Veszélyes talajon

Bár sokan nem gondolnak bele, Auckland egy a mai napig is aktív vulkáni mezőre épült. Ennek ékes bizonyítéka a város területén található mintegy harminc vulkáni kúp, amelyek közül a legfiatalabb, egyben a legmagasabb a Rangitoto, mindössze 600 éves.

Egy esetleges (hozzáteszem bármikor várható) újabb vulkán megjelenése esetén az impozáns nevű Ruaumoko szimulációs gyakorlat becslései szerint kétszázezer embert kellene gyorsütemben kitelepíteni a kitörés két kilométeres sugarából, ráadásul inkább déli irányba, mivel a sziget földrajzából adódóan egy Auckland-i fennforgás veszélybe sodorja Northland infrastruktúráját is. Ez persze kicsi esélytelennek látszik a hétköznapi csúcsforgalomban dugóktól szenvedő főutakat tekintve.

Mivel a bizonytalansági faktor miatt az esemény nem tervezhető teljes részletességgel, marad az a változat, hogy amíg Auckland lakói szeretnek veszélyesen élni, a katasztrófavédelemnek folyamatos rémálmai vannak.

Ifjú kiwi, vidám kiwi

Nemrégiben írtam egy rövidet a március elején, az őseitől távol, Amerikában született kiwimadárról. A napi hírekben pedig már arról hallani, hogy genetikai módszerekkel sikerült megállapítani a nemét is: fiú lett a kiwicsibe.



Sőt, mi több, cseppet sem bánkódik azon a tényen, hogy soha nem látogathat el Új-Zélandra, hanem igazi önfeledt, vidám természetével boldogítja gondozóit, akik így számoltak be eddigi ténykedéseiről: "Bármelyik pillanatban kipattan a szeme, és máris futkározni és ugrálni kezd. Folyamatosan rajta kell tartsuk a szemünket, mert fogalmunk sincs, mit fog a következő pillanatban csinálni. Aztán egyszercsak, egy hirtelen ötlettől vezérelve már bóbiskol is tovább. Nagyon vicces jószág."

Mindezek után pedig már könnyen adtak neki nevet: ezentúl csak "Koa" néven szólítják, ami maoriul annyit tesz, hogy vidám, ujjongó.

Ez kell a világnak, még több vidám kiwicsibét ide!

Titirangi Market

Minden hónap utolsó vasárnapján Titirangi központja néhány órára piaccá alakul, amit ezúttal magunk is megtekintettünk.

A kezdeti bonyodalmakat (parkolóhelyet találni a közelben) leküzdve már be is vetettük magunkat a standok közé, ahol kézműves termékeket (fafaragványokat, kötött árut, festményeket, mindenféle apróságokat) és bioélelmiszert lehetett leginkább találni. A piac nem nagy, de a választéka színes, a hangulata családias, a friss organikus pékáruk, sajtfélék és egyéb csemegék illata pedig egyenesen ellenállhatatlan.

S ha már Titirangiban van az ember, érdemes a környék zöldellő bozótjában is sétálni egyet. Mindenképp kellemes vasárnapi kikapcsolódás!

Pukekós szállás

Nelsonban van egy szálláshely, amelyiket pukekókkal vérteztek fel minden fronton, ami nagyon dicséretes, egyben egy nagyszerű ötlet, hogy miként lehet egyedivé, lakájossá tenni egy apartmant.



Kétségkívül az éjszakánkénti 160 dolláros ár nem a legolcsóbb szálláslehetőség, de mennyivel kellemesebb úgy lakni, hogy pukekók veszik körbe az embert: a kertben, a konyhában, de még az ágyterítőn is ott vannak...

A madarak ideje

A mai téma ugyan nem új-zélandi, de a benne szereplő madaras történet miatt nem bírtam nem írni róla.

Tim Hunkin weboldalán olvashatunk egy a London ZOO legöregebb épülete, a trópusi madarak háza mellé, megrendelésre készített vendégcsalogató kütyüről, ami történetesen egy amolyan óramű, amely a viktoriánus kor természet felett érzett mindentudása előtt tiszteleg.

Ahogy az az alábbi videóból is kiderül, a 8 hónap alatt összerakott szerkezet nem kevés fejtörést okozhatott tervezőjének és kivitelezőjének. A weboldalán további érdekes részletekről is olvashatunk az építés különböző fázisairól.

Anzac Day

A mai napon Új-Zéland az Első Világháború katonai áldozatainak emléke előtt tiszteleg, papírból készült pipacsvirág kitűzőkkel.

Az ANZAC mozaikszó az Australian and New Zealand Army Corps kifejezés rövidítése. Ez a katonai blokk még az Első Világháború idején töltött be aktív szerepet. Történelmük legjelentősebb eseménye az 1915-ös Gallipoli ütközet volt. S mivel az első Gallipoli partraszállás napja április 25-re esett, a megemlékezés dátumát is ide igazították. A Gallipoli ütközet 85000 "meg nem térülő vesztesége" között 2700-an voltak, akik Új-Zélanda nem tértek vissza. Ezen a napon többek közt az Ő emlékük előtt is tiszteleg az ország.

