Az éjszakai járaton többé-kevésbé sikerült aludni, amikor pedig nem akart álom jönni a szememre, olyankor belebámultam az éj koromfekete sötétjébe, amit a csillagok halványan pislákoló fényei és a holdfénnyel átitatott tengervíz és bárányfelhők ezüstös lumineszcenciája tudott csak megtörni.
Ilyenkor rendre előjöttek az űrrel, az ürességgel kapcsolatos érzések. Mert az a távoli üresség ott kint, az ablakon túl nagyon is emlékeztetett valamiféle belső űrre is.
Ürességre, amit talán csak az okoz, hogy végre elértük az idestova másfél éve kitűzött céljainkat, s az így felszabaduló helyet újabb terveknek, céloknak még nem volt ideje kitölteni. De lehet, hogy annál több, nem tudom. Furcsa érzés, na!
Aztán fokozatosan pirkadni kezdett, egyre szebb színek kezdtek kibontakozni kelet felé az ég alján, míg végül a nap is megmutatta az arcát, élénk narancssárgára festve mindent, ami az útjába került. Például a világjáró kiwimadarunkat is.
2008. november 17., hétfő
Amikor az űr azúr
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
Steak (a mi kiwink, így néz ki ő is, de nincs pólója) üdvözli innen a polcról a tiétekét. Talán az az ürességérzet nem más, mint az izgalom előtti néhány még nyugodt órácska, mert aztán hirtelen szíven üt, hogy - hoppá...!
A legjobbakat.
Winnie, az én kiwim (és egyben a Turulkiwi Bootscooters Linedance Club totemállata) szintén üdvözli a többieket.
Úgy látszik, az infantilizmus fertőz. Lehet, hogy nemsokára gyilkos szóvicceket is mondok majd?
Mihelyt repülőre szállsz NZ felé, garantálom. Vagy amikor aggódni kezdesz, hogy Winnie-nek lesz-e az ablak mellett helye, vagy ha nem, ki fog-e látni a hátitatyóból.
Nincs megállás ;-)
Megjegyzés küldése