Kicsinyítőképző

A hétvégére amolyan szottyosabb időt jósoltak, így erdőnézős programot találtunk ki magunknak. Aucklandtől északra még úgyis csak alig jártunk, pedig ott vannak olyan faóriások, amik mellett az ember eltörpül, úgyhogy akkor arra vettük az irányt.

Dargaville-ig csak a "szokásos" csupazöld dimbesdombos birka- és tehénlegelők haladtak el mellettünk. A Kauri coast-on tovább haladva viszont kezdett izgalmasabb lenni a táj, ami az igazi szépségét a Waipoua erdő környékén mutatta meg. Az erdő határában végre láttunk igazi "kiwi crossing" táblát. Ez az, amit póló, hűtőmágnes, matrica és egyéb szuvenir formákban mindenhol látni, viszont az utak mellett szinte sehol. Na itt vannak többen is. Gondolom akkor kiwimadarak is.

Habár az eredeti tervhez képest kis késésben voltunk, azért lekanyarodtunk a kilátó felé, amit nem bántunk meg, mert a dombtetőről csodás rálátás nyílt a környéket beborító erdőre, sőt, találtunk itt egy szijjelluggatott villámhárítót is, már csak érdekességképp.



Az erdőben folytatódott a kanyargós út, majd előkerültek a faóriások is az út mindkét oldalán. Mit mondjak, lenyűgözőek. Viszont nekünk épp sietős volt a dolgunk, merthogy egy esti erdőjárós programra iratkoztunk fel, ami Opononiból indult, ami egy kicsit északabbra van még.

Opononi a festői Hokianga öböl partján lévő kis település, amit leginkább Opo, a delfin tett híressé még az ötvenes években, amikor itt az öbölben élt és játszott a helyi gyerekekkel, mintha csak egy lenne közülük. Opo ugyan már jobblétre szenderült, ám az öböl továbbra is gyönyörű. Homokos partján például szép nagy paua kagylókat lehet találni.

Mi viszont most a Footprints Waipoua "alkonyati találkozás" nevű ökokulturális program miatt jöttünk ide. Egy nyolcfős csoporttal, két maori túravezetővel, valamint néhány zseblámpával vettük be magunkat a sötétedő Waipoua rengetegbe. Mielőtt azonban az erdőbe léptünk volna, egy köszöntőt kántáltak el maoriul, amellyel megadták a megfelelő tiszteletet az erdőnek. A séta közben aztán vezetőink sok-sok történettel és érdekességgel traktáltak minket, találkoztunk tui, piwakawaka és ruru madarakkal, megölelgethettünk egy kétszáz éves kauri fát, mígnem megérkeztünk a világ egyik legöregebb élő teremtményéhez.

Te Matua Ngahere, az erdő atyja, egy kauri óriás, aki 4000 (értsd, négyezer) éve él ebben az erdőben. Ez az életkor leginkább felfoghatatlan, de úgy gondoljunk bele, hogy ez a fa már akkor is itt állt, amikor a Föld túloldalán az ókoriak a világ hét csodáját építgették, márpedig azok szinte kivétel nélkül eltűntek azóta, Te Matua Ngahere pedig még mindig itt él közöttünk.

Az estének viszont még nem volt vége, így szépen elköszöntünk a matuzsálemtől, s felkerestük a világ legmagasabb kauri fáját is, aki 51 méter magas, 13.8 méter kerületű, 2000 éves, és Tane Mahuta néven szólítják. A neve, az "erdő ura" az erdők növény- és állatvilágáért felelős istenségre utal, akit ebben a faóriásban láttak megtestesülni. A legenda szerint Tane Mahuta az az istenség, aki szétválasztotta egymástól Föld anyát és az Eget, ezzel lehetővé téve, hogy az élet teret kapjon kettejük között. Van valami misztikus egy ekkora teremtményben, az biztos.

Messze a magasban, a fa koronája felett a csillagos ég figyelt ránk. Végre pár percig csöndben maradt mindenki, s végre zavartalanul érezhettük az erdő csöndes, ámde erős lüktetését. Ahogyan aztán felhangzott egy maori ének, az olyan volt, mintha visszarepültünk volna valami régesrég elfeledett időbe.

A túra záróakkordjaként egy újabb köszöntőt hallottunk még, majd a lányok kaptak egy-egy kis kauri gyanta darabkát emlékül, hívjuk mondjuk Tane Mahuta könnyének. Ez amolyan megszáradt fenyőgyantaszerű izé, aminek nagyon jó illata van, meg szuvenyirnek sem utolsó. Késő este, tele friss élményekkel aztán hamar párnára hajtottuk a fejünket a szállásunkon.

Másnap reggel az eredeti tervünktől eltérően nem keltünk korán, hogy lenyomjuk egy nap alatt az utat Cape Reingáig és vissza Aucklandbe, csak mert nem akartunk egész nap vezetni. Ehelyett kényelmesen megreggeliztünk, majd meglátogattuk a közeli Wairere boulders-t, ami megér egy külön bejegyzést, úgyhogy most csak röviden annyit, hogy egyedülálló bazalt szikla formációkat lehet itt megcsodálni. Na itt mondott egy további tippet a környék tulajdonosa, hogy a közelben van egy alig ismert ősöreg Kauri erdő, úgyhogy akkor az lett a következő napirendi pontunk.

Az Omahuta Kauri Sanctuary hozzávetőleg a semmi közepén, a főútról messze elrejtve egy 14 kilométeres szűk, murvás út végén található. Cserébe viszont egy lélek sem volt a környéken, így tényleg csak ketten voltunk az egész rengetegben (na jó, meg a tui, piwakawaka és egyéb helyi madárkák, de mondjuk ez nem zavart bennünket). A kialakított kis ösvényt fél óra alatt be lehet járni. Az ösvény itt-ott leágazva odavezet a legnagyobb fákhoz, amelyeket így testközelből is megcsodálhatunk.

Fontos tudni, hogy a kauri termetes ágai erős szélben könnyen le tudnak törni, s olyankor jó magasról pottyannak, nem könnyűek, úgyhogy pusztán elővigyázatosságból, ha el kezdene fújni a szél, akkor a lehető leggyorsabban érdemes elhagyni az erdőt, mielőtt az maga alá temetne. Na, mi szélcsendben jártunk ott, s csak az eső kezdett szermerkélni ottlétünk alatt, de az nem zavart minket. Az erdőben amúgy is alig látni az eget, akkor meg miért ne essen, úgy sokkal érdekesebb a rengeteg. Az idő viszont kezdett későre járni, úgyhogy mennünk kellett.

Hazafele úton még "tiszteletünket tettük" Kawakawa kicsiny településének nyilvános vécéjében. Ez így elsőre nem hangzik nagy számnak, de ha hozzávesszük, hogy ezt a vécét Frederick Hundertwasser tervezte és kivitelezte, akkor mindjárt érdekesebb lesz. Az épület, ahogy azt Hundertwasser-től megszokhattuk, formabontó, színes, kellemes a szemnek, és mindemellett még működik is. No de, fotógéppel budira menni, az mégiscsak milyen dolog. Szerencsére itt mindenki ugyanezt csinálja, így mi is csináltunk egy két képet (az épületről!).



Mindent összevetve azt kellett megállapítanunk, hogy a hétvégén ismét sikerült gyönyörű helyeken járnunk.