London ZOO

A London ZOO a Regents Garden és a Primrose Hill határán lakó állatkert, kicsinek nagy, a város méretéhez képest viszont meglepően kicsi. Zárás előtt szűk két órával érkeztünk ide, így megpróbáltuk célirányosan megnézni a létesítményt, ami esetemben a madarakat jelenti, meg azokat az állatokat, amelyek pont két röpde közt laknak.


Az afrikai madaras röpde sajnos pont zárva volt, így csak a rácson keresztül nézhettük a színes, hangos madarakat. Egy kicsit odébb viszont már rácsmentes környezetben kukkoltuk a flamingókat és pelikánokat, amelyek egyetlen állatkertből sem hiányozhatnak, rózsaszín tollazatukkal és éktelen szónoklataikkal egyetemben.


A viktoriánus madárház előtt az óra, amiről már írtam, épp nem üzemelt, ennek ellenére vicces volt élőben látni. A madárházban leginkább trópusi madarakkal ismerkedhetünk közvetlen közelből, ám maga az épület kicsit szűkösnek hat. Ennek ellenére lakói nem érezhetik rosszul magukat, mert két kis tukán csibét is láttunk. Na, ők önmagukban is viccesek, ahogyan aránytalanul nagy szemük a tukántól megszokottnál kisebb csőrrel párosul.


Bár nem madár, az óriás hangyász mégis kedvencnek számít, így tettünk a kedvéért egy kitérőt. Sajnos csak a nedves nóziját láttuk, de az is nagyon cuki volt. A szomszédos placcon a pingvinek etetésére épp időben érkeztünk, így végignézhettük e bohókás madarak totyogását, ahogy próbálták utolérni a gondozót, akinél a halak voltak, majd ott toporogtak előtte, hogy még-még.


Záróra előtt még épp maradt időnk a hüllőházra, amiben sok mérges kígyót, meg kevésbé mérges teknősöket, leguánt, szkinket csodálhattunk meg terráriumaik üvegének biztonságán keresztül. Még néztünk volna több állatot is, de sajna ekkorra kifutottunk az időből...

Röviden ennyi volt a látnivaló. Ígérem holnap sokkal érdekesebb dolgokról fogok írni.

London - Harmadik felvonás

Reggel jó későn keltünk, pedig megint szikrázó napsütés fogadott minket. Az eredeti terveinket kissé megkésve követve indultunk el, majd további késést szedtünk össze, amikor kiderült, hogy a DLR jelű metrószakasz le van zárva, helyette buszok közlekednek csak. Annyit azért el kell mondanom, hogy mindez szépen ki volt táblázva és láthatósági mellénybe bújt kedves emberek tájékoztattak minden érdeklődőt, valamint a pótló járat nem került egy pennibe sem.


Utunk a "denagyottudunktojni" városrész, a Canary Wharf utcáin keresztül haladt, magas bankszékázak árnyékában. Aki esetleg nem tudná, ezek a magas épületek tulajdonképpen egy elterelő manőver részét képezték, hogy a Torchwood nevű, ufókkal foglalkozó szervezet fel tudjon itt húzni egy irodát pont ott, ahol a repedés van téridő szerkezetében, magasan a levegőben. A repedés azóta már bezárult (Doctor Who, 2006-os évad), de az épületek maradtak.


Célunkhoz közel az Island Gardens nevű végállomástól gyalog folytattuk utunkat a Temze alatti gyalagúton, aminek olyan fertelmes akusztikája van, hogy a benne trappoló, zsibongó emberek mindegyikét úgy hallottam, mintha a fejem közepében kiabáltak volna. Szerencsére nem nagyon széles a folyó, így hamar a túlpartra értünk, ahol mindjárt meg is csodálhattuk a Cutty Sark vitorláshajó tavalyelőtti gyújtogatása után megmaradt darabjai köré épített sátrat, amely alatt próbálják menteni a menthetőt. Mi inkább haladtunk tovább.

Grinics, amit Greenwich-nek írnak, a turisták meg Grinvics-nek ejtik, egy amúgy kisvárosias hangulatú külvárosa Londonnak, leginkább arról az ember alkotta elképzelésről híres, hogy itten megyen keresztül a "prime meridian", azaz a nulladik hosszúsági kör, tehát innen keletre van Kelet, nyugatra pedig Nyugat. Ezt a tényt hosszú sorokban kígyózó turisták hada próbálja "been here" fényképekkel dokumentálni a Királyi Obszervatóriumban lévő csík mindkét oldalán állva.


