2008. február 29., péntek

Született mázlisták

A héten váltotta be telitalálatos lottószelvényét egy hátizsákos turista Wellingtonban. A lottószelvényt hirtelen felindulásból vette még egy Christchurch-i Countdown áruházban, majd aznap este kissé elhűlt, amikor megtudta, hogy kihúzták a számait, és hirtelen egy millió dollárral vastagabb lett.

Majd ezek után így nyilatkozott: "Úgy akartuk körbeutazni Új Zélandot egy pár hónap alatt, hogy közben időnként gyümölcsöt szedek, hogy legyen egy kis pénzem. Így viszont egy kicsit nagyobb lábon tudunk majd utazni."

Hehe. Most mondjam azt, hogy vannak született mázlisták? Kellemes nyaralást!

2008. február 28., csütörtök

Túlméretes rakomány

A mai bejegyzésből megismerhetjük az Auckland-i vasutasok költözési szokásait.



Lássuk be, ha az egész házat visszük, nem kell mindent összecsomagolni. A mozdony meg mindig jól jön, ha mondjuk télen fűteni kellene :)

2008. február 27., szerda

Graffiti móka

Összefirkálta a Ferenc József-gleccsert a német graffitis. Buszozás helyett meg másfél napot sikálta a sziklát cserébe.

Hehe... waschen sie bitte, herr Scharbert, mit mehr wasser! Schnell, schnell!

Lakásbérlet

A mai napon végre pontot tettünk egy újabb fejezetre, amikor beköltöztünk első bérelt lakásunkba. Három hét YHA és összesen majdnem ugyanannyi egyszobás apartman után kész fellélegzés, hogy nem nyom össze minket ugyanaz a négy fal.

A lakásbérlés valahol ott kezdődött, hogy még a körutunk előtt körbenéztünk, hogy melyik városrész lenne ínyünkre való. Már akkor nagyon bejött a Te Atatu félsziget, ami autóval negyed óra a belvárostól, mégis egy nyugis környék, pukekós susnyással a közelben.

A nyaralásból visszatérve még volt szállásunk befoglalva, de csak március 1-ig, ami sürgőssé tette a lakásnézést. Habár mindenki azt prognosztizálta, hogy a lakáspiac mostanra majd jól felpörög, mégsem ez volt a helyzet: alig akadtak kiadó lakások, azok is lehetetlen paraméterekkel.

Végül kiszúrtunk trademe-n egy egész jónak kinézőt, csak a tulajt nem sikerült elérni. Az adott apartmanházban viszont egy másik irodánál volt több cím is. Lényeg a lényeg, kicsit többért, mint terveztük, de egy teljesen felszerelt, bebútorozott 2 hálószobás (plusz study room, no meg a nappali), erkélyes, első emeleti, parkoló és tárolóhelyes lakásra csaptunk le, még pénteken. További pluszok, hogy részint a woosh internet is működik innen (még ha csak irányantennával is), valamint három hetes felmondási idővel bármikor mehetünk, nincs hosszú távú elkötelezettség, így ráérősen nézelődhetünk tovább, miközben van életterünk is.

Ekkor jött a bürokrácia: egy előzetes szándéknyilatkozat jellegű űrlapon jelöljük meg az előző bérlemények tulajdonosait, jelenlegi munkahelyünket, referenciákat, stb... De mit írjunk be, ha ilyen még nem volt? Valószínűleg itt jött be a szimpátia faktor, aminek hatására az ingatlanos nénivel meg tudtuk beszélni, hogy akkor mit tudnánk neki helyi referenciák helyett felmutatni. Bevándorlási ügynök, például. Néni sem volt rest, még aznap délután lecsekkolt minket, s másnap már hívott is, hogy a tulaj is örömmel szóbaáll velünk.

Bürokrácia második kör: néni mondta, hogy akkor irassak bankcsekket, amin rajta van három heti letét (bond), egy hétnek megfelelő ügynöki díj (letting fee), plusz egy hét bérleti díj (rent) előre, és akkor szerdán délután elrendezzük a papírokat, és már kapjuk is a kulcsot.

Na ez volt ma. A papírokról csak annyit, hogy viszonylag könnyű jogi szövegről van szó, így nem kellett felsőfokú jogász szakirányú angoltudás a benne foglaltak felfogásához. Elég rendesen le van írva, hogy ki miért felel, mik a kötelességei és kötelezettségei. Csináltunk még egy gyors leltárt, hogy akkor mi is képezi a bérlemény egészét, s már vehettük is birtokba azt.

Még gyorsan leugrottunk tisztítószerekért a woolworths-be (áruház gyalog két percre innen), s már lakjuk is befele a frissen lőtt szerzeményünket.

2008. február 26., kedd

Devonport

Miután már napok óta szemezett velünk az öböl túloldalán magasodó Mt. Victoria kicsiny vulkáni kúpja, ma úgy döntöttünk, eljött az idő, hogy közelebbről is megnézzük. Nosza, felültünk a Devonport-i kompra, s tíz perc múlva már odaát is voltunk.



Devonport Auckland egy hangulatos, alacsonyabb fordulatszámú városrésze, tele százéves épületekkel, amik amolyan viktoriánus kinézetet kölcsönöznek neki. Egy sétára pont kellemes, gondoltuk megnézzük feljebbről is, úgyhogy már caplattunk is a vulkáni kúpocskájának teteje felé.

Auckland egyébként tele van ilyen nem túl magas (talán pár száz méteres), mégis égbekiáltó vulkáni eredetű dombokkal. Ezeket általában csak fű borítja, itt-ott néhány kisebb fával megtoldva, többségük a mai napig is legelőként üzemel. Csak hogy a híresebbeket említsük, Mt. Eden és One Tree Hill, no meg a mai célpontunk, Mt Victoria.

Ahogy mentünk felfele, egy rövid meredekebb szakasz után már kaptuk is az egyre jobb panorámát, először North Shore ötlött szembe, majd a távolabbi szigetek, a Great Barrier Island, Waiheke és a Rangitoto is előkerültek, ahogy az ösvény ívelt felfele, végül pedig egész Kelet-Auckland és a belváros, valamint távolabb nyugatra, az öbölhíd irányában a Waitakere Ranges. Közben jött egy kis eső is, de ahogy azt kell, öt perc múlva újra sütött a nap. Sőt, láttuk, hogy az esőfolt épp melyik városrészt áztatja.

Miután jól kipanorámáztuk magunkat, megnéztük, ahogy dokkolnak egy veszett nagy konténerszállító hajót, még sétáltunk egyet az alant fekvő városkában, s már húztunk is vissza a komppal a pörgős oldalra, hm, pörögni tovább.

2008. február 25., hétfő

Rendszámmisztika

Úgy tűnik az egyedi rendszámoknak itt is nagy kultusza van, szerencsénkre itt nem a JÓZSI 1 jellegű fantáziátlan önbecsüléshiány kompenzációra használják, így még akár szórakozni is tudunk néha.

Láttunk már autómentőt CANTOW rendszámmal, vagy épp egy kórház mellett egy AMPU T rendszámú sportkocsit, ami talán egy sebészé lehetett.



Aztán vannak nagyobb fantáziával rendelkezők is, akik a számokat és elírásokat is beviszik a játékba, mint például a HØTRQD rendszámú hotrod, vagy az AKAR04 rendszámú busz, ami hogy-hogynem Akaroába szállítja utasait.

De a legjobban akkor is annak a feltehetőleg szovjet utódállamból érkezett bevándorlónak az ötlete tetszett, aki simán KA3AX rendszámot választott. Azóta is sasolom az autókat, hátha rálelek még hasonló gyöngyszemekre.

2008. február 24., vasárnap

Fiordland győzött

Most, hogy a harmadik szavazás is lezárult, úgy látom, hogy Új-Zéland tájai is megmozgatták kedves olvasóim fantáziáját, ha nem is annyira, mint a második, amelyik a lokálpatrióta madarak népszerűségét mérte.



A szebbnél szebb tájak között is szoros verseny alakult ki, nincsenek is igazán kiugró eredmények, ami azt mutatja, hogy valóban szinte lehetetlen választani. Viszont most mégis kellett, és - nyugodtan állíthatjuk, hogy méltán - Fiordland lett az első helyezett.

Fiordland az igazi zabolátlan vadon, ahol az ember képtelen volt megtelepedni. A meredek hegyoldalak, a mértéktelen csapadék, a buja vegetáció, a gyakori földrengések, és az időjárás kiszámíthatatlansága, de az egyedi élővilág is mind-mind hozzájárul ahhoz a lüktető csodához, amit azért rövid látogatás erejéig meg lehet csodálni.

Most már pártatlanul bevallhatom, Fiordland nekem is a szívem csücske.

Ezúton köszönöm mindenkinek a részvételt.

2008. február 23., szombat

Elektrosokk

Kétszáznegyven volt, ötven hertzehurca. Pont, mint odahaza, csak a dugalj néz ki máshogy.



De annyira, hogy csak Ausztráliában van ugyanilyen. Egy hónapig elvoltunk egy még tavaly beszerzett ötoldalú nemzetközi adapterrel, a laptop tápkábel viszont így nagyon macera volt, úgyhogy valamit tenni kellett. Ahogy néztem, az átalakítók, annak ellenére, hogy csak egy darab műanyagból, meg némi fémből vannak, 15 dollárért voltak legolcsóbban, de szuvenirboltokban 20-30-ért is vesztegették őket. Egy ilyen egyszerű feladatra meg egy kicsit sok az...

Aucklandbe visszaérve aztán benéztem Dick Smith úr szórakoztatóelektronikai és számítástechnikai termékek és kiegészítők boltjába, hogy hátha kapok laptoptápkábelt a megfelelő végződéssel. Kaptam is, de sajnos az sem volt olcsóbb. De legalább a laptopom hepi.

2008. február 22., péntek

Széllel bélelt lámpások

Ma odakint ugyan 25 fok van, de olyan szél is, hogy a fák hajlásszöge is megközelíti ezt az értéket. Ennek fényében szerintem nem ma fogjuk megcsodálni a kínai újév tiszteletére a napokban rendezésre kerülő Auckland-i Lampion Fesztivált, mert gyanítom, hogy az Albert parkban tegnap oly nagy gonddal előkészített vékony drótvázra húzott papír lampionokból mostanra csak szakadt foszlányok maradtak. Pedig kár értük, mert nagyon jól nézett ki némelyikük.



Emitt a tegnapi állapot. Arra most nem vagyok kiváncsi, hogy a szél milyen színű, amikor a szétmarcangolt lampionmaradék vet rá fényt.

2008. február 20., szerda

Bezárult a kör

Reggel megint csupa felhős volt az ég. De már nem tudott minket becsapni, így előre tudtuk, hogy délután még fogunk izzadni a napon, és úgy is lett. De előtte még reggelizés közben láttunk egy jégmadarat (kingfisher) a kertben.

A mai utunk nem volt különösképp színes dolgokkal teletűzdelve. Leginkább farmok mellett jártunk és kis agrártelepüléseken mentünk keresztül. Megcsodálhattuk Katikati falfestményeit, amik akkora nevezetesség, hogy a buszvezetőnk még csak nem is lassított.

Paeroában azért megálltunk, hogy lefényképezhessük magunkat a messze híres, többméteres Lemon&Paeroa üveg mellett. Ez az L&P itten valami nemzeti kultusznak kikiáltott szénsavas üditőital, amit Paeroa városkában találtak ki, és erre rettentő büszkék. Szerintem meg csak sima limonádé, de biztos bennem van a hiba.

A tízórai szünetet a Coromandel félsziget lábánál, Thames-ben töltöttük, ahol legalább érdekes látnivaló is akadt. A parkoló mellett ugyanis egy folyótorkolat mangrove mocsarában volt egy madárles, ahonnan az apályban bogarászó madarakat csodálhattam, amíg a busz bevárt egy csatlakozást.

Na innen tovább viszont már tényleg semmi extra nem történt, ha csak azt nem számítjuk, hogy Auckland határában elhaladtunk a Hokey Pokey jégkrém gyára mellett is. Ez a hokipoki is van akkora üzleti fogás, mint az L&P: egy sima csokidarabkás karamell ízű jégkrémet ellátnak egy ilyen kapós névvel, és hirtelen minden idelátogató meg akarja kóstolni. Mindegy, kipipáltuk ezt is.

Végül bő három hét után visszaértünk Auckland-be. A kiwik nem véletlen néznek sanda szemmel az aucklandiekre, Auckland ugyanis Új-Zéland többi részéhez képest valóban érzésre is más. Mégis, nekünk már annyira ismerős, hogy három hét nyaralás után végre úgy éreztük, hogy hazaértünk. Persze még továbbra is csak ideiglenes szálláson vagyunk, de legalább mától már van stabil vezetékmentes internetünk a Woosh szolgáltatótól.

2008. február 19., kedd

A magasból is bűzlik

Napierben az éjszaka során nem sokat változott a helyzet, így reggel is borús, esős idő látványa fogadott minket. Taupo-ba érve viszont újra kisütött a nap, és sok-sok bárányfelhő kezdett legelni az égen. A Huka Falls-t megint megcsodáltuk, azután már Rotorua jött. Na itt már szikrázó napsütés és kék ég volt köröskörül, csak elvétve legeltek az égi bárányok.

Rotoruában egy nem várt három órás szabadidővel találtuk magunkat szembe, így ebédeltünk egy kényelmeset, majd kimentünk a tópartra kacsát etetni a kétnapos maradék kenyérrel. Itten vannak ausztrál natúr-import fekete hattyúk, meg tősgyökeres helyi kicsi fekete kacsák (whio), azokból viszont rengeteg, és nagyon helyesen pihiztek a Rotorua tó sekély parti vizében.



A kikötőben aztán hirtelen támadt ötlettől vezérelve befizettünk egy félórás vulkánnéző hidroplános repülésre. Na, ez nem volt olcsó, főleg, hogy ketten mentünk, de annál szebb látvány fogadott minket odafentről. A tó vizéről felemelkedve elsőként a Mokoia szigetet láthattuk, majd sorra csak jöttek a páfrányerdők, kék-zöld-sárga tavak, a tó vizében tükröződő kék ég és bárányfelhők, odalenn békésen legelésző bárányok, no meg békésen szunnyadó vulkán is, szép színes kráterrel, sőt, még gőzölgő tavak, és gejzírek is akadtak. Rotorua felett pedig a penetráns kénszag. E téren a magasban cseppet sem jobb a helyzet, mint alant. A fél óra viszont gyorsan elrepült velünk, s már szálltunk is le a tó vizére.



A repülőzés után újra buszra szálltunk, s hamarosan már a kiwigyümölcs földjére érkeztünk, ahol többek közt Te Puke városán is áthaladtunk. Ez utóbbiban az a vicces, hogy angolul is van értelme, bár mást jelent, mint maoriul. Innen aztán már csak egy rövid út volt Mt. Maunganui, végül pedig Tauranga. Valami nem igazán szerencsés véletlen folytán a foglalásunk az utóbbi helyre szólt, így lemaradtunk a Bay of Plenty legjobb tengerpartjáról, helyette egy autópálya mellett lakunk, de egy éjszakára olyan mindegy, a szállás pedig jó. Kicsit szomorúak vagyunk, hogy holnap már bezárul a körutunk, de elég rendesen szétnyaraltuk magunkat, úgyhogy mostmár ránk fér néhány olyan hétköznap is, amikor nem bőröndből öltözünk reggelente.

2008. február 18., hétfő

Kiwi és tuatara túladagolás

Reggel egybefüggő tejfölös felhőkkel köszönt el tőlünk Wellington. A Hutt folyó völgyéből egy ködbe burkolózott, szerpentines hágón át jutottunk újra sík terepre, s egymás után hagytuk el a kicsiny agrártelepüléseket.

Első hosszabb megállónk a Mount Bruce Wildlife Park volt, ahol a tegnapi éjszakai zseblámpás túrához képest kényelmes körülmények között is megtekinthettük újra a kiwimadarat és a tuatarát, még ha nem is a szabadban tettük ezt. A visitor center kávézójából remek rálátás nyílt egy békésen legelő Takahe madárra, akinek rokonait még Te Anauban láttuk. Egy kicsit beljebb a parkban nappali fény mellett is megnézhettük a Kaka madarat, bár már ezen is túl voltunk mostanra. Ami viszont igazi ritkaságszámba megy, itt mégis láttunk belőle, az a Kokako! Részletek majd egy későbbi bejegyzésben, addig legyen elég annyi, hogy egy nehézkesen repülő, a fákon mégis könnyedén ugráló, különleges hangú, erősen veszélyeztetett Új-Zélandon őshonos madárfajról van szó.

A madarakat magunk mögött hagyva épp ebédidőben értünk Mangatainokába, ami a Tui sörgyárnak ad otthont. A sörgyár vendéglőjében 2 dollárért három pohár sört lehet kóstolni, a szuvenirboltjuk pedig tele van vicces pólókkal. Egyiket sem hagytam ki.

Mai napi uticélunk, Napier egy hangulatos kisváros egyhangú szürkehomokos,kavicsos tengerparttal a Hawke's bay partján. Története egy mondatban annyi lenne, hogy 1932-ben egy 7.2-es földrengés gyakorlatilag porig rombolta, ami után egységesen az akkortájt divatos Art Deco stílusban építették újjá. Ez pedig egy ilyen harmincasévek hangulatot kölcsönöz a városnak, ami mágnesként vonzza az időutazókat. A napokban volt itt az egyik, évente megrendezett esemény, egy nosztalgiaautós találkozó, ami szabályos tömegeket látott vendégül. Mi már csak elmenni láttuk innen az öreg autókat, de azok alapján nagyon tuti lehetett a hétvégi program.



Napierben található a National Aquarium is, ami a nevének első feléhez hűen kiwi madarat és tuatarát is mutat, sőt az eddig látottak közül a legjobb kiwiházat tekinthettük meg, s tehettük tiszteletünket újfent Új-Zéland elsőszámú üdvöskéi előtt. Természetesen az Aquarium név is kötelez, ami praktikusan sokféle édesvizi és tengeri halat,teknőst, rákfélét jelent, több kisebb és egy nagy, aluljárós cápa rája medencében szétszórva. Fél kilométerrel arrébb pedig fókás-pingvines-delfines bemutatós hely van, ami megérkeztünkkor épp zárva volt, úgyhogy erről most röviden csak ennyit tudok írni.

2008. február 17., vasárnap

Vasudvard, Völgyzugoly, Wellington

Ma reggelre egy 12 emeletes szálloda nőtt a kikötőbe, Queen Victoria néven. Impresszív. De mi mégis inkább Gyűrűk Ura helyszíneket mentünk felkutatni egy Movie Tours nevű program keretein belül.

Az idő szottyosnak indult reggel, de nagyon hamar kisütött a nap, s ez így maradt egész nap, így panaszra semmi okunk sem lehet. A 15 beharangozott forgatási helyszínből viszont csak négy volt olyan, amire azt mondom, hogy oké. Egy parkoló vagy egy kőbánya (kintről nézve) például nem annyira izgi csak azért, mert néhány évvel ezelőtt a helyén több forgatási helyszínt is berendeztek.

A többi helyszínről is jobb tudni, hogy a leginkább jellegzetes fákat és sziklákat lehet csak felismerni, mivel az épületek vagy ideiglenes poliuretán díszletek voltak, vagy digitális munkával kerültek oda, ahol látszanak a filmben, míg a hátterek szinte mindenhol a Déli sziget panorámájából lettek bemásolva.

Sebaj, így is jártunk néhány szép parkban, a vezető pedig magára kötött egy laptopot, így mindenhol vissza tudtuk nézni, hogy melyik pár másodperces jelenetről is van szó éppen.

A növényzet és a jellegzetes sziklák beazonosításával így elmondhatjuk, hogy jártunk Vasudvard (Isengard) kertjében, Völgyzugolyban (Rivendell), valamint azon a helyen, ahol Aragorn-t partra mosta a víz, a lova pedig szájon át lélegeztette. Persze Völgyzugolyban kétdolláros tünde-fülekkel és íjjal a kezünkben egy fotó erejéig Legolasok is lehetünk.

A Kaitokere park erdeje mellett, egy tisztavizű patak partján, egy függőhíd közelében eltöltött kiadós piknik végül mindenkit meggyőzött arról, hogy jó ötlet volt épp ma forgatási helyszín keresésre jönni.



