Hogy külföldön se kézzel-lábbal kelljen elmagyarázni, hogy hova is megyünk, jobb előre tisztázni, hogy más nyelveken hogyan is nevezik nevén a kiwik földjét.
| Angol | New Zealand |
| Arab | نيوزيلندا |
| Dán | New Zealand |
| Finn | Uusi-Seelanti |
| Francia | Nouvelle-Zélande |
| Görög | Νέα Ζηλανδία |
| Holland | Nieuw-Zeeland |
| Japán | ニュージーランド |
| Lengyel | Nowa Zelandia |
| Magyar | Új-Zéland |
| Maori | Aotearoa |
| Német | Neuseeland |
| Norvég | Ny-Zealand |
| Olasz | Nuova Zelanda |
| Orosz | Новая Зеландия |
| Portugál | Nova Zelândia |
| Spanyol | Nueva Zelanda |
| Svéd | Nya Zeeland |
Vízummal kapcsolatosan már rég írtam, úgyhogy kicsit visszaolvastam a levelezéseinket, hátha találok valami érdekeset. És valóban, még a nyár elején faggattam az ügynökünket arról, hogy miként is zajlik egy személyes interjú a bevándorlási hivatallal, amire egy csokor gyakori kérdést küldött nekem. Már akkor is megnyugvással konstatáltam, hogy a legtöbb kérdés bennem is felmerült már, úgyhogy akkor túl nagy meglepetés talán nem fog érni. De nézzük is, mik azok a dolgok, amiket érdemes jóelőre végiggondolni.
Kezdjük talán az alapokkal:
- mit hallottál, mit tudsz Új-Zélandról?
- voltál-e már ott, akár csak egy rövid időre is?
- miért akarsz eljönni a hazádból?
- miért pont Új-Zélandra akarsz jönni? Gondoltál-e már más helyre is?
Aztán mindjárt a sűrűjébe:
- hogyan próbálsz állást keresni? mit tettél eddig ennek érdekében?
- dolgoztál-e már szülővárosodtól, otthonodtól távol?
Családos kérdések:
- partnered mit tervez majd dolgozni?
- gyerekeid mit fognak csinálni?
- mit tudsz az Új-Zélandi iskolarendszerről?
- hogyan érez a családod a terveiddel kapcsolatban?
A piszkos anyagiak:
- van-e fogalmad arról, hogy reálisan mennyit kereshetsz Új-Zélandon?
- utánanéztél-e, átgondoltad-e az életvitel költségeit?
Aztán a beilleszkedés:
- kitől és mit hallottál az Új-Zélandi életstílusról?
- hol szeretnél lakni? megérkezésedkor bérelni vagy venni akarsz ingatlant?
- vannak-e barátaid Új-Zélandon?
- miként akarsz barátokra lelni?
- milyen érdeklődési köreid vannak?
Végül az élet kevésbé napos oldala:
- mihez kezdenél, ha huzamosabb ideig betegeskednél?
- mihez kezdenél, ha nem találnál munkát a szakterületeden?
Nos, röviden ennyi. Aztán persze van sokezer másik kérdés, ami felmerülhetne, de a lényeg azt hiszem abban rejlik, hogy az ember a terveinek legalább az alapjaival és a fő irányvonalával legyen tisztában, mielőtt belevágna élete nagy kalandjába, mert akkor a főbb buktatókat már ki is kerülte.
A blogolás közben eltelt egy újabb hónap, immáron a harmadik, úgyhogy ideje megint visszatekinteni. Teljesen véletlenül ez a bejegyzés egyben éppen a századikat követi, ami azt jelenti, hogy ... nem jelent semmit, de azért mégsem lehetett szó nélkül hagyni.
Az elmúlt hónapban többek közt túlestünk az első szavazáson, és egy egész hét csenden is. Kirándulásról ugyan nem esett szó, viszont a madarak közül megismerhettük a ritka Takahét, és a bevándorló Vetési Varjút és Mejnót is. A blogom a tavasz beálltával pedig erős zöldellésnek indult, ezúttal a H betű jegyében, úgy is, mint Harakeke, Hoheria és Horopito.
Eközben a nagyvilágban Csanádék a Cook szigeteken pihenték ki hazalátogatásuk fáradalmait. Palit családja is követte Aucklandbe. Új-Zéland madarai pedig már Lipi blogjára is befészkelték magukat.
Nos, azt kell mondjam, Új-Zélandról bloggolni jó. Nekem konkrétan azért, mert addig sem unatkozom (a vízumügyintézés igencsak lassú dolog), másrészt azért, mert ha érdekes dolgokról akarok írni (márpedig igen), akkor ahhoz jól utána kell nézni a dolgoknak, s ezáltal a "helyismeretem" is egyre csak gyarapszik. Végül, de nem utolsó sorban, a bloggolás egy szociális tevékenység, amely óhatatlanul is összehoz hasonló érdeklődésű emberekkel, akikből, ki tudja, akár még új barátok is lehetnek.
A névválasztással viszont azt hiszem elvetettem a sulykot, ugyanis keresőkön keresztül rendszeresen ide vetődnek Kaká (focista) rajongói, a legutóbb pedig valaki még "zöld kaka" után is szaglászott. Hmm. Maradjunk talán annyiban, hogy a Kaka az egy nagytestű nesztorpapagáj (latin nevén Nestor meridionalis), a Kea rokona.
A keresőkifejezések közt a két leggyakoribb a "manuka méz" és a "kea" volt, ám most is akadt néhány gyöngyszem, mint például "a halolaj legendája", a "wales domb gravitáció", a "szeptemberi vetési varjak", vagy épp a "madár rokon értelmű szava". Ez utóbbira tudnám javasolni mondjuk a szárnyas, vagy a pipi szavakat, bár én a tollas barátaink névvel szeretem a leginkább illetni őket.
Mindezek után továbbra sincs más hátra, mint előre...
Ez most azon kivételes bejegyzések egyike, amelyeknek nincs közük Új-Zélandhoz. Viszont legalább madár van benne, így "határeset, elfogadjuk" alapon mégis felkerült ide.
A vicces képregényes oldalak közül az egyik kedvencemen, az Ádáz Csirkéken a karikatúrák közt nemrégiben napvilágot látott Phantom Mountains néven egy remek videoklip is, ami külön figyelmet érdemel.