Szemfülesebb megfigyelők legalább két másik, a történelem homályába veszett prime meridian jelzést is találhatnak az épület oldalán, amelyek előző korok csillagászainak próbálkozásai voltak.

Az obszervatórium körül egy szép nagy kert található, telis tele füvön piknikelő emberekkel, valamint szelídgesztenyefákkal, amelyekről köztüdott, hogy sünt teremnek. Az egyik ilyen sünfa alatt álldogáltam, amikor fentről egy galamb leminősítette az ekkor még csak a fényképezőgépben lapuló fotóimat egy képlékeny állagú, fehéres plecsnivel. Köszönöm, értem a célzást.


Mint már említettem, késve indultunk, ráadásul útközben is jelentős késést halmoztunk fel, így rövidebbre zártuk a napunkat, mint eredetileg terveztük, ezért hamar hazakolbászoltunk. Este még kipróbáltunk egy futószalagos szusibárt is (Yo Sushi), mert azt már régóta ki akartam próbálni, aztán nyugovóra is tértünk.

London - második felvonás

Reggelire megkóstoltam a marmájt, elvégre valahol ezt is el kell kezdeni, ha már egyszer angoléknál ébred az ember. Sőt, e frissen szerzett tapasztalat Új-Zélandon is jól jöhet még. Ez a marmite feliratú élesztőkivonat vegyes érzelmeket ébreszt a nem angolnak született emberekben. Na, én az igencsak sós, barbekjúszószra emlékeztető ízével együtt megkedveltem.

A reggeli után kényelmesen nekiindultunk a napnak. Azt hittük sétálunk egy kellemeset, de inkább amolyan turistanézésbe csöppentünk a Westminster Abbey környékén, majd a Big Ben mellett a Westminster bridge-en át, a London Eye körül kulminálva egy irdatlan tömegben. Hiába, Londonban egy felhőtlen hétvégi nap tonnaszámra termeli a turistákat. Ja, tényleg, mi is azok voltunk. Na mindegy. Illusztrációként egy nagy tömeg helyett mondjuk pont jó lesz ez a fallikus fényjáték a Westminster bridge-en...


Mielőtt megkezdtük volna a South Bank Walk-ot, még meglátogattuk a London Aquarium-ot, hogy majd rájákat simogatok. Helyette csak nézni lehetett őket, meg az intézmény sem volt akkora terjedelmű, mint gondoltam, ellenben turista itt is volt bőven, úgyhogy angolosan távoztunk.

A sétánkat street performereket leső tömegeket kerülgetve folytattuk, majd kissé magunk is belassultunk egy utcai antikváriumba belebotolva. Aztán elértünk egy csak gyalogosan használható hídhoz, a Millennium bridge-hez, amelyet megtapodtunk, mert miért ne, no és mert remekül ott ült a túlvégén a St.Paul's Cathedral, sőt, a híd északi végéhez közelebb egy Tower Bridge-t is megpillantottuk a sirály mögött.


A St. Paul's előtt aztán kipróbáltuk a jó öreg emeletes buszok egyikét, azt a fajtát, amin még hátul lehet csak fel-leszállni, s azzal utaztunk a Tower-ig. No, ez a Tower ez egy furcsa dolog, ahol szép nagy hollók is laknak, meg fekete szőröskucsmás őrök, meg yeomanok, meg ott van a sok-sok aranyból és drágakövekből összerakott koronázási ékszer, a hatalom és a gazdagság jelképei, egy vastag páncélajtó mögött berendezett kiállításon, amelynek a kijáratánál adományokat gyűjtenek a néptől. A fene sem érti ezt.


s ha még lehet tetézni, mindezen konfúziónk közben felnéztünk az égre, ahol meg kenguruk inzultáltak minket. Köszönjük, már csak ez hiányzott! Kicsit fáradtan, elcsigázva vonszoltuk magunkat tovább, a Tower Bridge irányába, ahol újra jobb kedvre derültünk, mert nézzétek csak, ránkmosolygott a híd!


Ennél több nem is kellhet egy napra, de mi azért még a nap lezárásaként ettünk egy igazi angol fish and chips-et, csak hogy teljes legyen, amit reggel elkezdtünk.