Általában véve egyébként azt kell mondjam, hogy nagyon sok Gyűrűk Ura forgatási helyszín látogató programmal lehet találkozni Új-Zéland szerte, de mindegyik csak alig néhány jelenetnyi helyszínnel szolgál. Végtére is a film elég hosszú ahhoz, hogy a helyszínek befedhessék egész Új-Zélandot. Ehhez még az is hozzájön, hogy a helyszíneken az eredeti felépítményekből gyakorlatilag semmit sem lehet látni, mivel ezeket a forgatás befejeztével el kellett távolítania a filmeseknek. (Ezalól Hobbiton kivétel csak, de ott is alig maradt valami.) Ha tehát valaki mozitúrára vetemedik, célszerű olyant választani, amelyik átfogóbb, panorámikus helyszínt igér mutatni (ezek a Déli szigeten lesznek leginkább), ellenkező esetben esetleg csalódni fog, hogy nincs ott az a tünde- vagy éppen ork izé. Ja, tényleg, aki orkokat akar nézni, az menjen Orcland-be :) -- akinek nem esett le, Orcland és Auckland pont ugyanúgy hangzik angolul kiejtve.

A félnapos mozizás befejeztével visszamentünk Wellingtonban, ahol a délutáni gyönyörű idő felcsalogatott minket a Mount Victoria tetejére. A gyalogút rövid, ám jó meredek, leginkább fenyőerdőkön át vezet. Fentről valóban gyönyörű 360 fokos panoráma: Wellington kikötője, az öböl, de még a Cook szoros is jól látszik.



Az idő elég nyugodt volt, így az itt szokásos időjáráshoz képest csak egy enyhe szellőt éreztünk. Az időközben felérkező három turistabusz sok jót nem igért, úgyhogy lefele vettük az irányt az Oriental Bay-be, ahol aranyhomokos tengerpart van (a homokot amúgy az Abel Tasman NP-ből hozták). A kötelező sirály és szkua nézés, valamint a fagyizás után aztán visszamentünk a szállásra egy korai vacsit összedobni.

Estére ugyanis beiktattunk még egy érdekesnek igérkező programot: a Karori Wildlife Sanctuary éjszakai sétáját. Ez a szürkületkor kezdődő kétórás móka egy kellemes sétát jelent a Karori völgyben (a belvárosból negyed óra autóút), amely 1999 óta el van kerítve speckó kerítéssel, amin semmilyen négylábú nem tud átjutni. Az elkerített völgyben nyugodtan tudnak létezni Új-Zéland néhány errfele őshonos állata, így például a Kispöttyös Kiwi madár, a Kaka, a Tuatara, a Weta, vagy a világító kukacok. Na, az itt felsoroltak mindegyikével volt is szerencsénk találkozni a séta folyamán személyesen is.

A tuatara nem okozott sok bonyodalmat: egy külön elkerített részen kétszáznéhány példány közül hármat is sikerült meglátni, na nem is vették szaladósra a dolgot. A wetáknak külön "hotel" volt berendezve, egy korhadó fatörzs tele csemegével, a kérge pedig nyitható volt, így egy kis fény már fel is fedte a vígan falatozó kövér tücsköket.

Amint leszállt az éj, a világitó kukacok megkezték az ég csillagainak utánzását a patakok nedves sziklaoldalaiban. A Kaka a többi madárral együtt hallatta esti hangjait, a kifejezetten nekik szánt etető környékén pedig az árnyékát is lehetett látni, ahogy zengzetesen rikácsolva mondta a magáét. Dehát a papagájok már csak ilyenek.

Persze mindenki a kiwi madarat várta, akinek a hangját az este folyamán többször is hallottuk, de személyesen egész a túra végéig nem mutatkozott. Akkor viszont meghallottuk, ahogy matat az ösvény mellett, és szegényt egy pillanat alatt fel is nyársalta a vörös fényű zseblámpáink fénysugara. Ott volt, nem jött zavarba, csak turkált tovább az avarban. Talán fele akkora lehetett, mint a kiwiházakban mutogatott barna kiwi, mégis igazi átütő élmény volt rálelni erre a kis csodára a természetes közegének kellős közepén.

2008. február 16., szombat

Te Papa

Egy borús, esős Wellingtoni napon nincs is jobb program, mint a múzeumlátogatás. Ha pedig múzeum, akkor a Wellingtoni Te Papa (magyarra fordítva "a mi helyünk") az első számú jelölt.

A belépődíj árával (ami ingyenes) szöges ellentétben a tartalom igencsak vastag. Véletlenül pont ma 10 éves a múzeum, így kifogtunk néhány remek performanszt is, no meg jó sok látogatóba is belebotlottunk. Szerencsére elég nagy a múzeum, úgyhogy a színpadok közvetlen környékét leszámítva nem volt tolongás. Látnivaló viszont bőven akadt.



Tárlatvezetésbe nem szeretnék most bonyolódni, így csak néhány gyöngyszemet említenék: van például a természeti erőket bemutató rész "Új-Zéland: Természetesen Katasztrófális" mottóval ellátva, mellete pedig a "hegyektől a tengerig" az élővilág változatosságát csodálhatjuk meg. Egy másik szinten a maori és polinéz örökséget böngészhetjük (van itt szép faragott marae és egy jó nagy waka is), míg egy külön részt kapott az elmúlt száz év, benne kortárs alkotásokkal is.

A múzeum összességében több órás, érdekes elfoglaltságot nyújt, így azt kell mondjam, esőnapra pont ideális volt.

Apropó eső: most - hogy hazafele nem áztunk el - "esett le", hogy miért is van mindenütt a járdák felett a házakról belógó széles fedél. Viszont annak ellenére, hogy Wellington a szeles időjárásáról híres, még nem találkoztunk itt semmi komoly légmozgással.

2008. február 15., péntek

A változatosság gyönyörködtet

Reggel, ahogy kinéztünk az ablakunkon, Kaikoura fekete homokos tengerpartját láttuk, ahogyan a csigaforgatók (igazából oyster catcher, majd megnéznem mi a helyes madártani neve) szöszmötölnek az apályban, mögöttük a távolban a napsütötte, gyönyörű zöld, itt-ott párás hegyvonulatokkal.



Ebből már sejthettük, ami aztán ki is derült, a Kaikoura-Picton-Wellington útvonal az egyik legszebb szakaszunk volt.

A gyönyörű, sziklákkal szabdalt tengerparton változatos vadvilág: fókák és tengeri madarak mindenfele. Ohau point-nál meg is álltunk fókanézőbe, ami a tegnapi fókákkal úszás után külön tetszett nekünk, de a kis sziklamélyedésekben összegyűlt tengervizes medencékben vidáman pancsoló fókakölykök mindenki kedvencei.



Tovább haladva a tengerparttól elszakadva virágzó rózsabokrokkal szegélyezett szőlősök vették át a látképet. Utóbb megtudtuk, hogy a rózsa nem dekoráció, hanem indikátor: ha a rózsa szépen virul, akkor a szőlőnek sincs baja. Itt a Marlborough régióban egyébként világhírű borokat termelnek.

Végül megint hegyoldalakon kígyóztunk, mígnem Pictonban búcsút vettünk a csodálatos Déli Szigettől, bár még biztos, hogy visszajövünk ide nyaralni. Most viszont a komp hátán szeltük a Marlborough Sounds nyugodt vizét.



A Cook Szoroson által kelve még megnéztük, ahogyan az óriási (három méteres szárnyfesztávú) albatrosz madarak köröznek a víz felett zsákmány után nézve, aztán hamarosan beborult, s mire Wellingtonban kikötöttünk, már esett is az eső.

Habár a mai nap nem sok mindent csináltunk, egész nap változatos tájakon legeltettük szemeinket, így végül jóllakottan tértünk nyugovóra.

2008. február 14., csütörtök

Tengerszag

A tegnapi delfinekkel pancsoláson felbuzdulva gondoltuk, hogy majd ma Kaikourában is kipróbáljuk, mert hogy itt sokkal nagyobb delfincsordákkal lehet találkozni. Az előző sofőrünk mondta, hogy habár két hétre előre be vannak foglalva, az aznapi Magicbus sofőrnek mindig fenn van tartva hat hely. Ja, csak kár, hogy tizenketten jelentkeztek rá, amiből kábé mi lettünk az utolsó kettő várólistás. Kész szerencse, hogy egy rakás másik tengeri program is fut errefele.

Kaikoura egy kicsiny, ám annál erősebben tengerszagú halászfalu, ami eredetileg a crayfish (segítsetek ki, így stabil internet nélkül csak a homár szó jut rá eszembe, de ennek nincs ollója...) okán híresült el, és csak az utóbbi néhány évben fedezték fel a helyi halászok, hogy mások azért is fizetnének, hogy mondjuk a "hétköznapi" delfinekkel ússzanak, vagy mondjuk megnézzék a "rendszeresen előforduló" bálnákat. Mostanra viszont már annyira beindult a biznic, hogy a DOC (itten a helyi környezetvédelmi hivatal) kvótákat szabott, és jól megadóztatja a vadon élő delfinekkel pancsolást, így egyszerre drága és nehezen elérhető is ez a program.

Ellenben csónakról, vagy épp levegőből nézni korlátlan mennyiségben lehet a delfineket, bálnákat, albatroszt, ésatöbbieket. Sőt, a legtöbb delfinekkel úszással álmodó vendégnek még eszébe sem jutott, hogy például fókákkal is lehet barátozni a víz alatt. Na, mi végül ez utóbbi eseményre vetemedtünk.

Nincs is annál romantikusabb, mint éppen Valentin napon a tengerben cuki fókák kiváncsian vizslató pillantásai és játékos piruettjei közepette úszni egymás kezét fogva. Na jó, azért nem volt ekkora a giccs, mert előbb állig neoprénbe öltöztünk, majd becaplattunk a beálló apálytól még vizes sziklapadon a kicsit mélyebb rész határhoz, ahol aztán felvettük a pipát-szemüveget-békatalpat és gyorsan belemerültünk a kis legó építőkockákhoz hasonlító medúzákkal teli vízbe, majd átküzdöttük magunkat a kissé hínáros szakaszokon is, mire a fókákig elértünk. Még szerencse, hogy errefele sincs túllihegve a Valentin nap.

A fókák viszont nagyon helyesek, kiváncsi, nagy szemeik vannak, rendkívül ügyesen manővereznek a vízben (látszik, hogy a víz az elsőszámú lételemük), és tényleg játékosak, mintha csak a "kapj el, ha tudsz" víz alatti változatát akarnák játszani velünk. Persze a neoprén ruhában a tenger hullámai által enyhén ide-oda toszogatva inkább csak esetlenül néztük, ahogy incselkednek velünk fókáék, de akkor is helyesek voltak, na!



A rövidnek tűnő, ám majdnem kétórás pancsolás után aztán besétáltunk a városba (az YHA itt úgy két kilométerre van kijjebb a félszigeten), és beültünk egy étterembe, hogy ehessünk crayfish-t (merthogy Kaikoura az maoriul a kai, azaz enni, valamint a koura azaz crayfish szavakból áll össze). Nyami, fincsi rákhusi, ráadásul tekintélyes mennyiségben, ha nem is a legolcsóbb fogás.

S ahogy az már nem először fordult elő velünk itt Új-Zélandon, a nap végére végre a nap is kisütött.

2008. február 13., szerda

Delfinekkel pancsolni

Ma egésznapos kitérőt tettünk a Christchurch közeli Banks félszigetre, Akaroába, ahol a francia település helyett inkább az Akaroa tengeröbölben lakó Hector delfinekkel pancsoltunk egyet.

Akaroa rövid története egyébként annyi, hogy 1838-ban egy francia bálnavadász hajó kapitánya egy helyi Maori törzsfőnöktől megvásárolta a Banks félszigetet, ám mire 1849-re ideért franciahonból az 57 telepese, addigra már a Waitangi egyezmény értelmében a briteket illette a föld. A telepesek ettől még maradhattak, aminek következtében tulajdonképp angol földön egy darabka (legalább részben) francia kultúrát találhatunk.

A Hector delfinekről egy petíció kapcsán már írtam, így most csak röviden a lényeg: ez egy csak Új-Zéland vizeiben élő, mára már veszélyeztetett delfinfaj, amelynek kifejlett egyedei 120-150 centiméteres testhosszukkal a delfinek közt a legkisebbek, és egyedül itt, Akaroán nyílik lehetőség a velük való közeli randevúra.

Na mi pont erre vágytunk, úgyhogy befizettünk a Black Cat group kiscsoportos (10 fős) delfinekkel úszós programjára. Az esemény kicsit vontatottan indult (a legnagyobb kihívás az összes jelentkező neoprénbe öltöztetése volt), de aztán csak kihajóztunk. A rövid eligazítás után mindjárt az első öt percben feltűnt a hajó mellett két kis mikiegérfül (mert így néz ki a Hector delfin hátúszója), de gyorsan el is tűntek, aztán hosszú percekig semmi, csak a motor zúgása.



Ahogy az öbölben hajóztunk kifele az addigra már szikrázó napsütésben, egyre csak azon izgultunk, hogy mikor jönnek delfinék még, de csak kis medúzákat, meg békésen halászó kormoránokat láttunk elúszni mellettünk. Már egész az öböl külső végénél jártunk, amikor végre előkerültek az áhított tengeri emlőseink. Uccu, húztunk is a 15 fokos vízbe, ami elsőre - bár a neoprén jól tartja a testmeleget - igencsak hidegnek érződött, de aztán hamar megszoktuk.

Egy ideig semmi nem történt, csak egy kormorán húzott el alacsonyan a fejem felett. A túravezetőnk, no meg az ősz szakállas kapitányunk mondták, hogy énekeljünk a pipánkba, mert akkor a delfinek is úgy gondolják, hogy kommunikálni szeretnénk velük. Én még kaptam két kavicsot is, hogy a víz alatt kopogjak velük. Na volt is nagy zenebonálás már, mire a delfinek is előkerültek. Már kezdtem úgy érezni, hogy a diliház vizesblokkjában járunk.

A delfinek persze a bolondját járatták velünk, illetve jól körbejártak minket, mielőtt közelebb merészkedtek volna, no de aztán jöttek, és néhol egy méterre sem voltak tőlünk, miközben sebesen cikáztak kedvük szerint. Amikor a víz fölé jöttek, prüszköltek egyet, levegőt vettek, s már merültek is. Volt, hogy egyenesen az irányunkban jöttek, aztán mielőtt elütöttek volna minket, gyorsan alámerültek, hogy aztán nyomukat se lássuk. De olyan is akadt, hogy elúsztak mellettünk, majd körülúsztak minket, gondolom próbálták megérteni azt a kakofón koncertet, amit előadtunk nekik.

A kapitány eközben szorgosan mutatta, hogy épp merről közelednek, merthogy - miképp mi is - a delfinek is kicsiny, néhányfős csoportokban úszkálnak, a vízben pedig eléggé korlátozza a látásunkat az enyhe hullámzás és az öböl vizének enyhe opálossága, hogy a delfinek méretéről ne is szóljunk. Kész szerencse, hogy ők a szonárjaik segítségével tudták, hogy mi merre vagyunk.

Aztán letelt a kiszabott idő, úgyhogy vissza kellett menni a hajóra, és már indultunk is vissza a kikötőbe. Eközben a delfinek, akik eddigre már egész belejöttek a játékba, még egy búcsúszámot lejtettek nekünk a hajó körül fel-alá úszva, aztán ők is továbbálltak. Nekünk meg maradtak a szép emlékek, és néhány nem éppen remekbe szabott kép, amit sebtiben sikerült készíteni róluk.

2008. február 12., kedd

Egy darabka Anglia

Reggel valami furcsa nyávogásra ébredtem. Gyanús volt, hogy macskát nem láttam a környéken tegnap, meg azok nem pont így nyávognak, úgyhogy megnéztem mi adja ki ezt a hangot, mert valami madarat sejtettem a dologban. Kisebb meglepetésemre a kertben a tegnapi grillparti helyszínén egy szarkacsalád randalírozott, illetve szarka anyuka etette két éhes, de már vele azonos méretű fiókáját, ami felettébb mókás látvány volt.

Az idő esőre állt, a Tekapo és Christchurch közötti szakasz pedig amúgysem akkora szám, így aztán jól jöttek a sofőr szórakoztató beszólásai. Mindjárt Tekapo-ban kezdte, ahol kifigurázta a juhászkutya szobrát fotózó turistákat, hogy majd milyen boldogan mesélik otthon, hogy "nézd már, ez itt egy kutya szobra".

Geraldine-hoz közeledve aztán bejelentette, hogy épp most rendezik meg a birkák közt az éves Geraldine-i 100 méteres dombra futó versenyt, majd közvetlen a bejelentés után egy domboldalnyi békésen legelésző birka mellett elhaladva jó hosszan dudált egyet, mire a sok riadt, nem éppen IQ bajnok kérődző már szaladt is felfele. Majd elmondta, hogy egyszer egy állatvédelmis utasa szerint ez nem volt ám szép dolog, mire ő kifejtette, hogy a birkák kint vannak egész évben, csak arról beszélgetnek, hogy melyik fűcsomó finomabb, ami baromi unalmas lehet. Ezzel szemben egy ilyen tülkölés után még napokig van téma, hogy mi a pék lehetett az a zaj...

Na ugyanennek a sofőrünknek Christchurch-ről is meg van a véleménye: szerinte Új-Zélandon nem várost kell nézni, főleg nem nagyvárost, azok közül is Christchurch-öt a legkevésbé. Ráadásul Christchurch annyira angol kinézetű, hogy itt kezelik a honvágytól szenvedő angolokat is. Szóval semmi köze az igazi Új-Zélandhoz.

Ebben persze van valami, mert kinézetre tényleg olyan a város, mintha csak Stratfordban, vagy valamelyik angol kisközepes városkában sétálna az ember. Viszont van neki saját nosztalgiavillamosa, meg szép nagy botanikus kertje tele szép növényekkel. Az meg, hogy internetkávézója is van, ahol saját laptoppal is lehet netelni, na az már igazán időszerű volt.

Miután kivárosnézősétáltuk és interneteztük magunkat, még beugrottunk a Little India nevű - nem fogjátok elhinni - indiai étterembe, ahol egy igazán remek vacsit ettünk. A helyet egyébként még tavalyról ismertük, és már előre rákészültünk, hogy definomat fogunk enni ott. Most meg jóllakottan épp írom a napi blogbejegyzést, ami pont itt ér véget.

2008. február 11., hétfő

Mint kacsa a nokedlit

Ma reggel a MagicBus-szal folytattuk utunkat, kicsit teltház volt a buszon: egyetlen szabad hely maradt csak a negyvenegy fős buszon, így a rövid és valamiért nyugtalanul telt éjszaka után elég nyügösnek indult a nap.

A Baldwin street-et, ami a Guiness rekordok könyve szerint a világ legmeredekebb utcája, ezúttal kihagytuk. A múltkor sem tudtam felszaladni a tetejéig, most meg még fáradt is voltam, úgyhogy meghagytuk a többieknek az élményt.

A következő megállónk a Moeraki Boulders volt, ahol a dagály miatt nem tudtunk olyan közel menni a konkréciókhoz, mint ahogyan a múltkor, ellenben eszement mennyiségű hínártömeg volt a parton, ennyit még összesen nem láttunk eddig partra vetve, mint ami itt kupaconként összegyűlt.



Épp érdekesebb részleteket próbáltam találni az egyik kupacon, amikor megpillantottam egy paua kagyló külső héját. Ahogy kiszedtem, jött vele egy ránőtt félméteres alga is, amit el kellett távolítani (kissé nyálkás, tengerszagú művelet), de cserébe volt ott még egy kisebb kagylóhéj is. A pauáról röviden annyit, hogy különleges, erősen csillogó gyöngyházú helyi kagylófajról van szó, amelyből Új-Zélandon szinte mindenhol mázsaszámra látni a szebbnél szebb ékszereket, díszeket és ajándéktárgyakat. Most pedig már van saját, tengerparton ingyér talált példány is, bibibí!

Innen továbbhaladva Oamaru városát kereszteztük, ahol igazi "történelmi" (azért az itt Új-Zélandon nem nyúlik olyan messzire vissza) mészkőből készült épületeket láthattunk. Hamarosan viszont elnyomott minket az álom, s csak egy órával később ébredtünk, amikor épp egy Takiroa nevű helyen valami furcsa, nem éppen az örökkévalóságnak készült (értsd, ki az, aki könnyen málló löszfalra rajzol?), mégis régi falfestményeket lehetett nézegetni, úgyhogy rövid fotózás után már horpasztottunk is tovább. A táj amúgy ilyen szárazabb dimbes dombos birkalegelős volt épp, azt meg már láttunk sokat.

