2008. november 27., csütörtök

Virágzik a harakeke

Itt épp tavasz vége van, a virágok egyre csak nyílnak, az idő meg egyre szebb. Jártunkban-keltünkben nem tudjuk nem észrevenni a harakeke impresszív virágoszlopait, amelyek, lássuk be, kék ég előtt felettébb mutatósak.



Nem is csoda, hogy ezt az "új-zélandi len"-ként is ismert sokoldalú növényt többek közt dekorációs célra is használják.

Persze nem csak nekünk kedvencünk, a madarak is oda vannak érte, bár őket valószínűleg nem is annyira a növény szépsége, mint inkább a húsos virágzatban rejlő finom nektár vonzza.



Egy biztos, a klasszikus új-zélandi tájkép nem is lenne teljes nélküle.

2008. november 24., hétfő

Internetet koldulni

Az áthidaló megoldások mindig problémásak, s ez alól nem kivétel a lakásbérletünk sem. A múlt hét során sikerült ugyan találnunk egy megfelelő lakást, de oda csak december közepén tudunk beköltözni, így most ideiglenesen, három hétre, egy másik, a találthoz közeli házban dekkolunk.

A környék (Whangaparaoa) pazar, a lakásra egy szavunk sem lehet, internet viszont nem folyik a csapból, sőt, még telefon sincs bekapcsolva. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy Woosh lefedettség itt egyenlő a zéróval, a környékbeli nyitott wifi "hotspotok" pont az antenna értelmezési tartományán kívül esnek, internet kafé pedig legközelebb tizenkilométerekre van, akkor mindjárt érthető, hogy miért is nem frissül a blogom eleget.

A három hét pedig pont akkora időtartam, ami miatt nem szeretnék se telefont, se vezetékes internetet, se mobil internetet, sem pedig műholdas internetet beköttetni, mert nehogymár többe kerüljön a hús, mint a leves.

Marad tehát az, hogy az innen harminc kilométerre lakó barátokat rendszeres zaklatásnak tegyük ki netfüggőségünk kúrálása végett. A szociális hálónk újfent a segítségünkre sietett, az érintetteknek ezúton is köszönöm a gyorssegélyt.

2008. november 21., péntek

színtől vak

Lakásnézés közben lettünk figyelmesek egy eddig számunkra ismeretlen jelenségre. Az ingatlanos néni mondja, hogy ez egy modern lakás, van benne "színtől vak" is, és rámutat a falban egy első ránézésre leginkább ipari áramot rejtő csatlakozófedélre emlékeztető izére.

Na mondom, ennek fele sem tréfa, nem maradhatunk tudatlanul, hát rendre visszakérdeztünk, hogy akkor az nekünk miért is jó?

Na erre kiderült, hogy a jelenség nem kűzd színek okozta látási problémákkal, hanem csak simán a central vacuum elharapott formája, amit szabatosan fordítva talán központi porszívóként lehetne fordítani, s tulajdonképpen egy a falba beépített csőrendszer, amihez már csak egy szimpla gégecsőt kell csatlakoztatnunk a fent említett kimenetek egyikén, s már élvezhetjük is a porszívózás felhőtlen örömét mindenféle utánunk bukdácsoló mikrobik és azok sosem elég hosszú, mindenbe beleakadó köldökzsinórja nélkül.

A megismerés felett érzett nagy örömünkben el is felejtettük megkérdezni, hogy hol is van a cső másik vége, hogyan kell bekapcsolni, s mekkora a porzsák hozzá. Kész szerencse, hogy az illető lakásról utóbb kiderült, hogy aznap reggel már kiadta egy másik ügynökség.

2008. november 19., szerda

Olcsó Woosh-nak híg a leve

A frissen érkező, még lakást kereső internetfüggőknek nincs könnyű dolguk errefele. Vezeték nélküli internet kapcsolatokból viszonylag kevés, ám annál drágább alternatívák léteznek.