A pipacsvirág, mint a háború áldozatainak jelképe az Első Világháború óta van jelen, leginkább a Brit Nemzetközösség országaiban. S hogy miért pont a pipacsvirág? Részint a szimbolika diktálja, a vörös szín a vért, míg a pipacsban lévő opiátok altató hatása az örök álmot képviseli. Más részről pedig a pipacs a harcmezők feldúlt földjén is virágba borult, s virágzása idején vérvörösbe borította az egész mezőt, ezzel is mintegy megemlékezve az ott kiontott vérről.

Tengernek csillagai

A tengerpartoknak van egy olyan plusz tulajdonságuk, hogy a magas és alacsony vízállás közti méterekben érezhető eltérés miatt minden napszakban teljesen más arcuk van, ezáltal mindig lehet valami érdekeset találni rajtuk.

Piha beach-en, az Oroszlán Szikla lábánál például vannak olyan kövek, amik a vízállástól függően épp áznak vagy napoznak. Na, azokon és között tengeri herkentyűk egész tárházával lehet találkozni apály idején. Kagylók, osztrigák, rákok, szellőrózsák, s mindenki kedvencei, a tengeri csillagok is képviseltetik magukat. Az itteniek speciel tíz lábon élnek.



Szegény jószágok rendesen megszenvedik az apályt, amikor a nap sugarai elől a sziklák vizesebb, árnyékosabb, alsóbb részeire húzódnak vissza. Erre jön még az a plusz stressz, amit a hozzánk hasonló idelátogatók okoznak azzal, hogy írásos beleegyezésük nélkül fogdossák, fényképezik őket. Na jó, azért nem kezdek el aggódni miattuk. Amíg a tengerparton maradnak, egészben, addig sok bajuk nem eshet. Lassú életüknek csak néhány gyorsan múló pillanatában kell elviselniük az idegenek társaságát.

Az a pillanat elmúlt, meg a nap is kezdett alábbszállni, úgyhogy mi is szedtük a sátorfánkat. Hazafele jövet azért még visszanéztünk a dombtetőről, ahonnan rálátás nyílik az egész partra, s nem bántuk meg: a lemenő nap fényével megvilágított partszakasz a páholyból nézve igencsak impozáns volt.

Nyami nyami

Ezt az ínyenc vendégeket csalogató ajánlatot még Kawakawa egyik kispiszkosának kirakatában kaptam lencsevégre.



Ki tudna ellenállni egy sáskasültnek, potom áron...

Bárka a parkban

A Waitakere Ranges kellős közepén, a Cascade Kauri Park területén ark in the park néven egy nagyszabású, s egyre sikeresebb öko-restaurációs projektnek lehetünk szemtanúi.

A projekt egy 2000 hektáros erdőterület teljes védettségét célozta meg, kerítések nélkül egy négylábú kártevőket (oposszumok, patkányok, menyétek, macskák) célzó csapda hálózattal. A kártevők populációjának folyamatos, erőteljes visszaszorításával újra nagyobb élettérhez jutnak az őshonos madarak, sőt, előzőleg a kártevők munkássága folytán eltűnt madárfajokat is vissza lehetett telepíteni.



Így eshet meg az, hogy a magas kauri és totara fák, valamint a sűrű nikau, ponga és egyéb erdő árnyékában a szívósabb, s ezért gyakoribb tui, kereru és piwakawaka madarak mellett találkozhatunk (sőt, konkrétan találkoztunk is) olyan ritkaságokkal, mint a kis termetéhez képest igen erős hangú hihi (stitchbird), aki 2007 óta, kétszáz év után először lakja újra ezeket az erdőket, vagy épp az örökké kiváncsi, aprócska, ámde nagy szemű toutouwai (cinegelégykapó), aki pedig már 2005 óta szórakoztatja az ide látogatókat.



Mindemellett pedig a további munkálatok lehetővé fogják tenni még ritkább fajok visszatelepítését is, így talán nemsokára találkozhatunk korimako, kokako, vagy épp kiwi madarakkal is, s mindezt egy verébugrásnyira Aucklandtől, kerítés és egyéb trükkök nélkül.

Véres égbolt

Majdnem 300 méteres magasságával és masszív megjelenésével a Rangitoto vulkán nyugodtan mondhatjuk, hogy uralja az Auckland régió látképét. Ami emellett külön érdekessé teszi, az a fiatal kora: az Auckland-i vulkáni mező legfiatalabbjaként mindössze 600 éves, ami azt is jelenti, hogy az akkoriban már itt kolbászoló Maorik látták, ahogy egyik napról a másikra kinőtt a vízből. A vulkán neve, Rangitoto szó szerint véres égboltot jelent, ám nem a kitörés látványára utal, hanem a "Te Rangi i totongia a Tamatekapua" név rövidítése, ami pedig egy Maori törzsfőnök harci sérülésének történetét zengi el.

Mivel a vulkán ennyre fiatal, még remekül látszanak rajta a benépesedésének fázisai. A lávakő ugyanis alapból terméketlen, de hamar megkapaszkodnak rajta a zuzmók, amik - miután elhalnak - termőtalajt képeznek a kövek üregeiben. A napnak kitett, s emiatt igencsak felmelegedő kövek nem kedveznek a növényzetnek, így csak a legstrapabíróbbak tudnak gyökeret vetni itt. Ilyen például az igencsak tetszetős Pohutukawa. Nem meglepő módon ez a fafajta uralja a sziget erdeit, ami külön csodás tud lenni decemberben, virágzása idején, amikor a hegyoldal karmazsinvörösbe fordul.

