Pávaetetés

Nemrégiben már említettem, hogy a szomszédos Shakespear parkban pávák is laknak, ám akkor csak amolyan felsorolás szintjén.

Azóta jártunk ott kicsit közelebbről is megnézni ezeket a hűdeszínes tollú jómadarakat. Kiderült, hogy a zabpelyhet nem csak a pukekók kedvelik, hanem a pávák is, sőt. Amíg a pukekók fenntartással kezelnek minket, s nem hajlandók odáig szelidülni, hogy kézből is elfogadják a reggelit, addig a pávák egyenesen pofátlanul tépik ki markunkból a csemegét. Közben egymást rajtunk át kergetik el a kaja elől.


Mi több, kicsit el is vannak kapatva, mert ahogy elnéztem, nem csak mi zarándokoltunk kifejezetten a pávák etetése céljából Te Haruhi Bay-be. Mindeközben a pukekók sértődötten hőzöngenek a háttérben, de hiába, ők ugyan nem jönnek közelebb, még ha el is esnek a finom falatoktól emiatt. Van bennük tartás, na.

Ugyanakkor pávát sem sikerült eddig ilyen közelről fotóznom. Nézzétek ezt a csodás mintázatot...

Fészkes betvek

Ma megismerkedünk egy újkeletű madarász fogalommal, ami nem más, mint a typenesting, avagy betűfészkelés (új szó!).


A jelenség hátterében az a filozófikus kérdés húzódik meg, hogy van-e olyan betűtípus, amit a madarak szívesebben használnak?

Osztályfénykép

Bemutatkoznak a Pukekó Akadémia 2008/2009-es tanévének végzősei.

Sün! Sün!

A sün, bármily szende is a tekintete, egy felettébb veszélyes állat. Ez a megjelenése és környezeti hatása közötti óriási ellentmondás juttatta nemrégiben a magyar online világ csúcsára is. De ne térjünk el a témától...


A napokban találtam a helyi sajtóban a Szúrós problémára leltünk című hírmorzsát, amit a sün közkedveltsége és a cikk közölte érdekes adatok miatt úgy gondoltam, megéri lefordítanom. Íme:

A szerény sün foglalta el az első számú megőrzésellenes közellenség címet az Aoraki (Mt. Cook) Nemzeti Park közelében.

Az elmúlt négy év során egy a Tasmán folyómeder 20000 hektáros területéről begyűjtött 5029 ragadozó több, mint fele sün volt.

"Nagyon alábecsüljük őket," mondta Dan Nelson, a DOC biodiverzitás programjának menedzsere.

"Meglehet, sokkal könnyebben csapdába csalhatóak, de ehhez az is hozzátartozik, hogy még több van belőlük a vadonban."

Ezek a meglepően alkalmazkodó teremtmények, akik Új-Zélandra a XIX. század végén lettek betelepítve, a tengerszint feletti 1000 méteres magasságokon is megtalálhatóak. (Természetesen nem a levegőben, szerk.)

Nelson elmondása szerint a tüskés teremtmények madártojást is esznek, de arról nem tudni, hogy madárfiókákat is rabolnának.

Az étrendjükön weta (őshonos tücsökféle), bogarak, szöcskék, sőt, még gyíkok is szerepelnek.

A Landcare Research által 2003-ban kiadott két és fél éves tanulmány már felhívta a figyelmet arra, hogy csak a hermelinek, menyétek és oposszumok kapnak figyelmet, mint ragadozók.

"Ezek olyanok, mint a símaszkos rosszfiúk a bankrablásokban," fogalmazta meg Dr Chris Jones, a Landcare Research tudósa.

"Mindeközben, a sünök a háttérben szép csöndben kipakolják a széfet."

A 745000 dolláros Tasman Valley csapda program, amely az ötéves időtartamának negyedik événél jár, egy "szárazföldi sziget" kialakítását tűzte ki céljául, hogy megvédhesse a folyómeder élővilágát.

A völgyben mérgeket nem alkalmaznak.

Hozzávetőleg 1100 csapdát helyeztek el a Whale Stream-től egész a nemzeti parkig. A sünök és hermelinek a csapdába csalt ragadozók 75%-át tették ki.

A vadmacskák nagyobb arányban voltak jelen, mint az oposszumok vagy a menyétek.

A csapdák sikerét a folyómedrekben az őshonos madarak szaporodásában mérik.

