Veszélyes hulladék

Az addig rendben van, hogy itt Auckland-ben külön gyűjtik az újrahasznosítható műanyag, üveg, papírhulladékot, meg az ember komposztálni is tud a kertjében, de mi lesz a sorsa a többi hulladéknak? A válogatatlan szemetet, ahogy máshol is, elföldelik, de akkor már a veszélyes hulladékot tán nem kéne...

Kicsit utánajártam, hogy mit lehet kezdeni az olyan hulladékokkal, mint például az elhasznált sütőolaj, lemerült elemek, akkumulátorok, aeroszolos flakonok, kerti és háztartási vegyszerek, festékek, kompakt fénycsövek, égők, elektronikus eszközök ésatöbbi.

A Városi Tanács honlapján részletesen leírják, hogy először is miként csökkenthető a hulladékmennyiség egy kis körültekintéssel, majd csak utána írják, hogy ha már veszett a fejsze nyele, akkor mit kezdhetünk az egyes hulladéktípusokkal.

Érdekes volt olvasni, hogy az elemekből például nem gyűlik össze akkora mennyiség, hogy azt megérje helyben hatástalanítani, ezért kiválogatják a nehézfémet tartalmazóakat, majd Európába szállítják újrahasznosításra, miközben a többit "nem is olyan veszélyes, mint amilyen drága lenne reciklálni" címszó alatt simán elföldelik helyben. Hmm. De legalább szakszerűen átválogatják, az is valami.

Engem leginkább a használt olaj, az elemek, akkumulátorok, valamint a kompakt fénycsövek biztonságos elhelyezése érdekelt, de úgy néz ki, hogy a HazMobile szolgáltatás egy helyen mindent átvesz. Kicsit macera a táncrendjük, de talán tudunk igazodni hozzájuk azon az évi egy-két alkalmon, amikorra összegyűlik egy látható mennyiségű cucc.

Sellő sztori

Még 2007-ben írtam Nadya Vessey különleges történetéről, miszerint is elhatározta, hogy hableány lesz, ha már egyszer annyit úszik lábak nélkül.

Azóta eltelt bő másfél év, Nadya álma pedig mostanra meg is valósult.

Azt, hogy milyen is egy sellőkosztüm használat közben, megtekinthetjük az alábbi youtube-on is elérhető interjún:


A legjobban az tetszett, amikor Nadya az interjú végén megemlítette, hogy a gyerekek, amikor meglátják, nem is tartják érdekesnek, "csak egy hableány, mi sem természetesebb", így inkább a felnőttek azok, akik rácsodálkoznak a különleges művégtagjára.

Árapály

Adott egy tengerpart, ami dagály és apály idején teljesen más arcát mutatja. Van amelyik nem is látogatható magas vízállásnál, megint más programokhoz meg pont az kell. Már többen is rácsodálkoztatok, hogy mitől ilyen hektikus ez az egész.

Egészen konkrétan azt szeretném körbejárni, hogy miért nem minden nap ugyanakkor van a dagály, és miért nem ugyanolyan magas sosem.

Nagyon általánosítva az árapály jelenségről időben és térben változó gravitációs mező jelenlétében beszélhetünk. Földi létezésünk szempontjából kicsit praktikusabban fogalmazva a nagyobb víztömegek (tengerek, óceánok) szintje bolygónk dinamikáját leginkább befolyásoló két égitest, a Hold és a Nap vízmagasságra gyakorolt hatásáról értekezhetünk.

Az óceánt tehát a gravitációs mező mozgatja. A legerősebb hatást Földünk fejti ki rá, miszerint is a folyadék a leginkább lefele folyik, így a mélyebb területek megtelnek vízzel. Ez ellen dolgoznak azonban az égiek, méghozzá ciklikusan, ha már gömbölyű (izé, geoid alakú) a Föld.

Az első fontos ciklust, ami a napjainkat meghatározza, a Föld saját tengelye körüli forgása adja, ami majdnem pontosan 24 óránként helyezi a Napot látszólag az ég tetejére.

A Hold persze eközben a maga tempójában kering a Föld körül (illetve együtt járják égi táncukat, de legyünk már Földközpontúak kicsit), aminek következtében a Hold látszólagos helyzete 24 óra és 50 percenként ismétlődik.

A Nap mindeközben csak egykedvűen süt a körülötte piruettezőkre, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nagy táncolásban ki van vele szembe, háttal, vagy épp oldalt. No, egy ilyen körbevilágítós cirkusz, a holdfázisok váltakozása 29.5 napig tart. A Nap és a Hold okozta gravitációs hatások teliholdkor és újholdkor vannak szinkronban, ilyenkor egymást erősítik, magas dagályokat okozva, félholdkor pedig pont összevissza dolgoznak, így ilyenkor a legkisebb az apály-dagály szintje közti eltérés.