A pohutukawa adta árnyékban, valamint ágainak biztonságában aztán további növényfajok is otthonra leltek, így a szűk 600 év alatt több, mint 200 féle növényfaj telepedett meg az eredetileg kietlen, holdbéli tájon, miközben a sziget különböző részein, gyakorlatilag egymás mellett ezek a fázisok egyszerre megfigyelhetőek.

A sziget növényvilágát majdnem tönkretették a még 1870 környékén a szomszédos szigetre betelepített, majd onnan átterjedő oposszumok és valabik. Ezeknek az ausztrál állatfajoknak van egy nagyon csúnya tulajdonságuk, mégpedig az, hogy csutkára rágnak minden zöldet. Na ez ellen tenni kellett valamit, s a project crimson keretében kb 250 000 kártevőt távolítottak el, ezzel gyakorlatilag megtisztítva a szigetet ezektől az ausztrál szerencsétlenségektől. Azóta pedig újra vörösbe borul a sziget minden karácsonykor.

A szigetre civilizációból összesen a kikötő jutott (ahova a Fullers nyomatja a katamaránjait Auckland belvárosából napjában többször), így célszerű vinni élelmet és vizet magunk számára. A víz már csak azért is fontos, mert egy melegebb napon a fekete lávakövek igencsak forrón tartják a levegőt...



A kikötőből a csúcsra a legegyenesebb út a Summit Track, amely egy lávakövek közt, Pohutukawa fák ritkás árnyékával takart, fokozatosan egyre meredekebb, jól kialakított, de azért bukdácsolós ösvény. A meredekebb részen már sűrű erdő takarja el a napot, ami nem is baj, mert ittenre már rendesen izzad az ember. A zenei aláfestésről itt már a tui, silvereye és piwakawaka madarak gondoskodnak.

A kráter sűrűn erdős, és hihetetlen nyugodt, csendes, amolyan magasztos látványt nyújt a kaptató végén. A kráter peremén körbevezető ösvény inkább kifelé ad kilátást, azt viszont bőven. Remekül látszik mekkora erdő veszi körbe a vulkáni kúpot, s az is, ahogy foltokban még mindig a csupasz lávaköveké a placc.

A csúcson persze ott lebzsel a sok turista, így ott nem sokat időztem. Ellenben egy kis kitérővel a fő csapásról a láva barlangokat lehet meglátogatni, ami bőven megéri, mert igen érdekes terep van ott: üregek, kisebb barlangok sora, sőt, egy folyosószerű, végigjárható barlang is. Azért ide zseblámpa nélkül nem célszerű bemenni, mert a talaj nem éppen sima.



A kikötő elég messze (majd egy órára) van a csúcstól, a komp meg elég ritkán jár, így nehéz belőni a túra hosszát. Szerencsére a kikötő közelében is van bőven érdekesség. A kowhai grove és a kidney fern glen szűk ösvényei kicsiny elvarázsolt vadonba visznek, ahol köröskörül sűrű növényzet van. Ráadásul a birka turisták mind csak a csúcsra akarnak feljutni, így ezeket a "mellékvágányokat" alig trampolják, amitől így megmarad azoknak a varázsa. A kidney fern (vesepáfrány?) pedig itt olyan szinten nőtte be az ösvény környékét, hogy élénkzöld, vese alakú levelei szőnyegként borítják a talajt, ameddig csak a szem ellát. Külön plusz, hogy közben minduntalan legyezőfarkú madárkák jönnek-mennek a környező ágakon.



A sok szép látnivaló közepette észre sem vettem az idő múlását, s pikpakk elment 4 óra, végig sétálással, aminek eddigre már kezdtem a hatását is érezni, így végül a kikötő közelében lógattam a lábam amíg a komp megérkezett.

Azt kell mondjam, hogy figyelembe véve a kompok menetrendjét és az ösvények összhosszát, a sziget praktikusan nem járható be egyetlen nap alatt, így érdemes inkább kényelmes tempóban egy kisebb részét bejárni csak egyszerre.

Szervusz Rangitoto, máskor is jövök...

Új kérdés

Tettem fel új szavazást. Tetszik megválaszolni iziben, de legkésőbb Április végéig, hogy milyen sűrűn szokik tetszeni visszajárni pukekó kakát szemezgetni a kedves olvasó.

Köszöntem.

Pukekót nevelni

Pukekók után kutatva teljesen véletlenül találtam egy weboldalra, amit egy Kaitaia melletti farmon élő házaspár szerkeszt. Miután felfedezték, hogy a számukra "mindennapos" dolgok másoknak teljesen új élményeket jelentenek, kitalálták, hogy megosztják a velük történteket a nagyvilággal.

A nem annyira hétköznapi történeteik közt volt ez a pukekós is, amit le is fordítottam iziben, hogy mindenki átélhesse...

