Vadvilágot kukkolni, jól

Dunedintől még bőven messze jártunk, amikor először hallottunk az "Elm wildlife tour"-ról, ami egy félnapos elfoglaltság, és annak, aki szeret szépet és különlegeset látni, annak minden centje megéri, a madarászoknak pedig akár kötelezőnek is tekinthetjük.

A túrát, ahogy azt már Új-Zélandon megszokhattuk, kis, legfeljebb 10-12 fős csoportokban szervezik, ami viszont egyben limitált napi kvótát is jelent, úgyhogy érdemes időben lefoglaltatni a helyet a túristaszezonban. Mi ezt még a MagicBus (erről majd egy későbbi bejegyzésben) sofőrünkkel rendeztük, útban Dunedin felé.

A mi túránk gyönyörű napos idővel indult a YHA elől, ahonnan egy mikrobusszal kb. fél órás út volt az első állomásunk, az Otago félsziget csúcsánál lévő Albatrosz központ. Az odavezető úton végig a tengerpart melletti úton mentünk, amit igencsak fotogén, rozsdás halászbódék szegélyeztek, amiken mindenütt kormoránok ücsörögtek az apályra várva. Időközben jól befelhősödött az ég, de hát, gondoltam, öt perc múlva úgyis megint sütni fog a nap. Hát nem tette. De ettől még a beígért vadakat ugyanúgy láttuk, csak a fotógépnek volt nehezebb dolga.

A félsziget csücske igencsak szeles, nem véletlen, hogy itt tanyáznak a királyalbatroszok, akiknek kifejezetten jól jön a felhajtóerő. Ezek a madarak arról híresek, hogy igen impresszív, három méteres a szárnyfesztávjuk (tényleg nagy dögök), a hely pedig arról, hogy a világon egyedül itt van emberi település elérhető közelében albatrosz tanya. Vigyáznak is rájuk, jól elkerített rezervátumban. Itt egy órát időztünk, közben láttunk tenger felől visszatérő albatroszt is, az az igazi műsor, amikor elhúz közvetlen az ember feje felett.

Majd mentünk a másik fő helyszínre, az oroszlánfókás, sárgaszeműpingvines tengerpartra. Útközben remek látvány tárult egy nyugodt öbölre, ahol az addigra beállt apály által kialakított pocsolyákban tobzódtak a madarak: kormoránok, sirályok, kanalasgémek, szürkegémek, és még egy csomó fajta. Az út túloldalán a susnyásban meg a pukekók nyomultak, a fákon meg gyurgyalagot véltünk felfedezni.

A legelőket keresztező földutak végén egy karám mellett szálltunk ki a mikrobuszból, hogy leereszkedhessünk úgy száz métert a meredek, birkaszaros domboldalon a tengerpartra, ahol már messziről látszottak az oroszlánfókák, meg az előző csoport.

Az öböl közvetlen közelében fogadott minket az igazi csemege: néhány bokorban pihegő sárgaszemű pingvin. Ezek a jószágok egész nagy, félméteres testmagasságukkal nem a pici cuki pingvinecske kategóriába tartoznak, ám ettől még rendkívül mókás madarak. Érdekes, hogy nem igazán szocializálódnak, jobb szeretik a békés magányt egy bokor tövében, mint a társasági életet.



Na odalenn a tengerparton aztán jól figyelmeztettek minket, hogy csoport maradjon egyben, és nem megyünk túl közel a fókákhoz, mert azok egyrészről akár 400 kilót is nyomhatnak, másrészről nem félnek az embertől, így nem fogják majd menekülőre a formát, harmadrészt úgy kétszer gyorsabbak nálunk. Szóval kukkolás van, de marad a tisztes táv. Egy kis megfigyelő bunkerból aztán jó sok kommentár mellett nézhettük a vadvilág mindennapjait. Oroszlánfókák egymást nyüstölik, meg henyélnek, mindeközben a pingvinek meg óvatosan ki-be járkálnak a tengerből.

Eztán jött a kondipróba, amikoris visszamásztunk a domboldalon, csak hogy leereszkedhessünk a másik felén egy sziklásabb részhez, ahol meg a prémes fókákra nyílt nagyszerű látvány. Az kiváltképp helyes, ahogy a fókabébik játszanak a sziklás tengerparton kialakult kisebb medencékben. Közben viszont kezdett rohamosan sötétedni, úgyhogy még egy mászás jött, vissza a mikrobuszhoz.

Úton hazafele egy-két eltévedt birkát meg nyulat kergettünk a reflektorfénnyel, amitől marslakózöld lett a szemük, és egész ijesztőnek látszottak. A megismert állatfajok listája szépen gyarapodott ez alatt a pár óra alatt, úgyhogy a YHA-ba visszaérve sok szép élménnyel gazdagabban hajtottuk párnára a fejünket.