Történt ugyanis, hogy Laura Veirs az új Saltbreakers albumához videoklip pályázatot hirdetett, amit az Ádáz Csirkék alkotója sem bírt tétlenül nézni. Nekiállt hát, és a határidőig hátralevő röpke két hét alatt felvázolta a cselekményt, majd rajzolt vagy 500 post-itre való csirkét, és készített 1500 fényképet egy állványra szerelt fotógéppel, majd ezekből összeállította az alábbi videoklipet.
Lássuk be, egy ilyen klipet ennyi idő alatt önmagában sem kis teljesítmény összerakni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az alkotó most csinált először ilyen animációt, akkor még jobban értékelhetjük a munkáját. Egy biztos, nem a véletlen műve, hogy ez a klip lett végül a pályázat első helyezettje. Szerintem emberünk egyben rá is kapott a műfajra, úgyhogy még azt is megélhetjük, hogy egész estés csirkemozit nézünk pattogatott kukorica társaságában. Én biztosan élvezni fogom.
Pontosan 100 éve, 1907 szeptember 26-án lépett a függetlenség útjára Új-Zéland, amikor gyarmatból domínium státuszba került. Erről az eseményről emlékezik meg a Dominion Day nevet viselő nemzeti ünnep, ami idén sokkal fényesebb lett, mint az elmúlt években.
Persze a teljességhez hozzátartozik az is, hogy Új-Zéland a teljes függetlenségét csak 1947 Novemberében, a Westminsteri rendelettel nyerte el, amelyben megvonták Nagy-Britanniától annak jogát, hogy Új-Zéland számára törvényeket hozhasson.
Mindez természetesen semmit sem csorbít a szép kerek évforduló körüli parádé fényén. Nincs mit tenni, a 100 év az 100 év, a buli pedig buli. Hepi börszdéj!
A sok zöldség közt ezúttal egy örökzöld liliomfélét fogok bemutatni, amely fontos szerephez jutott Új-Zéland kultúrájában, történelmében és gazdaságában. A Harakeke, másik nevén Új-Zélandi len a névrokonához, a lenhez hasonlóan hosszú, erős rostokból álló leveleket növeszt, növénytanilag viszont sok köze nincs hozzá. A név két őshonos Új-Zélandi növényt is takar, amelyeket világ sok mérsékelt égövi tájára elvittek rost- és dísznövényként.
Növénytani nevei: Phormium tenax, Phormium cookianum
Ismertebb nevei: Harakeke, Wharariki, New Zealand flax
(A fényképen a növényt tessék nézni, ne a Tui madarat.)
A Harakeke főként lápokban és alacsony fekvésű területeken található meg, de szinte bárhol megterem, és örökzöld dísznövényként világszerte sok kertet is ékesít. Erőteljes, kard formájú levelei akár három méteresre is megnőnek. Általában sötétzöldek, de nemesített változataik világoszöld, rózsaszín, sárga, vagy akár bronz színűek is lehetnek.
Piros, csőszerű virágait erős, öt méter magas száron hozza November során. Virágai bőséges nektárral csalogatják a rovarokat és a madarakat. A beporzást követően virágonként több száz magot termel, amelyeket aztán a szél szór szét.
A Maorik hamar felismerték a Harakeke növényben rejlő lehetőségeket, és a rostjaiból kosarat, halászhálót, zsákot, ruhát, szandált, és még sokféle használati tárgyat, sőt, vitorlát és háztetőt is készítettek. A kézzel sodort Harakeke kötél olyan erős volt, hogy a nagy, tengerjáró kenu, a waka építése során vele kötözték össze az üreges fatörzseket.
A Harakeke virágának gazdag nektártermését régóta használták édesítőszerként, mégis a sokrétű gyógyhatása miatt volt igazán fontos e növény.
A gyökeréből kifacsart levét sebfertőtlenítőként, vagy belsőleg féregűzőként használták. Az összetört gyökereiből készített főzetet külsőleg, borogatásként használták gyulladásokra, daganatokra, kelésekre, visszerekre.
A növény által termelt gumiszerű nedv olyan enzimeket tartalmaz, amelyek véralvadást előidéző és fertőtlenítő hatásukkal felgyorsítják a gyógyulási folyamatot. Enyhe nyugtató hatása miatt sebekre, fájós fogakra, ízületi fájdalmakra, bőrirritációra, égésekre előszeretettel használták. A Harakeke kötszerként is remekül bevált, a zselészerű nedvben fertőtlenített szálaival kötözték a sebeket, de csonttörés esetén gipszként is felhasználták.
A Harakeke magjából sajtolt (sajnos kereskedelmi forgalomban nem kapható) olaj Omega-3 zsírsavakban gazdag, így csökkenti a koleszterin szintet, a vérnyomást, a daganatok kockázatát, a visszérgyulladást, az ekcéma, és egyéb allergiás bőrbetegségek tüneteit, valamint általánosan erősíti az immunrendszert.
Ennyi sok jó tulajdonságával a Harakeke-t méltán tisztelik "Új-Zéland Aloéja"-ként.
Ha már úgyis elkezdtem bemutatni az Új-Zélandra betelepített madarakat is, akkor megemlékeznék egyik nagy kedvencemről, a Mejnóról, akivel már a világ több pontján is találkoztam, és már első találkozásunkkor belopta magát a szívembe a vidám természetével. Igazi nagyszájú, karakteres madárka, a seregély rokona, így mondanom sem kell, hogy nagyon örültem neki, amikor aztán Auckland-ben is megpillantottam.
Ezúttal is szemezgettem egy kicsit az nzbirds.com ide vonatkozó oldaláról.
Azon szokása miatt, hogy az út szélén felszedi az autók által megölt bogarakat, a Közönséges Mejnó minden bizonnyal az Új-Zélandiak által legmegszokottabb madár, legalábbis az Északi sziget északi részein. Hetyke, szemtelen természetük sok embert felbosszant. Ennek ellenére a szegény Pukekókkal ellentétben őket nem tudják egykönnyen elcsapni.
A mejnót az Indiai szubkontinensről telepítették sok nagyobb szigetre, köztük Új-Zélandra is. Habár 1870 és 1877 között több száz egyedet telepítettek a Déli Szigetre, ma már szinte csak a melegebb éghajlatú Északi szigeten, annak is inkább csak az északi részein fordulnak elő, farmokon, gyümölcsökben, és külvárosi kertekben.
