Véres égbolt

Majdnem 300 méteres magasságával és masszív megjelenésével a Rangitoto vulkán nyugodtan mondhatjuk, hogy uralja az Auckland régió látképét. Ami emellett külön érdekessé teszi, az a fiatal kora: az Auckland-i vulkáni mező legfiatalabbjaként mindössze 600 éves, ami azt is jelenti, hogy az akkoriban már itt kolbászoló Maorik látták, ahogy egyik napról a másikra kinőtt a vízből. A vulkán neve, Rangitoto szó szerint véres égboltot jelent, ám nem a kitörés látványára utal, hanem a "Te Rangi i totongia a Tamatekapua" név rövidítése, ami pedig egy Maori törzsfőnök harci sérülésének történetét zengi el.

Mivel a vulkán ennyre fiatal, még remekül látszanak rajta a benépesedésének fázisai. A lávakő ugyanis alapból terméketlen, de hamar megkapaszkodnak rajta a zuzmók, amik - miután elhalnak - termőtalajt képeznek a kövek üregeiben. A napnak kitett, s emiatt igencsak felmelegedő kövek nem kedveznek a növényzetnek, így csak a legstrapabíróbbak tudnak gyökeret vetni itt. Ilyen például az igencsak tetszetős Pohutukawa. Nem meglepő módon ez a fafajta uralja a sziget erdeit, ami külön csodás tud lenni decemberben, virágzása idején, amikor a hegyoldal karmazsinvörösbe fordul.

A pohutukawa adta árnyékban, valamint ágainak biztonságában aztán további növényfajok is otthonra leltek, így a szűk 600 év alatt több, mint 200 féle növényfaj telepedett meg az eredetileg kietlen, holdbéli tájon, miközben a sziget különböző részein, gyakorlatilag egymás mellett ezek a fázisok egyszerre megfigyelhetőek.

A sziget növényvilágát majdnem tönkretették a még 1870 környékén a szomszédos szigetre betelepített, majd onnan átterjedő oposszumok és valabik. Ezeknek az ausztrál állatfajoknak van egy nagyon csúnya tulajdonságuk, mégpedig az, hogy csutkára rágnak minden zöldet. Na ez ellen tenni kellett valamit, s a project crimson keretében kb 250 000 kártevőt távolítottak el, ezzel gyakorlatilag megtisztítva a szigetet ezektől az ausztrál szerencsétlenségektől. Azóta pedig újra vörösbe borul a sziget minden karácsonykor.

A szigetre civilizációból összesen a kikötő jutott (ahova a Fullers nyomatja a katamaránjait Auckland belvárosából napjában többször), így célszerű vinni élelmet és vizet magunk számára. A víz már csak azért is fontos, mert egy melegebb napon a fekete lávakövek igencsak forrón tartják a levegőt...



A kikötőből a csúcsra a legegyenesebb út a Summit Track, amely egy lávakövek közt, Pohutukawa fák ritkás árnyékával takart, fokozatosan egyre meredekebb, jól kialakított, de azért bukdácsolós ösvény. A meredekebb részen már sűrű erdő takarja el a napot, ami nem is baj, mert ittenre már rendesen izzad az ember. A zenei aláfestésről itt már a tui, silvereye és piwakawaka madarak gondoskodnak.

A kráter sűrűn erdős, és hihetetlen nyugodt, csendes, amolyan magasztos látványt nyújt a kaptató végén. A kráter peremén körbevezető ösvény inkább kifelé ad kilátást, azt viszont bőven. Remekül látszik mekkora erdő veszi körbe a vulkáni kúpot, s az is, ahogy foltokban még mindig a csupasz lávaköveké a placc.

A csúcson persze ott lebzsel a sok turista, így ott nem sokat időztem. Ellenben egy kis kitérővel a fő csapásról a láva barlangokat lehet meglátogatni, ami bőven megéri, mert igen érdekes terep van ott: üregek, kisebb barlangok sora, sőt, egy folyosószerű, végigjárható barlang is. Azért ide zseblámpa nélkül nem célszerű bemenni, mert a talaj nem éppen sima.



A kikötő elég messze (majd egy órára) van a csúcstól, a komp meg elég ritkán jár, így nehéz belőni a túra hosszát. Szerencsére a kikötő közelében is van bőven érdekesség. A kowhai grove és a kidney fern glen szűk ösvényei kicsiny elvarázsolt vadonba visznek, ahol köröskörül sűrű növényzet van. Ráadásul a birka turisták mind csak a csúcsra akarnak feljutni, így ezeket a "mellékvágányokat" alig trampolják, amitől így megmarad azoknak a varázsa. A kidney fern (vesepáfrány?) pedig itt olyan szinten nőtte be az ösvény környékét, hogy élénkzöld, vese alakú levelei szőnyegként borítják a talajt, ameddig csak a szem ellát. Külön plusz, hogy közben minduntalan legyezőfarkú madárkák jönnek-mennek a környező ágakon.



A sok szép látnivaló közepette észre sem vettem az idő múlását, s pikpakk elment 4 óra, végig sétálással, aminek eddigre már kezdtem a hatását is érezni, így végül a kikötő közelében lógattam a lábam amíg a komp megérkezett.

Azt kell mondjam, hogy figyelembe véve a kompok menetrendjét és az ösvények összhosszát, a sziget praktikusan nem járható be egyetlen nap alatt, így érdemes inkább kényelmes tempóban egy kisebb részét bejárni csak egyszerre.

Szervusz Rangitoto, máskor is jövök...