Még az érkezésünk előtt interneten körbenéztem, s akkor végül a Woosh mellett döntöttem, ami jó döntés is volt, meg nem is, gondoltam most közzéteszem az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat.

A Woosh nevű internetszolgáltató a vezetékes dolgai mellett egy sajátos mikrohullámú technológiára épített vezeték nélküli kapcsolatot is kínál. Sajátos alatt azt értem, hogy nem a 3G-nél megszokott HSDPA, hanem WCDMA szabványon ugat az éterbe, így a mobilszolgáltatók adathálózatával nem kompatibilis.

Az előfizetői csomagok 25 dollár per hónapnál indulnak, amiért 200MB net jár, 40 dollárokért pedig már 5GB-ot adnak, ami már rendszeres használat esetén is elegendő szokik lenni. Pozitívumnak tűnhet, hogy a túlhasználatot nem számlázzák le, csak korlátozzák a sebességet, ám a tapasztalat azt diktálja, hogy a korlátozás úgy lett megoldva, hogy az praktikusan használhatatlanná teszi a szolgáltatást. Ellenben a csomagok közt időarányosan számlázva szabad az átjárás.



Sajnos a legrövidebb szerződési terminus az 1 év, így az "egy hónapra kipróbálom, hogy milyen is ez" megoldás nem tud működni. Illetve tud, de az az egyhavi díjon felül plusz 200 dollárba fájhat. Ez úgy jön ki, hogy 1 éves szerződés esetén 100 dollár bekötési díj van, idő előtti felmondáskor pedig újabb 100-at kérnek, míg másfél éves szerződés esetén nincs bekötési díj, ellenben 200-ért lehet csak idő előtt kiszállni a ringlispírből.

A kipróbálós alternatíva a mobilszolgáltatóknál (vodafone, telecom) a 200-nál többe kerültek volna, mivel hűségnyilatkozat nélkül náluk csak a modem kétszer ennyiért fáj, bármilyen VoIP (skype, például) pedig felejtős náluk (tiltják, mivel a saját telefonbiznicüket nem akarják veszélyeztetni), tehát maradt az, hogy woosh, és ha nem jön be, hát buktam ennyit.

A woosh legnagyobb problémája a lefedettség, illetve annak hiánya. Csak Auckland, Wellington, Christchurch és Invercargill egyes részein van szolgáltatás. Az oldalukon lehet címre keresni, hogy működhet-e ott, de azért ez sok más dologtól függhet (domborzati viszonyok, beépítettség, antenna, stb.). Irányantenna (egy ablakra tappancsolható négyszögletes doboz) segítségével adott esetben például messzebbről is sikerülhet kapcsolódni egy bázisállomáshoz, de ez nem triviális, mivel a bázisállomások holléte nem teljesen publikus (ügyfelek kapnak némi kényelmetlen betekintést, de ennyi).

Hallottam anekdotákat arról is, hogy esőben nagyon leromlik a kapcsolat minősége, ám erre bizonyítékot nem sikerült tapasztalnom. A kapcsolat minősége nekem nem látszott korrelálni a szitáló eső jelenlétével.

Találtam egy tanulmányt itt, amely a technológia és a szolgáltatás üzleti terve mellett kicsi térképeket is közöl, amikről hozzávetőleg lehet saccolni, hogy egy adott területen egyáltalán lehet-e lefedettségről beszélgetni.

Az egyszerűség kedvéért most tegyük fel, hogy van lefedettség (mondjuk Auckland CBD pont ilyen). A hálózatra csatlakozni ilyenkor annyiból áll, hogy egy a woosh által a rendelkezésünkre bocsátott IPWireless márkájú pcmcia vagy külső usb modemet kell telepítenünk. Windowshoz adnak telepítőt, az nem kunszt, Mac OSX-szel nem próbáltam, Linux-szal a külső usb-s modemet próbáltam, működik, de hivatalosan nem támogatják persze. Amennyiben szeretnénk megosztani is, akkor lehet venni egy speckó firmware-rel ellátott D-Link wifi router-t, szintén a woosh-tól, 85 dollárért, amihez adnak kábelt is, ami az usb modemhez csatlakozik. Ez utóbbi esetben a gépre nincs mit telepíteni, az egy egyszerű ethernet vagy wifi kapcsolattal már látja a routert, ami pedig intézi a dolgokat a woosh modemmel.

