Időjárásfüggő jégrevü

Greymouthból Dél felé továbbhaladva Hokitika volt az első megállónk. E városka a pounamu, azaz a zöld jádekő faragványairól híres. Van néhány tényleg szép darab, de ezeket egész Új-Zéland szerte meg lehet találni.

Útba ejtettük még Ross városát is, ami pedig az aranyáról hírlik, de legalábbis megmutatták nekünk a helyi múzeumban, hogy miként is mosták az aranyat az aranylázban szenvedő őseik.

Franz Josef előtt az utolsó megállónk egy két fős város, Pukekura volt, ahol pedig igazi nagyszakállú, tősgyökeres "vadnyugati" arcok mutatták be a nyugati part, az "igazi Új-Zéland" kultúrtörténetét egy egész viccesre sikeredett múzeum segítségével.

Ezek a megállók persze mind eltörpültek Franz Josef, a mai úticélunk előtt. A kaiser-ről elnevezett, alig pár utcából álló település az azonos nevű gleccser tőszomszédságában van. Természetesen az egész város létének értelme a gleccserben rejlő turisztikai értékek kiszolgálása, így térjünk is a lényegre gyorsan.

Összesen három olyan gleccser van a világon, amelyik esőerdőben végződik, ebből kettő, a Fox és a Franz Josef gleccserek, itt Új-Zélandon. A gleccser azért tud létezni ilyen körülmények közt, mert gyorsabban keletkezik, mintsemhogy helyben el tudna olvadni: a Tasmán tenger feletti nedves légrétegek a Déli Alpok magas hegyvonulatának nyugati oldalán csapadék formájában jelentkeznek, ami a Franz Josef gleccser tetejénél évente 30-50 méter havat jelent, ez a hó aztán saját súlya alatt összetömörödik, és elindul a völgybe, közben a sziklát morzsolva maga alatt. A völgyben a melegebb levegő és a napsütés hatására olvadni kezd, ami egy a kőportól szürke, tejszerű, hömpölygő folyó formájában halad tovább egészen a tengerig, ezzel bezárva a kört.

De nem is ez a legérdekesebb benne, hanem az, hogy közvetlen közelről is meg lehet csodálni. Erre több lehetőség is kínálkozik: félnapos, illetve egész napos mászások, valamint helikopteres megközelítés, frisshavon landolással ésatöbbi. Én maradtam a félnapos változatnál, ami árban sem vészes, meg egy átlagos erőnlét elegendő hozzá.



Az összesen négy órás program abból állt, hogy - miután a szükséges felszereléssel és tanácsokkal elláttak minket - egy órát mentünk a gleccserig esőerdei ösvényen, majd az olvadékfolyó medrében, később még egy sziklán is átmászva, ahol létra és nyakunkba csorgó víz is volt. A gleccser tövében felszereltük azt a karmos izét (bocs, nem ismerem a hegymászó zsargont) a csizma aljára, majd tízfős csoportokra oszolva mentünk fel a túravezetőnk nyomában a jégre. A meredekebb részekhez lépcsőt alakítottak ki, a veszélyesebb részekhez pedig kapaszkodót is biztosítottak a mindenre gondoló szervezők.

Fenn a jégen úgy két órát töltöttünk, kisebb kaptató után egyre szebb jégformációk között mászkáltunk. Volt olyan szakasz, ahol amolyan tündérmesés-jégkirálynőbarlangjás érzés fogott el, máshol meg csak alig győztem lenyűgöződni a víz szilárd formáinak sokrétűségében.

Mindezt külön tetézte, hogy a gleccsert szegélyező esőerdők felől Kea hangját hallottam. Sajnos madaras találkozóra nem került sor, bár ez nem ritka jelenség errefelé.

Itt-ott elhaladtunk egy-egy víznyelő jégbarlang mellett is, amikbe persze gondolatban mindenki beleesett, és megijedt, hogy majd mi történik vele akkor.

Odafenn még jól megkóstoltam a gleccsert, röviden azt kell mondjam, hogy kőpor íze van. Ezek után persze a gleccser is megkóstolt engem, amit a leginkább a térdem bánt. Történt ugyanis, hogy - már a jégről lefele jövet - sikerült összeakadnia a két jégmászós bakancsomnak, mire én hasra, jégen és szikladarabkákon másfél méter csúsz, nagynehezen megáll, eközben térd felhorzsol és csúnyán vérez.

Ezek a bakancsra felszerelhető tüskék (ha valaki tudja, hogy hívják, írja meg légyszi ide) egyébként meglepően nagy stabilitást adnak a jégen mászáshoz, csak ez a jó tulajdonságuk, hogy mindenben megkapaszkodnak, nem jön jól, amikor bal és jobb lábunk túl közel kerül egymáshoz miközben épp a lépés lendülete hajt előre minket. Szerencsére azért kis elsősegély után saját lábon sikerült visszafele is megtenni a távot. Sokba lett volna egy helikopteres mentés...

Pár napig még majd vigyáznom kell a térdemre, de akkor is bőven megérte, a gleccser látványa tényleg nem mindennapi élmény.