Eddig sima ügy, de miért van naponta kétszer is dagály, ha a Föld is egyet fordul csak, a Hold meg még annyit se?

Hát azért, mert a vizet összenyomni nem lehet, az óceánok mélysége a kiterjedésükhöz képest pedig elenyésző, így a leginkább az oldalirányú gravitációs hatás érvényesül és terjed tova a Föld forgása miatt fellépő Coriolis erő hatására.

Ezt mégegyszer: tehát nem az égitestekhez legközelebbi víz emelkedik, hanem az égitestről nézve a Föld oldalán körbe indul meg a víz, ami így deformálja az óceánokat és összegyűlik ott, ahova épp menni tud, azaz az égitest irányába, valamint tőle pont elfele a Föld túloldalán, méghozzá közel egyenlő mértékben.

A napi két dagály tehát az égitest felé irányuló, illetve azzal ellentétes vízmozgás következménye.

Mindehhez még hozzájönnek a kontinensek, tengerpartok, a tengerágy és egyéb a víz szabad mozgását zavaró tényezők, amik miatt helyileg igencsak eltérő időben történik az árapály. Így eshetik, hogy Auckland keleti és nyugati oldala közt majdnem három órás eltéréssel jön-megy a víz.

A képlet tehát összetett, saccolni nem igazán érdemes, így inkább olvassuk ki előre az árapály diagrammokból (helyi újságokban, vagy mondjuk a metservice honlapján), hogy mikor érdemes elugranunk kedvenc tengerpartunkra. Akit mégis a képletek érdekelnek inkább, az bátran olvasgassa a wikipedia vonatkozó szócikkét.

Art Deco, semmi más

Tavaly pont egy nappal késtük le, idén semmiképp sem akartuk kihagyni a Napierben minden évben megrendezésre kerülő Art Deco fesztivált.

Napier az Északi Sziget keleti partján elfekvő nyugodt kisváros, s ha 1931-ben nem rombolja porig egy izmos földrengés, akkor most nem írnék róla. De porig rombolta, lakosai pedig az akkor menő Art Deco stílusban építették újjá, mára pedig az Art Deco stílus egyik legszebb példájaként tartják számon. Sőt, ünneplik.


No, mi erre az ünneplésre voltunk kiváncsiak, úgyhogy a hétvégén nem átallottunk Immáékkal a kerék alá gyűrni jópárszáz kilométernyi autóutat. Az Auckland-ben még esősnek induló idő Napierre teljesen kitisztult, így szikrázó napsütésben voltunk kénytelenek élvezni a programot.


Program pedig akadt bőven, minden korosztály számára. A gyerekeknek (szigorúan harmincas évek ihletésű) go-kart verseny vagy épp gőzgépen kocsikázás a város utcáin. A nagyobbaknak zenés táncos bemutatók, veteránautós felvonulás, tengerparti piknik, légi parádé és többszáz kisebb-nagyobb kulturális, művészeti program, vagy egyszerűen csak életérzés jutott.


Ez az életérzés pedig egész hihetetlen. Pont olyan, mintha egy kosztümös film forgatásába csöppentünk volna bele. A statiszták pedig tökéletesen játszanak, élvezik a szerepüket, legyenek akár gyerekek, akár szülők, vagy nagyszülők.


A kellékek úgyszintén meggyőzőek, a csodás korabeli kosztümökbe öltözött statiszták fényesre suvickolt, hibátlan veterán autókban közlekednek fel-alá a legeredetibb, gyönyörű állapotú Art Deco épületek előtt.


A látvánnyal, az életérzéssel nem lehet betelni! El is határoztuk, hogy jövőre mi is megfelelő öltözékben jövünk, s feltétlen kipróbáljuk a pikniket is.

Farkaskutyára kontrafék

Az alábbi, még Tirau-ban készített fotón megcsodálhatjuk az automata abrakolóval felszerelt drótszamarat, ami ránézésre nem lehet egy praktikus jószág szegény, de attól még felettébb mókás a kinézete.


Hiába, a kiwi zsenialitás nem ismer határokat :)

Étterem a fa tetején

Amikor az új-zélandi Yellow pages tavaly Tracey Collins "étterem a fa tetején" ötletét felkarolta, valószínűleg egy amolyan "hátha beszélnek róla elegen" kategóriás reklámkampányt képzelt el. Az álom megvalósításában 34 cég vett részt, mindegyiküket a Yellow pages-ből szedték, ugye.

