2008. február 11., hétfő

Mint kacsa a nokedlit

Ma reggel a MagicBus-szal folytattuk utunkat, kicsit teltház volt a buszon: egyetlen szabad hely maradt csak a negyvenegy fős buszon, így a rövid és valamiért nyugtalanul telt éjszaka után elég nyügösnek indult a nap.

A Baldwin street-et, ami a Guiness rekordok könyve szerint a világ legmeredekebb utcája, ezúttal kihagytuk. A múltkor sem tudtam felszaladni a tetejéig, most meg még fáradt is voltam, úgyhogy meghagytuk a többieknek az élményt.

A következő megállónk a Moeraki Boulders volt, ahol a dagály miatt nem tudtunk olyan közel menni a konkréciókhoz, mint ahogyan a múltkor, ellenben eszement mennyiségű hínártömeg volt a parton, ennyit még összesen nem láttunk eddig partra vetve, mint ami itt kupaconként összegyűlt.



Épp érdekesebb részleteket próbáltam találni az egyik kupacon, amikor megpillantottam egy paua kagyló külső héját. Ahogy kiszedtem, jött vele egy ránőtt félméteres alga is, amit el kellett távolítani (kissé nyálkás, tengerszagú művelet), de cserébe volt ott még egy kisebb kagylóhéj is. A pauáról röviden annyit, hogy különleges, erősen csillogó gyöngyházú helyi kagylófajról van szó, amelyből Új-Zélandon szinte mindenhol mázsaszámra látni a szebbnél szebb ékszereket, díszeket és ajándéktárgyakat. Most pedig már van saját, tengerparton ingyér talált példány is, bibibí!

Innen továbbhaladva Oamaru városát kereszteztük, ahol igazi "történelmi" (azért az itt Új-Zélandon nem nyúlik olyan messzire vissza) mészkőből készült épületeket láthattunk. Hamarosan viszont elnyomott minket az álom, s csak egy órával később ébredtünk, amikor épp egy Takiroa nevű helyen valami furcsa, nem éppen az örökkévalóságnak készült (értsd, ki az, aki könnyen málló löszfalra rajzol?), mégis régi falfestményeket lehetett nézegetni, úgyhogy rövid fotózás után már horpasztottunk is tovább. A táj amúgy ilyen szárazabb dimbes dombos birkalegelős volt épp, azt meg már láttunk sokat.

Ahol aztán újra érdekesebb kezdett lenni a műsor, az a Pukaki tó környéke volt. Innen ugyanis a gleccser olvadékvíz táplálta, s emiatt (pontosabban a benne lévő kőpor miatt) a tó amolyan tejszerű, opálos világoskék színű, mögötte pedig a sok-sok hegy közt ott látszik az Aoraki (Mount Cook) havas hegycsúcsa is.

A Tekapo tóhoz érve aztán elbújtak egy domb mögé a magasztos Déli Alpok, de helyette a buszvezető ösztönzésére és szervezésében fejenként tíz dolcsiból egy remek kis grillpartit dobtunk össze harmincnyolcan a buszról. Nyamm nyamm.

Jóllakottan, és négy szelet tegnapelőttről megmaradt piritósnak való kenyérrel aztán lementünk a tóhoz kacsát etetni. A kacsaetetés azért vicces, mert nem kell hozzá, hogy kacsa is legyen ott. Az első kenyérmorzsa eldobása után ugyanis hirtelen a semmiből ott terem három kacsa is, s mire az első szelet elfogy, már vagy nyolc-tíz jószág figyeli minden mozdulatunkat. Ezúttal volt köztük egy nagyon merész is, aki még azt sem bánta, hogy megsimizem, csak hogy kenyérhez jusson. No persze így nem tartott sokáig az a négy szelet, aminek hatására a kacsák érdeklődése is hamar alábbhagyott, s ugyanolyan gyorsan tűntek el, ahogyan megjelentek volt.

Ámde, eközben a már lemenőfélben lévő nap sugarai találtak egy közelgő esőfüggönyt, ami praktikusan azt jelentette, hogy a nap záróakkordjaként egy gyönyörű szivárványt kaptunk még ajándékba. Azt hiszem ez kárpótlásként nem rossz az időjárás miatt ma is meghiúsult csillagnézés helyett.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.