A pukeko csibék figyelemreméltóan különös kinézetű teremtmények. Kiskorukban adják ki a legfélelmetesebb visító hangokat. Inkább kicsi kopasz, vörös szemű, karvalyorrú emberkékre hasonlítanak. Kikelésükkor a csőrük nagy része fehér, de ez a csőr növekedésével egyre kevésbé lesz feltűnő. Szempilláik rózsaszínűek, lábaik pedig egyszerűen elképesztő méretűek.

Eredetileg hat tojást mentettünk meg még 1996-ban. Először egy kotló bantam tyúk alá tettük őket, de amikor a csibék elkezdtek kikelni, hátborzongató hangjukat hallatva, a tyúk rájuk támadt, és mire észrevettem a veszélyt, egy csibével már végzett, egy másikat pedig csúnyán megsebzett.

A kikelésüket követő két héten belül történt még egy szerencsétlenség, amikor a fiatal tyúk, amelyik segédkezett a tojások keltetésében, valamiért veszélyben érezte saját csibéit (amiket a pukekó csibékkel egyidőben keltetett) ezektől a furcsa, nagylábú fekete plüssgombócoktól, s ahogy ráugrott az egyikre, eltörte annak az egyik lábcsontját. Az állatorvos tanácsát kikérve rögzítettem a lábát a lehető legstabilabban, és a kis csórikámat pihentettem és szórakoztattam az ezt követő hetekben.

Így nézett ki szegényke...


A végeredmény egy kissé szerencsétlen hajlás volt a jobb láb felső felében, valamint behajlott lábujjak, valószínűleg egy a gyógyulás alatt megrövidül inszalag miatt. Mindenesetre a madárka egy nagyon kedves társként cseperedett fel, s nagyon szelíd volt a gyógyulása alatti közeli kapcsolat folytán. Úgy viselkedett, mint egy macska: az ölünkbe ült, imádta, ha cirógatjuk, s eközben dorombolásnak megfelelő hangot hallatott.

Mindkét madár kirepült és saját családot alapított az első szezoban. A tojót nem láttuk később, a kakas viszont visszajárt, fenntartotta közeli kapcsolatát velünk, majd a következő évben újra elment, s azóta sem láttuk.

Szivárványok ideje

Ma reggeltől már bizonyosan megérkezett a szivárványok évszaka. Elvégre itt van minden, ami kell hozzá: záporok, kék ég, napsütés (mindezek persze felváltva és egyszerre is), valamint a nem elhanyagolható kellékes, a megfigyelő. S ha már ilyen kiszámíthatatlan az idő, mi örömmel felvállaltuk ez utóbbi becses szerepet. Mindent összevetve nem is jártunk rosszul, mert lássuk be, kevés színesebb dolog van egy szivárványnál!

Zavaros víz

Ma kipróbáltunk egy mikróval elkészíthető forró csokit, amihez a finom tejcsokibogyókon kívül csak tejre volt szükség. Na, ez utóbbi helyett itt csak valami förmedvény van. Már hallottam, hogy itt a tej nem az, mint otthon, de azt álmodni sem mertem, hogy ennyire más. Ránézésre kicsit hígabb, homogén fehér színű, szaga semmi, az íze viszont valami vizezett műanyaghoz hasonlít.

Mit mondjak, sokat ront a forró csokoládé élvezeti értékén. De hát ez van, ezt kell kerülni...

Maori bay track

Az erősen változó, ám épp napos-felhős időben megint elugrottunk Muriwai beach-re. Ezúttal szerencsénkre nem fújt el minket a szél, s az eső is csak a távolban látszott esni, így kényelmesen körbesétáltuk az amúgy nem hosszú Maori Bay track-et.



A parkolóból a tenger csiszolta homokköveken indul a sétaút, majd hamar felkapaszkodik a tetszetős harakeke növények lakta domboldalon. A dombtetőről aztán két kilátóteraszt is meg lehet látogatni, ahonnan egy-egy nagyobb, lapos tetejű sziklakiszögellésre települt takapu (szula) kolóniára lehet rálátni. Az igazi tülekedés a tél végén és tavasszal van, ilyenkor már csak a későn kikelt fiókák maradtak itt, de már ők is szárnyaikat próbálják a tenger felől erősödő szélben. Azért így is van bőven mozgás meg nyikorgás.



Odalenn a hullámverte sziklákon épp valami nagyobbacska halat fogtak ki a horgászok, és örültek neki rendesen. Kint a tengerpart vizén pedig szörfösök próbálták megülni a vad hullámokat, több-kevesebb sikerrel.

A festői (ám itt már "csak a szokásos") Maori Bay-re tekintő szakasz után a sétaút ösvénnyé szűkült és a bozótosba kanyarodott, ahol a pohutukawa göcsörtös ágai alatt, egy csörgedező patak mellett ívelt vissza a parkolóhoz.



A kellemes, könnyű sétát idő vagy épp időjárás függvényében meg lehet toldani rövidebb-hosszabb sétákkal is, mert járni és látnivaló akad itt bőven, így további viziteket prognosztizálok.

Kakapo etetés

Kakapo-t élőben látni önmagában is kiváltságos esemény, a kakapo csibe pedig még annál is ritkább. Kész szerencse, hogy nekünk, földi halandóknak itt az Internet, ahol számunkra is elérhető közelbe kerülnek ezek a ritka madarak. A DOC weboldaláról például le lehet tölteni egy március 30-i videót, amin megnézhetjük hogyan kell etetni egy kakapo csibét, hogy szépen megerősödjön.