Arra viszont nem biztos, hogy fel voltak készülve, hogy a projektnek akkora sikere lesz, hogy még az étterem elkészülte előtt betelt az idény összes foglalható időpontja, s az ebéd és vacsora között új időpontban teát is fel fognak szolgálni, hogy eleget tehessenek az érdeklődő tömegek óhajának.


Habár mi lemaradtunk a nagy hajcihőről, utólag azért megtekintettük a Warkworth közeli helyszínt, ami már az útról is látszik. A fára ugyan nem másztunk fel, de így is tetszett a felépítmény. Állítólag az étterem a jövőben rendezvények helyszíneként fog szolgálni, reméljük valaki majd meghív minket az egyikre. :)

Nyálas puszi

... sok szeretettel Valentin nap alkalmából :)

Auckland-nek befűtöttek

Tessék egy kicsit sajnálni bennünket, JAFÁ-kat (Just Another Friendly Aucklander), akik tegnap errefele soha nem látott hőséget voltak kénytelenek elviselni.

A hírek szerint a tegnapi 32.4 fokos (Celsius) hőmérséklet minden eddigi hőségrekordot megdöntött. Hű meg hó. Ja, nem, hó nem volt, csak hő.

Viccet félretéve, a 32.4 fok magyar szemmel nézve nem is magas, ellenben a 100%-os páratartalom az igencsak szauna fílinget hozott a napokban.

Cikadászok

Bár már régebben is akartam írni erről a jelenségről, a Pappito elhíresült bejegyzéséhez fűzött kommentárok fényében sokkal viccesebbnek igérkezik a téma. Eredetileg csak kabócák lett volna a címe, ám a kreatív magyarítás következtében cikadászokról számolhatok be. A kabóca tudományos nevével megegyező angol cicada szó többesszámban cicadas, magyarul ejtve cikadász, ahonnan már csak egy lépés a cikadászok.


A halmozott többesszám ugyanakkor nagyon is helytálló, mivel így a nyár derekán már egy kabóca is komoly zajongást művel, csapatostul viszont egyenesen fülsüketítő a lármájuk. Sőt, olyannyira erős, hogy autóban utazva, menetszél és motorzaj mellett is hallatszik, egy kabócákkal teli fa mellett sétálva pedig fülünkben olyan csengő érzés támadhat, mintha csak egy hangosabb vendéglátóipari egységből távoztunk volna épp.

A kabócazene a hallásunkat azon a hangmagasságon tompítja el, ahol a sziszegést is hallanánk, ezért kabócazene közben beszélni olyan, mintha hirtelen pöszék lennénk, ami igencsak boszzantó, mert nehogymár egy rovar miatt legyen ideiglenes beszédhibánk.

Jó hír viszont, hogy a madarak itt is a segítségünkre sietnek. A fülvájó muzsikusok zenélő kedve ugyanis csak addig tart, amíg fel nem tűnik egy éhes madár. Ilyenkor hirtelen elrakják a kottákat, mert leginkább csak nekünk, a hallgatóságnak vicces látvány, ahogy a kabócánál csak néhányszor nagyobb veréb a levegőben kóválygó nagytestű rovart kergetve piruetteket mutat be.

Kakapó hírek

Whenua Hou szigorúan őrzött kakapó rezervátumából csupa jó hírek özönlenek mostanság. A legnagyobb hír mindenképp az, hogy ráleltek Rangi-ra, az elcsatangolt kakapóra, akit utoljára huszonegy éve láttak, amikor az 1400 hektáros, esőerdő borította szigeten szabadon eresztették.

A kakapó az álcázást a tökélyre fejlesztette: a sűrű zöld esőerdőben mohazöld tollazata és azon szokása, hogy megdermed ha bajt szimatol nem könnyíti meg a felkeresésükre szakosodottak dolgát. Rangi 21 éven át maradt inkognitóban, mígnem az idei bőséges Rimu termés hatására úgy döntött, hogy újra nekilát párt keresni.

A mély, öblös bum-bum hangjára aztán felfigyelt az egyik vadőr, akit nem kevéssé lephetett meg, hogy rátalált az elveszettnek hitt madárra. Gyorsan vettek is tőle mintát, no meg ellátták rádióadóval is, mielőtt útjára ereszették volna.

Az ismert kakapó populáció így hirtelen 91 példányra nőtt, ami önmagában is több, mint egy százalékos növekedést jelent, amit pedig csak a hír második felében említett előrejelzés tud felülmúlni, miszerint az idén akár negyven új kakapó csibe kikelése is várható.

Remélem minden év legalább ennyire sikeres lesz, s egyszer ez a kedves, különc papagáj újra benépesítheti Új-Zéland erdeit.