Ahol aztán újra érdekesebb kezdett lenni a műsor, az a Pukaki tó környéke volt. Innen ugyanis a gleccser olvadékvíz táplálta, s emiatt (pontosabban a benne lévő kőpor miatt) a tó amolyan tejszerű, opálos világoskék színű, mögötte pedig a sok-sok hegy közt ott látszik az Aoraki (Mount Cook) havas hegycsúcsa is.

A Tekapo tóhoz érve aztán elbújtak egy domb mögé a magasztos Déli Alpok, de helyette a buszvezető ösztönzésére és szervezésében fejenként tíz dolcsiból egy remek kis grillpartit dobtunk össze harmincnyolcan a buszról. Nyamm nyamm.

Jóllakottan, és négy szelet tegnapelőttről megmaradt piritósnak való kenyérrel aztán lementünk a tóhoz kacsát etetni. A kacsaetetés azért vicces, mert nem kell hozzá, hogy kacsa is legyen ott. Az első kenyérmorzsa eldobása után ugyanis hirtelen a semmiből ott terem három kacsa is, s mire az első szelet elfogy, már vagy nyolc-tíz jószág figyeli minden mozdulatunkat. Ezúttal volt köztük egy nagyon merész is, aki még azt sem bánta, hogy megsimizem, csak hogy kenyérhez jusson. No persze így nem tartott sokáig az a négy szelet, aminek hatására a kacsák érdeklődése is hamar alábbhagyott, s ugyanolyan gyorsan tűntek el, ahogyan megjelentek volt.

Ámde, eközben a már lemenőfélben lévő nap sugarai találtak egy közelgő esőfüggönyt, ami praktikusan azt jelentette, hogy a nap záróakkordjaként egy gyönyörű szivárványt kaptunk még ajándékba. Azt hiszem ez kárpótlásként nem rossz az időjárás miatt ma is meghiúsult csillagnézés helyett.

2008. február 10., vasárnap

Macskalencse poháralátét

Na jó, a bejegyzés címe az egy gyenge félrefordítása akarna lenni a Catlins Coaster-nek, amit ma nyomtunk le. Ez az egésznapos program arról szól, hogy Invercargill-ból, a Déli sziget alsó végéből (onnan lejjebb már csak Bluff van) felbuszoznak minket egész Dunedin-ig, közben pedig megállunk néhány érdekesebb, szebb helyen a Catlins Coast nevű partszakasz mentén.

Maga a buszozás az első két állomásig elég kényelmetlen volt, mivel egy 12 fős mikrobuszban 11-en ültünk, plusz mindenkinek az összes csomagja. Szerencsére hamar lepasszoltunk négy embert, úgyhogy az út nagyobbik részén már mozdulni is tudtunk. A sofőr amúgy rendes arc volt, de nem volt túl közlékeny kedvében, így sosem tudtuk, hogy mi fog következni és mikor, csak amikor megállt, akkor mondta el, hogy itt akkor mit lehet nézni. Ennyit a fikázásról, most már jöhet a tartalom is.

Mindjárt az első megállóhelyünk egy oroszlánfóka nézős homokos partszakasz volt, ahol találtunk is egy termetesebb dögöt, aki épp a homokban fekve unatkozott. No persze jó turista módjára próbálgattuk a határt, hogy milyen közel lehet menni, de úgy 10 méteres távnál a fóka úgy gondolta, hogy megviccel minket, és először felemelkedett, mire mindenki hátrált egy lépést, majd fóka úr kinyitotta a száját, mire mindenki még egyet hátra. Fóka koma ekkor látta elérkezettnek a pillanatot egy kis tréfára, és megindult felénk mind a kb 300 kilójával. Mondanom sem kell, mindenki hanyatt homlok futásnak eredt, mire a fóka, mint aki jól végezte dolgát, visszament a helyére, lefeküdt, és folytatta a semmittevést. Reggeli torna mindenkinek kipipálva, úgyhogy mentünk is tovább.

Következő megállónk Curio Bay volt, ahol először Hector delfineket lestünk az öbölben (inkább csak "az ott egy hátúszó volt, ugye?" típusú nézésre tessék gondolni), majd egy megkövesedett erdő maradványait csekkoltuk le, amit az érkező dagály nehezített, de azért akadt olyan homokkővel körülvett, tényleg megkövesedett fatörzs, amit közelebbről is szemügyre vehettünk.

Ezek után kicsit elszakadtunk a parttól, hogy megcsodálhassuk a McLean vízesést. Az ide vezető murvás úton végre átélhettük az igazi "Új-Zéland Unleashed" élményt, amikoris egy birkanyáj torlaszolta el az utat teljes szélességben. A vízesés szép volt, bár nekem inkább az odavezető ösvény esőerdős vegetációja és madarai kötötték le a figyelmem.



Ezután egy helyi barkács-művész kicsiny útszéli bemutatótermét, a "The Lost Gypsy Gallery" névvel ellátott, viccesebbnél viccesebb összetákolt kütyükkel és retró berendezésekkel teli lakókocsiját csodálhattuk meg. Na, többek közt az ilyen dolgok miatt érdemes buszra ülni: autóval biztos elhaladtunk volna a hely mellett.

A nap utolsó megállójaként ezek után Nuggets pointnál szálltunk ki, ahol egy látványos, igencsak szeles és meredek szikla oldalán mentünk egy ösvényen egy világítótoronyig, ahonnan remek látvány tárult a világ végére (merthogy a látási viszonyok a közeli sziklákon túl ezt a képzetet keltették bennünk), no meg a sziklákon sütkérező fókákra.



Egy kicsit lejjebb a Roaring bay sárgaszemű pingvineit leshettük ki, ahogyan az egész napos halászás után a tengerből kibukdácsolva a part menti bozótos felé totyognak.



Mindezek után Dunedin fele vettük az irányt, s hamarosan, miután már mindent megnéztünk jól, a nap is kisütött.

Dunedinbe este érkeztünk, épp időben egy rövid eszmecserével egybekötött új-zélandi magyar blogger pofavizitre, amit ezúttal Lipivel hoztunk össze, aki élőben is van olyan jó arc, mint azt a blogja alapján elképzeltük róla. (Szolgálati közlemény: Üdv Lipi, köszi mindent, jól éreztük magunkat!)

2008. február 9., szombat

Az Árnyak Földje

Ma voltunk egy egytermes, ötvenfős, mégis csúcsmodern, kényelmes moziban, ami az egyetlen a környéken, és minden órában ugyanazt az egy filmet vetítik. Na jó, hetente négyszer, főleg hétvégén, van más mozi is. A mozit mindenesetre azzal a céllal építették, hogy bemutathassák az Ata Whenua című filmet.

Ata Whenua, a maorik nyelvén azt jelenti, az Árnyak Földje, amellyel Fiordland magas hegyvonulatai közti keskeny völgyekre jellemző fényviszonyokat írták le: itt bizony a Napnak is magasra kell másznia, hogy megvilágíthassa ezt a különleges, esőáztatta vadont.

A film alkotói már évtizedek óta repülnek helikopterrel Fiordland felett, a 2004-ben elkészült filmet hat éven keresztül forgatták, majd még további két éven át vágták és komponálták, mígnem egyetlen, 35 perces lenyűgöző produkció lett belőle. S hogy legyen hol bemutatni, megépítettek egy mozit is köré.

Szélesvásznon, surround hangzással, kényelmes fotelből végignézni egy tökéletesre gyúrt Fiordland-i napot napkeltétől napnyugtáig, havas hegycsúcsok, misztikus esőerdők, őshonos madarak és növények, csodás vízesések, tengerpartok lélekzetelállító látványán keresztül, az leírhatatlan élmény. A film minden kockájából érződik az őserő azon lüktetése, amely ezt a tájat áthatja és transzcendens tartalommal tölti meg.

Most már tisztán emlékszem: pontosan ez az a táj, ami mágnesként vonzott vissza Új-Zélandra. Egy kicsit szomorú vagyok, hogy megint távolodnunk kell ettől a vadregényes, mégis festői környéktől, de az biztos, hogy még nem utoljára jártunk itt.

2008. február 8., péntek

Fiordland határán

Tegnap Milford Soundból visszafelé Te Anau-ban raktak ki minket, ahol 3 éjszakát töltünk, mielőtt még délebbre mennénk.

Te Anau egy 3000 fős település Fiordland határán. Nyáron a turistákkal együtt kétszer ennyien vannak itt, télen viszont csendes és nyugodt, épp úgy, mint a Balaton nyugodtabb szegletei, csak nagyobb a tó, és magasabbak a hegyek, ja meg több eső is esik, viszont az árak az idényjelleg ellenére sincsenek elszállva. Idáig szerencsére nem jutnak el a bulizós fajta turisták, így Te Anau ideális pihenőhely a nyugalomra vágyóknak.



A város kabalaállata a Takahe, ami nem véletlen, hiszen ezen a környéken, a Murchison Mountains-ben találtak rá ötven éve az addig kihaltnak hitt madárfaj egy kisebb, talán utolsó populációjára. A Takahe azóta jó kezekben van, több vadvilág rehabilitációs programban is vigyázzák, segítik lépteit, így a fajnak viszonylag jó esélye van a túlélésre.

A település határában lévő Wildlife Center egy kicsi létesítmény, ahol a kártékony négylábúak ellen sűrű hálóval és elektromos kerítéssel védett, kényelmes méretű területen lakik Alpine és néhány társa, azon kevés Takahe egyike, akiket bárki megcsodálhat. Alpine nem szégyenlős, jól elvan az ember közelségében, így remek alkalmunk nyílt közelről szemügyre venni eme kedves madárkát. Az a békés nyugalom, ahogyan legelte a tuszokfüvet, éreztette, hogy milyen kevésen múlott, hogy ez a kedves, ártatlan állatka végleg el ne süllyedjen a történelem süllyesztőjében, csak azért mert nem harcolt az életteréért a behurcolt négylábúakkal szemben.

A település látképét uraló Te Anau tó Új-Zéland legnagyobb tava az űrtartalmát nézve, és Ausztralázsia tekintetében is az első tíz között van. A város felől nézve a túlpartját már a Fiordland Nemzeti Park sűrű erdeje borítja, ahonnan több híres túraútvonal (például a Kepler Track) is indul. Sőt, van egy világító kukacos barlang is a közelben, amit nemes egyszerűséggel Te Anau Glowworm Caves-nek hívnak, és egy földtörténetileg nagyon fiatal, mindössze 12 ezer éves mészkőbarlang, amely ennek ellenére, illetve a rajta átfolyó víz mennyisége miatt tekintélyes belső méretekkel dicsekedhet.