Ebben az idényben, a ritka ferdecsőrű lile (Anarhynchus frontalis, wrybill) 100%-os sikerrel költötte ki tojásait a Tasmán folyómederben, s csak egyetlen Maori lile (Charadrius bicinctus, banded dotterel) fészek esett a ragadozók áldozatául.

Pukekók a kertben

Amennyire helyesen tud mutatni egy földbe szúrható kerámiából vagy épp fából formált pukekó a kertben, olyannyira nem kedvelik az igazi madarak csapatos látogatását a profi kertészek.


Lássuk be, egy alapvetően mindenevő, jó étvággyal ellátott, kiváncsi madár komoly károkat okozhat a veteményesben, akár szeretjük magát a madarat (mi igen), akár nem (ilyenről is tudok).

Tibor kérdezte tőlem nemrégiben, hogy miként lehet a pukekókat a kert határain kívül tartani, én meg pont nem tudtam a választ, mert engem az ellenkezője érdekel, de azért megkérdeztem egy a témában szakértőnek számító kiwi barátunkat.

Betsy, aki organikus (bio, ha úgy jobban tetszik) kertészettel foglalkozik, sokat tudott mesélni a pukekók, khm, kertkultúrájáról. Megfigyelései szerint a pukekó egyik kedvenc növénye a répa. A finom gyökerek után kutatva madaraink átnézik az egész kertet, ha találnak, kihúzzák (ilyent már láttam, külső szemlélőként felettébb muris, ahogy megfogja a csőrével, majd erőteljes mozdulatokkal kitépi a földből a gyökeret) és lábukkal, mintha a kezük lenne, a zsákmányt fogva elcsócsálják azt.

A gond még nem is igazán itt kezdődik, hanem ott, amikor a pukekó kiváncsisága tanulni nem akarással vegyül. Amikor elfogyott a répa, akkor nekilát a brokkolinak is, kihúzza, megnézi, hátha a brokkoli növény alatt is van répa, pedig, jé, nincs. De talán a másik brokkoli alatt... ésígytovább, a veteményes kert túlsó végéig.

Természetesen nem csak a répát kedveli a szárnyas, így a krumplit és a kumarát is megvámolja, egyszerűen azért, mert finom. Ha viszont a pukekónak van gyengéje, az a csemege kukorica, amiért bármire képes.

Amíg a brokkoli példájából kiderül, hogy a pukekó nem akar tanulni, addig a csemege kukorica esetében végtelen kreativitást tanúsít, már ami a hozzájutást illeti. Egy kerítés nem akadály, egy magasabb kerítés sem, ha pedig körbe van zárva a kukorica, akkor kerítést bont, így vagy úgy, a kukorica nem menekülhet.

És itt van a kínálkozó lehetőség: kukoricával ketrecbe lehet csalni a kiváncsi madarat, majd a ketrecben nehézkesen pokróccal letakarni, s ha kicsit lenyugodott, akkor óvatosan a lábánál megfogni, de úgy, hogy a csőrét se tudja használni közben (vigyázat, a madár nem rest csípni, rúgni, ha tud). Miután gúzsba lett kötve (a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérjük forduljon állatorvosához, madarászához), jó messzire el lehet vinni és a vadonban (lehetőleg valami lápos részen, mert azt szeretik) elereszteni. Fontos, hogy minél messzebbre vigyük, mert közelről (ami akár tizen kilométer is lehet) gond nélkül visszatalál.

Hozzánk hasonlóan a madarak sem rajonganak az erős zajokért (fűnyírás, építkezés idején nem mentek kertészkedi a madarak), de a kergetésükre trenírozott kutya jelenlétét sem kedvelik érthető okokból, ahogyan mi sem. Egyéb hosszútávú humánus megoldás nem nagyon akad ("no silver bullet", ahogy az angol játszana a szavakkal), mert a pukekók kitartóak és az amúgy csak békésen éldegélő emberektől eltérően tényleges, totális világuralomra törnek.

Helyzetjelentés

Már megint eltelt egy hét anélkül, hogy írtam volna bármiről is. Pedig téma az van bőven, csak megint más köti le a figyelmem, nem a blogolás.

De hogy addig se unatkozzatok, amíg jön az ihletem, nézegessetek sok szép élővilág képet és videót például az Arkive.Org oldalán.