London - első rész

Most, hogy túl vagyunk az interjún, nekiveselkedtünk Londonnak is, úgy a magunk módján. A hétvégére már körvonalaztuk a túraútvonalunkat, de addig sem ültünk tétlenül.


Először a Regents park szarkáit és mókusait csekkoltuk, mert ugye hová is lennénk állatok nélkül. Miután meggyőződtünk róla, hogy mind rendben vannak, bevetettük magunkat a városi dzsungelbe is.


A közeli Camden town pont megfelelt ilyen célra. Külsőre egy megpiszkált punk és goth hangyabolyhoz hasonlít, ám az igazi érdekességet a piac szűk, kieső bazársorai adják. A hihetetlen mennyiségű giccs közt megbúvó értékekre rálelni külön élvezet. Ahogy pedig egyre beljebb sodródtunk a piac bugyraiba, egyszer csak azt éreztük, mintha már nem is a megszokott térben és időben lettünk volna, hanem hogy valahol, valamelyik obskúr kanyarban véletlenül a Harry Potter regényekből ismert Abszol útra tévedtünk volna, ahol a varázslók szerzik be a kellékeiket.


Ami fura, hogy fel sem tűnt az idő,no meg a pénz múlása: két órát biztosan eltöltöttünk kóválygással, miközben a pénztárcánk is apadt folyamatosan, és akkor még visszafogtuk magunkat.

Interjú

Néhányan már tudtatok róla, hogy a múlt héten komoly előrelépés történt a vízumkérelmünk ügyében, amiről csak babona okán nem írtam ide eddig, de most, hogy magunk mögött tudjuk ezt is, végre megemlékezhetek róla.

Történt ugyanis, hogy még múlt hét kedden hirtelen jelentkezett a bevándorlási hivatal, hogy sikerült ellenőrizniük az összes dokumentumunkat, így már csak a személyes interjú van hátra.

Az interjúra egyébként esetünkben azért van szűkség, mert a residency permit-ért konkrét állásajánlat nélkül folyamodtunk, ezért a hivatal meg akart győződni arról, hogy mi alkalmasak leszünk a beilleszkedésre, beleértve azt is, hogy találunk magunknak munkát. Az interjú egyben az utolsó az ellenőrzendők sorában, így ezt követően már tényleg csak a döntés van hátra, ami a skilled migrant kategóriában háromféle lehet:
1. a kérelmet elutasítják,
2. egy speciális work-to-residence formában kapunk egy open work permitet, amivel 9 hónapon belül kell találni egy megfelelő állást, s abban 3 hónapot legalább megmaradni, amivel már lehet is kérelmezni a residency permitet, valamint
3. hogy mindjárt residency permitet kapunk, amely esetben 6 hónapunk van arra, hogy beküldjük az útlevelünket pecsételésre, az várhatóan 2 hét alatt elintéződik náluk, majd a pecsét megszáradását követő 12 hónapon belül lehet megkezdeni az új-zélandi tartózkodásunkat (természetesen az itt már rajtunk múlna, hogy ezen belül mikor van kedvünk menni).

Visszatérve a múlt heti eseményekre, az ügyintéző néni megkérdezte, hogy tudunk-e Londonba fáradni az interjú erejéig, mi meg mondtuk, hogy igen (egyéb esetben várhattunk volna, míg a néninek megszervezik, hogy Budapestre jöjjön), úgyhogy gyorsan beszereztünk két fapados jegyet (most utaztam először fapadossal, és kész átverés, mert nem is fából vannak az ülések!!), és már húztuk (izé, a repülő húzta) is a csíkot a ködös Albionba, ahol amúgy most épp hétágra süt a nap.

Az interjúra ma szépen befáradtunk a New Zealand House-ba, ami félúton van a Piccadily Circus és a Trafalgar Square között, ahol fogadott minket a kedves ügyintéző hölgy, s felkísért egy interjú szobába, kávéval, ásványvízzel kínált minket, hogy oldja a hangulatot, s már az elején leszögezte, hogy nincs mit izgulni, csak rutin kérdéseket fog feltenni.

