A Kereru

A Kereru, vagy másik nevén az Új-Zélandi Galamb egy ritka vicces madár: galambféle létére meglehetősen nagyra sikeredett, ám az ágak közt repülve néha mintha nem lenne tisztában a méreteivel, úgy tör-zúz, mint elefánt a porcelánboltban. Máskor meg csak ül az ágon békésen, igazi Új-Zélandi módjára. Közben néha megereszt egy csöndes "ku" hangot, mintha csak az akarná jelezni, hogy "ja, tényleg szép időnk van".

A tollas tényeket pedig már csak azért is érdemes átnézni, mert van néhány igen ritka tulajdonsága ennek a helyi madárnak is.

A Kereru feje, nyaka, felső mellkasa és háta fénylő zöld, arany pettyekkel és bíbor fénnyel, hasa fehér, szeme, csőre és lábai karmazsinvörösek, összhatásában igazán csodálatos madár.

Az alacsonyan fekvő erdőségeket kedveli, amikben leginkább Tawa, Taraire és Puriri fák vannak, de mostanság látni lehet őket farmok bozótosabb részein és városi parkokban és kertekben is. A Kereru kedvenc eledelét egész évben a bogyók teszik ki - nyáron és ősszel a Puriri, ősztől télig a a Miro, téltől tavaszig pedig a Taraire. Karaka, Nikau, Kahikatea, vagy egyéb bogyók egészítik ki étrendjüket ahol előfordulnak. Késő télen, amikor alíg vannak bogyók, leveleken és hajtásokon vegetálnak.

Általában tavasszal és koranyáron fészkelnek, a párzásuk pedig látványos légibemutatóból áll, amelyen mindkét nem, de elsősorban a hímek képviseltetik magukat. A helyiek szerint e fura táncukat azért lejtik, mert megrészegülnek a Puriri bogyóktól.

Egyetlen tojást tojnak, ami jellegzetesen hosszúkás, keskeny és fehér. Mindkét szülő kotlik a 28 napos keltetési időszakban. A tojó éjszaka és délelőtt, a kakas pedig délután és este ül a tojáson.

A Császárpingvineket és a Flamingókat leszámítva a galambok és gerlék az egyetlen madárfaj, amelyik táplálékot termel a fiókáinak. A fiókáikat begy-tejjel, egy fehérjékben gazdag, túrószerű váladékkal etetik, amelyet a begyük fala termel. Kezdetben csak begy-tejet esznek, de ahogy a fiókák növekednek, a visszaöklendezett étel egyre nagyobb részét képezi az étrendjüknek.

Sok másik hosszú életű madárhoz hasonlóan a Kereru is lassan szaporodik. A Northland, a Hawkes öböl, és Marlborough környékén végzett tanulmányok azt mutatták ki, hogy a fiókák kevesebb, mint 15 százaléka éli meg a felnőttkort. Ha ez a hanyatlás folytatódik, a faj nem tudja fenntartani önmagát. Bár az élethelyeik csökkenése probléma, az igazi veszélyt a ragadozók, kiváltképp az emberek jelentik.

Megőrzésük különösen fontos, mert kulcsszerepet töltenek be az őshonos erdők újratelepítésében, mivel a Miro, Tawa, Karaka, Puriri és Taraire fák és bokrok magvai más madaraknak túl nagyok, így azt csak a Kereru tudja elszórni.

A Kereru általában csöndes madár, egész ijesztő tud lenni, amikor észreveszed, hogy az ágon, a sötét árnyékban csöndben üldögélve figyel téged egy galamb. Néha egy halk "ku"-t hallat, amit a tojó dürrögése követ a párját üdvözlő sziszegős füttyel egybekötve. A különböző Maori neveik, mint a kuku, kereru, kukupa mind a madár hangját utánozzák. Arról is híres, hogy szemerkélő esőben zuhanyozni szokott: lábaival egy ágba erősen kapaszkodva megfordul, hogy az eső a hasát érje.

A legtöbb madártól eltérően a galamboknak nem kell felemelniük a fejüket ivás közben ahhoz, hogy nyeljenek. Bogyók fogyasztása után igencsak megszomjaznak, amit a Maorik kihasználtak vadászat közben úgy, hogy a bogyót termő fák alá hurokcsapdával ellátott itatóedényeket tettek.

Látszólag egyáltalán nem félnek az embertől, vesztükre. Étrendjük szigorúan vegetáriánus, a mézevőkhöz hasonlóan még fiókáikat sem etetik rovarokkal. Békés, mint egy galamb, ahogy a mondás is tartja, és ahogyan a galamb a tisztaság és a béke jelképe, ők is hűségesek párjukhoz, védtelenek, kedvesek, és ártatlanok, mint egy ma született bárány.