Nekem például nagy kedvencem az, amelyiken kokakó csibéket, vagy épp kakapót láthatunk.

Kellemes időtöltést!

Színek tengere

Tegnap délután megjelentek az új-zélandi Április első igazi jelei az égen egy rövidke szivárvány formájában. Tavaly Április elsején lepett meg minket az ég egy csodával, majd a hó közepére egyértelművé vált, hogy itt Áprilisban szivárványszezon van.


Idén nagyon úgy tűnik valamivel hamarabb érkeztek a szivárványok. Ez amolyan ambivalens érzés, egyik szemünk nevet, a másik sír, ahogyan az ég is egyszerre napos és esős is. Vége a nyárnak, kezdődik a hideg évszak, de a több eső a szürke felhőket ellensúlyozandó több színt is hoz, szivárványok és mélyzöld, sűrű vegetáció formájában.


Ma reggel pedig láthattam a szivárvány végét is, ahogyan a tengerből kiemelkedik. Jól meg is jegyeztem a helyet, ott kell legyen a tengerfenéken egy arannyal teli fazék is, majd alkalomadtán megkeressük.

Kert update

A legutóbbi kertes bejegyzésem óta eltelt bő három hónap, lássuk mire jutottunk közben.

A szürke- és sárgaagyagos földet tizenzsák kávézaccal próbáltam fellazítani, ami úgy néz ki, sikerült, legalábbis mostmár nem áll össze nagy tömbökbe a felásott föld az eső után. Ellenben enyhén penészes kávészaga van, ami azért lehet, mert a vízelvezető tulajdonsága még mindig nem tökéletes. Talán homokot kellene még hozzákeverni, az segítene.

A zsíros termőtalaj az még alakulóban van, a komposztkukacok dolgoznak rajta, tudom, mert amikor a konyhai szerves maradékot adagolom nekik, akkor hallom ahogy cuppogva csámcsognak. Ellenben egyelőre teljesen kész föld még nincs, csak folyékony tápoldat, az viszont literszámra.

Immától időközben kaptam néhány tő agávét, ezek szépen beilleszkedtek, bár az agávé pont nem arról híres, hogy a talajminőség miatt panaszkodna. Két tő levendula is napozik a kertvégében, de egyelőre ennyiben ki is merült a kiültetett növények listája.

Az el nem ajándékozott paradicsomtövek szépen megerősödtek egy arra alkalmas cserépben, mostanra kezdenek is beérni a kis paradicsom bogyók. A bazsalikom is egyre több levelet hoz.

Emellett magról nevelve és szárat hajtatva próbálkoztam még többféle növénnyel is, eleddig vegyes sikerrel.


Pappitó kertjéből feijoa, oleander, hibiszkusz és még két másik kitudjamilyen szárat hoztam, de csak az oleander és a hibiszkusz volt hajlandó gyökerezni, ellenben ez utóbbi eközben négy gyönyörű virágot is hozott. Adriék majoranna bokráról többször is szakajtottam hajtást, ezek közül egyetlen kezdett csak gyökerezni, de az legalább erősen. Egy árokszélről tépett hortenzia hasonlóképp cselekedett.

A kertészetben beszerzett citromcsemete eközben a nyáriszünet befejeztével erős virágzásba kezdett, úgyhogy most majd tápolhatom, hogy legyen finom saját citromunk a télen. Szintén a kertészetben talált ránk egy lilavirágú őshonos cserje, ami az eredeti méretének mostanra duplája és folyamatosan hozza a szépséges virágait. Hiába, a kertészet az kertészet...


Mindezek mellett magról próbáltam sikertelenül csíráztatni rutát, nikau pálmát, licsit és még számos egyéb növényt. Azért akadt sikeres próbálkozás is, így két avokádó, két kowhai, két harakeke és két lótusz is úgy döntött, hogy ad nekem esélyt a felnevelésükre.

Mindezen sikereken felbátorodva trademe-n rendeltem frangipani (plumeria) magot is, valamint folytatom az őshonos növények (lassan érik a pohutukawa is) magjainak begyűjtését és csíráztatását, elvégre minden kihajtott mag újabb sikert, újabb szép növényt jelent.

Mindent összevetve azt kell mondjam, hogy lassan, de biztos lépésekkel haladunk a szép zöld kert irányába.

Tömegétkeztetés

Az egyik pukekó etetésünk alkalmával tizennéhány szárnyas gyűlt össze, hogy mind kivegye részét az aznapi zabpehely ellátmányból.

Ez akkor már tömegétkeztetésnek számít?

Hosszú alvások éjszakája

Holnap Április első Vasárnapja, ezért hajnalban Új-Zéland átáll a téli időszámításra, így egy órával többet lehet alukálni. Cserébe pedig megint lehet hosszasan törni a kobakunkat azon, hogy akkor most hol hány óra van, miért pont annyi, és hogy mi értelme van megintcsak megkavarni az egészet.

A téli-nyári időszámításnak nincs köze a tavaszi-őszi napéjegyenlőséghez, hacsak nem az, hogy az átállások nagyjából a napéjegyenlőségek környékére esnek. Az utóbbi egy csillagászati fogalom, míg az előbbi egy emberalkotta borzalom, amit a nagyokosok (tuti brit tudósok lehettek, ki más) azért találtak ki, hogy a napkelte mindennapi tevékenységeket szabályozó hatásától elszokott urbánus népek a rövidebb napokon is napkelte környékén ébredjenek, ha be akarnak érni munkakezdésre, ezzel elvileg energiát spórolva meg. Hogy miként, az nekem nem világos, de biztos nagyon kapkodva kellett pótcselekedni a hetvenes évek olajválsága idején, így nem volt idő végiggondolni a dolgot.

Természetesen a kockázatok és mellékhatások később jelentkeztek, így (gondolom szintén brit tudósok) azóta megállapították, hogy az átállások komoly veszteséget okoznak a gazdaságnak, sőt, balesetekért is felelősek, mivel az embereket a hiányzó vagy épp extra óra kizökkenti napi ritmusukból, ezáltal könnyebben hibáznak.

Tavaly aztán újabb kisérletbe kezdtek, ezúttal az USÁkok, hogy ha hamarabb kezdődik a nyári időszámítás és tovább tart, annak milyen hatása lesz az energiafogyasztásra. Kiderült, hogy az égvilágon semmilyen. Ellenben komoly összegekbe és nem kevés bosszankodásba került az informatikai rendszerek frissítése, hogy azok is tudjanak a változásról.

Az a tény pedig nem segít, hogy a Földünk egy északi és egy déli féltekéből áll, amelyeken pont fordítva vannak az évszakok (ez megint csillagászati jelenség, ugye a Föld forgástengelyének a Nap körüli pályája síkjával bezárt szöge miatt a két féltekén eltérő mennyiségű a napos órák száma), mivel így Új-Zéland és például Európa között háromféle időzóna eltérés is kialakulhat, ugye alapból 11 óra, ami attól függően 10 és 12 között alakul, hogy épp hol van tél vagy nyár.

El van ez rontva valahol nagyon, de ha jobban belegondolunk, ez is csak egy elfuserált korrekció az amúgy is totálisan zavaros naptárrendszerben (ami tele van 28-31 napos hónapokkal, szökőévekkel és egyéb a természet ritmusát nem éppen zökkenőmentesen követő jelenségekkel). Aztán csak ne csodálkozzunk, ha késve ér a nép a munkába...

Egy okosságot viszont tanultam ma az angoloktól (szerintem mondjuk ezt pont nem a brit tudósok találták ki), ez pedig egy szójáték, amivel könnyen emlékezni lehet arra, hogy mikor merre kell állítani az órát.

"Spring forward, fall back", mondja az angol, amit a magyar csak akkor ért meg, ha tudja, hogy a spring szó az tavaszt is jelent, meg rugót, ugrást is, míg a fall az éppen annyira ősz is, mint esés, tehát tavasszal szökken, ősszel pedig lemarad.

Mármint az óra. Minden más járja tovább a saját útját.

A Kacsa

Pusztán a véletlen műve, hogy a trademe kínálatát böngészve ráleltem erre a csodás - állítólag dél-amerikai eredetű - agyag-zománc kacsára. Egy biztos, így, hogy túlélte a postát Queenstown környékéről Aucklandig, már a mi lakásunkat ékíti színes, mintás tollazatával.


Ugye, milyen helyes jószág?

Shakespear Park

Itt lakunk a Shakespear Regional Park tőszomszédságában, számtalanszor ugrottunk már át madárlesni, sétálni, kirándulni, pukekót etetni, vagy épp csak kikapcsolódni, de szégyen szemre eddig nem írtam róla, amit most pótolni szeretnék.