Kakapo csibe etetés (WMV, 952KB, 49 másodperc)

Tawharanui

Aucklandtől 90 kilométerre északra, szűk, kanyargós makadámút végén a Tawharanui félsziget csúcsa egy négylábúak által áthatolhatatlan kerítéssel van elhatárolva. A kerítés mögött pedig ott van a Tawharanui Open Sanctuary.

Az open sanctuary azt akarja jelenteni, hogy a a négylábúak kiszorításával egyidőben fokozatosan telepítenek be egyre több őshonos madárfajt, amit a kétlábúak szabadon látogathatnak, természetesen a szabályok betartásával.



A fehérhomokos tengerpart, mocsarak, tavak, füves legelők, sűrű erdők mind-mind képviseltetik magukat itt, így mindenki találhat a saját kedvére való tájképet. Mi is így tettünk, s egy "ecology trail" nevű ösvényen trampoltunk végig.

Az ösvény első szakaszán mellénkszegődött egy piwakawaka (legyezőfarkú) madárka. Bokorról bokorra repkedett, s közben bemutatta bámulatos légi manőverező képességét. Már nagyon érik egy külön bejegyzés neki.



A legelős részen már messziről hallottuk az itteni félénk pukekók beszari büttyögését. Ők messze kerülnek minden idelátogatót, ami jól is van így.

Az erdős szakaszon manuka, pohutukawa, totara, kauri, nikau, ponga fák közt tui és korimako madarak játsszák a maguk kis tidzsú-tidzsú (űrhajós lövöldözős) játékukat, legalább is úgy hangzik. A madárzene messze nem olyan sűrű, mint Tiritiri Matangi szigetén, habár a korimako-k lakta erdős völgyben már kezd hasonlítani.



A látogatásunk délelőtt megkezdett időpontjának nagy előnye volt, hogy másfél óra alatt mindössze 5 ember jött szembe az ösvényen. Persze ez a park is akkora, hogy amíg mi békésen sétáltunk az erdőben, addig tőlünk független ötlettől vezérelve Pappitoék valahol a tengerparti részen épp partravetett medúzákra csodálkoztak rá, s minderről már csak a blogjukon olvastunk, utólag.

Bútorok ingyé'

Az új-zélandi lakásbérlés kultúrája nem teszi gazdaságossá a tipikus lakástulajdonosnak, hogy bútorzott lakást adjon ki. A bérlő tehát legvalószínűbb, hogy olyan lakásba fog tudni beköltözni, ami a bérlet kezdetekor még tátong az ürességtől. Szép használt bútort olcsón tradme-zni, vagy garage sale-eken beszerezni az pedig idő, viszont addig is valahova azért jó lenne leülni, meg ilyesmi.

Ugyanakkor az áruházak kijáratánál halomban állnak a jó kis hullámpapírból készült kartondobozok, ami aztán így egyből szöget üt az ember fejébe, aki így elkezd barkácsolni. Elsőre mondjuk készít egy poháralátétet, mert azt még elrontani is nehéz, de ha egyszer beindul, a kreativitásnak semmi sem szabhat határt.

Egy kis keresés mindjárt elárasztott egy rakás ötlettel. Ha például puffra, kicsi székre, vagy épp hintalóra vágyna a gyerkőc, akkor egyenesen a foldschool oldalra érdemes ellátogatni, amin letölthető sablonokat is találhatunk. Aztán a haladókat inspirálhatja ez a komplett nappali, vagy épp ez a sokféle bútordarab. Kétségkívül, a hullámpapírral egész tetszetős darabokat is lehet gyártani.

Papírra fel, kellemes böngészést, kellemes hajtogatást!

Pukekó garnitúra

A vasárnap a pukekóké, úgyhogy épp időben került meg a tavaly már említett kerti pukekó csapat eredeti otthona, ahol a teljes család beszerezhető.


Most már legalább tudom, hova kell menni értük...

Kakapo afrodiziákum

A teljes kihalástól épphogycsak megmentett röpképtelen papagájt, a Kakapo-t sok-sok kérdőjel veszi körbe. Most azonban úgy néz ki, hogy az egyik legégetőbb kérdésre, miszerint hogyan lehetne a nemi életét felpörgetni, sikerült választ kapni, de legalábbis van valami kiindulási pont a további kutatáshoz.



A Kakapo jelenleg ismert teljes populációja 92 példányra korlátozódik, ebből 7 madár idén kelt ki. A keltető programot nem segíti az a tény, hogy a Kakapo nemi vágya a természetes közegében is csak három évente serkenti utódnemzésre.

Az idei évben azonban felgyorsultak az események, ráadásul megtalálni véltek egy összefüggést a Kakapo nemi vágya és egy bizonyos őshonos fa, a Rimu éretlen gyümölcsében rejlő enzimek között: úgy tűnik, hogy ezen enzimek indítják be a tojásképzéshez feltétlenül szükséges fehérjék termelését.