Tapasztalatból a modem (usb, külső) néha újraindításra szorult, amikor már nagyon belassult a net, ez változó volt, hogy mikor, de kb. hetente előfordult azért.

Az így kapott internet kapcsolatról nem árt tudni, hogy van neki egy kb. 400-500 ms késleltetése, ami praktikusan azt jelenti, hogy a skype beszélgetéseink pont annyit késnek, hogy két kényszerszünet között egyfolytában egymás szavába vágunk majd, a youtube videók pedig akadoznak néha. SSH igencsak lassúcska, emberi fogyasztásra leginkább alkalmatlan. Böngészésnél, email olvasásnál-írásnál természetesen ez nem jelent különösebb gondot. A letöltési sebesség széles határok közt mozog, általában azért a megabit környékén van, a feltöltés csak valahol 200 kilobit körülig tud felmászni.



Mindent összevetve azt kell tehát megállapítsam, hogy a woosh wireless bár elsőre olcsóbbnak tűnik, összességében így utólag nem hiszem, hogy azon a havi 10 dolláron múlna, mint amennyivel olcsóbb egy vezetékes DSL vonalnál, ellenben sokkal kényelmetlenebb sok tekintetben.

Mobilnak a lefedetlenség miatt nem tekinteném, de vezetéknélküli alternatívák a Vodafone 3G, meg a Telecom hasonló hálózata mind drágább a woosh-nál, ráadásul egyik sem enged egyéb VoIP szolgáltatást, így nem igazán összehasonlítható velük.

A minimum egy éves hűségnyilatkozat pedig nyilván azért kell, hogy nehogy rájöjjön az illető utóbb, hogy a szolgáltatás nem annyira jó, mint ahogy gondolta...

Nem akarok pálcát törni a technológia felett, mert eddig minden (amúgy "nem lefedett") címről, ahonnan próbáltam, ha irányantennával is, de működött, beleértve a motelt is, amiből ezt épp írom, ám szerződéskötés előtt érdemes mérlegelni, hogy a "saját internetért" cserébe megéri-e bukni azt a kb. 200 dollárt, ha esetleg nem válna be a szolgáltatás a következő lakcímen.

UPDATE 2008.12.23: Mac OSX-en a woosh féle telepítő csak a nem intel alapú gépeken működik (nem próbáltam), az inteles mac-eken csak az ethernet kábellel (nem szériakelléke a modemnek) lehet a modemet használni, azzal viszont minden probléma nélkül.

2008. november 18., kedd

Folytatni onnan, ahol félbehagytuk

Auckland-be megérkezve a friss, üde levegő, a mejnók csipogása, jót tett a kissé dezorientált, de a No-Jet-Lag bogyók miatt csak enyhén kótyagos fejünknek.

Olyan érzés volt, mintha csak tegnap utaztunk volna el innen. Pedig nem, sőt, négy hónapja, úgyhogy közben nem csak hogy lejárt a kocsi WOF-ja és regisztrációja is, de még az akkuja is lemerült.

Az első utunk a National Mini Storage-be vezetett, ahol előzőleg ott hagytuk egy őrzött garázsban az autónkat és a cuccainkat. A hely annyira biztonságos, hogy mint az kiderült, a garázst a múltkori nagy sietségben (záróra környékén voltunk már) be se zártam rendesen, mégis minden a helyén volt, ahogy hagytuk.

A lemerült akku kérdését az AA klubtagoknak ingyenes kiszállásos segítségével "zártuk rövidre", a WOF és registration pedig mind egy helyen intézhető, például az VTNZ-nél is, ami pont útba esett, s ahol fél óra alatt meg is voltunk, potom 40 dollárért kapott szép új vizsgabizonyítványt a kocsi.

