Pukekókat etetni

A tegnapi hírek után muszáj volt elmenni megvigasztalni a környékbeli pukekókat egy kis kenyérrel. Az ilyen tevékenységekre pedig (egyik lelkes olvasónk, Renáta is megmondhatja) az egyik legalkalmasabb hely az Aucklandi Állatkert és a Közlekedési Múzeum tőszomszédságában lévő Western Springs park, amiben egymást érik a kisebb-nagyobb tavak, mocsarak és óriási füves placcok. Vigyázat, a zöld gyep tele van tekintélyes méretű - szintén zöld - libaszarral, tetszik nem beleülni fehér ruhában!

Szóval a közhelynek számító sirályok, kacsák és libák mellett - amelyek olyan számban vannak, hogy az már ijesztő tud lenni - itt még számos másik vizimadár is megtalálható, így például fekete hattyú, vizityúk, no meg kedvencünk, a pukekó.

Sőt, mivel a parkot sokan látogatják madáretetési céllal, a szárnyasok hozzászoktak az ember jelenlétéhez, így némelyik bátrabb pukekó egyenesen a kezünkből is elfogadott egy-egy darabka piritóst, no persze amint megszerezte, már sasszézott is hátrébb, hogy nyugodt körülmények közt el is fogyaszthassa. A többi madaraktól eltérően a pukekó a nagyobb falatokkal is könnyen elbánik: míg azok menekülnek vele a többi madár elől, a pukekó fél lábra áll, a másikkal stabilan megfogja a hamit, felemeli, és csőrével már aprítja is, egyenesen a begyébe.



Mindeközben, bár erősen borús volt az ég, sikerült mégis rendesen megégnünk, mert persze annak ellenére, hogy már hallottunk hasonlóról, mi az otthoni reflexre hallgatva nem kentük be magunkat napkrémmel, mondván, hogy nem is süt. Hát süt az, és csak a látható tartományban szűri a felhő, az UV sugarak akadálytalanul átjutnak érzékeny bőrünkig, mi meg most egy hétig lúzer überturistának fogunk látszani.