2009. június 26., péntek

Peches gólya és egyéb csodák

Az ember egyedülálló fantáziáján talán csak a madarak különleges képességei tesznek túl. Erre ad tanúbizonyságot az Atlas obscura egyik története, alább magyarítottam:

A 19. századig az európai madarászok körében komoly rejtély volt, hogy hová tűnnek hirtelen minden ősszel a fehér gólyák. Arisztotelész úgy gondolta, hogy a gólyák a többi eltűnő madárfajjal egyetemben téli álmot alszanak, talán épp a tenger fenekén. Néhány érdekes megfigyelés szerint, "fecskerajokat láttak mocsarakban direkt gyülekezni egészen addig, amíg az össztömegük a nádszálakat a vízbe hajlította, ezzel a madarak alámerültek, ami ezután egy hosszú téli álomban végződött." Egy 1703-as pamflet, ami az "Értekezés egy valószínű megoldásra e kérdésben: honnan jönnek a gólyák, a vadgerlék, a darvak és a fecskék, amikor eljön az érkezésük megbeszélt ideje" címet viselte, azt vitatta, hogy az eltűnt madarak a holdra repülnek áttelelni.


1822 Május 21-én egy mindent felforgató bizonyítékra vetült fény, ami egy kevésbé földönkívüli, még ha nem kevésbé csodálatos megoldást javasolt az eltűnő madarak körüli dilemmára. Egy a Mecklenburg közeli Bothmer birtokon lelőtt fehér gólya nyakába beágyazódva egy 80 cm hosszú Közép Afrikai dárdát találtak. A gólya az Egyenlítő környéki telelőhelyéről ilyen sebzett állapotban repülte végig a migrációs útvonalát. A kitömött dárda-gólya, avagy Pfeilstorch jelenleg a Rostock-i Egyetem állattani gyűjteményét gazdagítja. Ám nincs egyedül. 1822 óta huszonöt független pfeilstorch esetet jegyeztek fel.


Az érdekesség faktoron túl azért nem lettem volna a sebzett gólya helyében: elment nyaralni, ott le akarták vadászni, sebzetten repült haza, csak hogy lelőjék. Akárhogy is nézzük, ez egy pechsorozat, még ha tudományos áttörést is okozott...

2009. június 23., kedd

Különös madárrajzok

Sam Clark madárrajzai nagyon jól eltalált, absztrakt mintákkal díszített figurákkal, mégis kissé bizarr módon, észak-amerikai indián motívumokkal vegyítve ábrázolják Új Zéland őshonos madarait.

A madarak szépsége egyenes kontrasztban áll a szemük hiánya okozta hidegséggel, egyszerre vonz és taszít, nem hagy nyugodni. Sámán-madarak volnának?

Különleges stílusa van ezeknek a rajzoknak, az egyszer biztos!

2009. június 19., péntek

Lejegelt snapper

Ma is egy sokáig a mobiltelefon memóriájában kallódó képet gondoltam közzétenni.

A fenti kép egy OCEANZ tengeriherkentyű boltban készült, ahol a napi zsákmányt mindig igényesen rendezik a pultra, s ahol közelről megcsodálhatjuk a snapper nemes külcsínyjét is. Szerintem gyönyörű hal, még így halálában is.

2009. június 18., csütörtök

Padlizsáng

Az imént töltöttem át a mobiltelefonomról az időközben felgyűlt képeket, s találtam néhány amúgy elfeledett remeket is köztük. Az egyik ilyen a kínai zöldséges "padlizsángja", ni.


Ugye, hogy így sokkal ázsiaiabbul hangzik? :)

2009. június 17., szerda

Támad a feketerigó

Ha bulvárhírként akarnám megírni, az lehetne a címe, hogy "Fekete szárnyak veszélyeztetik az amerikai gazdaságot". Objektív szemlélőként azt mondhatnánk, hogy "de jó, megint egy hírmentes hetünk van". Ami viszont igazándiból történik, az nem más, mint a természet újrafelfedezése egy amúgy sivár városi környezetben. Június eleje óta ugyanis egy - feltehetőleg fiókáit védelmező - feketerigó szórakoztatja San Francisco üzleti negyedének egy utcáját.

Az Attack Bird Chronicles blog pedig az ádáz madár, Swoops médiafigyelőjeként funkcionál. A humortól nem mentes blog archívumát olvasgatva kiderült, hogy a madarunk rövid idő alatt komoly népszerűségre tett szert a világsajtóban is (külön kiemelve a magyar sajtót is). A rigó tevékenysége a figyelmetlen járókelőket csak megijeszti, a fóbiások persze mindjárt Hitchcock-ot kiáltanak, míg megint mások szerint a madár egyenesen az amerikai gazdaságra tör.

Én mindenesetre csak örülök, hogy néhányan épp egy ádáz kismadár kapcsán veszik észre újra a természetet. Remélem, hogy a rigó és csibéi is épségben megússzák médiaszereplésüket.

2009. június 16., kedd

Rejtvény

Az alábbi fotón, miközben kivágtam, kifestettem, ragasztottam, berendeztem, fotóztam és retusáltam, legalább négy ikonikus új-zélandi élőlényt helyeztem el (a középső bokorról még én sem tudom, hogy mi az.). A feladvány az lenne, hogy tessék megnevezni őket. Addig is nézem a kertben a pintyeket, ahogy a frissen vetett fűmagot csipegetik.



P.S.: Egy egész órát igénybe vett, mire elkészült a végleges változat, úgyhogy nem ér fikázni!

2009. június 11., csütörtök

És újra a mejnók


bocs, most csak ennyire tellett...

2009. június 4., csütörtök

Közegellenállás

Az elmúlt hónapban, bár még nem írtam róla, fontolóra vettem, hogy "közlekedési bírságok" néven külön költségvetési csoportot nyitok a házi könyvelésünkben. Fogalmazhatnék úgy is, hogy teszteltük a közlekedési kihágások gazdasági hatásait, ám egyszerűen csak annyi történt, hogy sok embertársunkhoz hasonlóan figyelmetlenül vezettünk, csak ezt a rend éber őrei a mi esetünkben kétszer is kiszúrták.

Az első kihágást mindjárt jómagam eszközöltem, amikor egy erősen alulforgalmas, ámde stoptáblás kereszteződésben nem álltam meg, hanem (miután gördülékenyen felmértem a helyzetet és biztonságosnak ítéltem) úgy 10 km/h sebességről kanyarodtam ki, méghozzá olyan magabiztosan, hogy ezt pont egy arra járőröző rendőrautó elé, aki cserébe rögtön le is meszelt.

Részemről, bár tanultam az esetből és a stoptábláknál azóta még óvatosabb vagyok, inkább csak azt a tanulságot vontam le, hogy rendőrautó elé lehetőleg ne kanyarodjak ki. A tanulópénz pedig 150 dollárba fájt a pénztárcámnak. Illetve nem is a pénztárcámnak, mert a helyszíni bírság az itt úgy néz ki, hogy felírják a rendszámot, a csekket pedig postázzák. Annak viszont örültem, hogy a biztos úr nem "kedves Tamás"-ozott le és nem ajánlotta fel, hogy készpénzben intézve félárért nem is látott semmit, itt ez szerencsére nem szokás. Ellenben a határozott, tárgyilagos fellépés igen, ami - lássuk be - jót tesz a közeg renoméjának.

Úgy két héttel később, épp csak megemésztettem a történteket, amikor jött egy újabb levél a rendőrségtől, amiből pedig az derült ki, hogy a tulajdonomban lévő autót lakott területen (utcanevekkel, időponttal megjelölve) 61 km/h sebességgel vezette valaki, s erről egy beépített trafipax készített képet, úgyhogy leszek szíves fizetni a bírságot, vagy megjelölni a személyt, aki felelős ezért. Mellékeltek még egy kedves szórólapot is, amelyen a gyorshajtás elleni küzdelem eddigi eredményeit, erényeit és a vele szemben támasztott tévhiteket fejtették ki részletesen. Kiderült belőle az is, hogy a megengedett sebesség túllépését 30 dollártól 300-ig honorálják, ahol is a felső végen (több, mint 50 km/h sebességgel túllépve a határt) automatikusan bírósági idézés várható.

Az 50 helyett 61 km/h az számszakilag 80 dollárba került, s ha azt is belevesszük, hogy a beépített traffipax csak 60 km/h felett "jelent", akkor azt mondhatjuk, hogy az az 1 km/h többlet egész drágára sikerült. A pofon épp időben érkezett, mivel a vidéki száguldozásnak véget kell vessünk most, hogy North Shore-ra költöztünk. Egy biztos, azóta jobban megfogjuk a lejtőkön is az autót.

Mielőtt megkérditek, több kihágást nem tervezünk eszközölni, úgyhogy legyen elég ez a két összeg elrettentésnek. Mindenkinek balesetmentes közlekedést kívánok!