Tiritiri Matangi

Már régóta be voltam sózva, hogy meglátogassuk a Tiritiri Matangi szigetet, merthogy sok szépet olvastam róla. A sziget egy igazi madárparadicsom, ahol szabad ég alatt, természetes környezetükben lehet megnézni Új-Zéland veszélyeztetett madarait.

Az 1970-es évekig a sziget legelőként üzemelt, teljesen letaroltan, lepusztultan vette át a DOC. A nyolcvanas években aztán újraerdősítették és őshonos madarakat telepítettek be. Az elmúlt lassan harminc évben túlnyomórészt önkéntesek munkája által a sziget hatvan százalékát újra erdő borítja (ez háromszázezer fa ültetését és gondozását jelentette), amelyet könnyen járható ösvények szőnek át. Számos kutatást is végeznek itt, de mindeközben a szigetet bárki meglátogathatja (ez azért napi 150 főben van limitálva, így előre kell foglalni helyet).

A 360 discovery kompjárata az Auckland-i kompkikötőből, valamint a Whangaparaoa-i Gulf Harbour-ból indul. Ez utóbbiból féláron, így nem meglepő módon, a komp itt telik meg. Egy negyedórás hajózás után még túl kell esni a nehezén, amíg ez a tömeg eligazítást kap és szétszóródik, de utána már el is mélyedhettünk a folyamatos madárfüttyben. A tömeg okozta gyötrelmeket pedig feledtette Greg, a Takahe, aki mintegy fogadóbizottságként lófrált a frissen érkezett látogatók közt.

A szigetet behálózó ösvények több séta alternatívát is nyújtanak. Mi a Hobbs beach, onnan Kawerau Track, majd a világítótorony, végül Wattle Track útvonalat jártuk be. Az ösvények mentén több helyen is vannak padok, ahova kényelmesen le lehet ülni, s figyelni a hihetetlenül aktív madárvilágot az erdőben.

A Tieke (nyergesmadár) kacagása szinte minden bokorból folyamatosan hallatszott, és sűrűn feltűnt a fekete, hátán rozsdavörös, nyeregszerű mintázatú madárka is, aki ezeket a hangokat produkálta. Persze, próbálj fotózni fák árnyékában folyamatosan ide-oda ugráló, repkedő madarakat...

Aztán egyszercsak felbukkant egy Hihi, egy méterre se volt tőlünk. Eldalolta, amit akart, majd tovább is repült. Eközben a Tui madarak minden mennyiségben, fákon, bokron koncerteztek. Erre rákontráztak a sárgás színű Korimako madárkák, akik mint valami macska, nyávogó hangokat ad ki. Több helyen etetők is voltak kikészítve, ezek körül csapatosan mókáztak ezek a nyávogók.

Ahogy kicsit nyitottabb részre értünk, az aljnövényzetben hirtelen mozgásra lettünk figyelmesek: egy pár fürj, no meg a kis szürke porontyuk botladozott a bozótban. Kicsit odébb a hegygerinc füvén vígan legelt két Takahe. Itt nem ijedősek a madarak, nagyon közel engednek magukhoz. S ahogy közvetlen közelről a világ egyik legritkább madarának a szemébe néztem, békét láttam benne.

Aztán az ösvényen valamivel odébb egy kokako sziluettjét pillantottuk meg. Túl messze volt ahhoz, hogy megközelítsük, de a listánk így is tovább bővült. Kicsit odébb pedig elénk ugrált egy Új-Zélandi vörösbegy. A kicsiny madárka kérdő tekintettel fürkészett minket, ahogy egyre közelebb jött hozzánk. Pici vékony csőre, a nagy, kérdő szemekkel együtt igazi cukiság, Pukekóné egyből bele is szeretett.



A világítótorony felé közeledve egy füves dombtetőn is áthaladtunk, ami csodás kilátást adott a Hauraki öböl szigeteire, sőt, még Auckland is látszott a távolban. Innen visszanézve a sziget gyönyörű zöld lombkoronáján legeltettük szemeinket egy kicsit, majd mentünk is tovább toronyiránt.

A világítótorony tőszomszédságában, az ajándékbolt mellett van a kajaplacc, ám itt csak a madarak kapnak enni finom nektárt, minden más kétlábúnak be kell érnie azzal, amit magának elcsomagolt még otthon. A négylábúaknak pedig semmi keresnivalójuk a szigeten, és ez így van jól.

Habár a madarakat etetni itt tilos, ez a szabály a jövő reménységét, a kis kiváncsi Takahe csibét nem tartja vissza attól, hogy bele lessen minden kinyitott táskába. Naggyon helyes! S ha eddig nem is, itt remek alkalom akadt a Pukekó és a Takahe összehasonlítására, ahogy egymással versenyeznek a látogatók figyelméért.

A Korimako és Tui madarak seregének hangos, ám gyönyörű kórusa mellett elfogyasztott ebédünk közepette megjelent a placc szélén a fákon egy Kokako pár. A Kokako olyan ritka jelenség, hogy abban a pillanatban kaja eldob, fotógép kézbe. Hát, majdnem élesre sikerült a kép...

Aztán lassan idő volt visszaindulni a kikötőbe. Azért a Wattle Track-en lefele leültünk nézni, ahogy a madarak jönnek az oda kikészített itatóhoz. Tui és Korimako is felbukkant, s egy újabb vendég, a Kakariki (kis, színes papagáj) is előkerült.

Az ösvényen kicsit tovább mellénk szegődött egy örökmozgó piwakawaka (legyezőfarkú) madárka is. Gyors mozdulatokkal követte lépteinket, billegette legyezőit, persze mondanom sem kell, esélyem se volt lefotózni, ahhoz túl lassú a fotógépem. A hátralévő szakaszon aztán a nyergesmadarak, Tuik, Korimakok még kitettek magukért, hogy madárhangtól zsongjon a fejünk még sokáig, mielőtt újra a kikötőbe értünk volna.

Egyszerre volt csodálatos, szomorú, mégis reményteli belegondolni, hogy Új-Zéland ilyen lehetett néhányszáz évvel ezelőtt. Tiritiri Matangi madárkórussal áthatott erdeihez képest Új-Zéland ember által legyalult részei csak kietlen pusztaságnak hatnak. Mégis, az ilyen kis talpalatnyi sikerek azt sugallják, hogy talán egyszer újra a madaraké lehet Új-Zéland.