Pavarotti költözik

Decemberben írtam először Pavarottiról, aki akkor még csak kis pelyhes, nagylábú pukekócsibe volt. Azóta felcseperedett (sok szép kép készült róla, érdemes megnézni), s most tizenkét hetes korát elérve, eljött az ideje, hogy tágasabb helyre költözzön.

Pótmamája, Gill Jackson, a Northland Age újságot kérte fel, hogy tegyék közzé az alábbi cikket:

Szorítson helyet Pavarottinak

Nagy énekes, szeret a családhoz tartozni, társasági, de szeret kiállni az igazáért, most pedig új otthonra van szüksége (még ha nem is örül ennek a ténynek).

Pavarotti, aki nevét azért kapta, mert egész nap hangszálait próbálgatja, egy 12 hetes pukekó, néhány napos kora óta Gill Jackson-nál lakik Russel-ben. Családtaggá vált, de itt az ideje, hogy zöldebb és tágasabb legelőkre költözzön.

"Sok tekintetben egy vidám madár," mondta Gill.

"Imádja, ha ölelgetik, szereti az embereket, jól kijön a macskáimmal és a kiskutyámmal, és kiáll magáért, ha bosszantják, de több helyre van szüksége, és több társasági életre madarak közt."

Még mindig foglalkozni kell vele, etetni kell, van, hogy még a lakásban akar maradni, de Gill szívesen hall bárki felől, aki a felnőtté cseperedő Pavarottit átvállalná.

Egy anyám tyúkja madár volt eddig, szobában és kertben is lakott, és egy ideális világban örömmel kucorodna egy kanapén is.

Gill elmondta, hogy örömmel vállalja továbbra is Pavarotti élelmezését az új otthonában is, de csak gondoskodó, kedves leendő pótszülők jöhetnek szóba, akiknek sok-sok helyük van utaktól távol, és lehetőleg egy patakkal vagy egyéb vízforrással, ami a pukekók kedvence. Ha még pukekók is laknak ott, az maga lenne a tökély.

A cikk megjelenését követően több, mint húsz felajánlást kapott. A jelentkezők közül egy pukekónevelésben szintén tapasztalt hölgyet választott, aki egy hatvan hektáros föld tulajdonosa.

Gyanítom, hogy Pavarottinak továbbra is jó dolga lesz.

Még több tengerüveg

A tengerüvegről úgy egy hónapja értekeztem már. Azóta több partot is megnéztünk apály idején, így már szereztem némi tapasztalatot tengerüveg gyűjtés ügyében. A legjobb partszakasz homokos-kavicsos, ami azért jó, mert az árapály zónájában rendszeresen kiteríti a kavicsokat a vizes homokfövenyre, ahol aztán egyszerű észrevenni a kis üveggyöngyöket. Szerencsénkre épp egy ilyen partszakaszhoz közel lakunk.

A talált tengerüveg túlnyomórészt (értsd, mennyiségre nézve úgy 75%-ban) a sörösüvegektől megszokott barna színben pompázik. Második leggyakrabb (kb. 20%) pedig a fehérüveg, bár ez elsőre nem egyértelmű, mivel a vizes fehérüveg csak közelről nem tűnik egy átlagos kavicsnak, akkor is inkább valami kocsonyás tengerlakóhoz hasonlít, csak épp kemény.

Sokkal ritkább a zöld üveg, abból is inkább csak még "friss", csiszolatlan darabok vannak, ami meglepő, mert a barna mellett zöld sörösüveg is akad bőven az italboltokban. Talán a kis zöld gyöngyök hamarabb szemet szúrnak az embereknek, talán csak arról lehet szó, hogy a zöld üvegből italozók ezt nem a tengerparton teszik.

Amit viszont alig mertem remélni, hogy a fent említett három szín mellett ritkábbakra is rálelünk. Ehhez képest meglepő, hogy legalább annyi különlegesség akadt, mint zöld üveg összesen. A különlegességek pedig gyönyörű színekben pompáznak a mélyzöldtől a neonzöldig, a narancstól a citromsárgáig, sőt, még halványkék, vagy épp halványlila darabok is akadnak.

Íme a gyűjteményem díszpéldányai:


Egy biztos, a kitartó gyűjtés meghozza a gyümölcsét. Ja, igen, és nem lehet úgy összeszedni az összes üveget a partról, hogy a következő apálynál ne lenne ugyanannyi megint.

A lónak is négy lába van

Most nézem, hogy napok óta lósz*rt sem írtam. Ez azért van, mert részint lusta is vagyok, részint pedig mert nappal fülledt meleg van és izzadok, mint egy ló, este pedig inkább húzom a lóbőrt.


Kicsit lelóhadt a blogolási kedvem, remélem valami érdekes téma majd újra adja alám a lovat, addig is búsuljon a ló, mert neki nagy a feje.