Az ember egyedülálló fantáziáján talán csak a madarak különleges képességei tesznek túl. Erre ad tanúbizonyságot az Atlas obscura egyik története, alább magyarítottam:
A 19. századig az európai madarászok körében komoly rejtély volt, hogy hová tűnnek hirtelen minden ősszel a fehér gólyák. Arisztotelész úgy gondolta, hogy a gólyák a többi eltűnő madárfajjal egyetemben téli álmot alszanak, talán épp a tenger fenekén. Néhány érdekes megfigyelés szerint, "fecskerajokat láttak mocsarakban direkt gyülekezni egészen addig, amíg az össztömegük a nádszálakat a vízbe hajlította, ezzel a madarak alámerültek, ami ezután egy hosszú téli álomban végződött." Egy 1703-as pamflet, ami az "Értekezés egy valószínű megoldásra e kérdésben: honnan jönnek a gólyák, a vadgerlék, a darvak és a fecskék, amikor eljön az érkezésük megbeszélt ideje" címet viselte, azt vitatta, hogy az eltűnt madarak a holdra repülnek áttelelni.
1822 Május 21-én egy mindent felforgató bizonyítékra vetült fény, ami egy kevésbé földönkívüli, még ha nem kevésbé csodálatos megoldást javasolt az eltűnő madarak körüli dilemmára. Egy a Mecklenburg közeli Bothmer birtokon lelőtt fehér gólya nyakába beágyazódva egy 80 cm hosszú Közép Afrikai dárdát találtak. A gólya az Egyenlítő környéki telelőhelyéről ilyen sebzett állapotban repülte végig a migrációs útvonalát. A kitömött dárda-gólya, avagy Pfeilstorch jelenleg a Rostock-i Egyetem állattani gyűjteményét gazdagítja. Ám nincs egyedül. 1822 óta huszonöt független pfeilstorch esetet jegyeztek fel.
Az érdekesség faktoron túl azért nem lettem volna a sebzett gólya helyében: elment nyaralni, ott le akarták vadászni, sebzetten repült haza, csak hogy lelőjék. Akárhogy is nézzük, ez egy pechsorozat, még ha tudományos áttörést is okozott...