Macskalencse poháralátét

Na jó, a bejegyzés címe az egy gyenge félrefordítása akarna lenni a Catlins Coaster-nek, amit ma nyomtunk le. Ez az egésznapos program arról szól, hogy Invercargill-ból, a Déli sziget alsó végéből (onnan lejjebb már csak Bluff van) felbuszoznak minket egész Dunedin-ig, közben pedig megállunk néhány érdekesebb, szebb helyen a Catlins Coast nevű partszakasz mentén.

Maga a buszozás az első két állomásig elég kényelmetlen volt, mivel egy 12 fős mikrobuszban 11-en ültünk, plusz mindenkinek az összes csomagja. Szerencsére hamar lepasszoltunk négy embert, úgyhogy az út nagyobbik részén már mozdulni is tudtunk. A sofőr amúgy rendes arc volt, de nem volt túl közlékeny kedvében, így sosem tudtuk, hogy mi fog következni és mikor, csak amikor megállt, akkor mondta el, hogy itt akkor mit lehet nézni. Ennyit a fikázásról, most már jöhet a tartalom is.

Mindjárt az első megállóhelyünk egy oroszlánfóka nézős homokos partszakasz volt, ahol találtunk is egy termetesebb dögöt, aki épp a homokban fekve unatkozott. No persze jó turista módjára próbálgattuk a határt, hogy milyen közel lehet menni, de úgy 10 méteres távnál a fóka úgy gondolta, hogy megviccel minket, és először felemelkedett, mire mindenki hátrált egy lépést, majd fóka úr kinyitotta a száját, mire mindenki még egyet hátra. Fóka koma ekkor látta elérkezettnek a pillanatot egy kis tréfára, és megindult felénk mind a kb 300 kilójával. Mondanom sem kell, mindenki hanyatt homlok futásnak eredt, mire a fóka, mint aki jól végezte dolgát, visszament a helyére, lefeküdt, és folytatta a semmittevést. Reggeli torna mindenkinek kipipálva, úgyhogy mentünk is tovább.

Következő megállónk Curio Bay volt, ahol először Hector delfineket lestünk az öbölben (inkább csak "az ott egy hátúszó volt, ugye?" típusú nézésre tessék gondolni), majd egy megkövesedett erdő maradványait csekkoltuk le, amit az érkező dagály nehezített, de azért akadt olyan homokkővel körülvett, tényleg megkövesedett fatörzs, amit közelebbről is szemügyre vehettünk.

Ezek után kicsit elszakadtunk a parttól, hogy megcsodálhassuk a McLean vízesést. Az ide vezető murvás úton végre átélhettük az igazi "Új-Zéland Unleashed" élményt, amikoris egy birkanyáj torlaszolta el az utat teljes szélességben. A vízesés szép volt, bár nekem inkább az odavezető ösvény esőerdős vegetációja és madarai kötötték le a figyelmem.



Ezután egy helyi barkács-művész kicsiny útszéli bemutatótermét, a "The Lost Gypsy Gallery" névvel ellátott, viccesebbnél viccesebb összetákolt kütyükkel és retró berendezésekkel teli lakókocsiját csodálhattuk meg. Na, többek közt az ilyen dolgok miatt érdemes buszra ülni: autóval biztos elhaladtunk volna a hely mellett.

A nap utolsó megállójaként ezek után Nuggets pointnál szálltunk ki, ahol egy látványos, igencsak szeles és meredek szikla oldalán mentünk egy ösvényen egy világítótoronyig, ahonnan remek látvány tárult a világ végére (merthogy a látási viszonyok a közeli sziklákon túl ezt a képzetet keltették bennünk), no meg a sziklákon sütkérező fókákra.



Egy kicsit lejjebb a Roaring bay sárgaszemű pingvineit leshettük ki, ahogyan az egész napos halászás után a tengerből kibukdácsolva a part menti bozótos felé totyognak.



Mindezek után Dunedin fele vettük az irányt, s hamarosan, miután már mindent megnéztünk jól, a nap is kisütött.

Dunedinbe este érkeztünk, épp időben egy rövid eszmecserével egybekötött új-zélandi magyar blogger pofavizitre, amit ezúttal Lipivel hoztunk össze, aki élőben is van olyan jó arc, mint azt a blogja alapján elképzeltük róla. (Szolgálati közlemény: Üdv Lipi, köszi mindent, jól éreztük magunkat!)