2007. július 25., szerda

A Kea

A Milford Sound-i csodálatos utazásunk során mesélt érdekes történeteket a buszsofőrünk Új-Zéland egyik legkülönlegesebb madaráról, a Keáról. Ennek a papagájféle madárnak messze földön híres az intelligenciája, mindamellett, vagy épp pont annak által, rendkívül játékos a természete. A legjobb sztori, amit eddig hallottam róla az egy a Milford Track-en túrázó kisebb csoport története volt. Egyik este, három pár túrabakancsot a sátor előtt hagytak száradni, ám az éjszaka folyamán ott járt egy Kea, aki úgy gondolta, hogy megvicceli a főhőseinket, és mindhárom pár cipőből csak a jobbosokat megfogta, és jó magasra felakasztotta a környező fákra. Majd megült egy fán, és reggel a pórul járt főhőseinket még jól körbe is röhögte. Én meg kifejezetten kedvelem a rosszcsont, kelletlenkedő madarakat, így több se kellett, hogy megkedveljem a Keát. Lássuk akkor a tollas tényeket:

A Déli Alpok erdővonala felett Új-Zéland Déli Szigetének kiterjedt bozótos, cserjés, sziklás, zsombékos területek vannak, igen meredekek és nehéz rajtuk átkelni. Az egész régió kegyetlen hegyi klímának van kitéve, hó és zord szelek látogatják télen, pára és szél nyáron. Itt, valamint a bükkerdők felső határán él a Kea, a világ egyetlen hegyi papagája, aki a legfejlettebb majmokat is megszégyenítő intelligenciával büszkélkedhet.

A Kea legendák hőse lett, nem csak Phillip Temple csodás könyveiben, de azok emlékezetében is, akik egyszer már kapcsolatba kerültek ezzel a nem mindennapi madárral, a hegyek bohócával, vagy vészjóslóbb nevén, a szárnyas farkassal.

Tavasszal a Kea hegyi százszorszépeket ás elő a havasi legelőkön, vagy a hóbuckák határán és a sziklák körül kutat alacsonynövésű növények és kisebb bogarak után. Nyáron az alpesi bozótosban keresgélnek gyümölcsöt, magvakat és virágokat. Ősszel a bükkerdőkben tanyáznak, rügyeket, leveleket és csonthéjas gyümölcsöket esznek. A tél a legkegyetlenebb időszak számukra, amikor sokuk éhenhal. Állati zsír után kutatva darabokra szaggatják a tetemeket, hogy megegyék a húst és a belső szerveket.

A Keák egy kis közössége egy elhagyatott völgyben kísért, ahol a hegyek meredeken futnak a tengerig, és ahol a fekete vészmadarak, a "bárány madarak" is fészkelnek. A kifejlett madarakat nem látni egész nap, mert a tengeren halásznak, de éjszaka visszatérnek a fiókáikhoz a sziklákat környező pázsitba ásott fészek-lukaikba. A pufók fiókák négy hónapos korukra olyan jól tápláltak a félig megemésztett halaktól, amiket szüleik hoztak, hogy vastagon hájasok, és jópár font a súlyuk. A helyiek nagy számban gyűjtötték be őket. Nemkülönben a Keák.

A Kea végigoson a viharmadarak fészek-lyukainak környékén, egyszer-egyszer lehajolva hallgatózva. A viharmadár fiókák csöndben kuporognak a fészkekben, de esetenként csipognak egy kicsit. A Kea erre vár csak, és már el is kezd ásni. A csőrét csákányként használva a a fészek bejárata körüli földet félretúrja, így jut be a fészekbe. A bárány-madár sem teljesen védtelen azért, halolajat tud fröcskölni a Kea arcába. A csákányként nagyon hatásos csőr azonban ekkor kampóvá alakul, és darabokra tépi a kis viharmadarat.