Ahogy az Waitomo esetében is történik, itt is kellemes életteret biztosít a barlangon átfolyó víz a barlang mennyezetén megtelepedett világító kukacoknak, amik kicsiny, kék fényű lámpásaikkal ellenállhatatlanul vonzzák a rovarokat és a turistákat.

Amíg a barlang külső részeit a kristálytiszta víz hangja tölti meg, ahogyan siet a barlangból kifele, több kis vízesésen át, addig a barlang belső részein, ahova csónakkal vezettek be minket, teljes csend és sötétség uralkodik, amibe ezek a parányi biolumineszcens fénypontok igazi csillagos égboltot varázsolnak, s ahogy néztük őket, nehéz volt ellenállni a kisértésnek, hogy nehogy mi is odarepüljünk. Ha megtettük volna, a barlangász vezetőnk biztosan kivégez a helyszínen. Így maradt a nyaktekergető bámészkodás a meghitt csendben, amit csak a barlang oldalának verődő csónak hangja tört meg néha.

Habár kukacból, azaz fényforrásból itt kevesebb van, mint a Waitomo barlangokban, a csónakos rész a barlang mélyében van, messze minden fénytől és zajtól, így szerintem a hangulata jobban átélhető.

Odakinn a barlangon kívül vannak rövidebb erdei sétaútvonalak is, ahol a talaj meglepően puha, amire a tóparton leltem magyarázatot: az, amit talajnak véltem, az esőerdő fáinak gyökérzetén kialakult tömör moha- és avarréteg, ami alatt, a gyökerek közt még egy kisebb, üreges réteg is van. Ahogy egyre több időt töltünk itt, úgy kezdi egyre több titkát felfedni ez a vadon...

2008. február 7., csütörtök

Milford Sound újra

Ma reggel búcsút vettünk Queenstown-tól, és tovább utaztunk dél felé, majd Te Anau-ból újra fel északra egy egésznapos Milford Sound nézésre. Sőt, igazából nem is csak a Milford Sound, hanem a Te Anau-tól odáig vezető út, főleg annak a Fiordland-et érintő szakaszának nézésére, mert az erősen hozzátartozik a programhoz.

Úgy fél évvel ezelőtt már megemlékeztem a tavaly látottakról, így most inkább az újabb tapasztalatokra, vagy épp a kiegészítésekre koncentráltam.

Odafele a busz jobb oldala ad szebb képet, innen ugyanis közvetlen rálátás nyílik a Hollyford völgy "esőerdő ameddig csak a szem ellát" műsorára, majd hósipkás eszetlenül magas hegycsúcsokra, amit a hegymászótanoncok is nagyon kedvelnek, valamint gyorsfolyású, tisztavizű patakokra, végül a Homer alagút előtti parkolóban időző kea madarakra. Az alagút túlfelén szerpentin ereszkedik lefele, így innen mindkét oldal egyenlő esélyekkel indul a csodálatos, köröskörül gránitsziklás kilátásra.



De ne siessünk előre, még az alagút előtt töltsük fel kulacsunkat a Monkey's creek 99.8%-ig tiszta vizével, ami közvetlen fogyasztásra alkalmas, és nagyon fincsi. Persze a sofőr hozzátette, hogy a maradék 0.2%-ot valószínűleg a ronda ausztrál oposszumok piszkították tele, csak hogy ne legyen teljes az élvezet.

Habár az idelátogató turisták szinte mind kék égre és napsütésre vágynak, szerintem - és tapasztalatból - esős időben sokkal többet ad a környék. Most, hogy láttam napos időben is (jó az ég nem volt kék, inkább fátyolos), már látom az égbekiáltó különbséget: eső nélkül nem csillognak az irdatlan magas gránit hegyoldalak, nem szabdalja fel őket lépten nyomon sok kis ezüstérnek ható vízesés. A fák is valahogy kevésbé tűnnek zöldnek, a mohaszakállú esőerdő sem lüktet olyan hevesen a lételeme hiányában.

A fjord (amit tévedésből sound-nak neveztek el) vizének persze mindegy, hogy mennyi csapadék éri, az 1700 méter magas, impresszív Mitre peak ellenben sokkal jobban látszik, ha nem takarja felhő. A fókák tojnak a turistákra, csak kényelmesen lustálkodnak a sziklákon, ha esik, ha fúj. Az állítólag fiatalító vizű Sterling vízesés pedig eső nélkül is eláztat bárkit, aki a hajó orrába merészkedik, miközben az a vízfüggönyhöz közeledik. Egyszóval eső ide vagy oda, a Milford Sound egy gyönyörű hely.



Persze a legtöbb idelátogató úgysem tudja megválasztani milyen időt kap, de mégis, az eső miatt kár bánkódni, sőt, egyenesen örülni kell neki, mert tényleg az teszi teljessé a képet. A tökéletes fotókhoz szükséges felhőtlen kék ég, páramentes levegő és teljes szélcsend kombó pedig annyira ritka errefelé, hogy arra meg kár ráizgulni előre.

Így hát, kedves Milford Sound-ot látogatók, esőre fel!

2008. február 6., szerda

Waitangi day

Itten tombol a nagy nemzeti ünnep, a Waitangi day, ami arról híres, hogy e napra datálják a Waitangi egyezmény aláírásának évfordulóját. Az egyezményről röviden annyit érdemes tudni, hogy a maori törzsek és a brit gyarmatosítók közt lett volna hivatott a tulajdon- és fennhatósági jogokat megegyezni, csak épp a maori és az angol nyelvű változat között - leginkább adminisztrációs és nyelvi okok miatt - apró eltérések vannak, így ezek azóta is remek félreértelmezéseknek adnak táptalajt mindkét fél részéről.

Na, mi nem ültünk ki a parkba sörözni a kiwikkel, hogy az egyezményt éltessük, ennyire még nem asszimilálódtunk, bár meg kell hagyni, a Monteights barna söre (még a Greymouth-i sörgyári látogatáson) nagyon ízlett, így azzal akár még én is éltetnék. De mi most amúgy is nyaralunk, úgyhogy piknik gyanánt inkább felültünk a T.S.S. Earnslaw - mára már élő történelemnek számító - impozáns, patinás gőzösre, hogy a Wakatipu tó túlpartján lévő Walter Peaks Farmon barbekjúzzunk egyet.



A gőzös 1912-ben lett üzembe helyezve, és tényleg olyan, mintha a múltból csöppent volna ide. A mai napig szénnel fűtik (nem épp karbonzéró, de nem is ezen fog múlni a globális felmelegedés), aminek hatására a belső terek, főleg a kémény közelében igencsak fel tudnak melegedni. A farmig egy háromnegyed órás hajóút vezet, a farmon pedig kedves helyiek várják az idelátogatókat. A farm első ránézésre valami kosztumös filmből megmaradt giccsnek tűnik, pedig csak szépen gondozott kertje van neki, telistele virágokkal, meg frissen nyírt pázsittal.



A program egy birkaterelős bemutatóval indult, amit a házigazda vastagon fűszerezett az egyedi kiwihumorral. Megtudtuk például, hogy a juhászkutya azért tereli lassan a birkákat a hegyről lefele, hogy nehogy lezuhanjanak valami meredélyről. Majd hozzáfűzte, hogy a zuhanás nem árt a birkának, csak az, amikor már nem zuhan tovább...

A birkanyírás, na az még viccesebb volt. A birka egy ritka ijedős jószág, amit tudni kell kezelni. A nyíráshoz, hogy ne szaladjon el, leültetik a seggére úgy, hogy mind a négy lába a levegőben van, a háta pedig a birkanyíró lábának támaszkodik. A buta állat ilyenkor nem mozdul, és könnyedén lenyírják róla a tekintélyes 4-5 kilogrammnyi gyapjút.



Most, hogy ilyen okosok lettünk, már tereltek is minket a vályúhoz, ahol szépen, igényesen, névre szólóan megterítettek a vendégeknek, és senkit nem raktak a másik szájába. Az étek büfémenü volt többféle salátával és sült húsokkal, mártásokkal, szóval tipikus barbekjú. A helyszín festői, köröskörül csupa nyugalom, magas hegyek, szépen gondozott pázsitos, virágos kert és egy kristálytiszta tó, aminek a partján gyerekek kergetik a kacsákat. Már-már behánytunk a giccsfaktortól, de néha ilyen is kell az ember lelkének. Tisztára mint a csöpögős mozikban. Pfuj, de tökéletes.

2008. február 5., kedd

Csónakok, madarak és panoráma

Szállásunk a Lakefront YHA-ben nem nagy szám, de a teraszról tuti kilátást ad a tóra, a fenyvessel benőtt félszigetre, és a nem is olyan távoli Remarkable Mountains névre keresztelt, valóban említésre méltó hegyekre. Habár a hegyek teteje most nem havas, a reggeli napfelkelte akkor is látványos volt, ahogyan a tó feletti párás levegő megmutatta a nap azon sugarait, amelyek már átértek a hegy felett. Egy gyönyörű napra ébredtünk, uccu neki, bele is vetettük magunkat a kalandokba.

Mindjárt a Shotover folyó kanyonjait néztük meg közelebbről: illetve Pukekóné tette ezt a Shotover jet cég egyik sugárhajtású motorcsónakjának segítségével. Mivel én egészségügyi okokra hivatkozva (már hogy még fáj a térdem, meg a gleccsermászástól erős izomlázam is akadt a combjaimban) kimaradtam a mókából, most olvassátok a beszámolót párom tollából:


A csónakba való beszállás előtt rituálisan beöltöztettek minket a maguk fekete-piros színeibe, a fekete esőkabáthoz piros mellény dukált. Majd a kötelező fénykép a folyó és a kanyon előtt és már sorba is állhattunk a következő csónakhoz. Szerencsémre én voltam az első a csoportban, így megválaszthattam, hogy hová ülök. Hát persze, hogy az első sorba, hogy premier plánban nézhessem a show-t. Egy próbakör és az első 360 fokos fordulás után további fényképek csattantak és aztán már suhantunk is tovább a folyón.

