetesebb lennék, még akár sértésnek is vehetnék. Mindamellett a honosítás eredménye így is elegendőnek bizonyul a skilled migrant kategória feltételeinek, szóval "no worries", ahogy azt a Kiwik mondják.

Kiwimodor

Találtam egy rövid összefoglalót az Új-Zélandi jómodorról, amit nem árt minden idelátogatónak elolvasnia. Egy kis háttérinfót ad néhány egyszerű kifejezés helyi társadalomban betöltött szerepéről. Például olyan szavak, mint a please, a thank you, valamint a sorry vagy pardon me rendszeres használata nélkül igen csak gorombának tűnhet az ember a helyiek szemében, és nem szabad meglepődnie, ha gorombán bánnak vele emiatt.

Esik még szó emellett a Kiwi humorról, és a barátozás mikéntjéről is. Végül még egy érdekesség: a Kiwi társadalomban mindenki egyformán fontos, és pont emiatt, ha nagyon ügyes voltál, akkor is a legnagyobb elismerés, amit kapni fogsz, az egy "not too bad", ami viszont egyben azt jelenti, hogy nagyon jó! Ugyanakkor ha neked kedvedre való valami, mondjuk hogy egy barátod felhív, hogy beugrana hozzád holnap hatkor, nem gond-e, akkor a válaszod egy sokkal örömtelibb hangzású "good as gold" lesz.

Kiwi!

Nemrégiben bejárta az Internetet ez a kis animációs rövidfilm, amely egy Kiwi madár röpke, röpképtelen életét mutatta be, ahogyan vágya teljesüléséért - hogy repülhessen - feláldoz mindent. A történet egyszerű, mégis megdobogtatta sokmillió ember szívét, s könnyet csalt a szemükbe. A kisfilm egy végzős diák diplomamunkájaként készült el, aki messze nem várt ekkora sikert.



Emitt találtam egy interjút a kisfilm szerzőjével, Dony Permedivel. Van olyan érdekes, mint a kisfilm, úgyhogy a lényeget magyarítottam mindenki örömére:

Repülő Kiwik, Törött Ablakok és Dony Permedi
2006 November 15
Az ISFAT exkluzív Kiwi interjúja

A "Kiwi!" egy animációs kisfilm egy Kiwiről - egy röpképtelen madárról, aki egész életét álmának beteljesítésére áldozza. A Kiwi arra törekedett, hogy az erdő feletti repülés illúzióját keltse, miközben egy szikláról zuhan lefele. Ezért a Kiwi minden bizonnyal az egész életét azzal töltötte, hogy fákat szögelt a szikla oldalára. Mindezt csak azért, hogy beteljesítse egyetlen álmát, hogy repüljön, annak ellenére, hogy arra nem képes. Számos mély üzenet rejlik a Kiwi mögött, de leginkább azt a gondolatot ébreszti: nem számít mennyire lehetetlenek és látszólag elérhetetlenek az álmaid, mi állíthatna meg abban, hogy beteljesítsd őket? A Kiwinek óriási online sikere volt, jelenleg több, mint 1.75 millió megtekintéssel és 9000 megjegyzéssel a YouTube online videomegosztó oldalon, mindezt hozzávetőleg 3 nap alatt. Az animációt már a YouTube is kiemelte, és jelenleg az első helyen szerepel minden idők művészeti és animációs kategóriájában. Abban biztos vagyok, hogy egyetértünk, a "Kiwi!" mindannyiunkat megigéz.

Elég a fantáziálásból, jöjjön az interjú:
Jordan@ISFAT: Mennyi időbe telt elkészítened a "Kiwi!"-t? Milyen fázisokban állt össze a film?
A "Kiwi!" alkotója, Dony Permedi: "A második egyetemi évemet töltötte ki, ami 2005 Szeptember és 2006 Április között volt. Az első pár hónapban a sztorit próbáltam kitalálni, ami Októberig nem sikerült. Októberben felvázoltam a történetet, majd finomítottam rajta, és csináltam egy animatic-ot, hogy kisakkozhassam a film időbeliségét. Ha nem tudod, mi az animatic, nézz meg egy animációs DVD-t, mint mondjuk a Hihetetlen Család, vagy a Shrek, és az extrákban keresd meg azt a részt, amelyik a film látványtervéhez mutatja be a rajzokat és hanghatásokat. Ez segít a film megtervezésében.

Novembertől Januárig modelleztem a karakteremet, és Februárban kezdtem animálni, ami teljes egészében Mayában készült. Áprilisig, amíg elkészítettem az animációt, egyben rendereltem is azt, és a renderelt darabok színeit és az árnyékokat Adobe After Effects-ben szerkesztettem.

Nem végeztem a teljes folyamattal, bárcsak több időm jutott volna az animációra. Ahogy azt észrevehetted, nem igazán remekelek a megvilágítás és a textúrák területén. Túl sok időt küszködtem ez utóbbi kettővel, és nem jutottam valami jó eredményre. Először megpróbáltam bolyhosra rajzolni a Kiwit, de annyira elrontottam, hogy inkább feladtam, mert tudtam, hogy az animáció a legfontosabb rész számomra."

Jordan: Volt valami különös oka, hogy a Kiwire esett a választásod a sok sok röpképtelen madár közül? Van mondjuk a pingvinekkel valami sötét múltad?
Dony: "Az igazat megvallva, az első gondolatom egy csirke volt. Aztán beugrott, hogy miként haszálták fel a csirkéket rajzfilmekben, és úgy éreztem, hogy a pingvineket is sokat használták már animációkban. Tegyük fel valaki beszélni akar az animációmról, ami tetszik neki, "Láttad már azt a pingvines animációt?", mire a válasz az lenne, hogy "Melyiket?". Sok emlékezetes pingvines animáció van, mint a Madagaszkár pingvinei, vagy a második Wallace és Grommit filmben szereplő. És még többen jönnek a Surf's Up-ben és a Táncoló Talpakban az elkövetkező évben, amik mind pingvines animációs filmek. Animált Kiwi viszont nem jutott eszembe a Tas-mánia rajzfilmben szereplő kivételével, de az a 90-es években volt, és kétlem, hogy sokan emlékeznének rá."

Jordan: Miért "Kiwi!" lett a címe? Voltak más címek is, amiken töprengtél?
Dony: "Nem igazán, nem sok időt szoktam a címekkel törődni. Közvetlenül a film befejezése és a stáblista előtt szokott jönni."

Jordan: Honnan jött a "Kiwi!" elgondolása? Valamilyen élményeden alapult? Ha nem, akkor tudod-e kapcsolni a "Kiwi!" történetét a személyedhez?
Dony: "Nem tudom, hogy csalódást fogok-e okozni, de őszintén nem sokat gondolkotam ezen. A Kiwi nem alapszik semmilyen (eddigi) személyes élményemen... legalábbis tudom, hogy nem nyúltam le a lelkem legmélyére a történetért. Ki tudja, egy napon talán lesz majd kapcsolatom evvel a Kiwivel. De tényleg, csak egy olyan sztorit akartam, amiben lehetőségem adódik kifejezni magam, és játszani különböző érzésekkel, mint az öröm vagy a bánat. Azért döntöttem emellett a sztori mellett, mert egy olyan karaktert akartam, akit az emberek szeretnek, hogy aztán csináljak valamit ezzel a karakterrel, és megnézzem hogy a hallgatóság milyen erősen reagál rá. Azt hiszem sikerült!"

Jordan: A 9000 megjegyzés, amit az animáció kapott, ezt támasztja alá! Elmondanád a "Kiwi!" üzenetét a saját szavaiddal?
Dony: "Nos, lássuk csak... Azt hiszem a rossz üzenetet is le lehet venni a Kiwiből. Lehetnek, akik azt gondolják, hogy az álmaidért érdemes meghalni (ha meghalt, ugye). Én nem feltétlen hiszek ebben, de azt hiszem a karakter, akit bemutatok, ilyen. Vannak olyanok, akik rögeszmésen ragaszkodnak valamihez, amit csak ők képesek megérteni. Azt hiszem ezért zártam le úgy, ahogy. Úgy gondolom, hogy a szomorúság részben abból jön, hogy az emberek azt kérdik, 'miért csinál ilyet? Mi hajtja, hogy mindezt megtegye?'

Szeretem, amikor az emberek ezeket a kérdéseket felteszik, és hogy néhányan megtalálják a saját válaszaikat!"