A Shakespear Park a Whangaparaoa félsziget csúcsán, Auckland belvárosából autóval úgy 50 km-re található, de még menetrendszerinti busz is jár ide. Szoktuk is látni, ahogy a végállomáson várakozva a buszsofőr a füves tengerparton nyújtózik egyet.


A park mindjárt több, jellegében más és más tengerparttal szolgál. Army Bay például homokos-sziklás, csónakok vízre eresztésére kiválóan alkalmas, Okoromai Bay inkább agyagos-kagylós, ideális terep a szedd magad barbekjúzásra, míg Te Haruhi Bay fehérhomokos, sekély partja a fürdőzők és kite-osok nagy kedvence. Mindhárom part autóval is elérhető, gyönyörűen karbantartott, füves, árnyékadó fákkal tűzdelt, míg a kitaposott utakat kevésbé kedvelőknek van itt egy sziklás, csak gyalogosan megközelíthető partszakasz is, Pink Beach néven.

A park területe egyben farmként is üzemel, így ne lepődjünk meg a birkák és tehenek láttán, akikre a kerítések és a pukekók vigyáznak csak, ellenben a gyepet kiválóan karbantartják.

A legelőkön kívül van itt még sósmocsár, édesvizű (kacsaúszta)tó, fás-bokros részek, sőt, még esőerdő is, patakkal meg vízeséssel, ahogy azt kell. A vízesésnél sötétben még világító kukacokat (titiwai, arachnocampa luminosa, ahogy tetszik) is lehet látni.

Az élővilág változatosságáról a rágcsálókontroll és a fokozatosan helyreállítás gondoskodik, így az őshonos növényfajok közt őshonos madarakra is nagy számban lelhetünk. Pukekók minden mennyiségben van, piwakawaka, kereru, tui, rozella szintén sokan, de még kakariki és korimako is akad néhány. Te Haruhi Bay-ben pávák is laknak, a tengerpartokon pedig kormoránt, csigaforgatót és gólyatöcst (pied stilt) lehet rendszeresen megfigyelni.


A kirándulni vágyókat a parkot keresztül-kasul átjáró túraútvonalak segítik, melyek közül a leghosszabb kb 12 km-es, dimbesdombos terepen. Nekünk nagy kedvencünk a sósmocsáron keresztül vezető szakasz, ami két füves partot köt össze, s ahol mindig sok szép madárral találkozunk.


A park kellős közepén, a domb tetején van egy kilátó, ahonnan teljes körpanorámán legeltethetjük szemeinket. A közvetlen közelben a legelő birkák, tehenek és pukekók, majd a park csodás tengerpartjai, a Whangaparaoa félsziget. Kicsit távolabbra tekintve ott kéklik (felhős időben szürkéllik) a Hauraki öböl a szigeteivel együtt. Tiritiri Matangi mindjárt egy karnyújtásnyira, a jellegzetes formájú Rangitoto, valamint a szintén jellegzetes Auckland belváros kicsit távolabb, míg Little Barrier és Great Barrier Island, valamint a Coromandel félsziget a messzeség ködébe vesznek, de körvonalaik jól kivehetőek.

Természetesen a parkból az Auckland-i Regionális Tanács gondozta parkoknál megszokott képkeret sem hiányozhat.


A park történetével nem untatnék senkit, ellenben a park jövője talán pont érdekes is lehet. Ha lehet hinni a SOSSI betűjelű társaság híreszteléseinek, akkor a parkot még idén elkerítik egy rágcsálók elleni speckó kerítéssel, jövőre pedig egy jó fél évre le lesz zárva levegőből végzett rágcsálóirtás utóhatásai miatt. Onnantól kezdve viszont a félszigetcsúcs a közeli Tiritiri Matangi madárrezervátum sziget élővilágából fog "kölcsönözni", s jó eséllyel fognak megsokasodni az amúgy veszélyeztetett új-zélandi madárfajok, mint a kakariki (kecskepapagáj), a korimako (harangmadár), a kereru (maori galamb), a toutouwai (cinegelégykapó) és társai.


Sőt, idővel kiwit is telepítenek az addigra egyre gyarapodó erdőkbe, mindezt úgy, hogy a park és a kemping továbbra is szabadon látogatható lesz. Már nagyon várom...