Az interjú természetesen angolul zajlott, s valóban sablon kérdések voltak neki szépen kinyomtatva néhány papírra, amikre egyben szorgosan jegyzetelte a válaszainkat is. A kérdések (amennyire vissza tudok emlékezni) sorrendben a következők voltak:
- miért akarunk elmenni Magyarországról?
- miért pont Új-Zélandra akarunk menni?
- miért pont most akarunk Új-Zélandra menni?
- mik a terveink, mikor akarunk menni?
- látunk-e valamilyen akadályt, ami még hátráltatná a terveinket?
- hogyan tervezek munkát keresni-találni odakinn?
- mit csinálok, ha nem sikerül munkát találni a szakmámban?
- látunk-e valamilyen akadályt, ami esetleg hátráltatja a munkakeresést?
- hova tervezünk költözni?
- vannak-e barátaink, ismerőseink? hogyan fogunk odakinn barátokra szert tenni?
- milyen hobbijaink vannak?
- mit szólnak a szüleink, otthonmaradó családtagjaink ahhoz, hogy megyünk?
- van-e bármilyen kérdésünk, észrevételünk?
Az interjúnk nem egész egy órát tartott, eközben a néni úgy négy oldalnyit jegyzetelt a válaszainkból, majd mondta, hogy végülis a válaszokat kiértékelve fogják meghozni a döntésüket. Az eredményeket illetően a néni kedves, de mégis hivatalos ügynökhöz illő pókerarcáról nem sokat tudtunk leolvasni, annyit viszont mondott, hogy két héten belül várhatunk döntést.

Ezek után most épp nincs más dolgunk, mint egy kicsit pihizni Londonban, aztán mostmár tényleg hamarosan megtudjuk mi lesz velünk.

Varjúkonyha

Kertünk madarait etetni jó. Nem csak a gondoskodás felemelő érzéséért, hanem mert etetés közben közelről is gyönyörködhetünk szárnyas barátaink tollainak szépségében. A tollak szépsége pedig az elfogyaszott étek minőségén is múlik. Miért is sajnálnánk hát a sok finom biocsemegét kertünk lakóitól?

Valószínűleg ez a gondolat merülhetett fel a varjúkonyha nevet viselő cég alapítóinak fejében is, amikor csupa organikus alapanyagokból sütöttek madaraknak való finomságokat.

Na, majd jól elgondolkozom, hogy a pukekók milyen sütinek örülnének a legjobban. Gyanítom, hogy zabpehely is lesz benne...

Csibeblog

Blogolni mindenről lehet, csak jól kell csinálni. A blogokat leginkább úgysem a tények miatt olvassuk, hanem a stílusa, kivitelezése miatt. Így eshetett meg, hogy rákattantam egy csirke mindennapjait bemutató blogra is.

A blog egy csodás kivitelezése annak az ötletnek, hogy a szerző napi nem több, mint egy óra alatt elektronikus tintával dokumentálja kedvenc háziszárnyasa felcseperedését. 



De szeretnék én is minden nap mondjuk pukekó csibét rajzolni :)

United feathers of Western Springs

... más tollakkal ékeskednek, mégis együtt esznek zabpelyhet reggelire.

Piwakawaka

A legyezőfarkú, avagy maori nevén piwakawaka madárka a villámgyors manőverei és bukfencei, valamint egyfolytában csicsergő csőre révén lopta be magát a szívünkbe. Már sokszor akartam róla rendeset írni, de valahogy azt érzem, hogy ezt a madarat akció közben kell látni, mert leírva úgysem hinnétek el, hogy mit össze ugrál.

Fogtam hát a youtube-ot, és kerestem néhány videót. Elsőként, hogy megismerhessük a madarat, egy nyugodt közelit mutatnék a piwakawakáról. A nevek okozta sokkot növelendő a háttérben kawakawa leveleket láthatunk. A zenei aláfestés sajnos elnyomja a madárka hangját.


Ezen a videón aztán megmutatja a madárka, hogy mikkel szokta kápráztatni az erdőbe látogató vendégeket:

Jól látható, hogy nehéz dolga akadt a klip készítőjének, mert a madarunk többször is egyszerűen kibukfencezett a képről.

Na, hát ilyen a piwakawaka.

Ákcentus

Külhonban járt, oda szakadt, oda vágyó, vagy épp onnan visszajött, egyszóval világlátott olvasóimnak ajánlom figyelmébe a Language Trainers Group: Accent Game nevet viselő online játékot, amely az angol nyelv formálásának finom eltéréseivel kapcsolatos ismereteinket hivatott pontszámokba ölteni.

A játék során 16 rövid klipet látunk, amelyben a szereplők két-két sort olvasnak fel a saját akcentusukkal, majd ezt követően 5-6 ország közül kell tippelnünk, tippenként három pontért, hogy honnan valósi az illető. Angol nyelvterületű országok esetén néhol plusz két pontért a városra is lehet tippelni.



Ami az eredményeimet illeti, hát, elég gyatrára sikerült elsőre, mindössze 5 találattal a 16-ból, de mentségemre szóljon, hogy az új-zélandi és az ausztrál delikvenseket 100%-osan sikerült kiszúrnom, egy angolnál pedig még a várost is eltaláltam. A többinél vagy fogalmam se volt (ilyenek, hogy Litvánia, meg Magyarország...), vagy csak 1 országgal találtam mellé (Hollandia vs Belgium, stb), ami ettől persze még gyatra.

Ezek után kiváncsi vagyok a Ti pontszámaitokra is...

Hétfő

Odakünn épp 10 fokos eső áztatja Budapestet, idebenn meg jól beizzítottam az új-zélandi madárhangos cd-t, úgyhogy most kellemes esőerdei hangulatom van.

Ehhez pedig pont illik Agócs Írisz hétfői észrevétele, miszerint minden folt madár, vagy előbb-utóbb madár lesz belőle. :). Eme fontos észrevételt ezután illusztrációjával nagyszerűen alá is támasztotta.

Kerti EkSün

Ma egy kis elanyátlanodott négylábon járó tűpárna gombócot találtam a kertben. Még olyan kis szelíd, hogy amikor megfogtam, össze se gömbölyödött rendesen, ahogy azt a sünöknek illik, csak amúgy mutatóba. Alig tenyérnyi se, de nagyon aktív, még ha vékonyka is.


Megkínáltam paradicsommal, sajttal (épp ezek voltak kéznél), de egyik sem érdekelte, csak szaglászott, keresgélt. Aztán megkínáltam tejjel is. Na, arra egyből rácuppant, s lefetyelte is remegve. Csórikám rendesen éhes lehetett.

Nem tudom mi teszi, a kicsiny cuki orr, a gombszemek, a helyes pofázmány, esetleg a sürgén tipegő apró tappancsai, vagy a tüskés hát alatt lapuló diszkrét kedvesség, de egy biztos, a sün mindenkit levesz a lábáról a puszta megjelenésével. Olyan, mintha tele lenne valami angyalisággal, s csak átutazóban szuszakolna ebben a világban, hogy jobb kedvre derítsen bennünket. Én még nem hallottam olyanról, aki a sünökért ne lenne oda.

A kicsiny sünbalázsunk most épp valahol a kertben bújkál, de azért tettem ki neki ennivalót, hátha szüksége van még rá, hogy megerősödjön. A háziállat online szerint a főtt tojást, banánt, szőlőt szereti igazán, úgyhogy akkor azt fog kapni. Tessék, most terelgethetem ennek a cukiságnak az életútját...

Az életben az a szép, hogy a felhőket apróságok is el tudják kergetni. Tegnap még lehangolt voltam, de most, hogy ez a kis tűpárna itt van a közelben, mindjárt jobban érzem magam.

Fotószimmetria

Még a múlt héten kaptam tippbe egy tükörszimmetriával felturbózott új-zélandi fotoalbumot, amit azóta is meg akartam osztani veletek, úgyhogy most ezt meg is teszem.

A képek jól megihlettek, így gyorsan összetükröztem egy saját képet is - ami történetesen a Franz Josef gleccserről készült - hogy valamit én is hozzátegyek a galériához. Az alkotásom emitt alant, a galéria képei pedig a fenti linken tekinthetők meg.



Ebből is látszik, hogy Új-Zéland a tükrön innen és túl is gyönyörű.

Fíling blú

A minap blogírás helyett inkább önmotivációs céllal visszaolvastam az elmúlt fél évben írt bejegyzéseimet. Egész meglepett, hogy milyen sok szépet jót láttunk fél év alatt, no meg az is látszott, hogy valahol augusztusban törött el a mécses. Remélem találok ragasztót, mert most épp olyan hangulatban vagyok, mint a Flight of the Conchords a "Mutha 'uckas" címü klipjében:

Logikacsa

Mostanában így Új-Zélandtól távol Imma nénivel leginkább egymást bíztatjuk online, hogy lesz ez még jobb is. Ez leginkább abban szokott kimerülni, hogy küldök valami sünöst, Imma néne pedig valami madarasat.

Ma például egy sárga gumikacsa főszereplésével online játszható logikai játékot kaptam tőle.


A játék első ránézésre gyermekeinknek készült, ám egész ravasz fejtörők negyedszáz hosszú sorát adja szépen egymás után, így a felfedezés és siker élményével minket is meg tud ajándékozni.

Mindenkinek kellemes fejtörést kívánok.

Rongyból pukekó családot

Jaj, már megint eltelt egy hét, így kénytelen vagyok egy újabb pukekós weboldalt bemutatni.

A pukekók ott vannak mindenhol, minden formában. Ami ma csak egy kupac színes rongynak tűnik, az holnapra akár egy felettéb helyes, négyfős pukekó családdá is változhat a webstitch.co.nz szabásmintáinak segítségével.



Aztán nem engem okolni, ha a gyerkőc nem találja a kedvenc kék pólóját, csak mert a testvére kapott egy pont ugyanolyan színű pukekót ajándékba!

Félúton

Hobe úgy nézem nemrégiben hazaért Új-Zélandra, ránézett a kerámiapukekójára, majd kifakadt, hogy azt mondja:

"Sok ezen a blogon a madar:-) Engem pl. az erdekelne, hogy mikor koltoztok ide vissza a szomszedba!"

s ezzel nincs egyedül. Szolgálati közlemény: Hobe, ezúton is köszönjük, hogy gondoltál ránk. :)

Az elmúlt hetekben napi rendszerességgel (mit napi, napjában többször is) kérdezték meg tőlünk ugyanezt a kérdést különböző formákban. Én a birkáktól ellesett türelemmel minden alkalommal becsülettel elmondtam, hogy részünkről azonnal, de most ez sajna perpillanat pont nem rajtunk múlik, sőt, gyakorlatilag semmi ráhatásunk nincs a folyamat jelen fázisára.

A bevándorlási hivatal pedig mindeközben a neszesemmi ígéretéhez képest már lassan három hónappal túlhordta az ügyünket, úgy, hogy közben legalább hozzávetőleges időbecslésbe sem bocsátkozott konkrétan.

Kommunikálni is inkább csak mi próbálunk, ami leginkább úgy zajlik, hogy mi megkérdeztetjük emailben, hogy "esetleg van-e valami fejlemény", mire rá úgy egy-két hétre a hivatal mintegy kitérő válaszként odafirkantja, hogy "majd szólunk, ha kell valami", ami nem éppen felemelő társalgás. Ugyanakkor pedig feszülten figyelünk, hogy bármelyik pillanatban ugorhassunk, ha megint nálunk a labda.

Mindezidő alatt kihagytuk az elmúlt két évtized legdurvább új-zélandi telét (na jó, ezt nem bánjuk annyira), s csak reménykedhetünk, hogy idén tavasszal még esetleg látjuk a kowhai vagy a pohutukawa fák amúgy felettébb csodaszép virágzását élőben. Mert nagyon-nagyon vágyunk rá.

A pukekókat már említeni se merem, szegények ott áhítják a jól megérdemelt reggeli zabpelyhüket, s nem értik, hogy mit csináltak rosszul, hogy most nem látogatom őket.

Mindeközben Európában befűtöttek a vénasszonyok, így a szeptemberi harmincnéhány fokban izzadunk, keressük a helyünket, amit itt annyira nem lelünk. Várjuk, hogy a hivatal színt valljon, mi pedig végre tudjunk olyat csinálni, mint például hogy egy hónapra előre tervezés, vagy ilyesmi.

A visszaút konkrét időpont híján nem tervezhető, miközben a biztos helyet legalább három hónapra előre érdemes befoglalni, a csúcsszezon (December-Január) pedig vészesen közeleg.

Ha idáig sikerült elolvasnod sirámaimat, akkor messze jobb vagy az átlag ismerőseinknél, akik valahol az első bekezdés végén már ránézésre megbánták, hogy feltették a kérdést, és órájukat, vagy más közeli tereptárgyakat egyre nagyobb érdeklődéssel kezdtek vizsgálni.

Ha pedig hasonló cipőben szeretnél járni, jól gondold meg, alkalmas vagy-e a végeláthatatlan, tétlen várakozásra hosszú hónapokon keresztül.

Na, most akkor mikor megyünk?