Az összefüggés evolúciós logikája az volna, hogy az amúgy cudar éghajlaton az éretlen gyümölcs megléte, mint olyan, jó terméshozamot ígér az adott évre, pont úgy időzítve, hogy a kis Kakapo fiókák kikelése egybeessen a Rimu gyümölcsének beérésével, ezáltal biztosítva legyen a táplálékuk arra az időre, amíg megerősödnek.

A madarak rendkívül alacsony példányszáma azonban nem ad sok teret a természet szeszélyeinek bevárására, így ezt az új ismeretet szeretnék mihamarabb felhasználni mesterséges afrodiziákum előállítására is, hogy minél gyorsabban felduzzadhasson a populáció. A fiókákat így is kézzel nevelik fel, a szűk keresztmetszet jelenleg a tojások alacsony száma, ami ilyen módon kapna egy löketet.

Ennek fényében tehát a Kakapo-k várhatóan izgató diéta elé néznek a közeljövőben.

Madárcuki

Cuki madarakból sosem elég. Nagy szemű, mosolygós madárrajzokból meg aztán végképp nem. Kész szerencse hát, hogy ráleltem a Birdorable.com weboldalra, ahol a sok-sok nagyszemű madárka közt akad néhány Új-Zélandon is előforduló faj.



Aki pedig túl komolynak érzi már magát az ilyen weboldalakhoz, annak megfelelő kifogás lehet a "no de a gyerek születésnapjára kell", s mindjárt nyugodtan böngészhet a helyesebbnél helyesebb madarak közt.

Állatság

Jól figyeljen mindenki, mert nem mondom mégegyszer! Sündisznóval nem dobálózunk, s legfőképp nem használjuk fegyvernek, még akkor sem, ha a sündisznó nem őshonos Új-Zélandi állat.

Nem lehetett kellemes élmény egyik áldozatnak sem, amikor a sündisznó ötméterről hajítva nekicsapódott a szerencsétlen fiatal lábának. A sündisznó akkor is szúr, ha simogatod, ha pedig momentuma is van, akkor egyenesen veszélyes fegyver.

Apró figyelmesség

A kép önmagáért beszél. Azt csak remélni tudom, hogy a leghátsó kiskacsa köré utólag odarajzolt fekete bordűr nem gyászkeret akar lenni.

Pukekó etetés vs átlagfizetés

Most egy kicsit félreteszem a pukekókat, mert tudom, hogy csak az én figyelmemet tudják hosszútávon lekötni. Mindezt persze csak azért, mert nem tudtam nem észrevenni Pappito tegnapi, vagy épp két hetes bejegyzése alatti megjegyzéseket. Valamiért mindig meglepődök azon, ha valaki (névtelenül) hirtelen előbukkan a ködből, csak hogy feltegyen egy anyagi jellegű kérdést, kissé indiszkréten, aminek ráadásul igazából köze sincs a bejegyzés témájához.

Mert ha az általános tájékozódás a cél, akkor miért nem egy célirányos fórumra ír? Ha pedig a személyes véleményre vagy épp tapasztalatra kiváncsi, akkor azt inkább személyes emailben, bemutatkozva, nem pedig ajtóstul, ám névtelenül a házba rontva (ahol ráadásul épp pukekót etetnek).

Persze ki vagyok én, hogy illemet tanítsak, de végülis nem kötelező "leckéket venni" a blogomról. Na, most, hogy kifüstölögtem magam, azért megpróbálok valami hasznosat is írni.

Fontos leszögezni előbb, hogy nekünk, magyaroknak "új-zélandi átlagfizetés" nem létezik. Ugyanis - érthető okokból - Új-Zéland gazdaságának csak a hiányszakmákban képzett, angolul beszélő szakemberek hiányoznak. S hogy ne legyen ennyire egyszerű a képlet: az egy dolog, hogy valaki képzett szakinak ítéli meg magát, egy másik, hogy a papírfüggő (bevándorlási) hivatalok is így gondolják, s mindezektől teljesen függetlenül megint másik, hogy helyi referenciák nélkül hogyan alakul ki a szakemberek munkájához feltétlen szükséges bizalom egy esetleges helyi munkáltatóval.

Ha viszont ezen a három lépcsőn (legalább elképzelésekben) sikerült valahogy felkapaszkodni, akkor
jól jöhet egy kicsit részletesebb tól-ig arra vonatkozóan, hogy egy adott szakmában merrefele mozoghat a bruttó kereset. Erre itt találunk vonatkozó adatot. Hozzáteszem, az itteni számok feltételezik a fent említett feltételek meglétét, ami adott esetben Új-Zélandon töltött évek kérdése is lehet.

Az viszont, hogy ebből mire telik, milyen életszinvonalat lehet vele fenntartani, arról számokban nagyon nehéz értekezni, mert a "jólét" mindenkinek mást és mást jelent. Az élet itt drágább, mint otthon. Leginkább a lakbérek miatt, de az élelmiszer és benzinárak sem épp csökkennek mostanság. Ugyanakkor ami megfizethetetlen, az az itteni nyugalmas hétköznapok, vagy épp az az érzés, hogy csak gondolsz egyet, és máris ott lazulsz egy mesés tengerparton, vagy épp egy esőerdőben, mindezt akár egy nehéz munkanap után is, mert miért ne.