Jordan: Amikor először láttam a "Kiwi!"-t, úgy 3-4 napja, csak párezer megtekintése volt a YouTube-on. Jelenleg több, mint 1.75 millió ember nézte meg a "Kiwi!"-t. Milyen érzés ez a hirtelen támadt népszerűség, ami a videód körül kialakult az elmúlt napokban? El tudnád mondani nekünk, hogy nőtt ilyen gyorsan a népszerűsége?
Dony: "Őszintén, úgy mindösszesen 25,000 megtekintésre számítottam. Meglepődtem, mert már úgy négy hónapja tettem fel! Nem tudom mitől kezdték most hirtelen ennyien nézni! Azt hittem, már kifutott.
Akárhogyis, nagyon boldoggá tesz, hogy az emberek megnézik, és megérinti őket. Ez azt jelenti, hogy művészként valami jót sikerült alkotnom, és ez jó érzéssel tölt el."

Jordan: Vannak, akik úgy írják le a Kiwi-t, hogy "egyszerű, mégis ütős", hogy a Kiwi "megragad a tudatalattidban". Tudom, hogy amikor csak szomorúnak érzem magam, be fogom csukni a szemem, elképzelem azt a dolgot, ami lehúz, majd "oldalra fordítom a fejem", hogy a vidám oldalát lássam. Milyen érzés, hogy valami olyan erőteljeset alkottál, ami hatással van ezrek, sőt milliók mindennapjaira?
Dony: "Még nem tudom. Az biztos, ahogy azt az előbb is mondtam, hogy legalábbis örömmel tölt el, hogy az animációm hatással van az emberekre, és úgy érzem általa, hogy sikeres művész vagyok."

Jordan: A "Kiwi!" végén hallunk egy puffanást, ahogy a Kiwi feltételezhetően földet ér. Gondoltál-e arra, hogy kihagyd ezt a részt a végleges filmből?
Dony: "Természetesen. Sokan mondták, hogy fejezzem be másképp, mondjuk adjak neki egy ejtőernyőt, vagy hogy egy tóba ejtsem bele. De nem akartam ennyire szorosra venni. Mert úgy gondolom, hogy a hepiend ezt teszi - mindent lezár a végén az érzelemmel! Nyitva akartam hagyni, hogy egy kicsit nyugtalanító legyen. Ugyanakkor néhányan ezt így tekintik lezártnak."

Jordan: Mikor fogsz lediplomázni? Miért akartál animációs művész lenni?
Dony: "2006 Májusában diplomáztam! Azért akartam animátor lenni, mert meg akartam nevettetni az embereket, és ami engem igazán mulattatott gyerekkoromban az a rajzfilm és a képregény volt. Így eldöntöttem, hogy részese leszek. Elsős koromtól kezdve végig tudtam, hogy animátor akarok lenni."

Jordan: Mi a legjobb az animációban, és az animációs művészlétben?
Dony: "Nehéz megmondani mi a legjobb benne. Jó móka csinálni, főként valami olyat, amit mások is élvezni tudnak. Ez egyfajta útja az önkifejezésemnek."

Jordan: Azt meghiszem! A "Kiwi!"-nek óriási pozitív visszhangja volt, jelenleg több, mint 9000 megjegyzéssel a YouTube-os oldalán. Van terved a "Kiwi!" jövőjére? Valami sorozatot szimatolok itt, vagy csak a samponomat érzem?
Dony: "Nincsenek további terveim a Kiwivel, kivéve talán beküldeni pár fesztiválra. Sorozat sem lesz. Sőt, néhányan felajánlották, hogy újracsinálják a hangsávot nekem, de őszintén, szerintem készen van, és tudtam, hogy tovább fogok lépni."

Jordan: Mi lesz a pólókkal és szuvenírekkel? Én biztosan vennék Kiwis pólót! Mondjuk egy eget átszelő Kiwi képével, és valami felirattal, hogy "mi állíthatna meg?", vagy mondjuk valami mély üzenet, mint "Én vagyok a kiwi." - na azt büszkén viselném!
Dony: "Hahaha, sajnálom Jordan, soha nem állt szándékomban a Kiwit pólóra tenni, vagy ilyesmi. De ha az emberek odavannak a Kiwikért, hát ugorjanak be egy Új-Zélandi ajándékboltba. Ott aztán van miből válogatni!"

Jordan: Dolgozol-e éppen más izgalmas projekten is? Menjünk-e gyorsan egy újabb csomag zsebkendőért a boltba?
Dony: "Hehe, újabb csomag zsebkendőért. Szeretnék több animációt csinálni, ha tehetem, de nem tudom mikor jön ez el, sajnálom! Megpróbálok jobban odafigyelni, hogy az ötleteimet papírra vessem, s akkor talán könnyebben ráhangolódok az újabb munkára."

Jordan: Néhány bölcs szó zárásként?
Dony: "Csak 25 éves vagyok! Nem vagyok bölcs! Ami azt illeti, nap mint nap elrontok valamit. Azt hiszem így tanulok."

Jordan: Köszönöm, hogy ránk szántad ezt az időt, Dony - nagy koponya vagy, különleges tehetséggel. Egy fantasztikus történet áll a Kiwi mögött, ami igazán megérintett és inspirált engem és még sok másik embert is. Örülök, hogy beszélhettem veled, és különösképp hogy megoszthattam a Kiwi szeretetét a világ többi részével!
Dony: "Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam e kérdések megválaszolására. Sok e-mailt kaptam, és nem egyszerű mindre válaszolni, így bízom benne, hogy mindenkinek sikerült megválaszolnom az animációmmal kapcsolatos kérdéseit."


Az interjúból egyértelműen látszik, hogy Dony mekkora tehetség, és hogy mennyire nincs még tudatában tehetsége igazi mélységeinek, még nem tudott mit kezdeni hirtelen jött sikerével. Remélem mihamarabb felfedezi és munkába állítja még rejtett és már megnyilvánult képességeit, és még több szívszorongató produkcióval lep meg minket!

2007. július 5., csütörtök

Weka

Első találkozásom a Wekával egy kávézó teraszán történt. Ennek a röpképtelen, barna erdei madárnak a környék sűrű vegetációja ad otthont, a kávézó pedig megélhetést. A bennem élő gyermek szívesen megsimizne minden egyes madarat, így nem csoda, hogy külön kedvelem az olyan interaktív példányokat, akik nem az elérhetetlen ágak végén dalolnak, hanem el mernek vegyüli az emberek közt, mint a Weka.Mindjárt barátkozásképp meg is kínáltam süteménymorzsával, amit örömmel csipegetett. Felbátorodva sikeremen megpróbáltam kézből etetni, ám egy jól irányzott csípéssel jelezte, hogy köszöni, de őt inkább csak a kaja érdekli, és egyébkét ne packázzak vele, úgyhogy barátságunk megrekedt egy ilyen távolságtartó szinten. Persze ez csak idő és türelem kérdése...

Most pedig akkor következzenek a kötelező, tollas tények a Wekáról magyar olvasatban:

A Weka, vagy erdei tyúk, a guvatfélék családjának tagja, amelyek legnagyobbrészt vizi madarak. A pukekót és a wekát kivéve a guvatok rejtőzködő madarak, általában édesvizi mocsarakban, torkolati mangrove erdőkben és nádasokban lapulnak meg. Karcsú testfelépítésük könnyű mozgást biztosít nekik a sűrű növényzetben, viszonylag hosszú és erős lábuk pedig a lápon nyújt előnyt. A guvatok talajlakó madarak, látszólag nincs ínyükre a repülés, és néhányuk, mint a Weka és a Takahe teljesen el is vesztették röpképességüket.

A Weka lehet kiváncsi és kötekedő is, és annak ellenére, hogy a Maori és Pakeha (jelentése: aki nem Maori) telepesek is előszertettel főzték és ették meg, a faj látszólag jól ellenállt az ember és a vele együttjáró betegségek eljövetelének, és nagy számban fennmaradt sok területen, majd hirtelen 1915 és 1940 közt eltűnt az Északi Sziget legnagyobb részéről, és a Déli Sziget egyes területeiről.

A Weka évente akár négy csibét is fel tud nevelni és ha a feltételek megfelelőek, egész évben szaporodik, így télen sem szokatlan a csibéit látni.

A Weka természetes étrendjét az erdőkben legfőképp gerinctelen állatok és hullott gyümölcsök alkotják. Gyíkok, csigák valamint tojások és fiatal madarak úgyszintén rajta vannak az étlapján. A Wekák könnyedén megölik az egereket, patkányokat és a fiatalabb nyulakat, és kettőt már láttak hermelinnel is végezni.

A Weka szégyenlős és visszahúzódó, emiatt inkább hallani, mint látni lehet. A messzi elhallatszó éles hangjukat általában kora este lehet hallani. Általában csak futtában látni őket, amikor egyik fedezéktől a másikig futnak.

