2008. január 31., csütörtök

Szigetköz

Ma reggel egy kis időre magunk mögött hagyjuk az Északi szigetet, Wellingtonnal egyetemben. Felszálltunk a reggeli kompra, hogy a Déli szigeten deleljünk.

Az InterIslander komp egy tíz emeletes monstre, ami ezerrel szeli a habokat, mégis három óra kell neki, hogy átkeljen. Wellington látképét hamar kitakarták a sziklák, majd jött a Cook szoros nagy vize, egyik oldalon távolodó, a másikon közeledő hegyekkel, végül egy órán keresztül egy keskeny Sound-ban úszott befele a teknő. Eközben a temérdek utas, mint hangyák egy felrúgott hangyabojban, fáradhatatlanul fel- s alá rohangál rajta.

Pictonban, egy kicsinyke, leginkább tranzitforgalmat bonyolító városkában értünk partot, s a csomagjaink begyűjtése után már buszoztunk is tovább az alma, barack, szőlő, citrus, és kiwiültetvények között a Déli Alpok magasztos csúcsainak irányába.

Egy idő után megint legelősre váltott a táj, és itt már jól lehetett látni, hogy a tehén-, birka-, vagy épp szarvascsordákra igazából csak a szarkák vigyáznak. A szarkák itt Új-Zélandon is fekete-fehérek, ám inkább varjúhoz hasonló alakjuk van, lévén hogy az ausztrál alfajt képviselik. Közben persze haladtunk tovább az esti szállásunk, Nelson felé.

Nelsonról már olvastam szépeket, de úgy tűnik túl sokat vártam tőle, mert így élőben nagyon kis lapos, álmos kisváros hangulata van neki. Sebaj, két éjszakára pont jó is lesz.

2008. január 30., szerda

A végzet hegye

A mai utunk a Taupo tó partja mellett vezetett egy darabon. A tó partmenti kövein kormoránok lesték a leendő zsákmányukat, mit sem törődve a távolban magasodó vulkánokkal. Azt kell mondjam, az Északi sziget ezen régiója már majdnem felér a Déli sziget által felállított mércéhez.

A táj hamarosan gyökeresen megváltozott, ahogyan a Tongariro nemzeti parkba beléptünk. A vegetáció hamar eltűnt: bár csapadék van a környéken, a talaj a vulkanikus aktivitás miatt annyira savas, hogy csak kevés növényféle (például a tuszokfű) él meg rajta, így fáknak nyoma sincs. A tájat a három vulkáni kúp: a mai napig is aktív, mindig hófödte Ruapehu, a szabályos, csonkakúpszerű Ngauruhe, amelyet a Gyűrűk ura trilógia óta csak Végzet hegyének ismerjük, s végül a sort zárja a Tongariro.

Egy óra sem telt el, máris átalakult a táj, ezúttal birkalegelőssé, majdnem be is aludtunk birkaszámlálás közben. Több kis agrártelepülést hagytunk magunk mögött, köztük Bulls-t is, ami arról híres, hogy lakói igencsak vicces szójátékokkal ékítik boltjaikat, mint például unforgettabull (ajándékbolt), vagy a kedvencem: constabull (a rendőrörs). A táj végül megint változott egyet ahogy elértük a Kapiti partot, amely leginkább Wellington üdülőzónájaként üzemel. Kora délután végül megérkeztünk Wellingtonba.

Első ránézésre nagyon tetszik ez a város, de most csak egy éjszakát vagyunk itt, majd a Déli szigetről visszafele fogunk egy kicsit hosszabban elidőzni. Egy délutáni városnéző séta azért még belefért a mai napba, úgyhogy gyorsan kipróbáltuk a cable car-t, és lesétáltunk a botanikus kerten keresztül vissza a városba. Verőfényes napsütés, szebbnél szebb virágok, amik csak úgy ontják az illatukat, nem csoda, hogy egész belebódultunk. Kell ennél több? Igeeen, végre egy "olcsó" internet kávézó, ahova a laptopommal is csatlakozhatok. Három dollár egy órára, és a blog máris friss és üde :)

2008. január 29., kedd

Ilyen színek nincsenek is

A tegnapi Hangi után reggel nem mondanám, hogy éhesek lettünk volna, úgyhogy a reggeli kimaradt. A buszunk Rotoruában kezdte rövid városnézéssel, majd a fortyogó iszapos tó és a Lady Knox gejzír következett. Ez utóbbiak közül az első egy szürke pocsolya, amit színre-szagra úgy tessék elképzelni, mintha csak egy sűrű, szürke halászlevet kotyvasztanának, méghozzá záptojásból. A másik pedig egy olyan kvázi gejzír, amit minden nap 10 óra 15 perckor 300 gramm szappannal hergelnek, hogy aztán két percen belül kitörjön. Kicsit turista-vakítós látnivaló, de azért impresszív a habzás után magasba szökő vízoszlop.



Az igazi csemege csak eztán következett: a Wai-o-tapu thermal wonderland, ami egy termálvíz formálta lehetetlen táj. Egyes részei a pokol különböző bugyrait mutatják be a szükséges fortyogó, gőzölgő, kénköves, felváltva csöves- és fingszagú sziklaüregekben, míg más részei akár egy festő palettája, ahol a színeket keveri ki éppen: élénk sárga, narancs, vörös, lila, kék, türkiz és zöld színek kisebb gőzölgő tavacskákban. Az egész környék teljességgel lenyűgöző. A séta végén aztán jött a netovább: egy leginkább neonzöldhöz közeli marslakószínű, tejszerű tavat tessék elképzelni, ahogyan ott van, mint ha mi sem lenne természetesebb. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen szín nincs is. Pedig ott van, nincs benne semmi csalás.



