Lent és fent

Valamiért sokan azt gondolják, hogy külföldre költözni az milyen pofonegyszerű dolog. Csak fogod magad, oszt mész. Na ja. Amikor például meséltük egy ismerősünknek (barátnak épp nem mondanám egyébként), hogy Új-Zélandon voltunk nyaralni, egyből rávágta, hogy "és onnan minek jöttetek vissza?", utalva arra, hogy épeszű ember nem jönne el onnan, ha már egyszer eljutott oda.

Sokáig én is azt hittem, hogy tényleg csak egy döntés kérdése az egész. Aztán csak miután döntöttünk, kezdem látni, hogy mennyire bonyolult is valójában. Azt tudjuk, hogy kell a változás, mert nem sok értelme látszik a jelenlegi formának (részleteket szándékosan nem írok, az mindenkinek úgyis van saját), viszont az érem másik oldalán ott van, hogy akármennyire is fárasztó, kimerítő vagy épp idegesítő, mégiscsak hozzánőtt az emberhez környezete (értsd: barátok, ismerősök, munkahely), és innentől a változás az már egy szakadással jár, ami meg, hát, fájni is tud, mint ahogy az a szakadásokkal szokik lenni. És ilyenkor az ember elbizonytalanodik, hogy tényleg fel akarja-e forgatni a saját és valamennyire környezete életét is.

Tudom, mert olvastam róla, meg azért valamennyi empátia is kifejlődött már bennem az idők során, hogy ez az érzelmi hullámvasút a folyamat természetes velejárója, mégis lenyomott, és nem hagyott békén. Na ilyenkor jó beszélgetni. Barátokkal, ismerősökkel, kolegákkal, vagy épp bárkivel. Na jó, bárkivel azért nem, de a beszélgetés során akaratlanul is újra végigelemzed a helyzeted, és kibeszéled magadból a kétségeidet. A végén pedig újra látszik, teljes pompájában, maga a Döntés, amit már régesrég meghoztál, és újult erővel várod, hogy mikor vághatsz bele a nagy kalandba.