Néhányuk azonban elszemtelenedett és azzal vádolják őket, hogy kár tesznek a paradicsom és egyéb zöldségtermésben, és hogy tojást lopnak a házityúkoktól. Kempingekben és kertekben guberálnak maradék étel után, és alkalmatlankodhatnak a zöldségeskertekben, ám mindez leginkább azért lehet, mert kedvenc étrendjük utánpótlása nagyon megapadt.

Mindazonáltal a Wekák számának folyamatos csökkenésének okait továbbra homály fedi, és általában a ragadozóknak tudják be. Madárpopulációk hirtelen összeomása nem szokatlan jelenség, de a fajok rendszerint magukhoz térnek amint a feltételek újra megfelelővé válnak. Az ember azt gondolhatná, hogy ha a Pukekónak és az Ausztrál fürjnek sikerül túlélnie a vadászok, kutyák és macskák, hermelinek és patkányok közt, akkor a Wekának is biztosan menni fog. Talán csak egy kicsit nagyobb türelemmel kellene viseltetni e madarak iránt, netán még oda is figyelni rájuk. No és mi van, ha elvisznek egy pár tojást, számít az?

Amint azt a nagyszerű természetbúvár E.O. Wilson mondta, a fajok általában nem egy drámai kataklizma során tűnnek el, hanem észrevétlenül, a hanyatlásuk végén, amikor azok, akik ismerik őket megerősítik, hogy már nem látni belőlük egyet sem egy ideje, és lehet, hogy él még néhány ebben vagy abban a völgyben, ahol igazából egy ragadozó már le is vadászta az utolsó élő egyedet, egy magányos hímet az ágról ahol az ült.
s végül egy kedves költemény a Wekáról szabad fordításban:

A Weka

Weka, ó Weka, ó kicsiny barna Weka,
Miért a gyűlölet mellyel illetik neved?
Azt mondják, ravasz vagy és orvul jársz,
Szárnyaid nem repítenek, csőröd szégyentelen.

A pletykában örömöd leled, hiún akár az embergyerek,
Elcsened amiket látsz, ha azok fénylenek.
Dalolsz, mikor a jó madarak csöndesek,
Éjjel legénykedsz, s nappal keresed rejteked.

Mégis fáj nekem, hogy halványul lábnyomod,
kicsiny barna veszedelem, előlünk el ne vessz!
Átkozottak s oly édesek szemeid a szürkületben,
Sóvárgó és féktelen hangod hallik az éjben.

— Eileen Duggan verse

2007. július 4., szerda

beszélni Istennel

Egy amerikai elhatározta, hogy könyvet ír a világ híres templomairól. Így hát vett egy repülőjegyet, és elutazott Orlando-ba, hogy majd délről észak felé látogatja végig az USA-t.

Az első nap épp egy templomban fotózott, amikor észrevett egy arany telefont a falon egy felirattal, ami 10000 dolláros hívásdíjat említ. Az amerikait furdalta a kiváncsiság, hát megkérdezett egy arra járó papot, hogy mire használják ezt a telefont.

A pap azt válaszolta, hogy az egy közvetlen vonal a menyországba, és hogy 10000 dollárért Istennel beszélhet. Az amerikai megköszönte a papnak, és tovább ment az útján.

Következő állomása Atlantában volt. Ott egy nagyon nagy katedrálisban látott egy ugyanolyan arany telefont, azonos felirattal. Kiváncsi volt, hogy vajon ez is ugyanolyan telefon, mint amilyet Orlandoban látott, így megkérdezett egy apácát a közelben a telefon rendeltetéséről. Az apáca is azt mondta, hogy az egy közvetlen vonal a menyországba, és hogy 10000 dollárért Istennel beszélhet.

Rendben, köszönöm, mondta az amerikai. Ezután folytatta útját Indianapolisba, Washington DC-be, Philadelphiába, Bostonba és New Yorkba. Minden templomban látta ugyanazt az aranyszínű telefont, ugyanolyan 10000 dolláros hívásdíjat jelző felirattal.

Az amerikai Vermontot elhagyva úgy döntött, hogy Új-Zélandra utazik, hogy megnézze, hogy az új-zélandiaknak is van-e ilyen telefonjuk. Megérkezett Új-Zélandra, és valóban, az első templomban, amibe belépett, ott volt ugyanaz az arany telefon, de ezúttal a felirat 40 centes hívásdíjat említett. Az amerikai meglepetésében megkérdezett egy papot a feliratról.

Atyám, bejártam egész Amerikát, és sok-sok templomban láttam ezt az Arany telefont. Elmondták nekem, hogy ez egy közvetlen vonal a Menyországba, de az Amerikai ár 10000 dollár hívásonként. Hogy lehet, hogy itt ilyen olcsó?