Egyszóval ide nem spórolni, vagy épp magát vastagon megszedni jön az ember, hanem azért az életstílusért, amit ilyen formájában csak Új-Zéland tud nyújtani. De mindez nem csak úgy jön, erre rá kell készülni, rá kell hangolódni. Ez nem csak "mennyibe kerül" és "hol kell aláírni" kérdése. Aki komolyan gondolja, annak tessék szépen kutatni, utánaolvasni, ismerkedni, kérdezni, angoltudást fejleszteni, lelkiekben és anyagiakban is rákészülni, nem elkapkodni, kitartani, kitartani, kitartani. Az információ nem jön házhoz, az új-zélandi életstílus pedig nem jár alanyi jogon a magyar állampolgároknak.

És legfőképp, bármilyen felfoghatatlanul hangzik, az, hogy itt elmegy az ember a parkba pukekót etetni, vagy leugrik a tengerpartra grillpartizni, az semmivel nem kerül többe, mint az, ha nem teszi ugyanezt. Az pedig, hogy épp miből tartja el magát, az mindehhez teljesen irreleváns. Egyik lehetőség, hogy ahelyett, hogy mások pénztárcáját stírölte volna, inkább szorgosan töltötte a sajátját, és most ennek "issza a levét".

Cascade Kauri Park

Mindössze hat kilométerre Auckland nyugati határától, egy pukekók által is látogatott golfpályák mögött ott lapul a Cascade Kauri Park, a Waitakere Ranges egyik közkedvelt környéke, benne több, könnyűtől igencsak macerásig változó erősségű túraútvonalakkal. A vasárnapra ígért eső nem akart a felhőtlen kék égből zuhogni, így megkörnyékeztük mi is a placcot.

Mindjárt a park bejáratánál motolla barátunk, a kicsiny, ámde annál fürgébb, összevissza repülős, ugrálós legyezőfarkú madárka fogadott. Miután megint nem sikerült lencsevégre kapni impozáns díszét, a legyezőt, legyintettünk egyet, s bevettük magunkat az esőerdőbe a lépteink súlyától beremegő rövid függőhídon át.



Természetesen a bejárható hurok nehezebbik irányát választottuk, mintegy intuícióra, így hamar egy erős kaptatón, majd egy "vigyázat, csak tapasztalt túrázóknak" feliratú ösvényen találtuk magunkat. Így történt, hogy őshonos növények gyökereit kerülgettük az egyik leghúzósabb ösvényen, a Cascade track-en. A termetes Kauri és Totara fák, Nikau pálmák, Ezüst páfrányfák és számos további szépséges helyi növény közt azonban az ember meg tud feledkezni a lejtők, meredélyek, csúszós-köves patakmedrek, gyökérútvesztők és egyéb kalandos dolgok okozta nehézségekről is.


Az itteni többszáz éves Kaurik, ha nem is akkorák, mint a Waipoua erdő ezerévben mérhető élő oszlopai, ám nagy előnyük, hogy mindjárt a város szájában laknak, így bármikor megcsodálhatóak. Természetesen a Tui madarak imádják a Kauri nyújtotta magas páholyt, s onnan osztják az eszet, ami leginkább úgy hangzik, mintha valami lézerpisztolyos lövöldözős videojátékot játszanának egymás közt.

Vad ösvényünk túlvégén, úgy majd' három órányi trampolás után aztán végre előkerült másik kedvencünk, az apró méretéhez képest nagy, kiváncsi szemekkel minket fürkésző cinegelégykapó (a vörösbegy új-zélandi rokona) is. Még az ösvény elején ígérte meg egy tábla, és már-már le is mondtunk róla, hogy láthassuk, így igazán kedves gesztus volt tőle, hogy utunkat mintegy megkoronázva elénk jött elbúcsúzni.

Mindezek után kellemesen fáradtan vonszoltuk magunkat vissza a parkolóba. Pedig hagytunk még bőven bejárni való ösvényt későbbre is.

Pukekós divat

Ha a lakás már megtelt pukekókkal, nincs más hátra, mint saját magunk felvértezése. Íme a hatvanas éveket idéző Kiwiana shirts kollekció egyik remekbe szabott darabja, a pukekós póló.



Csak aztán nehogy divatot csináljak belőle :)

Togs'n'towls

Újabb kiwiangol nyelvlecke következik.

A bután pislogás elkerülése végett tisztázzuk a togs and towls jelentését. Tipikusan akkor hallhatjuk, amikor valamilyen vizi aktivitás mellé odabökik, hogy ne hagyjuk otthon.

A towls még csak oké, mert az ránézésre is a towel, azaz a törülköző szó elharapott alakja. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy a togs az meg a fürdőruha lesz, de a szó eredetére vonatkozóan semmi okosra nem sikerült bukkanni. Google-n keresve csak annyi látszik, hogy csak datkódatenzed (.co.nz) szájtok jönnek fel rá. A wikipedia egyenesen a fürdőruhás oldalra irányít át, de azontúl nem tesz említést ezen szinonima eredetéről.

Nagyon olybá tűnik tehát, hogy különösebb magyarázat nélkül kell elfogadnunk, hogy a togs and towls az a fürdőruci és törcsi párost jelenti. S ilyen formájában valóban nem nyerő otthon felejteni ha strandra készülünk.

Huia

A Huia szó kapcsán írhatnék egy az európai telepesek Új-Zélandra érkezését követően nem sokkal kihalt madárfajra is, de ezúttal inkább az azonos nevű (ám nem teljesen kihalt) település környékét hozom szóba.

A tegnapi borongás után a mai napos idő ugyanis újfent tengerpartra csalt minket, ezúttal innen délre, a Manukau öböl partjára látogattunk el. Az út a hangulatos Titirangi városrészen keresztül vezetett, onnan tovább pedig elhaladt az Auckland víztartalékát megfogó gát mellett is, ahogyan a Waitakere Ranges bozontos, erdős tájain át kanyargott.

Huia egy pici, csendes (na jó, hétvégente valamivel hangosabb) település egy meglepően nyugodt vizű, Délre néző öböl partján. A kezdődő apályban a homokos-agyagos tengerparton oystercatcher (osztrigafaló?) madarak szüretelték a föveny csemegéit, néha sipoló hangon kergetve egymást egy finomabb falatért.

Egy épp ott sétáló helyi lakos mondta, hogy - habár nagyon jókat lehet sétálni errefele a vadonban - vannak a környéken jobb partok is ennél, mi meg hallgattunk rá, és így néztük meg a közeli Cornwallis beach-t.



S valóban, a fekete és aranyhomokos tengerpart ápolt pázsittal, árnyékot nyújtó fákkal, valamint a kicsi, kiszámítható hullámaival az egyik legjobb, amivel eddig találkoztunk. Legjobb alatt most nem a vadregényesség, hanem a pancsolás, vagy épp egy barbekjú szempontjából nézve.

Ezek után ismét jól megállapítottuk, hogy itt, habár csak néhány kilométerre vannak egymástól az öblök, nincs két - akárcsak jellegében - egyforma közöttük, s ezt már csak azért is szeretjük, mert így épp aktuális kedvünktől függően kiválaszthatjuk, hogy melyik tengerpart legyen épp a kedvencünk, sőt, még út közben is simán meggondolhatjuk magunkat.

Muriwai beach

Az időjáráshoz igazodva ismét meglátogattunk egy könnyen elérhető partszakaszt Auckland-től nyugatra. Ezúttal Muriwai beach került sorra. Ezen az amúgy népszerű parton hétköznap délelőtt nem sokan lófráltak. Néhány szörfös, meg sziklahorgász, nomeg egy-két turista. Mondjuk a szél fútt cefetül, ami rendes hullámokat is okozott, de mi úgysem pancsolni jöttünk.

Azt már tudtuk, hogy ezen a parton naplementekor jót lehet barbekjúzni Arról viszont még nem hallottunk, hogy a hosszú homokföveny melletti - ránézésre homokkő - sziklák mögé is el lehet jutni egy ösvényen, aholis közelről lehet stírölni a szulákat (ezek amolyan tengerész madarak, akik a partról járnak halászni), ahogyan a sziklaoldalon egymáshoz képest mérnöki precizitással elhelyezett kis fészkeiken üldögélnek.



Nem maradtunk soká, mert épp a tenger felől fújt a szél cefetül, ami önmagában sem bírható sokáig laza öltözetben, ám ehhez társult még valami penetráns fókaszag is, habár fókákat épp nem láttunk, de ki tudja, a sziklák közt meg tudnak bújni könnyedén. Aztán az is lehet, hogy ezeknek a tengeri madaraknak az étrendje okozza a kellemetlen odort, mindenesetre nem volt marasztaló, az biztos.

Ennek ellenére azt hiszem, hogy majd valami kicsit kevésbé szeles időben is visszanézünk ide, mert ez a madártanya nagyon jó fotótémának ígérkezik.

A szivárványon innen

Tegnap épp sétaközben ért minket a naplemente, ami önmagában is szép látvány, ám ezúttal olyan jelenséget produkált, ami túltett minden eddigi alkotásán. Keleten ugyanis épp egy zápor vonult el alacsonyabb és magasabb felhőrétegekkel. Ez utóbbiakat a lemenő nap rózsaszínre festette, ami szokatlan, már-már szürreális hátteret adott annak a teljes félkör szivárványnak, ami két felhőpamacsból indult, és az esőfüggönyön rajzolódott ki a maga tökéletességében.



Az egész jelenség három percig ha tartott, de az olyan három perc volt, amíg csak pislogni tudtunk, hogy milyen gyönyörű is ez. Természetesen a mobiltelefonnal készített fotó az élmény töredékét sem képes visszaadni, de talán sejteti, hogy milyen is lehetett ott és akkor.

Népességrobbanás

Már akartam írni a frissen kikelt öt Kakapo csibéről, de amíg mi óriás fákat voltunk nézni, a mainstream média beelőzött, olyannyira, hogy nemcsak angolul, de magyarul is lehet tudni a nagy eseményről.

Nos igen, ha a világ egyik legkisebb egyedszámú madárfajának hirtelen öt új reménye is megjelenik, ami több, mint 5%-os népességrobbanást eredményez, na az igencsak örömteli, és felettébb említésre méltó.

Hajrá Kakapo!