Aztán rohamosan fáradtunk elfele (a két éjszakai hosszú járat alatt begyűjtött max 2-3 óra alvás nem volt épp kipihentető), meg éhesek is voltunk, úgyhogy beugrottunk a Wendy's-be egy gyors burgerért, mielőtt alukálni mentünk volna. Már el is felejtettük, hogy a nagy adagot itt small-nak hívják, a medium az pedig már a literes üdítőt jelenti. De mindegy is, aludni így is bőven tudtunk.

Keddre virradóra a jetlagnek nyoma sem maradt, úgyhogy folytattuk a hatékony ügyintézést. Először átválogattuk a bőröndjeinket, átszerveztük a garázsban tárolt cuccokat is, majd elugrottunk az AA-hoz gépjármű felelősség biztosítást kötni (itt ugyan nem kötelező, de szerintem nem árt, PR-rel egy évre 220 dollárért pedig olcsóság a vizitoros árakhoz viszonyítva). Mindezt mosolygós, hatékony ügyintézőkkel társalogva, mert az jó.

Most, hogy már kényünkre-kedvünkre törhettük a közlekedés többi szereplőjét, gyorsan el is mentünk Orewába meg Whangaparaoára kiadó lakásokat nézni. Persze a trademe-n kiszemelt dolgokról jól kiderült, hogy vagy túl zajos helyen van, vagy már elkelt, és nem is tudják, miért van még mindig hirdetve. Ellenben találtunk magunknak ingatlanközvetítős nénit, aki mindjárt három helyet is mutatott Gulf Harbour-ban, amiből az egyiket, miután megnéztük, kiderült, hogy már elkelt (egy másik ügynökség is hirdette, azon keresztül), a másikban kutya meg macska is lakott, meg dohányos tulajok, ami miatt a punnyadásszag faktor igencsak befigyelt, a harmadik viszont még akár jó is lehet, de csak december közepétől.



Ha viszont már a környéken voltunk, megnéztünk pár tengerpartot is, meg jól néztünk pukekókat a kikötőnél, mert az is jó. Aztán jöttünk is vissza további bokros teendőinkkel foglalkozni.

Este fél kilenc körül lement a nap, most megint fáradunk rendesen. Holnap megint lakáskeresés ezerrel.

2008. november 17., hétfő

Amikor az űr azúr

Az éjszakai járaton többé-kevésbé sikerült aludni, amikor pedig nem akart álom jönni a szememre, olyankor belebámultam az éj koromfekete sötétjébe, amit a csillagok halványan pislákoló fényei és a holdfénnyel átitatott tengervíz és bárányfelhők ezüstös lumineszcenciája tudott csak megtörni.

Ilyenkor rendre előjöttek az űrrel, az ürességgel kapcsolatos érzések. Mert az a távoli üresség ott kint, az ablakon túl nagyon is emlékeztetett valamiféle belső űrre is.

Ürességre, amit talán csak az okoz, hogy végre elértük az idestova másfél éve kitűzött céljainkat, s az így felszabaduló helyet újabb terveknek, céloknak még nem volt ideje kitölteni. De lehet, hogy annál több, nem tudom. Furcsa érzés, na!



Aztán fokozatosan pirkadni kezdett, egyre szebb színek kezdtek kibontakozni kelet felé az ég alján, míg végül a nap is megmutatta az arcát, élénk narancssárgára festve mindent, ami az útjába került. Például a világjáró kiwimadarunkat is.

2008. november 15., szombat

Pukekóék a fellegekben járnak

Pukekóék megint repülnek, ezúttal egy hosszúra nyúlt mosolyszünet után újra vissza Aucklandbe, most épp így:


Amint lesz internetjük meg nyugalmuk, tán még írni is fognak ide okosat meg szépet. Addig kéretik nem jajveszékelni.

