Szigetek delfines öble

Blogot írni azért jó, mert egy csomó jó arc embert meg lehet általa ismerni, sőt, olyan is van, hogy egy-egy rendszeres olvasónk gondol egyet, és elhív minket delfinekkel úszni Paihiába. Na, pont ez történt a hétvégén. Természetesen olvasónk kilétét nem fedem fel, mert nem közszereplő. A kis kirándulásról viszont nyugodtan tudok írni.

Szombat este indultunk Aucklandből fel északra, Bay of Islands-be, ami úgy három órára van autóval. A nap akkortájt ment lefele, amikor elhagytuk Auckland határát, ami azért volt jó, mert a legelős, zöldellő dombokat gyönyörű sárgás fénnyel világította meg, majd a kevés bárányfelhőt öltöztette narancsos-lilás színekbe.

Persze hamar be is sötétedett, így az út nagyobbik részéből leginkább csak az egyszer-egyszer az úton átszaladó oposszumokat láttuk. De volt egy gyöngyszem is, Kaiwaka településen ugyanis még mindig karácsony van, legalábbis otthagyták az izzókat végig a kis templom élein, így a sötétben amolyan kedves képeslap jelleget kapott.

Paihiába késő este értünk, hamar be is aludtunk, hogy másnap frissen mehessünk a delfinek elibe. Reggel kicsit ködös, hűvös idővel kezdtünk, de szép időt jósoltak, úgyhogy nem izgultunk, sőt, befizettünk egy egésznapos programra.

A delfinekkel úszás Új-Zélandon nem fogságban élő delfinek tapizását jelenti, hanem vadon élő delfinek természetes közegében történő meglátogatását. Ez persze azt is jelenti, hogy nem feltétlenül lehet találkozni velük, vagy épp úszni közöttük. Ezt mindig jól elmondják a szervezők, aztán mindig akad delfin.



Mi például egész hamar mindjárt három palackorrú delfinre leltünk, egyikük még gyerek volt, így velük ugyan nem úszhattunk, de ettől függetlenül nagyon murisak voltak, ahogy produkálták magukat a hajón ülőknek. A nap legviccesebb jelenete is itt volt: az egyik delfin egyszercsak függőlegesen felfele kinézett a vízből a hajó felé, mosolygós arccal, majd ugyanúgy visszabújt a víz alá. Mintha csak "kukucs, itt vagyok, fogj meg, ha tudsz"-t játszott volna velünk.

Ahogy innen továbbmentünk, sokáig nem sok minden akadt, majd egy kerek egyfős delfincsordába futottunk, amelyikre akkor hirtelen rászabadították mind a 18 elszánt "delfinekkelúszniakarok" embert. A delfin persze jól megszívatta a bátrakat, és miután tíz méterre tőlük nyomott egy-két piruettet, tovább is ált. Utána meg volt didergés a hajón, merthogy a nap épp egy felhő mögé bújt, a víz meg 21 fokos volt csak.

Ezután következett a szigetnézős program Urupukapukán. Itt elköltöttünk egy kellemes pikniket egy birkalegelő tetején, ahonnan be lehetett látni a környék legelős-susnyás részeit birkástul, pukekóstul.



Jóllakottan aztán egy nyugodt öbölbe mentünk kagylót szedni, végül húztunk vissza a katamaránhoz, ami már ment is tovább a "Hole in The Rock" nevű sziklaformációhoz. A hely, a nevéhez hűen egy sziklából, és egy azon lévő lukból áll. Az első, ami feltűnt, hogy itt csak úgy pezsgett a víz a nagyobb darab halaktól. Aztán jött a "kaland": a katamaránt átvezették a lukon. Hű meg hó. Ezután még körbekerültük a sziklát, egyre nagyobb halrajokat látva, mígnem előkerült egy Mako cápa is, pont annyi ideig, hogy még fényképezni is lehessen.



Végül szépen visszahajóztunk Paihiába, és már tekertünk is vissza Aucklandbe. Útközben mégegyszer megcsodáltuk a lemenő nap által pasztell lilás-narancsszínűre festett eget is.

Ugyanezen a napon Auckland-től ugyanolyan messze, csak a másik irányban, Mt Maunganui-ban egy felfújhatós műanyag kardszárnyú delfint aláztak le az igaziak, amikor minden ottlévő csodálatára beúsztak az öbölbe tüskés rájákért, merthogy a rája nekik fincsi ropogtatnivaló. Na, erről lemaradtunk, de attól még jó volt nekünk a tengeren.