A pap elmosolyodva válaszolt: Új-Zélandon vagy, fiam - ez itt helyi hívás.

2007. július 3., kedd

Terrorveszély Kiwi módra

Az Új-Zélandi híreket egyelőre jobb híján az Internetről szerzem be. Úgy gondolom, hogy ha viszonylag zökkenőmentesen szeretnénk átköltözni a világ túlfelére, akkor nem árt előre képbe kerülni a mindennapi dolgok terén. Persze a hírek legnagyobb része túlontúl lokális, hétköznapi dolgokról szól, amik kevésbé kötik le az ember figyelmét.

Van azonban időről időre egy-egy érdekesség, amolyan bulvárhír, amin jót szokok derülni. A mai napon a nemzetközi helyzet fokozódásának helyi változatát érezhettük.

A történet egyik oldala nagyon szomorú: miszerint megint fellángolt egy erőszakhullám, most épp Nagy-Britanniában, amelyben gépkocsikba rejtett pokolgépekkel próbáltak repülőterek elleni merényletet kivitelezni.

Ennek hatására érthető módon magasabb készenlétbe helyezték magukat az Új-Zélandi terrorelhárító erők is. A régi mondás szerint "kalapáccsal a kezedben mindent szögnek látsz", ami most szög helyett autóba rejtett gyanús dolgokat jelent. Aki keres az pedig talál is.

Auckland-ben ma egy parkolóban hagyott autót vélt igencsak gyanúsnak egy biztonsági őr. Az autóban vészjósló gondossággal voltak bedrótozva és beszerelve gázpalackok, hát komolyan kellett venni. Az illetékes hatóságot értesítették, azok a környéket kiürítették, az autó hátsó szélvédőjét betörték, mikor megjelent a tulajdonos.

S most következik a vidámabb oldal: főhősünkről kiderült, hogy bizony radikális, csak épp egy másik szövegkörnyezetben. Ő ugyanis a környezetszennyezésnek üzent hadat, és saját maga szerkesztette vízbontó készülékkel szerelte fel az ily módon hidrogénüzeművé alakított autóját. A szerkezetet pedig - az autóját ért inzultus miatt kezdeti bosszúsága múltán - nagy örömmel mutatta be a bombaszakértőknek, bő technikai kommentárral egybekötve.

Minden jó, ha a vége jó. A terrorveszély elmúlt, főhősünk pedig nyert egy jó adag ingyen publicitást egy zöld ügy érdekében.

2007. július 2., hétfő

Matheson tó

A Matheson tavat Déli sziget egyik gyöngyszemeként tartják nyilván. Nekünk a Franz Josef és Queenstown közötti szakaszunk egyik állomása volt.

Az időjárás kiszámíthatatlansága folytán persze sikerült esőben odaérni, de a beígért látvány miatt néhány utazótársunkkal együtt bátran bevállaltam a húsz perc sétát az esőerdőn át a buszparkolótól a beígért csodálatos látványt nyújtó stégig. Nem nagy út, mégis a koraőszi eső igencsak hidegnek bizonyul. Az ausztrál diáklány, aki szintén megpróbálta, de csak papucsban, mert az egyetlen cipője még előző nap ázott át, hamar feladja és visszafordul. Körülöttünk mindenhol nedves vegetáció. Az esőerdőben az a szép, hogy akkor is lenyűgöző, amikor zuhog az eső, sőt, talán még zöldebb is olyankor, mint egyébként. A rendesen elázott páfrányfák, a faágakról lógó, esőcseppektől taknyos zuzmók és mohák, a csuronvizes, ám annál mélyebb zöld falevelek már-már magukkal ragadják az embert valami leírhatatlan őselem-tudat állapotba, csak a cipőm ne ázott volna be mindeközben. Nem baj, az ámulat és a kiváncsiág hajt tovább az ösvényen.

Kissé elszomorodtam, amikor aztán a dzsungelből kiérve végre megláttam hogy a tó igazi ékessége, a felszínén tükröződő hegyek képe bizony aznap szabadságra ment, s helyette csak a képen is látható szürke fodrozódás maradt. Pedig a hegyek igazán nagyon sokat igérnek. Néhány fotót azért futva megejtek, aztán irány vissza, mert a busz hamarosan indul tovább. De jó, hogy van ott egy váltás zokni száraz cipővel.