Az idő remek volt, gyönyörűen sütött a nap a felhőtlen kék égen és csodás türkizzöld színben pompázott a folyó is. A motornak komoly tolóereje volt és csak úgy zúztunk a folyón centikre megközelítve hatalmas sziklákat, kiálló fákat, kavicsokat és bármit, ami a vízből kikukucskált. Néhol olyan sekély volt a víz, hogy szinte éreztem a köveket a csónak alján. Bár a vezetőnk megnyugtatott, hogy ez csak a víz fodrozódása, én erről azóta sem vagyok meggyőződve. A táj végig észveszejtően gyönyörű és vadregényes.

A régebbi hullámvasútas emlékeimhez képest most a gyomrom a helyén maradt és bevallom kicsit félelmetesebbnek képzeltem el ezt a kalandot, de azért néha bizony amikor a nagyobb sziklák közeledtek és közeledtek és még mindig közeledtek - szem becsuk, korlát megmarkol és már csak az ima maradt, hogy csak ezt ússzuk meg...

A 360 fokos fordulatokat a vezető előre jelzi, de még így is sikerült az átmeneti szomszédomra ráesni egy párszor. Egyébként ezek a fordulások voltak a legklasszabbak. Csak elég rövidre sikerült a menet és a 25 perc úgy elrepült, hogy szinte észbe sem kaptam és már ki kellett szállni. :-( Állítólag az elkövetkezendő 5 napban féláron újra mehetek. Még meggondolom...

A képek a várakozással ellentétben elég jól sikerültek és a csomagban 3 kép mellett 2 képeslap és egy promo CD is volt. Az irodában ajándékba kapott 20 dolláros kedvezménnyel így csak 19 dollárba kerülő kis könyvecske már nem is tűnt olyan lehúzósnak. Összegezve annyit tudnék mondani: Mikor mehetek újra?




Na ezek után jöttek az én kedvenceim, úgyhogy egy gyors fissencsipszes ebéd után húztunk is a Kiwi Birdlife Parkba, hogy lecsekkoljuk a kiwiház homályában matató madarakat (nagyon helyes kis hosszú csőrű gombócok ezek a kiwi madarak), no meg szintén őshonos társait, a kereru (a világ második legnagyobb testű galambja, ami mérete folytán a nagyobb magvú gyümölcsöket is képes lenyelni, ezáltal őshonos fákat "ültet" szanaszéjjel) , a kea (nagytestű hegyi papagáj, magas IQ-val), a ruru (nagyszemű helyi bagoly), a whio (egy gyorsfolyású patakokra szakosodott kacsa), a kakariki (kis termetű papagájféle), és még számos másik madárfajt, valamint az egyetlen ma is élő dinoszauruszfaj, a tuatara néhány egyedét. Egy egész jól összerakott madaras bemutatóval és egy maori táncos műsorral együtt két kellemes órát töltöttünk itt.

Eközben a Nap kicsit lejjebb ment az égen, így egyre jobb szögből kezdte megvilágítani a várost egy panorámaképhez. Ehhez persze kicsit magasabbra kellett menni, amihez pont jól jött a Skyline gondola igazi turistalehúzós lanovkája (fejenként 21 dolláros retúrjegy, lefotóznak ha-kell-ha-nem, stb.), de 450 méter szintkülönbséget legyalogolni meg nem volt kedvünk, a panoráma pedig valóban szép odafentről, úgyhogy mentünk.



A nagylátkép után lementünk a kikötő környékére, s egy rég várt felirat kapcsán beugrottunk kipróbálni a Patagonia csokizót. A felirat azt hirdette, hogy Free Wifi, és valóban, a vendégeknek elárulták a jelszót, amiért annyit lehetett internetezni, amennyit nem szégyell az ember. Csak akkor nézik ki a kibernomádot, ha miatta nincs hova leülnie az új vendégeknek. Sajnos a nemzetközi vonal nem volt túl gyors, de azért a blogot csak sikerült felfrissíteni. Szeretem, ha nem mérik időre, hogy mennyit netezek, ez pedig itt sajnos ritkaságszámba megy... (ezúton is bocsi azoknak, akiknek nem válaszoltam még: a programunk szerencsére elég sűrű, a net ehhez képest erősen limitált vagy épp túlértékelt).

A madarak persze most is elterelték a figyelmemet: ezúttal egy a kávézóba betévedt kedves kis pintyet mentettem ki az üvegfal mögül, aminek rendszeresen nekiment, ahányszor csak megpróbált szabadulni. A napi madárkaland tehát duplán is megvolt, mostmár nyugodtan fogok aludni.

2008. február 4., hétfő

Esőből napsütésbe

Mivel a busz ma a szokásosnál korábban indult, hajnalban keltünk. Kárpótlásul az ablakunkon majdhogynem belógó esőerdőből Új-Zéland őshonos madarainak kora reggeli kórusát hallgathattuk. Igazi élmény, amit a leginkább a harmadik típusú találkozások ufós dallamaihoz tudnék hasonlítani. Gyanítom, hogy a tui keze (izé csőre) van a dologban.

Reggel persze eleredt az eső. Ezen nem kell meglepődni, annak az errefelé szokásos évente öt méternyi víznek valamikor le kell esnie. Ráadásul éppen ettől olyan zöld Új-Zéland, amilyen, és valahogy ennek a mohától taknyos sűrű esőerdős vidéknek hozzá is tartozik a sok-sok víz az imázsához. Szóval egy cseppet sem bánkódtunk.

Az első megállónk a Matheson tónál volt, amit a sok felhő miatt, no meg a tegnapi sérülésem folytán is, úgy döntöttünk, hogy nem látogatjuk meg. (A parkolótól ugyanis jó húsz perc séta még a tó, ami szottyos időben csak a szottyos időt tükrözi, ezt már volt szerencsém látni.) No persze mire a tóhoz értünk volna, pont felszállt a pára, és gyönyörű, felhők közül kikandikáló havas csúcsokat, és napfénytől káprázó felhőcsíkokat mutatott nekünk az Aoraki (Mount Cook), amit gyanítok, hogy sima víztükörrel párosulva csodás fotótéma lehetett volna. Bár a tükörképről lemaradtunk, az eredeti még mindíg ott volt nekünk, sőt, a közeli mocsaras legelőn egy éppen nyújtózó pukekóra is ráleltem, szerintem mondanom sem kell, módfelett örültem neki.



Hamarosan továbbálltunk, s a gyönyörű nyugati partszakaszon folytattuk utunkat. A következő pihenőnk a Knights Point nevű helyen volt, immáron napos időben (hmm, tényleg felesleges itt próbálkozni az előrejelzéssel), ahonnan nagyszerű rálátásunk volt a Tasmán tenger és a sűrű esőerdős partszakasz találkozására. Na, ha eddig nem is, hát most kaptunk rendesen a homoki legyekből (angolul sandfly). Ezeknek a kis muslica méretű genyóknak már a nézése is sunyi, és csak jönnek, csípnek, és újra csípnek, ami utána hosszan tud viszketni. Szerencsére nem felhőnyi volt belőlük, csak elvétve néhány, de az is elég volt, köszönjük. A buszon még órákig kergettünk néhány feltévedt példányt.

Kicsit később egy igencsak hosszú, egysávos hídon áthaladva a Haast folyó mellett a hegyek közé, a Haast hágó felé vettük az irányt. Julius Von Haast igazi egójáról mi sem tesz nagyobb tanúságot, hogy a környéken szinte mindent saját magáról nevezett el, egyedül talán a gleccsert hagyta meg Ferenc Józsefnek, azt is csak azért, hogy kapjon tőle pénzt a kirándulásaira. Ez a Haast-féle táj az egyhangú névválasztással szöges ellentétben igazi vadregényes, nem véletlen része a világörökségnek: magas hegyormok, vastagon erdős, szakállas fáktól csuromzöld, vízesésekkel szabdalt hegyoldalak, és köves, lápos folyóágy, benne gyönyörű világoskék, gyors iramú folyó kanyarog. A hágó felé aztán már csak a szakállas erdőt lehet látni, itt-ott zuhatagos patakmedrek felett ívelő hidakkal.

A hágón túl nagyon hamar egy új világ bontakozott ki: hirtelen kopárak lettek a hegyoldalak ahogyan az esőerdő zóna egycsapásra véget ért. Innentől sokkalta szárazabb tájak következtek, sok helyütt a száraz nyár miatti gyulladásveszélyre figyelmeztető táblákkal. A hegygerincen hónak most nyoma sincs: úgy látszik a nyári meleg nem tesz jót neki, ahogy a hóembereknek sem szokott kedvezni. Na de egy-két hónap múlva biztosan más lesz a helyzet, addig meg legalább beérik az orrnak való répa a kertekben.

Wanaka városkába érve kaptunk egy negyedórás pihit, amíg a busz felvett és lerakott pár utast, úgyhogy kacsákat és sirályokat fotóztam a festői Wanaka tó partján. Szerintem ide is még vissza fogunk látogatni egy rövidebb nyaralás erejéig, mert nagyon ott van a környék.

A továbbiakban egy jópár gyümölcsös mellett haladtunk el. Cromwell határában megálltunk még egy jó nagy gyümölcsösboltnál egy gyümölcsfagyi erejéig, majd a türkízkék vizű Kawarau folyó kanyonja mellett kóvályogva hamarosan az A.J. Hackett féle, első kereskedelmi bungy jumping helynél álltunk meg, csak hogy megnézhessünk néhány ugrást (a buszon most valamiért senkinek nem volt kedve ugrani).

Innen aztán már csak fél órára volt Queenstown, ahova így délután 5 óra körül, egy hosszú, ám annál szebb tájakon át vezető úton jutottunk el. A város amúgy festői helyen van, de erről majd később írok.

2008. február 3., vasárnap

Időjárásfüggő jégrevü

Greymouthból Dél felé továbbhaladva Hokitika volt az első megállónk. E városka a pounamu, azaz a zöld jádekő faragványairól híres. Van néhány tényleg szép darab, de ezeket egész Új-Zéland szerte meg lehet találni.

Útba ejtettük még Ross városát is, ami pedig az aranyáról hírlik, de legalábbis megmutatták nekünk a helyi múzeumban, hogy miként is mosták az aranyat az aranylázban szenvedő őseik.

Franz Josef előtt az utolsó megállónk egy két fős város, Pukekura volt, ahol pedig igazi nagyszakállú, tősgyökeres "vadnyugati" arcok mutatták be a nyugati part, az "igazi Új-Zéland" kultúrtörténetét egy egész viccesre sikeredett múzeum segítségével.

