Varjak

A tegnapi blogtémakör értékelésre mindjárt kaptam tőletek több visszajelzést is, amelyek egyikéből kiderült, hogy Immacolata fedőnevű kedves olvasóm is kedveli a varjakat, úgyhogy akkor rossz ember nem lehet. :) Egyben kiváncsi, hogy vannak-e varjak Új-Zélandon.

Nos, akkor mindjárt egy jó hírrel szolgálnék: igen, vannak, ha nem is sokan, és nem őshonosak. Személyes tapasztalat híján az ide vonatkozó madarász oldalon írottakra kell hagyatkozzak, így megint innen mazsoláztam.

A vetési varjút Nagy-Britanniából telepítették be Új-Zélandra 1862 és 1874 között, hogy a rovarokat és a telepesek honvágyát kordában tartsák. Ugyanakkor sok más ekkortájt behozott Európai madárfajjal ellentétben a varjak csak nagyon lassan terjedtek el. Az 1970-es évek vége fele is csak Hawke’s Bay, Manawatu, Dél-Wairarapa és Canterbury egyes részeire szorítkoztak.

A vetési varjak a diófás és vetőmagos területeket kedvelik. A bokros és erdős részeket kerülik, így nem jelentenek veszélyt az őshonos madarakra. Rovarokat, gilisztát és diót esznek, ám ha ezt nem találják, akkor nagy csapatokba verődve búzára, árpára, borsóra vagy babra is vetemednek.

A diótárolási szokásuk különösen érdekes. A megért diót leszedik a fáról és kicsit távolabb érintetlenül elássák nyitott kifutókon, fűcsomók közt, vagy göröngyös talajon. Ősszel visszatérnek, hogy megkeressék az eltárolt diót, amit egyik lábukkal a földön tartva lukat vésnek a kemény héjba, hogy a magot kiszedhessék.

Ezen intelligens madarak szociális szerveződése rendkívül összetett. A vetési varjak kedvelik egymás társaságát, nem csak közös étkezéskor, hanem párzáskor és a költés idején is. Késő Augusztus során magas nyárfák vagy fenyőfák tetején építenek fészket. Néhány méteres körzetben egymástól számos fészek is lehet, nagyobb varjúságok több száz fészekből is állhatnak. A fészek nagy, koszos, és gallyakból, levelekből, sárból készül, fűvel bélelve. A tojó költi ki a kékeszöld színű, barna foltos tojásokat, miközben a párja eteti.

Télvíz idején akár 5000, vagy még több madár is összegyűlhet, és akár 20 kilométert is repülhetnek éjszakánként a varjúságaikból, hogy együtt költsenek egy nagy, vagy régen létrehozott varjúságban, amit "parókiának" is neveznek. Reggelente aztán szétszélednek élelmet szerezni saját varjúságaik környékére.

A varjakat egyáltalán nem érdeklik Új-Zéland őshonos erdejei, és egy új területen első megjelenésükkor a szarkák általában el is zavarják őket.

Úgyhogy semmi pánik, varjak vannak, csak rájuk kel lelni. A leírás alapján pedig bízvást állíthatom, hogy kedvenceink az otthon megszokott viselkedési formát hozták magukkal.