A mejnót szülőföldjén a "földműves barátja" névvel illetik, mivel a vetőmagokat veszélyeztető rovarokat eszi. A kertészek sok országban nagyra tartják, éppen a rovarok elleni természetes védelemben betöltött szerepe miatt. Néhány országban házikedvencként is tartják intelligens és szeretetteljes jelleme, valamint hangutánzó képessége miatt.
A mejnók, a legtöbb madártól eltérően, inkább sétálnak, mint ugrálnak.
A mejnó párok hosszú évekig együtt maradnak. Fészküket száraz fűből készítik, tipikusan faodvakban, vagy szikla, esetleg épületek bemélyedéseiben.
Az éppen költő tojókat kivéve az éjszakát nagy, akár 1000 fős rajokban töltik, ahonnan nappal szétszélednek élelmet keresni. Leggyakrabban azonban aggresszív, lármás bandákban látni őket, ahogy más madarakat elzavarnak az élelemforrásoktól, amely leginkább ízeltlábúakból és gyümölcsökből áll.
A "mejnó" név eredetileg Hindi nyelven seregélyt jelent, a szó a Szanszkrit "madana" (örömteli, vidám) szóból, amely pedig a "mad" (örvendezni) szóból származik, ám annak gyökere a "túláradni, kifakadni" jelentésben van. Így végül a "mejnó" azt jelenti, hogy "az örömtől túláradó".
A szokatlanul hideg tél után a tavaszi szellő végre enyhülést, és sok-sok szép tavaszi virágot hozott Új-Zélandra.
A Wellingtoni Botanikus Kertben ma kezdődött a 2007-es Tavaszi Fesztivál, e sok-sok tulipánnal, nárcisszal és más tavaszi virágokkal tarkított, de önmagában is tarka, két héten át tartó rendezvénysorozat.
Mindenki válasszon saját és gyermeke kedvére valót a piknikek, kiállítások, kézműves programok, bemutatók, és félszáz különféle, igazi tavaszi program közül. Kellemes időtöltést!
Pont két hete volt párom is IELTS vizsgázni, ami azt jelenti, hogy mostanra az eredményeket is megtudtuk. Szép emelkedő sorozatra sikeredett: listening 6, reading 6.5, writing 7, speaking 7.5, mindent összevetve egy szép 7-es sáv, azaz "good user" jött ki, úgyhogy örülünk, mert mindketten messze magasan teljesítettük a vízumhoz szükséges (nekem) 6,5-es, illetve (páromnak) 5-ös sávot.
Mivel jómagam már rég túl voltam rajta, ezúttal nem izgultam egy cseppet sem az elmúlt két hétben. Viszont, mivel annak idején már az eredmények ismeretében írtam le a tapasztalataimat, most a teljesség kedvéért, addig nógattam páromat, míg le nem írta saját élményeit, mindezt még az eredmények ismerete előtt, így az nem befolyásolhatta a vizsga utólagos megítélését. Ennek fényében tessék a továbbiakban az Ő változatát olvasni és cidrizni:
Magnóhallgatás
Az eleje aránylag könnyű volt, mivel számokat, összegeket és lebetűzött nevet kellett megérteni. Ezután viszont egyre nehezebb lett szinonimák és rokonértelmű szavak alapján kikövetkeztetni, hogy mit is akarnak. Ezt ugye nehezíti az egyszeri meghallgatás, így a közepén az ember már azt sem tudja, hol áll a feje. Hiába vannak blokkolva a kérdések, simán el lehet veszteni a fonalat. A legnehezebb volt egy előadásból kihámozni a lényeget, ami persze megint csak rokonértelmű szavak tömkelege. Számomra a legkevésbé sikerült, mivel már eleve félreértettem a feladatot, hogy pl. X, Y, Z termékek jellemzőit kellett volna párosítani a felsorolt 5 tulajdonsággal a szöveg alapján.
Zavaró és ijesztő volt, hogy csak egyszer lehetett meghallgatni és utána az ember rögtön elfelejti, hogy mit is hallott 5 perccel előtte.
Szövegértés
Az egy óra éppen hogy csak elég volt. Először 5 hirdetésből kellett bizonyos jellemzők alapján a 4 meghatározást párosítani. Beugratós kérdések tömkelege. Pl. Melyik hirdetésben szerepelnek állatok? Egyik hirdetésben a szöveg, hogy egy bizonyos helyen állatokat tartottak régen. A másik hirdetésben szerepel a szarvas szó. Ugyanilyen volt, hogy melyik hirdetésben lehet hajókázni? Az egyik hirdetésben egy álló hajót lehet megtekinteni, viszont a másik hirdetésben volt benne, hogy ekkor és ekkor lehet beszállni a hajóba. Volt még egy csokor hirdetés, amely alapján kifejezéseket és adatokat (szolgáltatás, telefonszám stb.) kellett párosítani. Persze több adat volt, mint kifejezés árnyalatni különbségekkel. A legnehezebb része a végén volt, ahol egy két oldalas szöveg 8 bekezdéséhez kellett választani címet, persze itt is több cím volt mint bekezdés és a címek is hasonlóak voltak. A szöveghez volt 5 db kérdés, amely lehetett igaz, hamis és nem megadott válasz.
Szerintem nehéz volt, egy óra intenzív agytorna.
Levél és esszéírás
Levél - magánlevelet kellett írni egy angolul beszélő barátomnak, aki külföldön él és meg akarom látogatni. Meg kellett kérdezni, hogy milyen az ottani helyzet és milyenek a feltételek arrafelé.
Esszé - a manapság oly népszerű gyakornoki rendszer előnyeit és hátrányait kellett kifejteni, mind a tanulók és a vállalatok szempontjából.
Nem volt annyira nehéz, de az értékelés elég szubjektív lehet.
Szóbeli
Először magamról kellett beszélnem, a munkahelyemről illetve a mindennapjaimról. Témaként a hirdetéseket kaptam. Egy konkrét hirdetésről kellett beszélni, amit a legutóbb láttam. Ezen kívül ki kellett fejteni, hogy mennyire hatnak a hirdetések a gyerekekre. A végén volt egy kellemetlen rész, amikor a kérdés minden szavát értettem, de nem tudtam összerakni mit is akar pontosan. Kétszer is visszakérdeztem, de nem sikerült elkapni a lényeget.
Kedélyes beszélgetésnek indult, bár zavart, hogy a mosolyok fél másodpercig tartanak és utána pókerarc. Ezek váltakoztak az egész szóbeli alatt. Szintén szubjektív az értékelés, kár a végéért...
Ez a valódi történet egyszerre különös és inspiráló.
Hamarosan Új-Zéland büszkélkedhet majd az első sellővel, akit eddig Nadya Vessey-ként ismertek. A kitartó Auckland-i úszónő hamarosan sellőfarkat fog viselni, amelyet a Weta Workshop, a Gyűrűk Ura és a King Kong filmek kapcsán elhíresült műhely készít.
Vessey olyan betegséggel született, amely miatt lábai rendellenesen fejlődtek, mégis, hét éves korában, az első láb-amputációját követően elkezdett úszni. Sőt, annak ellenére, hogy 16 éves korában a másik lábát is amputálták, középiskolásként versenyszerűen úszott, és még ma, ötvenes éveiben is úszik, amikor csak teheti.
Különös története néhány évvel ezelőtt kezdődött, amikor a tengerparton egy négyéves kisfiú sok-sok ártatlan "miért" kérdéssel kezdte el faggatni a lábáról, amit épp akkor csatolt le. Erre az amputáció nem éppen hálás témája helyett inkább a Kis Hableány mese hősével vont párhuzamot, és azt mondta a gyerkőcnek, hogy Ő is egy ilyen sellő volna.
Ez aztán szöget ütött a fejébe, hogy tényleg, miért is ne? Az Interneten aztán rátalált a Weta művégtagokkal foglalkozó részlegére, és meg is pendítette nekik az ötletét iziben. A válaszra sem kellett sokat várnia, kitörő lelkesedéssel fogadták a kihívást. Sőt, a Weta a munkaidőt és a tudásukat adományként szánta, amennyiben Vessey az anyagköltséget tudja állni. Ez utóbbit aztán egy alapítványi forrásból sikerült előteremtenie, így az álomból hamarosan valóság lesz.
A hölgy utóbb egy kicsit megszeppent, de mivel mindenki annyira lelkes volt körülötte, úgy gondolta, hogy lesz ami lesz, egy próbát megér a dolog.
A Wetát arra kérte, hogy a sellőfarok legyen egyszerre praktikus és szép is, mire biztosították afelől, hogy nyugodt lehet, még a pikkelyek sem fognak hiányozni róla, így számára nem marad más hátra, mint izgatottan várni a végeredményt.
A Weta munkáját ismervén afelől nincs kétségem, hogy remekmű fog kikerülni a kezeik közül, és remélem, hogy e különleges hölgynek (azaz inkább hableánynak), aki ilyen szépet tudott álmodni, a híre és példája messzi földre el fog jutni.
Na jó, ez a vicc egy kicsit erős, semmiképp sem veendő a legkevésbé sem komolyan. Újfent kijelenteném hogy se nekem, sem az Új-Zélandiaknak nincs semmi bajuk az Ausztrálokkal, egyszerűen csak nem tudják kihagyni, hogy - külső szemlélőként kicsit groteszknek tűnően - húzzák egymást. Akkor jöjjön a vicc...
Egyszer a Menyországban Isten hat napra eltűnt. Mihály arkangyal talált rá a hetedik napon, épp pihent. Megkérdezte Istent, hogy merre járt, mire Isten egy mély, elégedett sóhajt követően büszkén mutatott lefele a felhőkből: "Nézd, Mihály, nézd meg, mit alkottam.". Mihály arkangyal kérdően nézett, és azt kérdezte: "Mi lenne az?" "Egy bolygó", felelt Isten, "és ÉLETTEL töltöttem meg. Földnek fogom hívni, és az egyensúly csodálatos helye lesz." "Egyensúly?" kérdezte Mihály, még mindíg zavartan.
Isten elmagyarázta a Föld több részére is rámutatva, "Például, Észak Amerika a lehetőségek és a gazdagság helye lesz, míg Dél Amerika szegény lesz. A Közép-Kelet amott egy forró pont lesz, míg Oroszország hideg. Amott elhelyeztem egy kontinensnyi fehér embert, emitt pedig egy kontinensnyi fekete embert", folytatta Isten, további országokra mutatva. "Ez itt nagyon forró és száraz lesz, ez pedig nagyon hideg, jéggel borítva." Az arkangyal, még mindig Isten munkájától lenyűgözve, rámutatott egy kisebb földtömegre, és megkérdezte "Mi az ott?" "Ó," mondta az Isten. "Az Új-Zéland, a Föld legcsodálatosabb helye."
"Gyönyörű tavak, folyók, patakok és hegyek vannak ott. Új-Zéland lakosai szerények, intelligensek és humorosak lesznek, szeretnek majd világot járni. Nagyon barátságosak, dolgosak lesznek, sokat elérnek majd, és világszerte a béke követeiként fogják ismerni őket."
Mihály meghatódott a csodálattól, de aztán felvetette, "És mi lesz az egyensúllyal, Isten? Azt mondtad hogy EGYENSÚLY lesz mindenütt!" Isten bölcsen válaszolt, "Várj csak, míg meg nem látod a köcsögöket, akiket melléjük rakok."
"Ausztráloknak fogom hívni őket."
A Hamis a baba című film után szabadon:
- Holnap indulok Új-Zélandra.
- De nagy a pofád! Azt sem tudod, hol van a régi!
Nos, egy ilyen csorbát gyorsan ki kell köszörülni, úgyhogy most egy kis földrajz következik.
Zeeland (angolul Zealand) Hollandia dél-nyugati tartománya, amelynek területe nagyobbrészt a tengerszint alatt van, és sok sziget is tarkítja. Legutóbb 1953-ban voltak ott csúnya áradások. Ugyanakkor napos tengerpartjai sok - leginkább német - turistát vonzanak, így bizonyos részein a lakosság létszáma nyaranta megnégyszereződik. A címerén latinul a "luctor et emergo", azaz "küzdök és túlélek" felirat olvasható.
S hogy miként "újult meg" ez a földrajzi, név? Nos, Abel Tasman holland hajós, aki 1642-ben Európából elsőként fedezte fel Új-Zélandot, annak idején a "Staten Landt" nevet adta neki, azt gondolván, hogy az az Argentína partjai közelében lévő azonos nevű földdarab része. Amikor aztán kiderült, hogy ez nem így van, a holland hatóságok átkeresztelték Nieuw Zeeland-ra, vagy latinul Nova Zeelandia névre. Akkortájt a két legerősebb holland tengeri tartomány Holland és Zeeland volt, és mivel a holland felfedezők nevezték el Óceánia legnagyobb részét, a két legnagyobb szigetnek adták a Nieuw Holland és Nieuw Zeeland neveket. Az előbbit ma Ausztráliaként ismerjük, az utóbbi pedig angolosodott, és így lett New Zealand, azaz Új-Zéland, amely nevet Cook kapitány előszeretettel alkalmazta az egész Új-Zélandot körülölelő szigetvilágra is.
Hát így esett. Erről a névadás dologrol most még eszembe jutott a nagybecsű Doctor Who sorozat egyik 2006-os epizódja, amelyben főhőseink az időgépükkel a messzi jövőbeli New Earth-re látogatnak, azon belül is New New York-ba, ami a Doktor szerint igazából addigra már tizenötödödik "New York", azaz pragmatikusan "New New New New New New New New New New New New New New New York"-nak kellene hívni. Ki tudja, lehet, hogy megérjük ezt is :)
Itt az ideje egy újabb helyi gyógynövény bemutatásának. Ez a növény azért külön érdekes, mert a leírása alapján hatásosnak bizonyulhat a napjainkban igencsak elterjedt, nyugodtan mondhatjuk, hogy civilizációs betegségnek tekinthető élesztőgombás fertőzések kezelésében. A szervezetünkben ugyanis az élelmiszeripar által előállított termékekben lévő finomított szénhidrátok (liszt, cukor, stb.) , valamint tartósítószerek és egyéb adalékanyagok hatására a gombák természetes egyensúlya hamar felborulhat, ami mindenféle kellemetlen külső és belső tünetek formájában jelenik meg. Az egyensúly visszaállítása pedig nem könnyű, így mindennemű természetes segítséget érdemes igénybe venni hozzá.
Nézzük is hát, hogy mi jót írnak a Horopito-ról
Növénytani neve: Pseudowintera colorata
Ismertebb nevei: Horopito, New Zealand Peppertree, Winter’s bark, Red Horopito
A Horopito fa leveleit Új-Zéland Maori lakosai hagyományosan gyomorfájdalomra és hasmenésre használták, valószínűleg a vérzéscsillapító (szövet összehúzó) és fertőtlenítő hatása miatt. A bőrpanaszokat összezúzott levelekkel kezelték, amelyeket előzőleg vízben áztattak vagy összerágtak. A Horopito bors ízű részei a keringést stimulálják helyileg, vagy belsőleg alkalmazva.
Célzott alkamazása kiterjed a gombás fertőzések, mint a Candida albicans, valamint sebek, vágások, égések, fájdalmas horzsolások és ízületi gyulladások, bőrbetegségek kezelésére, vagy éppen rovarok elriasztására. A friss leveleket fogfájásra rágták.
Belsőleg a Horopito-t hasmenés, gyomorfájás, keringési elégtelenség, valamint légzőszervi megbetegedések (pl. köhögés, megfázás, aszthma) kezelésére használták.
A Horopito legfőbb biológiailag aktív összetevője polygodial néven ismert. A polygodial a hagyományos japán konyha borsféle fűszereinek csípős ízéért felelős összetevője, amelynek számottevő gomba- és baktériumölő hatásait igazolták. Új-Zélandi kutatók demonstrálták a Horopito-ból kivont polygodial Candida albicans-ra kifejtett növekedésgátló hatását, más kutatók pedig igazolták, hogy a szer egy sor élesztőgomba ellen is hatásos.
Használatával szembeni ellenjavallat és veszély nem ismert.
Új-Zéland egyik ritka, röpképtelen madara, a Pukekó távoli rokona a titokzatos Takahe. Felfedezését követően sokáig alig-alig találkoztak vele, mígnem néhány évtizede felfedeztek egy egész kolóniát a vadregényes Fiordland Nemzeti Parkban. Azóta a vadvilág rehabilitációs programok egyik kedvenc szereplője, ami nem is csoda, mert kissé esetlenül bumfordi, mégis erőteljes megjelenésével, és nappali életmódjával népszerűsége vetekszik a Kiwi madáréval.
Kinézetre messziről nem sokban tér el a Pukekótól, jellemzően zömökebb, csőre is valamivel nagyobb, teljesen röpképtelen, színei viszont nagyon hasonlóak. Élőben csak kevés helyen lehet vele találkozni, ezen ritka helyek egyike a Tiritiri Matangi sziget.
Be kell vallanom, hogy még nekem sem volt szerencsém élőben látni Takahét, de lóg egy Paua kagylóból készült rokona otthon a falon. És ami késik, nem múlik, az első adandó alkalommal be fogom pótolni az elmaradt madárlest.
A tollas tények ezúttal a madárnak csak a történetét írják meg, ebből szemezgettem ide egy kicsit.
1898-ig a Takahe négy példányát fogták el. Az első példányt 1849-ben Duck Cove-nál fedezték fel, ahol matrózok a hóban látták meg egy ismeretlen nagy testű madár nyomait, majd azokat követve látták meg a Notornis-t (a Takahe latin neve), amelyet kutyáik hosszan üldöztek, mire élve elkapták. Gyorsan futott, és mikor elkapták, hangos rikácsolást rendezett, miközben ádázan küzdött. Három-négy nap után aztán a matrózok megsütötték és megették, a húsát finomnak ítélték. (nos, ezeket olvasva nem is baj, hogy akkoriban nem találtak rá a nagyobb kolóniára)
A Takahe második példányát 1851-ben fogta el egy Maori. Ennek a példánynak a maradványai ma a Wellingtoni Dominion Múzeumban tekinthető meg.
Csak mintegy harminc évvel később látták újra a Takahét. 1879-ben a Te Anau Tó közelében egy vadász kutyája kapta el, majd a vadász végzett vele. Főnöke aztán gyanítva, hogy a madár egy Notornis, óvatosan preparálta. A példányt Londonba küldték árverésre, ahol két évig nem kelt el, végül a Drezdai Múzeumban kötött ki, ahonnan a Második Világháború idején tűnt el.
1898-ban aztán megint egy kutya talált egy Takahe példányra, szintén Te Anau közelében. A gazdája felismerve a Notornist, szintén óvatosan járt el. E példány bőre ma a Dunedin Múzeumban látható.
Ötven évvel később, 1948-ban aztán igazi hírként terjedt el az egész világon, amikor a Te Anau Tó felett 730 méterrel egy glaciális völgyben egy egész Takahe kolóniára leltek egy hosszas, jól előkészített kutatás eredményeképp. Talán pont ezért itt megelégedtek azzal, hogy két elfogott példányt lefotóztak, majd szabadon eresztették őket. A többi pedig már történelem.
Ezt a képet valamikor régebben találtam, sajnos már nem emlékszem hol. Sok értelme nincs, de viccesre sikeredett, bárki is rajzolta, így gondoltam kár lenne nem szólni róla.
A kérdés, hogy a baloldali, vagy a jobb oldali kép ábrázolja helyesen a Kiwi madarat?
A minap jól körbenéztem szabadon letölthető, használható Új-Zélandi GPS térképek után, minek eredményeképp találtam egy közösségi projektként összerakott, igen kidolgozottnak tűnő térképet a New Zealand Open GPS Maps Project néven. Ugyan csak Garmin készülékekkel használható, ám a térképadatok forrása is elérhető, így kisebb-nagyobb munkával más rendszerekre is adoptálható lehet. A pontosságát tekintve nincs információm, de ránézésre használhatónak tűnik, az ára pedig, lássuk be, verhetetlen.
A weboldalukon a következőképp foglalják össze a projektet:
Szabadon elérhető Új-Zélandi utca és úthálózati térképek Garmin térképkezelő GPS eszközök számára. Az utcatérképek egész Új-Zélandot lefedik, az ország gyakorlatlag minden elnevezett utcáját tartalmazva (a Chatham Szigetek kivételével). Ezek a térképek ingyenesek - ne fizessen értük - vannak csaló Ebay-es kereskedők, akik pénzért árulják, ezzel a közösségünk kemény munkáját lopva meg.
Eme projekt célja, hogy létrehozzon egy "nyitott" térképcsaládot a térképkezelő Garmin GPS eszközök (Legend, Vista, 60C, 76C stb...) számára. A behozott "szürke piaci" GPS eszközök általában az USA alaptérképpel vannak feltöltve, ami megfelelő az Államokban, de igencsak kellemetlen a Kiwik számára - Új-Zéland egy szögletes paca, Auckland legnagyobb részét a vízben ábrázolva.
Már egy jó ideje figyelem az Új-Zélandi sajtót, hátha akad valami érdekesség. Mostanában viszont hetekig semmi izgalmas sem akadt, mire tegnap hirtelen csak úgy dőlt a hülyeség. A híráradat már-már kezdett valami olyan képpé összeállni, amelyet kedvenc zenészem, Sting a Jeremiah Blues című dalának szövegében (magyarul itt) festett meg.
Az egész azzal kezdődött, hogy hosszú lappangási időt követően napvilágra került egy sor tudományos kutatás végkövetkeztetése, mely szerint a tejben lakozó "ördög" az egészségünkre tör, szívbetegséget, cukorbetegséget, autizmust, skizofréniát és egy rakás egyéb nyavaját ránk zúdítva.
Hamarosan az is kiderült, hogy Auckland levegője igencsak rossz minőségű a vegyestüzelés és a gázolaj kormos égéstermékei következtében, ezzel tovább kínozva a nagyváros - friss tejtől amúgy is gyengélkedő - lakóit.
Ekkorra felébredt a tejipari érdekszövetség is, és a sok tejtől megrészegedve te(l)jes mellszélességgel cáfolta azt az állítást, amely szerint a tejben valamiféle gonosz lakozik.
Majd utána egy pórul járt ezermester rossz példáján keresztül óva intettek minden barkácsolót attól, hogy az alumínium szigetelő fóliát, amiért sokat tejelt a boltban, szögbelövővel rögzítse olyan falhoz, amelyben áram alatt lévő vezeték is fut, különben megrázó élményben lehet része.
E hír, és a fehér nedű körüli botrányok által felvillanyozott emberek ezután az élelmiszerbiztonsági hivatalt vették össztűz alá amiért az az érdekellentétek közt tipródva nem a megfelelő módon kezelte a tej biztonságosságával kapcsolatos beadványt.
Mindeközben Kaikoura városában hadat üzentek a Földet, eget, és a tengert beborító műanyagáradatnak, amikor egyik napról a másikra száműzték az "eldobható" nejlonszatyrokat, amelyekben annak előtte az emberek előszeretettel vitték haza frissen vásárolt javaikai, többek közt a tejet is.
S miközben az emberek azon vitatkoztak, hogy a klímaváltozást az emberi civilizáció idézte-e elő, vagy nem, a Pokol (egy kétes hírű pizzéria lánc, még az is lehet, hogy a pizzájuk nyomokban tejet is tartalmaz) megnyitotta kapuit, éppen 666 méterre a Menyország kapujától, így pont időben érkezett a hír, hogy a Szent Patrik katedrális felújítása befejeződött, a hívők újra látogathatják.
Végül aztán megnyugtattak minden kedves fogyasztót, hogy tejet inni a kutatási eredmények ellenére továbbra is biztonságos, sőt mi több, dicső tett. S mire a nap lenyugodott, civilizációnk jövője az "ellentétes érdekek" harcának véletlen áldozataként vérzett ki az esztelen (tej)gazdasági növekedés mindent felemésztő oltárán.
Kerge egy világban élünk, az mostmár biztos. Viszont ezáltal remek alkalmam nyílik mindenki figyelmébe ajánlani Izmáel történetét, mielőtt még túl késő lenne.
A minap kaptam egy e-mailt az Új-Zélandi bevándorlási hivataltól. Egy állásbörzét hirdettek benne. Első olvasatra mindjárt azt gondoltam, hogy na szép, sikerült "feliratkoznom" még egy kéretlen-levél listára. Aztán jobban belegondolva egész rendes tőlük, hogy ha már az amúgy is begyűjtött információt használják, azt azzal a szándékkal teszik, hogy az újonnan érkezők sikeres beilleszkedését elősegítsék a számukra releváns információ közlésével.
A levélben konkrétan egy Aucklandi IT állásbörzére hívtak meg. Gondoltam, hogy közzéteszem a részleteket, hátha mást is érdekel, aztán láttam, hogy a regisztrációhoz az EOI azonosító is szükséges, így azt kell gondoljam, hogy ez egyfajta zártkörű meghívás, és akit érinthet, az hozzám hasonlóan már kapott levelet.
A konkrétumokat a titok homályában hagyva azért ennyit mindenképp meg akartam osztani, mert jó előre tudni azt, hogy az embert itt még a hivatalok sem hagyják magára, és már akkor gondoskodnak az informáltságáról, amikor még csak a szándékát jelezte. Ugyanakkor pedig ez a levél is azt támasztja alá, hogy bizony IT szakemberek iránt Auckland-ben is komoly kereslet van, ha ennyire elébe mennek a dolgoknak.
Ma megint az Új-Zélandon őshonos gyógynövények kerülnek az asztalra. A
manuka, a tanekaha és a kawakawa után most a hoheria nevű növény leírása következzen.
Növénytani neve: Hoheria populnea
Ismertebb nevei: Hoheria, Houhere, Lacebark, Ribbonwood, Thousand Jacket.
A Hoheria egy gyorsnövésű, alacsony, Új-Zélandon őshonos fafajta. A nevét a belső kérgén lévő sok fűzőszerű rétegről kapta, amelyeket csíkokra lehet szaggatni. Örökzöld, nyáron és ősszel sok ötszirmú fehér virágot hoz, így a kertészek is kedvelik.
A régi időkben a Hoheria gyógyító célú használata úgy tűnik a benne lévő nyálkás poliszacharidokhoz kötődik, amely emésztési és légzési problémákra nyugtatólag hat, valamint külsőleg alkalmazva bőrlágyítóként funkcionál. Alkalmazásai a Vörös Szil (Ulmus fulva) kérgével nagyon sok hasonlatosságot mutatnak, így akár e veszélyeztetett növényfaj Új-Zélandi megfelelőjének is tekinthető. Kifejezetten hasznos az emésztőrendszer gyulladásos állapotának kezelésében.
A Hoheria hasznosnak bizonyulhat többek közt emésztési zavarok (étkezés utáni kellemetlenségek, mint a puffadás, gyomorégés, émelygés), gyomor- és nyombélfekély, gyomor- és bélhurut, reflux és egyéb bélgyulladásos állapotok kezelésében.
Hatásai:
A tegnapi blogtémakör értékelésre mindjárt kaptam tőletek több visszajelzést is, amelyek egyikéből kiderült, hogy Immacolata fedőnevű kedves olvasóm is kedveli a varjakat, úgyhogy akkor rossz ember nem lehet. :) Egyben kiváncsi, hogy vannak-e varjak Új-Zélandon.
Nos, akkor mindjárt egy jó hírrel szolgálnék: igen, vannak, ha nem is sokan, és nem őshonosak. Személyes tapasztalat híján az ide vonatkozó madarász oldalon írottakra kell hagyatkozzak, így megint innen mazsoláztam.
A vetési varjút Nagy-Britanniából telepítették be Új-Zélandra 1862 és 1874 között, hogy a rovarokat és a telepesek honvágyát kordában tartsák. Ugyanakkor sok más ekkortájt behozott Európai madárfajjal ellentétben a varjak csak nagyon lassan terjedtek el. Az 1970-es évek vége fele is csak Hawke’s Bay, Manawatu, Dél-Wairarapa és Canterbury egyes részeire szorítkoztak.
A vetési varjak a diófás és vetőmagos területeket kedvelik. A bokros és erdős részeket kerülik, így nem jelentenek veszélyt az őshonos madarakra. Rovarokat, gilisztát és diót esznek, ám ha ezt nem találják, akkor nagy csapatokba verődve búzára, árpára, borsóra vagy babra is vetemednek.
A diótárolási szokásuk különösen érdekes. A megért diót leszedik a fáról és kicsit távolabb érintetlenül elássák nyitott kifutókon, fűcsomók közt, vagy göröngyös talajon. Ősszel visszatérnek, hogy megkeressék az eltárolt diót, amit egyik lábukkal a földön tartva lukat vésnek a kemény héjba, hogy a magot kiszedhessék.
Ezen intelligens madarak szociális szerveződése rendkívül összetett. A vetési varjak kedvelik egymás társaságát, nem csak közös étkezéskor, hanem párzáskor és a költés idején is. Késő Augusztus során magas nyárfák vagy fenyőfák tetején építenek fészket. Néhány méteres körzetben egymástól számos fészek is lehet, nagyobb varjúságok több száz fészekből is állhatnak. A fészek nagy, koszos, és gallyakból, levelekből, sárból készül, fűvel bélelve. A tojó költi ki a kékeszöld színű, barna foltos tojásokat, miközben a párja eteti.
Télvíz idején akár 5000, vagy még több madár is összegyűlhet, és akár 20 kilométert is repülhetnek éjszakánként a varjúságaikból, hogy együtt költsenek egy nagy, vagy régen létrehozott varjúságban, amit "parókiának" is neveznek. Reggelente aztán szétszélednek élelmet szerezni saját varjúságaik környékére.
A varjakat egyáltalán nem érdeklik Új-Zéland őshonos erdejei, és egy új területen első megjelenésükkor a szarkák általában el is zavarják őket.
Képzeljétek, tollas barátaink (ezúttal konkrétan az Otago-i Hoiho-k) komoly kitartással addig ficeregtek, mígnem Lipi figyelmét is magukra terelték, s felkerültek a blogjára is egy nagyszerű pingvines bejegyzés formájában.
Mit mondhatnék, madarat lehet velem fogatni most, hogy már nem csak írok, de olvasok is Új-Zéland tollas lakóiról, méghozzá magyarul!
Tegnap lezárult az első olvasói vélemény kutatási próbám. Az egy hét távollétem alatt kereken tíz aktív olvasót sikerült klikkelésre bírnom, így a statisztikákat nézve azt kell mondjam, hogy a minta akár még reprezentatívnak is tekinthető. Lássuk is az eredményeket.
Az eredmények kicsit megleptek, mivel eredetileg azt gondoltam, hogy majd a bevándorlási infók győznek, viszont most örülök, hogy az érdekességekért járnak ide vissza hűséges, és ezek szerint ínyenc olvasóim. Azért arra kiváncsi lennék, konkrétan melyik bejegyzések tetszettek nektek a legjobban, ha volt ilyen, bátran írjatok ide megjegyzésbe róla.
A második helyezett a kirándulások élménybeszámolója kategória lett, így akkor ezek szerint utazós élményblognak is tekinthetjük a Pukekó Kakát. Van még egy pár helyszín a tarsolyomban, még lesz miről írnom idén, aztán pedig a tervek szerint csak úgy dőlni fog a sok utazós élmény.
Szintén dobogós lett a bevándorlási infók témaköre, ami nem lepett meg, nos itt is lesz még mit írni, bár mostanában kicsit lassan haladnak e téren a dolgok. No nem baj, tervezni azért még lehet...
Kicsit szomorú vagyok, hogy a madarakra rajtam kívül olvasóimnak csak egyötöde kíváncsi, bár ennek ellentmond, hogy mostanában sokan találnak e blogra, miközben a Kea szóra keresnek. És bárki bármit mond, Új-Zéland akkor is egy igazi madarász-csemege, így a madarak maradnak, punktum.
Az viszont mindenképp megnyugtató volt, hogy senki sem gondolta úgy, hogy kár lenne a gőzért. Nem maradt hát más hátra, mint hogy ismételten megköszönjem bizalmatokat!
Miután jómagam már sikeresen túl vagyok az IELTS teszten, most páromon volt a sor. Jól elkisértem Őt, no nem csak azért, mert ilyen jófej vagyok, hogy aggódom érte, hanem többek közt azért is, mert a beszélgetős interjúk ideje alatt jól lehet beszélgetni az épp várakozó jelöltekkel, akik közt akad néhány szimpatikus arc is, de leginkább az érdekelt, hogy ki milyen okból vetemedett a vizsgára. Az eddig hallott tizennéhány történet szereplőinek legtöbbike Kanada és Ausztrália felé kacsintgat, és fiatalok éppúgy vannak köztük, mint jó állásaikat, egzisztenciájukat hátrahagyni készülő családapák vagy épp anyák. Egy dolog közös volt bennük, mindegyikük nyitott, jó kedélyű, jövőbe néző típus. Ennek tanulságait mindenki vonja le maga, a továbbiakban a teszttel kapcsolatos infókról írnék.
Többen paráztak azon, hogy jaj, mit fog mondani, ha egy számára ismeretlen témáról kérdezik. Nos, a jó hír az, hogy teljesen mindegy mit mond, ha azt elegánsan, a nyelvismeretéhez mérten helyes angolsággal teszi. Bár nehéz ezt elképzelni, de ezen a teszten a beszélgetés központi témája csak ürügy arra, hogy a jelölt angol nyelvismeretének mélységeivel megismerkedhessen a vizsgáztató. Így ha mondjuk a globalizációról csak az ugrik be, hogy miért készülsz külföldre menni, az pont ugyanolyan jól körbejárható, mint mondjuk az, hogy a teszkó milyen trükkökkel kopasztja meg a sarki közértnél sokkal hatékonyabban a vásárlóit. Persze szerencsésnek mondhatja magát az, aki egy általa jól ismert témáról beszélhet, de egyáltalán nem a világvége, ha valami ismeretlen dologról kell halandzsázni, végülis csak egy kis képzelőerő kell, amiből elegendő van azokban, akik el tudják képzelni, hogy megszokott környezetükből kiszakadva külhonban folytassák életüket.
A túlzott izgalom másik témája a beszédértés teszt volt, ahol mindenki azon görcsölt, hogy mennyi kérdést elrontott, meg hogy mennyire stresszes, hogy csak egyszer megy le a szöveg, és amit akkor nem sikerült meghallani, az ugrott. Itt talán annyit tudok megnyugtatásképp közölni, hogy (a szövegértéshez képest) viszonylag több hibát is lehet ejteni egy adott sáv eléréséhez. Sajnos a vizsgaszabályzat értelmében a helyes válaszok utóbb már nem kerülnek nyilvánosságra, így kár is aggódni az esetleges hibák miatt.
Végül a szövegértésnél az utolsó, hosszabb (majd' két oldalas és tizenkét pontért felelős) szövegrész volt a stresszek forrása. Hm, hát igen, bizony egy jó pontszámért meg kell tanulni nem végigolvasva, hanem átfutva szöveget értelmezni, mert az idő az nagy ellenség a teszt során. Ismét csak ajánlani tudom minden IELTS-re készülő figyelmébe a www.ielts-blog.com weboldalt.
Azt nem állítom tehát, hogy a vizsga könnyű lenne, tessék készülni rá rendesen, de nem is annyira para, mint amennyire a szigorú titkolózással túl van ködösítve.
A múlt heti nyaralásunk egész ideje alatt úgy zúgott a fülembe a tenger, mint valami mosógép, ami egy véget nem érő öblítéses programot ismétel. És valóban, a nagy víz közelsége szabályosan kimossa az emberből a sok-sok felgyülemlett stresszt. Ezen áldásos tevékenysége mellett számtalan gondolatot is "partra mosott" a nagy víz, ezek közül szedtem ide csokorba.
A tengeren talán az a legszembetűnőbb, ahogyan az eget tükrözi: ha az kék, a tenger is csodálatos színben pompázik, míg ha szürke felhők takarják az eget, a tenger is haragos színt ölt magára. E kettősség mindig ott van a tengerben: mert míg legtöbbször táplál, kellemes levegőt, időjárást és időtöltést biztosít, elég ha gondol egyet, és el is visz mindent és mindenkit aki az útjába kerül. Bizony a tenger szeszélyeit ismerni és tisztelni kell, mert a felelőtlenek sokszor szalagcímként végzik.
Új-Zéland partjait két nagy víz mossa: Keletről a Csendes-Óceán, míg Nyugatról a Tasmán tenger, összesen 15134 km tengerparttal gazdagítva e zöld szigetországot. A nagyobb városok szinte mind a part mentén épültek, így itt nem nehéz a tengerhez közel lakni. (s ahogy Lipi is megírta, az sokkal kellemesebb). Ugyanakkor túl közel sem kell merészkedni, mert egy tengerparti ház - bár az idő legnagyobb részében romantikus - a klímaváltozás következtében egyre jobban ki van téve a tenger okozta károknak, így bizony hamar felmehet a romantika ára.
A tenger ereje persze már időtlen idők óta cizellálja a partokat, aminek rendkívül látványos eredményét többek közt Punakaiki, vagy Moeraki környékén is megcsodálhatjuk.
Mindemellett sajnos az emberek a tengert valamiért még itt is hajlamosak egy mindent elnyelő pöcegödörnek tekinteni, aminek aztán az áramlásoktól függően időről időre felbukkanó fertőzéses tünetek a közvetlen eredményei. Azért a helyzet nem vészes, de - biztos ami biztos - nem célszerű a nagyvárosok közelében fogott tengeri herkentyűket sokat nyalogatni.
Lényeg a lényeg, lehet a tenger közelébe költözni, mert az szép meg jó, de mindenképp tessék a kellő tisztelettel megközelíteni, mert egyrészt Ő az erősebb és esetleg csúnyán vissza talál ütni, másrészt pedig sokszorosan rá is szolgált már és fog is a tiszteletünkre.