Ezek a megállók persze mind eltörpültek Franz Josef, a mai úticélunk előtt. A kaiser-ről elnevezett, alig pár utcából álló település az azonos nevű gleccser tőszomszédságában van. Természetesen az egész város létének értelme a gleccserben rejlő turisztikai értékek kiszolgálása, így térjünk is a lényegre gyorsan.

Összesen három olyan gleccser van a világon, amelyik esőerdőben végződik, ebből kettő, a Fox és a Franz Josef gleccserek, itt Új-Zélandon. A gleccser azért tud létezni ilyen körülmények közt, mert gyorsabban keletkezik, mintsemhogy helyben el tudna olvadni: a Tasmán tenger feletti nedves légrétegek a Déli Alpok magas hegyvonulatának nyugati oldalán csapadék formájában jelentkeznek, ami a Franz Josef gleccser tetejénél évente 30-50 méter havat jelent, ez a hó aztán saját súlya alatt összetömörödik, és elindul a völgybe, közben a sziklát morzsolva maga alatt. A völgyben a melegebb levegő és a napsütés hatására olvadni kezd, ami egy a kőportól szürke, tejszerű, hömpölygő folyó formájában halad tovább egészen a tengerig, ezzel bezárva a kört.

De nem is ez a legérdekesebb benne, hanem az, hogy közvetlen közelről is meg lehet csodálni. Erre több lehetőség is kínálkozik: félnapos, illetve egész napos mászások, valamint helikopteres megközelítés, frisshavon landolással ésatöbbi. Én maradtam a félnapos változatnál, ami árban sem vészes, meg egy átlagos erőnlét elegendő hozzá.



Az összesen négy órás program abból állt, hogy - miután a szükséges felszereléssel és tanácsokkal elláttak minket - egy órát mentünk a gleccserig esőerdei ösvényen, majd az olvadékfolyó medrében, később még egy sziklán is átmászva, ahol létra és nyakunkba csorgó víz is volt. A gleccser tövében felszereltük azt a karmos izét (bocs, nem ismerem a hegymászó zsargont) a csizma aljára, majd tízfős csoportokra oszolva mentünk fel a túravezetőnk nyomában a jégre. A meredekebb részekhez lépcsőt alakítottak ki, a veszélyesebb részekhez pedig kapaszkodót is biztosítottak a mindenre gondoló szervezők.

Fenn a jégen úgy két órát töltöttünk, kisebb kaptató után egyre szebb jégformációk között mászkáltunk. Volt olyan szakasz, ahol amolyan tündérmesés-jégkirálynőbarlangjás érzés fogott el, máshol meg csak alig győztem lenyűgöződni a víz szilárd formáinak sokrétűségében.

Mindezt külön tetézte, hogy a gleccsert szegélyező esőerdők felől Kea hangját hallottam. Sajnos madaras találkozóra nem került sor, bár ez nem ritka jelenség errefelé.

Itt-ott elhaladtunk egy-egy víznyelő jégbarlang mellett is, amikbe persze gondolatban mindenki beleesett, és megijedt, hogy majd mi történik vele akkor.

Odafenn még jól megkóstoltam a gleccsert, röviden azt kell mondjam, hogy kőpor íze van. Ezek után persze a gleccser is megkóstolt engem, amit a leginkább a térdem bánt. Történt ugyanis, hogy - már a jégről lefele jövet - sikerült összeakadnia a két jégmászós bakancsomnak, mire én hasra, jégen és szikladarabkákon másfél méter csúsz, nagynehezen megáll, eközben térd felhorzsol és csúnyán vérez.

Ezek a bakancsra felszerelhető tüskék (ha valaki tudja, hogy hívják, írja meg légyszi ide) egyébként meglepően nagy stabilitást adnak a jégen mászáshoz, csak ez a jó tulajdonságuk, hogy mindenben megkapaszkodnak, nem jön jól, amikor bal és jobb lábunk túl közel kerül egymáshoz miközben épp a lépés lendülete hajt előre minket. Szerencsére azért kis elsősegély után saját lábon sikerült visszafele is megtenni a távot. Sokba lett volna egy helikopteres mentés...

Pár napig még majd vigyáznom kell a térdemre, de akkor is bőven megérte, a gleccser látványa tényleg nem mindennapi élmény.

2008. február 2., szombat

A weka birodalma

Reggelre beborult, s mire Nelsonból kiértünk, már esett is, méghozzá az az engesztelhetetlen fajta. No de Új-Zélandon ezen nem szabad bánkódni, elvégre az eső az, amitől ilyen szép mélyzöld itt a növényzet. Már legalábbis a nyugati parton. Az utunk a Kahurangi nemzeti park határán haladt a vadregényes nyugati part fele, a vadregényből pedig jócskán kijutott már a Buller folyó szurdokának is, ahol a most épp nyugodt folyót láthattuk, de haladtunk el olyan pózna mellett is, amelyik felettünk jelölte az amúgy tizenméterekkel alattunk elhelyezkedő folyó vízszintjét. Egyszóval itt a víz az úr.

A nyugati partra Cape Foul Wind környékén értünk ki. Ez a magyar fordításban kábé "Kellemetlen szél foka" nevű hely még Cook kapitánytól kapta a nevét, aki itt mondta, hogy "foul wind", azt hogy mire, arra pedig két anekdota is kering, az egyik szerint egy olyan szélre, amely miatt nem tudta a tervezett útirányt tartani a hajója, míg a másik szerint az egyik matróz evett valami kellemetlent előző nap...

Akárhogy is volt, itt lecsekkoltuk a fókákat, akiknek tényleg kellemetlen szaguk van, no meg a parkolót felügyelő weka madarakat is, akiknek nincs szaguk, viszont bárminemű kaját örömmel fogadnak. A wekáról amúgy már írtam régebben, egy igazi helyes, barna tollú, röpképtelen madárról van szó, akit rendszeresen, ám attól még nagyon tévesen a kiwi madárral szokták keverni a figyelmetlen turisták.

A környéket mindenesetre a wekák uralják, többüket a buszozás közben is megszámoltuk jól.



A nyugati part amúgy olyan szép, hogy az eső és a szürke felhők sem tudják elhomályosítani varázsát, bár kétségkívül biztosan szebben mutat napsütésben, de erről ezúttal is lemaradtunk. A Truman track és a Pancake rocks környékét most is csak esőben sikerült megnézni, így sok viszonyítási alapom ugyan nincs, de továbbra is tetszett mindkettő.

Greymouth-ban aztán a legkézenfekvőbb programként a Monteights sörfőzdét néztük meg, ami a gyártási folyamat bemutatásával, a hétféle sör kóstolásával, valamint egy korsó sörrel számolt edd-magad-degeszre sültkolbászos etetéssel együtt fejenként 25 dollárért több, mint megérte. Közben pedig jót beszélgettünk néhány szimpatikus angol és amerikai utitársainkkal.

Most viszont megyek pihenni, holnap ugyanis a jég birodalmába fogok látogatni...

2008. február 1., péntek

Aranypart

A mai napra beiktattunk egy egész napos kirándulós programot az Abel Tasman Nemzeti Parkba, amiről csak annyit tudtam, hogy tengerpartmenti sétára lehet számítani, így külön örültünk a reggeli felhőmentes égboltnak. A transzferünk kicsit nyögvenyelősen indult, már-már úgy tűnt, hogy egész nap csak hostelekből szedünk össze embereket, de tíz órakor így is felkerültünk a hajóra, ami aztán légvonalban úgy 8 kilométerre vitt be minket a nemzeti parkba, s egy sekély vizű, gyönyörű aranyhomokos tengerparton tett ki minket, hogy a nap hátralevő részében a magunk kedve és tempója szerint sétáljunk vissza a megbeszélt találkapontig, ami történetesen egy minden elágazásában kitáblázott, szépen karbantartott gyalogösvény déli végénél volt, tőlünk úgy 12 kilométernyi sétára.

Miután az öbölben kigyönyörködtük magunkat, már mentünk is tovább az apály idején járható szakaszon, ahol azonban hamar szembekerültünk olyan gázlókkal, amiken cipőben nem lett volna célszerű átkelni, így a kagylóhéjas, hol homokos, hol iszapos, hol pedig sóderes, ám egyébiránt tiszta partszakaszon mezítláb vágtunk át, meglehetősen lassan.

Az öböl túlsó felén egy meredek kaptatóval folytattunk, majd nagyszerű rálátós magasságban már szintben, később pedig enyhe lejtéssel trampoltunk tova az ösvényünkön, ami őshonos manuka, totara, ponga, és még sok-sok másik növényfajból összeálló erdőn át vezetett. Az ösvény hol szebbnél szebb öblökre nyújtott rálátást, hol pedig üdítően hűvös, páfrányokkal szegélyezett, madárcsicsergéssel megkomponált, köves patakmedrek felett hidalt.

A madarak biztos pihiztek ezen a nyári napon, így csak itt-ott hallatták éneküket, és persze leginkább kerülték a kamerát, biztos lámpalázasak voltak. Néhány tengerparti madarat azért sikerült megörökíteni egy-egy tisztásabb részről.

Az időjárás egyébként egész nap kegyes maradt hozzánk, így sikerült jónéhány nyálcsorgatós goldenbícses képet csinálnunk, íme az egyik:



Na az egyik ilyen giccses öbölbe aztán le is mentünk. Habár az ösvényen egyszerre sokan jártak, mégis alig találkoztunk emberekkel, mivel rendesen kanyarog öbölről öbölre, így olyan volt érzésre, mintha csak magunk mentünk volna. Az öbölben is csak alig akadtak, ami meg talán azért lehet, mert ez a nemzeti park viszonylag távol esik a lakott részektől, aki pedig eljön idáig, az nem csak a hasát sütteti. A víz ugyanis pont kellemes huszonnéhány fokos volt, kristálytiszta, így elsőre nem értettük, hogy miért nincs tele pancsoló turisták hordáival. Na nem, mintha hiányoztak volna.

Fél óra tengerpartolás után folytattuk a sétát, összesen cirka négy óra sétálással le is nyomtuk a távot végül, ami egy folyódeltaszerű dolognál végződött, s ahonnan hosszas (na jó, de kávézóban eltöltött) várakozást követően a busz végül összeszedett minket, s hazavitt, hogy kellemesen fáradtan bedőlhessünk az ágyikónkba, elvégre lesz még kaland holnap is.