A Tui

A Tuira először Waiheke szigetén lettem figyelmes, sőt, nehéz lett volna nem felfigyelni erre a született zenészre: be sem állt a szája egész idő alatt. Kinézete bohókás, olyan, mintha elegáns frakkba öltözött volna, a nyakánál pedig kitűrődött a fehér inge, ahogy kihúzta a mellkasát. A tollas tények sok szépet írnak e madárkáról, úgyhogy akkor nézzük is, mit tudhatunk róla:

A Tui az egyetlen őshonos madár, amelyik nem csak, hogy túlélte, de kifejezetten jól érezte magát az emberek megjelentével is ezeken a szigeteken. Nemzeti tudatunkba semmilyen más Új-Zélandi madárhoz foghatóan férkőztek be, még a Kiwit is lepipálva, akit manapság alig látunk vagy akár hallunk. A Tui hétköznapjaink belsőséges része lett, miközben annyi más madárfaj hanyatlásnak indult és halt ki, vagy lapult inkább meg a sűrű bozótosban és kerülte a jelenlétünket.

Ó, hogy mennyire szeretjük ezeket a madarakat. Kertjeinket nekik ültetjük tele lennel, kowhai-val, puririvel és az Ausztrál virágzó cserjékkel, hogy ENTICE őket, ami nagyon is helyén van, mivel a síkságaink erdeit szinte teljes egészében legelőkké és szántóföldekké változtattuk, ezzel megfosztva madarainkat téli élelemforrásuktól.

Oly hangos madarak, mintha mindíg csak a figyelemre vágynának, mindíg "folytatják", kuncognak és vihorásznak, mielőtt rázendítenének csodálatos dalukra. Olyan egyszerű költőien beszélni róluk, ők Új-Zéland igazi csalogányai. Guthrie-Smith ornitológus fenntartotta azt a nézetét, miszerint "a Tui énekének legnagyobb részét nem halljuk, mivel szerintem a hangok túl magasak az emberi fül számára. Gyakran látom egész közelről, ahogy a madár torkából teljességgel hallhatatlan dal tör elő."

Guthrie-Smith látott tojót is énekelni a fészkében. "Közel voltunk hozzá, mégis úgy énekelt, mintha a dalnak nem lenne vége, mintha a világ túlcsordulna az élet gyönyörűségétől ahhoz, hogy bármi gonoszság vagy rablás történhessen. A nap ragyogott a folyó felett, a levelek a zöld minden árnyalatában pompáztak, a madárból áradó csodás szeretet minden félelmet elűzött."

A Tui fénylő, metálos zöld színű, kékes-lila fénnyel a vállán, farka felső oldalán és a begye aljánál, a nyakat fehér, szálas tollak ékesítik.

Domináns mézevő, aggresszív és összeférhetetlen, elűz más Tuikat és egyéb madarakat is, különösképp a Korimako-t a táplálkozási területéről. Gyors röptű, szárnycsapásainak hangja jellegzetes. Ennek a hangos, zajos repülésnek az az oka, hogy a nyolcadik főtollon van egy bevágás, amitől a szárnyvégek rezegnek.

A könyvek szerint a Tuik általában magányosak. Az erdőben a fák tetején élnek, ahol a virágok és gyümölcsök teremnek. Amikor két hely között utazik, általában magasan repül. és hirtelen bukik le a céljánál.

Habár több Tui is ehet ugyanarról a fáról, egyértelműen kijelölik a territóriumaikat. A párzási időszakon kívül részben nomád életmódra váltanak, városokba és vidéki kertekbe, erdősávokba utaznak bőséges nektár és gyümölcsforrások után kutatva. Vannak madarak, amelyek rendszeresen költöznek az egymástól legalább 20 kilométerre fekvő nyári fészkelő és téli éléskamraként szolgáló területek között.

Párzási területüket szeptember-októberben alakítják ki, és magas ágakról énekelnek. A tojó építi egymaga a fészket, ami egy gallyakból összetákolt struktúra, fűvel kibélelve, leginkább egy villás ágon. Mindkét szülő eteti a fiókákat.

A madár, amelyet a Tui és Koko neveken kívül még sok más néven is hívnak, nagy tiszteletnek örvendett a Maorik körében is, sok történetük szól kapcsolatukról. Amellett, hogy a Tui volt az egyik kedvenc eledelük, gyakran kalitkában is tartották, és megtanították őket beszélni, sőt, akár üdvözölni az embereket egy marae-n. Sok ilyen madár olyan híres volt, hogy akár harcoltak is értük.