2008. november 10., hétfő

Pukekó pie

Vasárnap igazi, ünnepi pukekós vasárnap volt, amit stílusosan pukekós pitével ünnepeltünk meg Imma néniéknél.

Mielőtt elborzadnátok, nem, nem a töltelék volt pukekó, hanem a pite mintája. A töltelék meggy volt, s így is nagy riadalmat okozott a pite felvágásakor előtörő vörös meggylé. Ezen aggodalmak ellenére a pite kifejezetten finom volt, naná, Imma néni sütötte nekünk, pukekóknak.



A minta olyan jól sikerült, hogy persze megkérdeztük, hogy ezt tényleg Imma néni csinálta-e, mire mondta, hogy nem, leugrott a sarki fűszereshez, és vett pukekó alakú sütiformát. Ez így már sokkal hihetőbb volt, úgyhogy nem firtattuk tovább a kérdést, hanem csipegettünk szorgalmasan.

A süti felvágása közben érkezett a hír, miszerint is megszületett az unokahúgom, Emese, akit azon nyomban tiszteletbeli pukekónak kiáltottunk ki.

Na, így telt a pukekós vasárnapunk, köszönjük minden résztvevőnek!

2008. november 8., szombat

A kakapó vitte el az idei pálmát

Miközben Új-Zélandon épp a Méhkas új dolgozóiról szavaznak, megjelent a madaras szavazás eredménye is, mely szerint idén a kakapó lett az év madara. Ezúton is gratulálunk neki!

Most már elmondhatom, hogy én a kokakóra szavaztam, aki harmadik lett, de a kakapó méltán mászhatott (merthogy repülni azt nem tud) a dobogó legfelső fokára. Nincs még egy ilyen helyes, ritka, különleges, ekcentrikus papagáj, mint ő.

Valamit már sejthetett a magyar sajtó is, mivel a geo magazin novemberi számában egy négyoldalas cikk szól a kakapóról. (Szolgálati közlemény: Műzli, köszi, hogy a tegnapi kapuccsínózásra elhoztad a cikket, no meg a forró csokit is köszi!)

A szavazás győztesének tiszteletére íme egy 2003-as rövidfilm róla:

2008. november 7., péntek

Stewart sziget, az utolsó menedék

Még októberben hívta fel a figyelmem Gábor nevű, szintén madárbarát olvasóm az élet és tudomány szeptemberi cikkjére, amiben Új-Zéland madarainak zanzásított történelméről értekeznek négy egész oldal hosszan.

A cikket nagy étvággyal fogyasztottam, mert részint megtaláltam benne néhány új-zélandi madár hivatalos magyar neveit is, amiket eddig nem ismertem, részint pedig mert annyi szépet és jót ír a Stewart szigetről, amit már egyszer majdnem sikerült meglátogatnunk, legközelebb pedig biztosan nem hagyjuk ki, amikor épp délen járunk.

Gábornak ezúton is köszönöm a tippet, többieknek pedig kellemes olvasást kívánok a cikkhez.

2008. november 3., hétfő

Budapesti Állatkert

Most vasárnap előtt utoljára öt éve voltunk a Budapesti Állatkertben, s azt kell mondjam, hogy az elmúlt öt évben nagyon sokat fejlődött, ami mind a lakók, mind pedig a látogatók előnyére szolgál.

A mostani vizit leginkább a kicsi orrszarvú miatt volt, mert annyira cuki, hogy még, ugyanakkor belőle láthattuk a legkevesebbet, elvégre mégiscsak legyen nyugalma, de akkor is, na. Most, hogy ezt jól megmondtam, jöhetnek a többi kedvencek is.

A Pálmaházban kezdtünk, amit most először sikerült meglátogatnom, mert eddig, amióta csak eszemet tudom, mindig zárva volt, amikor épp ott jártam. November elejéhez képest rendesen befűtöttek odakinn is, a pálmaházbeli fülledt trópusi hőség azért így is ütött. Ezt viszont sikeresen kárpótolta a szebbnél szebb, fényes tollú madarak közelsége. Bár a metálkék tollú seregélyek és társaik, valamint a tukán sem kutya, a szemünket mégis leginkább a skarlát íbisz kötötte le.



A pálmaház hősége után maga volt a felüdülés a trópusi akvárium, ami pont a pálmaház alatt van, s ahol rég látott ismerőseinket, a korallzátonyok szebbnél szebb színekben és formákban pompázó halait tekinthettük meg több, szépen berendezett akvárium üvegén keresztül.

Sétánkat a tarvarjak irányában folytattuk, majd miután megnéztük őket, a hangos madárfüttytől vezérelve lecsekkoltuk a kacagójancsi (kookaburra) és társainak röpdéjét is. Itt láttunk még haverkodós csókát, sünt (tudom, hogy nem madár!), valamint egy felettébb kérdő tekintetű gémet.



A fókamedencéhez pont etetéskor értünk, úgyhogy jól megnéztük a fókakoma mutatványait, amit egy krónikus beszédkényszertől szenvedő látogató folyamatosan, monoton élőszóban is tolmácsolt a körülötte álló családjának, meg azoknak, akik még hallották őt egy tíz méteres körben. Valahogy így hangzott: "...nézd, visszaviszi a labdát a gondozónak, most kiugrik a vízből, jé, ott vannak Szandráék a túloldalon, nézd, megeszi a halat, amit a gondozótól kapott. most beugrott a medencébe a halért, előjött a túloldalon, és ugyanúgy jár, ahogy a gondozója, nézd, ott vannak Szandráék, pont szemből látják, most megint beugrott a vízbe, a gondozó meg megint adott neki halat, nézd, ott vannak Szandráék, sziasztok, nagyon ügyes ez a fóka, nézd, hogy elkapta azt a halat is...". Na, mi valahol itt adtuk fel, majd barátkozunk vadon élő fókákkal máshol.

Megnéztük ellenben Délkelet Ázsia mindenféle gerléit meg lóripapagájait, majd az állatkert túlvégéhez közeledve a zsiráfok, antilopok kifutóját, ahol ezúttal gólyák pózoltak, és egy hangos gyöngytyúk banda portyázott fel-alá.



Volt ott még marabu, meg még sorolhatnám mennyiféle szép madarak meg nem madarak (mint például a felettébb muris katta makik a majomház előtti kifutón), de úgyis csak a képeket néztétek, úgyhogy nem teszem. Lényeg a lényeg, hogy kellemesen telt az időnk, és jókedvűen jöttünk el az állatkertből.

2008. november 1., szombat

Most épp a tuatara indexel

Az index hírportálon a szaporodik a háromszemű ősgyík, felettébb szenzációhajhász címmel ellátott cikkben beszámoltak arról, hogy a Wellingtoni Karori rezervátumban rátaláltak az első bizonyítékára annak, hogy az ott lakó tuatarák bezony sokasodásnak indultak, ami jó hír. A cikkből mindemellett megtudhatjuk, hogy mitől is olyan különleges jószág ez az őskövület, úgyhogy már csak azért is érdemes elolvasni.

A Karori rezervátumban egyébként Februárban mi is jártunk, látogatásunkat akkor egy a vadonban megfigyelt kispettyes kiwimadár tette felettébb emlékezetessé, de jónéhány a fenti hírben is említett ősgyíkot is megnézhettünk az alacsony kerítés túloldalán.

Ezek után viszont már nem lehet egy szikrányi kétség sem afelől, hogy az index.hu szerkesztőségében van egy titkos rajongója Új-Zéland őshonos élővilágának. Idén már rendszeresnek mondható, hogy tuataráról, kakapóról, keáról, sőt, toutouwairól is lehet olvasni.

UPDATE 2008.11.02: A fenti hír az új-zélandi sajtóban "Vad szex a rezervátumban" címen jött le. Ez kell a népnek: dinók és szex! :)