A mai napra ezt tetézni már eleve lehetetlen volt, így a továbbiakban nem is vártunk sokat. Ennek ellenére azért magában még szépnek számít a Huka vízesés, és legalább annyira érdekes a Honey Hive mézekre (és leginkább méhecskés szuvenirekre) specializált boltja, ingyenes kostolóval. Adrenalinhiányban szenvedők itt is ugorhatnak bungy-t a Waikato folyó felett, s úgyszintén impresszív a Taupo tavon túli Ruapehu, Ngauruhe és Tongariro vulkánok látványa, sőt, biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy áradoznék a Tongariro crossing egynapos túráról is, mint a Wai-o-tapu színeiről, de sajnos ez alkalommal a túra idő hiányában kimaradt.

Kész szerencse, hogy most nem rohanunk el az országból, így talán lesz még alkalmunk bepótolni a lemaradtakat.

2008. január 28., hétfő

Hangi

Reggel megkezdtük a MagicBus körutunkat. Az első állomás mindjárt Aucklandben volt, ahol a Mt Eden vulkánra vitt fel minket a busz. Erről a még ma is tehénlegelőként üzemelő vulkáni kúpról gyönyörű kilátás nyílik a városra, külön érdekességképp pedig tátong még egy 50 méter mély kráter is a közepén.

Innen aztán a három órányi útra lévő Waitomo-ba mentünk, közben a dimbes-dombos farmok mellett haladva - nem kis örömömre - sok-sok pukekót számoltam meg. Waitomo-ban a világhírű Glowworm caves (világító kukacos barlangok) a látnivaló. Mivel itt már voltunk, és már írtam is róla, a részleteket most kihagynám.

Délután végül megérkeztünk Rotoruába, ahol is befizettünk még egy "Tamaki Cultural Show" nevű programra, amelynek keretében százötvenedmagunk társaságában megtekinthettünk egy korhű Maori falut, benne egy hagyományos Maori üdvözlést, hagyományos táncokat, köztük egy Hakát (ez az a szemkidüllesztős, nyelvkinyújtós, ijesztegetős tánc), végül egy edd-magad-degeszre Hangival zártunk, amihez a feltálalt ételek hagyományosan, forró kövekkel földbe ásva készültek. Na ez az a program, ami ugyan nem a legolcsóbbak közül való, mégis csak ajánlani tudom, mert egyrészt szórakoztató és érdekes, másrészt végig nagyon profin van kezelve a tömeg, így egy percig sem éreztük, hogy itt tömegturizmusról volna szó.



A faluba, majd vissza is a szervező cég saját buszaival szállított minden vendéget, ahol a szórakozásról a sofőr gondoskodott. Nehéz visszaadni a humorral fűszerezett interaktív sztorizgatást, de nem unatkoztunk, az biztos. A sofőrünk a buszt például wakának (harci kenunak) nevezte, és megtanított minket "evezni": azt kiabálta, hogy "Te Wa-ka" mire mindenki egyszerre húzott egyet képzeletbeli evezőjével, egy "ájj" szótaggal megnyomva. Meglepően erőteljes hatása van ám. Hazafele induláskor ugyanezt eljátszatta, csak akkor lelépett a fékről az evezés pillanatában, mire a busz ugrott egyet, persze közben úgy csinált, mintha éz váratlanul érte volna. Na szóval ilyen jellegű viccelődés volt.

Külön plusz volt, hogy az erdőben megbúvó faluban láttam először legyezőfarkú madarat (az angol neve fantail, majd még írok róla szépeket). Ez a kicsiny madár igazi különlegesség: fehér farktollait legyezőszerűen nyitja-csukja, közben pózol jobbra-balra, és egyik ágról a másikra ugrál, mintha csak valamit mondani akarna. Nem meglepő módon a Maorik hírnökként tisztelik.

2008. január 27., vasárnap

Öreg temető a város közepén

Ma átcuccoltunk az Auckland City YHA-ba, mivel holnap innen kezdjük kora reggel a nagy, buszos körutazásunkat. Az eddigi apartmannál jóval alacsonyabb komfortfokozat ellenére ne tessék megijedni, az itteni Youth Hostel-ek elég jó állapotban vannak tartva, nincs az a térdig érő rücsök, amire a név hallatán először asszociálnánk.

Délután még elugrottunk egy rövid sétára a környékre: a Symonds Street, a Grafton Bridge, valamint a kimondhatatlan nevű Karangahape Road (olyannyira, hogy csak K Road-nak szokták említeni) kereszteződésében van egy régi temető, amiben 1800-as évek végi, 1900-as évek elejei patinás sírok vannak, kellemes árnyékot adó fák alatt. Az egész temető egy darabka történelem és csend Auckland ezen zajosabb szegletében.

2008. január 26., szombat

A vitorlák városa

Ma délelőtt egy tegnap email kapcsán beugrottunk tisztázni egy részletet a körutazásunkkal kapcsolatosan a MagicBus irodába, ahova már csak azért is jó, hogy beugrottunk, mert kiderült, hogy az utasoknak ingyen internet áll rendelkezésére az irodájukban.

Innen aztán a kikötőbe vezetett az utunk, ahol az Aquatica08 fesztivál várt mindenféle programokkal a tengerészeti múzeum környékén. Szép nagy vitorlás- és hadihajók bemutatója is volt, úgyhogy jól felmentünk a "Spirit of New Zealand" háromárbocos vitorláshajóra körbenézni.



Mielőtt megkérditek, a kép nem a nagy vitorláshajót ábrázolja. Épp ellenkezőleg, ez egy zsebrevágható mini gőzhajó a múzeum gyűjteményéből.

A mai nap jelentősebb észrevétele volt még, hogy itten a sötét színű autókról szinte mindegyikről leégett a festék. Nos igen, az erős UV nem csak a bőrnek árt hosszú távon. Ezek szerint célszerű lesz világos autót beszerezni...

2008. január 25., péntek

Pukekólesen

Megint szép napnak indultunk neki, úgyhogy fogtuk magunkat, és kibuszoztunk a Te Atatu félszigetre, hogy jobban körbenézzünk. Az idő talán túl jó is volt: szikrázó napsütésben végül nem vágytunk az utca aszfaltja után, így a bérelhető lakások felkutatása helyett inkább a tengerparti sétány füvén, egy nagyobb fa árnyékában pihegtünk.

Az apály délután kezdett beállni, így lementünk az árapályzónába is, amit szabályos kagylóhéj szőnyeg fed, ami csak úgy recsegett-ropogott a lábunk alatt. A kicsiny mangrove cserjék szabdalta partszakaszon, amely Auckland talán utolsó, eredeti természetes állapotában megmaradt tengerpartja, sok-sok vándorló tengeri madárka eszi tele magát a tenger gyümölcseivel, ami szintén kellemes látványt nyújt.

Van itt néhány kisebb esővíz ülepítő-tisztító tavacska is, ami körül igazi susnyás alakult ki, ami a pukekók kedvenc lakhelye. Nosza, mentem is be a kis ösvényen a közepébe, ahol mindjárt felfigyelt rám az egyik jómadár. Előbújt, ide-oda bukdácsolt, dumált, tartotta a tisztes távot, de látszott rajta, hogy érdeklődve várja, mi fog történni. Gyanítom, hogy rendszeresen etetik őket, sajnos nálam épp nem volt pipikaja, amit megoszthattam volna velük. A nagy dumára aztán előjött három másik társa is - valószínűleg a fél galeri - akikhez közelítve azok eszeveszett bukdácsolós, rikoltozós menekülésbe kezdtek, persze csak annyira, hogy megmaradjon az az öt-tíz méternyi, általuk biztonságosnak ítélt demilitarizált zóna köztük és köztem. Ebből a távból figyeltük egymást, miközben szakadatlan járt a szájuk, nekem meg a kamerám.

A pukekók tollazata kék-fekete, míg farktolluk alsó fele fehér, így mikor a farkukat billegetik, kikandikál a fehér "alsógatyájuk", ami módfelett muris. Mindeközben a környék mejnó madarai jóízűen lakmároztak a harakeke (Új-Zélandi len) virágának nektárjából a környező sűrű vegetációban. Mindezt látva gyanítom, hogy nem fogok unatkozni, ha a környékre költözünk.

2008. január 24., csütörtök

Aucklandi Blog Csúcs

Az idő ma felhőtlennek indult, így gondoltunk egyet, és átcaplattunk a közeli Auckland Domain parkba, ahol a pohutukawa fákkal szegélyezett sétányon járva még láttunk néhány elkésett pohutukawa virágot, amik úgy magukban már nem mutattak sokat, de el tudtuk képzelni, milyen is az, amikor az egész fa virágba borul. A pohutukawa göcsörtös, szanaszét futó ágai viszont így is érdekesen hatnak. Van itt valami fikuszhoz hasonló növény, amit még nem sikerült beazonosítanom, de tenyérnyi virágai gyönyörűek, ráadásul még vaníliás citrom illatot is árasztanak.

A szikrázó napsütés (értsd, közvetlen, magas UV) elől viszont hamar elbújtunk, s csak késő délután jöttünk újra elő. A köztes időben kipróbáltam egy fizetős wifi hálózatot a kordia metro wifi nevű szolgáltatónál 1 napot 10 dollárért, ami állandóan dobálta a kapcsolatot, így nem mondhatnám hatékonynak. Na mindegy.

Este viszont Csanádékkal és Gáborral találkoztunk a vitorláskikötőben, hogy aztán betérjünk egy közeli vendéglátóipari egységbe egy alkoholban oldott eszmecsere erejéig. Jól kibeszéltük a helyi viszonyokat pro és kontra.

Gáborék - mint kiderült, a pukekókaka lelkes olvasói, egyben új bloggerek is - még csak három hete érkeztek, de így is pont túl vannak azon, ami még előttünk áll (autóvásárlás, lakáskeresés, -bérlés, -berendezés), így kaptunk egypár okos tanácsot, amit ezúton is köszönünk.

Mivel az ötfős társaságból mindenki vagy blogol vagy a párja teszi ezt, sőt, mivel olvassuk is egymás blogjait, a beszélgetés a leginkább így zajlott:

- már voltunk is a [...] helyen...
- tudom, olvastam a blogodon...
- ja, tényleg, írtad is, hogy...

No az ilyen, és hasonlóan informatív témák érintése után aztán találtunk olyat is, amiről eddig még nem írt egyikünk sem, úgyhogy végül akadt bőven miről beszélni, s egyben jót mulattunk is. Frissen érkezett bloggerek és leendő bloggerek ki ne hagyják ezt a bevezető programot!

Lakásnézőben

Ma délelőtt lakásbérlést előkészítő városrésznézésre mentünk Hajnalkával. Kelet-Aucklandben, Remuerában kezdtünk, aztán átmentünk North Shore-ra, azon belül Albany környéke, végül nyugatra vettük az irányt, és West Harbour érintésével a Te Atatu félszigeten kötöttünk ki. Ez utóbbi helyszín több okból is meggyőző volt: már West Harbour is kellemesen hatott a zöld, kertvárosi jellegével, majd a környéki illetékes bevásárlóközpontot lecsekkolva - miután találtam 10 centet a parkolóban- csupa rendes arcokat láttunk lézengeni a boltokban.

A félsziget ettől még annyival jobb, hogy az autópályáról lehajtva egyetlen út vezet oda, ami nem megy másfele tovább, így átmenőforgalom nem terheli, a szigetnyelv végén pedig kellemes bozótos, árteres, madarakkal teli, karbantartott partszakasza van, ahonnan csodás panoráma nyílik a tengeröböl túloldalán fekvő Auckland belvárosra és az öbölhídra.

Ami pedig egyértelművé tette azt, hogy ebben a városrészben fogunk bérelni, az nem más, mint az, hogy itt pillantottuk meg az első pukekót a megérkezésünk óta. Márpedig ez egy égi jel. Tessék csak jól megnézni, őróla volna szó:



Ugye, hogy ugye. Szóval ilyen pukekók társaságában fogunk lakni, kéremszépen.

2008. január 23., szerda

spot the difference

Az időjárás továbbra is szeszélyes, amit a legjobban az alábbi módon tudok szemléltetni.

2008. január 22., kedd

Az első hétköznap Aucklandben

A reggel igencsak undok esővel kezdett, amiről a hírekből kiderült, hogy valami ciklon okozza, aminek mi a szélét kaptuk el. Napközben sem volt sokkal szebb, viszont legalább az eső nem hideg. Amúgy esernyőt, esőkabátot tényleg nem sokat látni: itt valahogy az eső is természetes része az életnek, nem zárkóznak el tőle.

Ma az első utunk az ASB bankba vezetett (azért épp oda, mert ezt ajánlották többen a számlanyitás egyszerűsége miatt), ahol másfél óra alatt ugyan, de tényleg könnyedén sikerült számlát nyitni. Összesen két fényképes azonosítót kértek (például útlevél és nemzetközi jogosítvány megfelel), és már készült is a számla, EFTPOS kártyával (ez itt a helyi debit kártyák neve) és online eléréssel együtt. Azért más országokban az is ritkaságszámba menne, hogy az utcáról beeső turista simán nyithat számlát. Kicsit meg is lepődtem, de mondjuk nem bánkódtam egy pillanatig sem a sikeren.

Az újdonsült kártyánkat aztán ki is próbáltuk gyorsan a kikötő környéki "The Warehouse" és a "The Barrow" áruházakban. Az előbbi amolyan "minden sz@rt árulunk", mint mondjuk valami fröccsöntött műanyagbóvlis hipermarket, csak élelmiszer nincs benne, arra viszont meg ott az utóbbi, ami ugyan nem nagy, de széles, minőségi választékkal bír. A gyönyörű friss, érett eperre rácuppanva mindjárt megkérdeztem, hogy meddig tart még a szezon, mire kiderült, hogy még egy hétig, szóval gyanítom bespájzolok a héten belőle. Akit esetleg az árak érdekelnek, a Barrow-ban kb 30 deka mézédes eper kerül 3.50 dollárba, ami nem egész 500 forintnak felel meg. Nem olcsó, de Januárban frissen érett epret enni, na az (most még) élmény.

Végezetül még beugrottunk egy number1 shoe warehouse (magyarra ferdítve elsőszámú suveraház) boltba is, ahol sok gagyi médincsájna cipő közt azért akadt néhány egész használható leárazott darab, ami más nem koptatni biztos jó lesz. 30 dollárért két pár használható cipő szerintem még akkor is jó, ha csak egy évet bírnak ki...

2008. január 21., hétfő

Egy vasárnap Aucklandben

Tegnap este nem kellett birkát számolnunk, 8-kor már aludtunk, mint a bunda. Aztán éjfélkor kipattant a szemünk, ami után csak nagy nehezen sikerült visszaaludni, azt is csak háromig.

Ma épp felhős-naposnak indult az idő, az utcák megint üresek. Érzésre továbbra is olyan, mintha épp csak nyaralnánk. Vasárnap lévén sokmindent nem tudtunk intézni, úgyhogy inkább egy utcakép-leírást csináltam:

Auckland belvárosát ha csak egyetlen kereszteződéssel lehetne leírni, akkor az a Queen street és a Victoria street kereszteződése lenne. A Victoria streeten egyik irányát az Albert park magas fáinak tekintélyes lombkoronája zöld függönyként uralja, míg a másik irányban a domb tetején emelt SkyTower az igazi látnivaló.

Ez a kereszteződés tűnik a környék legforgalmasabbjának - legalábbis gyalogos szemszögből - ahol úgy oldották meg a gyalogok-kontra-autók kérdéskörét, hogy felváltva csak autók, vagy csak gyalogosok "hajthatnak" keresztül rajta. Az autók ugye több ütemben, egymástól védetten, a gyalogosok viszont a kereszteződés négy sarkából egyszerre 12 irányban indulnak meg, azaz bármelyik sarokról bármelyik másikra át lehet menni egyetlen lámpaváltás alatt, ami praktikusan úgy történik, hogy a nyolc szokásos irányt négy átlós egészíti ki. Vigyázat, ezekben középen az oldalról érkező gyalogosok könnyen elgázolhatnak, ha nem figyelünk :)

A kereszteződés négy sarkának egyikén egy könyvesbolt, kettőn bankfiókok, az utolsón pedig egy starbucks kávézó van. Ez utóbbiba jártunk rendszeresen az első pár napban a napközben ébrentartó koffeinadagunkért, de az is vicces benne, ahogy a verebek is ki-be járkálnak, csipegetnek az asztalon hagyott maradék sütikből, mintha csak vendégek lennének.

Szintén érinti a kereszteződést egy belvárosi buszjárat, amely tíz percenként jár és teljesen ingyér lehet vele közlekedni a fontosabb belvárosi helyszínek között

Mindeközben a szél délutánra még jobban feltámadt, otthon ilyen a Balatonon van a nagy nyári viharok előtt, csak itt sima szottyos felhős idő jött vele.

2008. január 20., vasárnap

Aucklandből

A második hosszú szakasz viszonylag gyorsan eltelt a nagy Csendes Óceán felett. Az utolsó fél órában végül megjelent alant Új-Zéland messzi Északja, Cape Reinga és a Ninety Miles Beach, s megkezdtük az ereszkedést Auckland repterére.

A határt képviselő útlevél ellenőrzésen hamar, sorbanállással együtt sem több, mint 5 perc alatt átértünk (ami csak azért is jó, mert a jómúltkor legalább fél órát álltunk sorba). A csomagjaink is mind megérkeztek, s mivel nem csomagoltunk friss élelmiszert bele, a kis beagle sem méltatta szimatra őket. A csomagolt fűszerpaprika porba nem kötöttek bele, s a röntgen sem talált semmi gyanúsat, mert nem is volt.

Odakinn a váróban Hajnalka már várt ránk, a nevünk helyett egy pukekós képeslapot lobogtatva. :) Az utcára kilépve aztán megütött az igazi nyár: szikrázó napsütés és 25 fok. Ennél szebb idővel nem is várhatott volna minket Auckland.

Aztán a szállásra menet sorra tűntek fel ismerős helyek, mintha csak tegnap jártunk volna itt. Közben még mindig kóválygott a fejünk, a gondolatok, kérdések csak úgy zakatoltak benne, ami egy gondolatfonalát teljesen elvesztett párbeszédben nyilvánult meg.

Egy belvárosi apartmanház tizenegyedik emeletén szállunk meg, az erkélyről balra a SkyTower, jobbra az Auckland Museum épülete látszik, szemben pedig ott a tengeröböl. A Rangitoto vulkánt kitakarja egy épület, de sebaj, fogjuk mi még látni eleget.

Kezdünk kicsomagolni, de inkább csak ide-oda kapkodunk. Már itt vagyunk az országban, de még nem vagyunk jelen. Se helyi pénzünk, se kajánk, se itteni telefonunk. Cirka 60 kiló cuccot hoztunk magunkkal ketten, amit csak cipelni sok, egyébként vajmi kevés. Most pihenünk még egy kicsit, aztán irány a város, el kell kezdenünk felépíteni az egzisztenciánkat.

Odakin ismerős utcák, épületek, boltok és idegen arcok vettek minket körbe. A szél nyári meleget, és finom nyári zöld illatot fújt az arcunkba, a közelben egy mejnó csipogott.

Szombat délután van, az utcákon alig lézengenek emberek, csak a Queen street tömött, mint mindig. Mindenféle vegyes népeket látunk, főleg turistákat, de ránézésre helyieket is. A kevés nyitvatartó kereskedésben pedig mindenhol szembe is köszönt az angolszász sztereotípiának számító indiai boltvezető, így kiwi akcentussal sem találkoztunk még.

A hétvége és a korai zárórák miatt csak korlátozott mennyiségű ügyintézésre futotta: de legalább már van új-zélandi telefonszámunk. Az első napra ennyi is elég lesz, no meg nem is rohanunk sehova.

2008. január 19., szombat

Szöulból

Túlélési tippek hosszú repülőúthoz

Mi másról is írhatnék tizenegy óra repülés után, mint a hosszú repülőutak gyötrelmeiről. Aki már utazott hosszan a turistaosztályon, az tudja, hogy milyen az úgynevezett "mosott fos" állapot, ami az út végére szokik kialakulni. Aki még nem, az próbálja ki otthon, hogy szorosan egymás mögé tesz két fejtámlás fotelt, a másodikba beleül (feltéve, hogy elfér a lába az ülés alá kényszerült kézicsomag mellett), derékmagasságban beleszíjazza magát, bekapcsol egy zajos ventillátort vagy egyéb búgó motort, majd megpróbál elaludni. Ha véletlenül sikerülne, akkor nehezítésként kérje meg barátait, ismerőseit, hogy eközben lökdössék vállát, miközben a szék melletti folyosón elhaladnak, vagy ébresszék fel önt, hogy "ne haragudjon, de túlságosan megdöntötte a háttámlát, és így képtelenség elférni". Lehet még hisztis gyerekeket, vagy még jobb, hisztis felnőtteket is bevonni a játékba. Ők elég, ha csak úgy visítanak. Étkeztetéskor mikróban túlhevített kéthetes előrekész kaját tessék felszolgáltatni, azt gyerek-evőeszközökkel fogyasztani. A forró italok kitöltését követően pedig valaki kezdje hevesen rázni a tálcát, mint ahogyan azt az ilyenkor kötelezően jelentkező légköri turbulencia tenné a géppel. Végül néhány óra elteltével vegyes vajsav- és fingszagú dezodorral frissíteni a levegőt, ahogyan a közös vécék jelenléte tenné. Leszálláskor tessék még húsz percet zötykölődni az aszfalton, majd végigvárni, amíg mind a három-négyszáz utas össze nem szedte a motyóját és le nem szállt a gépről, mert addig mozdulni is nehéz. Na, valami ilyesmit tessék elképzelni. Gyerekkel bevállalni büntető, minden tiszteletem azoké, akik ezt végigcsinálják.

Persze egy kis tervezéssel és fortéllyal azért lehet javítani az élményen:

1. Repjegy foglaláskor érdemes vegetáriánus menü opciót kérni. Lássuk be, a repülőn úgysem kulináris csemegékkel fognak kényeztetni minket, ám a "special meal"-t külön szokták kihozni, így legalább hamarabb ehetünk, és nem kerülünk olyan helyzetbe sem, hogy csirkét szeretnénk enni, de már csak hal maradt. Néhol, mivel a nagygépekhez előre csinálnak ültetési rendet, még az is előfordulhat, hogy a jobb helyek egyikét kapjuk (merthogy egy helyre gyűjtik a valamilyen speciális igényűeket).

2. Ne ablak mellé kérjük a helyet, hanem inkább a folyosóhoz. Éjszaka ugyanis sok látnivaló nincs odakinn, ellenben az ablak mellett mindig hidegebb szokott lenni, ráadásul attól, hogy ott a fal, a párna még nem kapaszkodik meg az ívelt, sima felületen, így falnak dőlve sem lehet aludni.Viszont kijárni sokkal könnyebb a folyosóról. Mondjuk széles vállak esetén kisebb lökdösésekre tessék felkészülni.

3. Nem baj, ha van nálunk plusz zokni (mondjuk a csúszásgátlós talpú), ami melegítheti lábunkat a cipő szorítása helyett.

4. Beszállításkor ne maradjunk a végére, mert addigra elfogynak a felső kézipoggyász tároló helyek, ezáltal kevesebb hely jut a lábunknak, mert mondjuk nem fér be felülre minden csomagunk.

5. Átszálláshoz lehetőleg olyan repteret, annyi időt szánjunk, hogy a váróban, vagy esetleg egy hotelben még aludni is lehessen, mert az sokban tudja javítani a következő szakasz elviselhetőségét.

Nos, kellemes repülést, mi most addig pihenünk egyet.

További ötleteket pedig tessék bátran megírni ide, hátha tanulunk belőle mindannyian.

2008. január 18., péntek

Prágából

A reggeli indulást megelőző éjszaka egy hunyásnyit sem aludtunk, mivel a lakásban ekkor még komoly káosz honolt. Végül már csak a jó öreg hóekés módszer vált be: válogatás nélkül tetriszeztük be a sok kacatot egy erre kijelölt kis helyiségbe. Így legalább a gépet nem késtük le, a többi most nem számít.

Egyszerűen hihetetlen, hogy a több, mint fél éve tartó folyamatos készülődés ellenére mennyire feltorlódtak a tennivalók az indulás előtti utolsó pár hétben. Ezt meg csak tetézi, hogy mindenki még külön, személyesen is el szeretne búcsúzni.

Emberek, nem tűnünk el végérvényesen, csak világpolgárok leszünk! Ma már olyan is létezik. Jövünk mi még a Ti utcátokba, sz@runk mi még a Tiszátokba! (bocsi, de ezt nem lehetett kihagyni)

Furcsa, de egyetemista korom óta nem sikerült átalvatlan éjszaka után egész nap ébren maradni, most valahogy mégis. Mondjuk a csatlakozás sem ideális, így először távolodnunk kellett a célunktól, hogy aztán ott jónéhány óra várakozást követően elkezdhessünk közeledni.

Közben azt hittem majd izgulni fogunk, hogy mi lesz hogy lesz, de ehelyett furcsa nyugalom ült rajtunk. Tegnap igazi, élő új-zélandival futottunk össze egy magyar teszkóban, most meg a reptér egyik étkezdéjének a zártláncú tévéjében megy egy színes szagos Új-Zélandról szóló természetfilm. Már meg sem lepődünk. Hamarosan úgyis minden erről szól majd.

Most még ásítunk néhányat a váróban, aztán jön az első hosszabb, tizenórás szakasz, amit hamar követ majd még egy, mielőtt újra megérinthetjük a Hosszú Fehér Felhőt.

2008. január 16., szerda

Ha választani kellene...

Mi mostmár nagyon hamarosan, és egyelőre bizonytalan időre internet-távolban leszünk. De nem szeretném, ha addig is unatkoznátok, így egy új szavazás került fel.

Ezúttal arra a kérdésre lehet választ adni, hogy ha csak egyetlen vidéket látogathatnátok meg Új-Zélandon, akkor melyik lenne az?

A lehetséges válaszok listáját a teljesség igénye nélkül állítottam össze, így bizony bőven maradtak ki belőle csodás helyek, de most ezek közül tessék választani, punktum! Természetesen jó és rossz válasz nincs, mindenki maga döntse el, hogy neki melyik a szimpatikusabb...

Northland: Fent Északon többezer éves, legendák ködébe vesző Kauri erdők, 90 mérföldes homokos tengerpart, tengeri élővilágban gazdag tengeröblök. (Képek itt)

Coromandel félsziget: Festői tájak, sziklákkal, hegyekkel szaggatott tengerpartok, lélegzetelállító naplementék. (Képek itt)

Tongariro Nemzeti Park: Működő vulkánok, kénköves, kietlen, mégis csodás tájak, gejzírek, lehetetlen színű tavak. (Képek itt)

Fiordland: Mesés, vadregényes, jég szabdalta, hófödte csúcsok, sűrű, mélyzöld esőerdők, magas vízesések, különleges madarak, érintetlen természet, és sok-sok eső. (Képek itt)

Abel Tasman Nemzeti Park: Sűrű erdők, és csodás fehérhomokos tengerpart, sok-sok napsütés. (Képek itt)

Otago félsziget: Királyalbatrosz, sárgaszemű pingvinek, kanalasgémek, oroszlánfókák testközelből, kis elszigetelt dombok közt megbúvó tengeröblökben. (Képek itt)

A behivatkozott albumokat tessék bátran lapozgatni, szemeket legeltetni a szebbnél szebb tájakon, fejeket pedig törni, hogy melyik tájat kell kihagyni a másik kedvéért, ahogyan azt mindeközben mi is tenni fogjuk élőben.

2008. január 15., kedd

Repülő delfin

A tizenhat éves Christchurch-i Tyler Christmas kapta lencsevégre az alábbi - szemlátomást repülő - delfint. Kétségkívül látványosra sikerült a fénykép, amelyen a palackorrú versenyző sok új-zélandi madarat megszégyenítő légiparádét mutat be.



Ám nem árt tudni, hogy a delfinek elég korlátozott manőverező képességekkel bírnak a levegőben, ezért kockázatos túl közel menni hozzájuk. 2006-ban például a Coromandel félsziget környékén szenvedett arc-, nyak- és mellkassérülést egy nő, amikor egy a röppályáját rosszul kalkuláló delfin a csónakban landolt.

2008. január 14., hétfő

Pukekós csomagolópapír

Bár a Karácsony már elmúlt, csomagolni mindig kell valami ajándékot. S hogyan is lehetne különlegessé tenni a csomagolást, ha nem egy pukekós csomagolópapírral?

2008. január 12., szombat

Pukekók és borok

A minap Zsuzsa ajánlotta figyelmembe az eredeti Új-Zélandi Sanctuary borokat, amik már csak azért is különlegesek, mert egy helyes Pukekó figyel a címkéjükön.



A fellelhető információ alapján Új-Zéland borai igazi csemegének minősülnek. A Dionysos borház például az alábbi szavakkal méltatja az Új-Zélandi borokat:

"Sokan csak az eltelt évtizedekben találkoztak először új-zélandi borokkal, melyek mindenki számára ellenállhatatlannak bizonyultak kivételes szépségükkel, természetes eleganciájukkal, figyelemre méltó íz- és illatvilágukkal.

Új-Zélandon az ember szokatlanul intim kapcsolatban áll a természettel. A föld iránt érzett szenvedélyes ragaszkodás kifejezésre jut az itteni borokban."


Ehhez a Sanctuary borcsalád bemutatkozója pedig a következőket teszi hozzá:
"Színpomás, karizmatikus, kifinomult és sokszínű - ezek a tulajdonságok teszik a Pukekót a Sanctuary borok kabalaállatává. Azért esett a választás erre az őshonos új-zélandi lápi madárra, mert ismertetőjegyei figyelemreméltóan hasonlítanak a Sanctuary borcsaládéhoz.

A Pukekók mindemellett a borászatunkhoz tartozó lápos terület lakói is, a szőlősbe rendszeresen bejárnak élelem után kutatva. Különc viselkedésük sokat mulattatja vendégeinket és munkatársainkat. Cserébe elkerítettünk egy szentélyt
(angolul sanctuary, ugye a bor nevére visszautalva) ahol Pukekóink zavartalanul élhetnek."


Mindezek ismeretében már alig várom, hogy alkalmam nyíljon megkóstolni e remeknek hangzó nedűt. Talán még azt a szőlőst is megtekinteném.

2008. január 11., péntek

Nagykörút

Immacolatanak volt igaza, amikor múlt héten megjegyezte, hogy mi itt mindjárt megyünk, közben meg csak madarakról irogatok... Mert valóban, két hét múlva már javában nyaralni fogunk.

A múltkoriban csak egy kiskörút fért az időnkbe, ám most, hogy időnk, mint a tenger, mindjárt egy háromhetes körbetúrával kezdjük kintlétünket.

Egy kicsit bővebben egy Auckland - Waitomo - Rotorua - Taupo - Wellington - Picton - Nelson - Punakaiki - Greymouth - Franz Josef - Wanaka - Queenstown - Milford Sound - Te Anau - Catlins - Dunedin - Oamaru - Tekapo - Christchurch - Akaroa - Kaikoura - Picton - Wellington - Napier - Taupo - Rotorua - Mt. Maunganui - Auckland hurkot fogunk egyben lenyomni, majd keresünk valami lakhelyet, és onnan csillagtúrázunk tovább - kicsit lassabb ütemben - Northland, Coromandel, Waikato meg most még ki tudja milyen szép vidékek felé.

Ennek persze két következménye van: egyrészről lesz bőven miről írnom, másrészről viszont kevés időm és lehetőségem lesz a folyamatos blog frissítésre, így könnyen lehet, hogy hamarosan egy időre be kell érnetek kevesebb olvasnivalóval.

Na, most akkor nem csak madarakról írtam :)

2008. január 9., szerda

Sosem késő

Eric King-Turner, 102 éves brit állampolgár Új-Zéland legidősebb bevándorlójaként vonult be a történelemkönyvbe, bebizonyítva, hogy az életkor mit sem számít, ha álmainkat el akarjuk érni.

Na nem volt neki sem egyszerű dolga a bevándorlási hivatallal, hiszen fele ennyi idősen is alig kapott volna pontot a koráért. Így is csak azért kaphatott vízumot, mert már 12 éve él stabil, tartós kapcsolatban Új-Zélandi feleségével, emellett nyugdíjas fogorvosként elegendő félretett pénze van, hogy gondoskodhasson magukról.

A legjobb akkor is a hozzászólása: "Ez egy csodás új kaland lesz, és azt tanácsolom mindenkinek, hogy ha valamit meg akar tenni, addig tegye, amíg képes rá. Az a fontos, hogy amikor 105 éves leszek, nem akarok azon morfondírozni, hogy 'bárcsak átköltöztem volna a világ túlfelére 102 éves koromban'."

S mi sem bizonyíthatná jobban, hogy három számjegyű életkora ellenére tényleg keresi a kalandot, mint az, hogy Angliából nem repülővel, hanem hajóval költözik új hazájába, ami egy kedves, másfél hónapos hajókázást jelent.

2008. január 8., kedd

Felhőtlenül

Új-Zéland déli szigetének egy gyönyörű, felhőtlen pillanatát sikerült lencsevégre kapnia a NASA Aqua műlodjának pont egy hónappal ezelőtt.



Azért ez nem mindennapi esemény, főleg a nyugati oldal esőerdeinek kedvenc klímája miatt, úgyhogy tessék kihasználni minden képpontját :)

2008. január 7., hétfő

Megint pukekós étkészlet

Tegyük fel, hogy eltörött a nemrégiben vásárolt étkészlet, így nincs mese, újat kell beszerezni. De akkor már ne legyen ugyanolyan, mert az már unalmas lenne.

Ilyen, és hasonló esetekben jön jól a Keriblue cég Pukekós étkészlete, no meg persze olyankor is, ha épp vasárnap van, és valami pukekós dologról kell írni. :)

2008. január 5., szombat

Madár csorda

Hogyan nevezhetünk nevén egy bizonyos madárfaj csoportját? Csordának biztos nem...

Ez a lista jól mutatja az angol nyelv választékosságát, amikor állatcsoportosulásokat nevez nevén.
Van egypár egész mulatságos is, főleg az archaikus formák közt, mint például a parliament of owls ("baglyok parlamentje"), vagy a paddling of ducks ("kacsák evezése").

S most egy kis kreatív találgatásba kezdenék, hogy milyen csoportnévvel illethetnénk Új-Zéland madarait:

* Egy Pukekó csapat, tyúkfélék lévén valószínűleg "brood"-nak, avagy fészekaljnak szólíttatik.
* A Kea papagájféle, emiatt - sőt, társas viselkedése folytán is - a "company", azaz "társaság" csoportnév illeti.
* A Ruru, avagy az új-zélandi bagoly biztosan "parliament"-et ül többedmagával.
* A kiwihez nincs hasonló madár, de amúgy is magánzó fajta, úgyhogy ebből a mókából most kimarad.
* A tuival viszont gondban vagyok, nem is tudom, melyik illene rá. Nos, ezen most jól elgondolkozhatunk...

2008. január 4., péntek

Küldjön Kiwi csibét

A kiwi madarat mindenki szereti, mert annyira helyes. Főleg, ha még apró-cseprő. Küldjön az Újévben is kiwicsibés képeslapot szeretteinek!

2008. január 3., csütörtök

Repülni vagy nem repülni

Csomagolás közben kezembe akadt egy madaras DVD, és hirtelen felindulásból belenéztem. De mennyire megérte, mert csak halvány emlékem volt arról, hogy a BBC ismeretterjesztő, "a madarak élete" című sorozata első, "repülni vagy nem repülni" című fejezete Új-Zéland különleges madárvilágát mutatja be, David Attenborough tolmácsolásában.

A filmből idézve: "Ha kiváncsiak lennénk, hogy milyen is lehetne a világ, ha a madarak uralnák a Földet, itt [Új-Zélandon] szemügyre vehetjük. [...] A madarak itt elfoglalták azokat az élettereket, amiket máshol az emlősök töltenek be."

Megismerhetjük a weka (erdei tyúk), kereru (maori galamb), tieke (nyergesmadár), tui, kaka (nesztorpapagáj), cinegelégykapó, kokako, kiwi, moa, takahe (nagytestű gúvatféle), kakapo (bagolypapagáj) és a pettyes nyakú kormorán madarakat.

A kokako például mókus módjára ugrál ágról ágra, miközben a borz madárvilág beli alteregója, a röpképtelen kiwi a tengerpartra is kijár szöcskerákot enni és ott rendszeresen fújja az orrát, prüszköl a homok miatt. A kihalt moa, ez a 200 kilogrammos monstre madár digitális filmtrükk segítségével kel újra életre. Majd átérezhetjük a tehén módjára füvet legelő takahe és az üregi nyúlhoz hasonló életstílusú kakapo nem éppen egyszerű sorsát, ahogyan a kegyetlen hegyvidékekbe szorultak vissza az ember "áldásos" tevékenysége következtében. Végül a fejezetet a pettyes nyakú kormorán, egy igazi akrobata halászmadár manővereivel zárják.

Madarakat kedvelőknek tehát alapmű, tessék végignézni!

2008. január 2., szerda

Boldog ÚjZévet!

Boldog, Új-Zélandban és Pukekókban gazdag Új Esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak!