Interjú

Néhányan már tudtatok róla, hogy a múlt héten komoly előrelépés történt a vízumkérelmünk ügyében, amiről csak babona okán nem írtam ide eddig, de most, hogy magunk mögött tudjuk ezt is, végre megemlékezhetek róla.

Történt ugyanis, hogy még múlt hét kedden hirtelen jelentkezett a bevándorlási hivatal, hogy sikerült ellenőrizniük az összes dokumentumunkat, így már csak a személyes interjú van hátra.

Az interjúra egyébként esetünkben azért van szűkség, mert a residency permit-ért konkrét állásajánlat nélkül folyamodtunk, ezért a hivatal meg akart győződni arról, hogy mi alkalmasak leszünk a beilleszkedésre, beleértve azt is, hogy találunk magunknak munkát. Az interjú egyben az utolsó az ellenőrzendők sorában, így ezt követően már tényleg csak a döntés van hátra, ami a skilled migrant kategóriában háromféle lehet:
1. a kérelmet elutasítják,
2. egy speciális work-to-residence formában kapunk egy open work permitet, amivel 9 hónapon belül kell találni egy megfelelő állást, s abban 3 hónapot legalább megmaradni, amivel már lehet is kérelmezni a residency permitet, valamint
3. hogy mindjárt residency permitet kapunk, amely esetben 6 hónapunk van arra, hogy beküldjük az útlevelünket pecsételésre, az várhatóan 2 hét alatt elintéződik náluk, majd a pecsét megszáradását követő 12 hónapon belül lehet megkezdeni az új-zélandi tartózkodásunkat (természetesen az itt már rajtunk múlna, hogy ezen belül mikor van kedvünk menni).

Visszatérve a múlt heti eseményekre, az ügyintéző néni megkérdezte, hogy tudunk-e Londonba fáradni az interjú erejéig, mi meg mondtuk, hogy igen (egyéb esetben várhattunk volna, míg a néninek megszervezik, hogy Budapestre jöjjön), úgyhogy gyorsan beszereztünk két fapados jegyet (most utaztam először fapadossal, és kész átverés, mert nem is fából vannak az ülések!!), és már húztuk (izé, a repülő húzta) is a csíkot a ködös Albionba, ahol amúgy most épp hétágra süt a nap.

Az interjúra ma szépen befáradtunk a New Zealand House-ba, ami félúton van a Piccadily Circus és a Trafalgar Square között, ahol fogadott minket a kedves ügyintéző hölgy, s felkísért egy interjú szobába, kávéval, ásványvízzel kínált minket, hogy oldja a hangulatot, s már az elején leszögezte, hogy nincs mit izgulni, csak rutin kérdéseket fog feltenni.

Az interjú természetesen angolul zajlott, s valóban sablon kérdések voltak neki szépen kinyomtatva néhány papírra, amikre egyben szorgosan jegyzetelte a válaszainkat is. A kérdések (amennyire vissza tudok emlékezni) sorrendben a következők voltak:
- miért akarunk elmenni Magyarországról?
- miért pont Új-Zélandra akarunk menni?
- miért pont most akarunk Új-Zélandra menni?
- mik a terveink, mikor akarunk menni?
- látunk-e valamilyen akadályt, ami még hátráltatná a terveinket?
- hogyan tervezek munkát keresni-találni odakinn?
- mit csinálok, ha nem sikerül munkát találni a szakmámban?
- látunk-e valamilyen akadályt, ami esetleg hátráltatja a munkakeresést?
- hova tervezünk költözni?
- vannak-e barátaink, ismerőseink? hogyan fogunk odakinn barátokra szert tenni?
- milyen hobbijaink vannak?
- mit szólnak a szüleink, otthonmaradó családtagjaink ahhoz, hogy megyünk?
- van-e bármilyen kérdésünk, észrevételünk?
Az interjúnk nem egész egy órát tartott, eközben a néni úgy négy oldalnyit jegyzetelt a válaszainkból, majd mondta, hogy végülis a válaszokat kiértékelve fogják meghozni a döntésüket. Az eredményeket illetően a néni kedves, de mégis hivatalos ügynökhöz illő pókerarcáról nem sokat tudtunk leolvasni, annyit viszont mondott, hogy két héten belül várhatunk döntést.

Ezek után most épp nincs más dolgunk, mint egy kicsit pihizni Londonban, aztán mostmár tényleg hamarosan megtudjuk mi lesz velünk.