A Keának ez a gyilkos viselkedése, és azon hajlama, hogy merinó juhokat támadjon meg magas vidékeken, tette oly ellentmondásossá e madarat, és vezetett az üldöztetéséhez, amelynek során legalább 150,000 madarat mészároltak le az elmúlt 130 évben. A viselkedéskutatók több, mint egy évszázadon át vitatkoztak e madár jelleméről, de a legfrissebb kutatások új fényt vetettek a madár különleges viselkedésre és történetre.

A papagájok Nestor nemzetsége három tagjának, a Keának, a barna unokatestvérének, a Kakának, és közeli rokonuknak, a Norfolk Szigeti Kakának, a közös őse feltehetőleg Ausztráliából származik. Az ős-Nestor hozzávetőleg 20 millió éve érkezhetett Új-Zélandra. A Pleisztocént követő klímaváltozással és kisebb szigetekre szakadással két különálló faj fejlődött ki. A békésebb északon kifejlődött faj lett a Kaka, amely a gyümölcsre és nektárra specializálódott, míg a déli, sokkal kegyetlenebb, bükkerdők uralta környezetben élő faj lett a Kea, amely olyan viselkedési stratégiákat és táplálkozási szokásokat fejlesztett ki, amellyel a jég hátán is meg tudott élni. Ott maradt hát a szélsőséges lakhelyen a Kea, e szokatlan faj, minden bizonnyal a nagy sast és más ragadozókat a maradékokért követve, és milliónyi itt költő viharmadár életét megkeserítve, mígnem az emberek első hulláma meg nem érkezett.

Amikor az emberek az erdőket felégették, a Moákat a kihalásig vadászták, és a polinéziai patkányok gyakorlatilag kiszorították a viharmadarakat a szigetről, a Keák más táplálékforrásra álltak át. Általános étrendűként elég jól ellenáltak azoknak a környezeti változásoknak, amelyek sok másik madárfajt a kihalásba sodortak.

Az emberek második hulláma a Keák számára kedvező fordulatot hozott. Amíg a Kaka populáció hanyatlásnak indult a bozótos növényzet felégetésével, a Kea populáció erős növekedésnek eredt az európai telepesek megérkeztével, és a magasabb vidéken való megtelepedésükkel az 1840-50-es években. Amikor a birkák elkezdtek hullani a hómezőkön, a Keák felfedezték e bőséges megélhetést, mint dögevők, sőt, még az élő birkákat is megtámadtak. Számuk drámai növekedésnek indult. A környezet ilyen mértékű megváltozása iránti alkalmazkodóképességük, és az új lehetőségek felismerése a Keát szinte az összes, szigeten élő fajtól megkülönbözteti.

Az alkalmazkodás és túlélés ezen képességének titka a Kea szociális szervezettségében és játékosságában rejlik. A prérifarkasokhoz, varjakhoz és embererekhez hasonlóan, a Keák "nyitott programmal" rendelkező állatok, akiknek kivételes képességük van a tanulásra és az új megoldások keresésére bármilyen szembejövő problémák leküzdésében. A környezetükben lévő tárgyak felfedezése és átalakítása által a Keák fejlődése inkább az egyéni, mint a szociális tanulás irányába fejlődött. A Keáknál gyakorlatilag kifejlődött a játék képessége, mivel egyedül a játékosság által tudták elérni a szükséges rugalmassági szintet. Merészségét, destruktív hajlamát és kíváncsiságát a játék megnyilvánulásainak tekintik a tudósok.

A Kea egész 1986-ig nem állt teljes védelem alatt, amikor a magas vidékek farmereit rábírták, hogy adják fel törvény adta jogaikat a Keák vadászatára, cserébe a kormányzati ügynökségek kivizsgálnak minden Kea által elkövetett bárányok elleni támadást, és eltávolítják a problémás madarakat. A sípályákat üzemeltetőket pedig arra ösztönzik, hogy a felszerelésüket olyan erősre tervezzék, ami ellenáll a Kea erős csőrének. Ily módon megtanulhatunk együttélni a vadvilággal, és életteret biztosítani neki.

Nincsenek megjegyzések: