Északfölde 3

Gyönyörű felhőtlen reggelre ébredtünk, mintha az előző nap nem is esett volna veszettül. Gyorsan neki is iramodtunk, nehogy meggondolja magát az időjárás.

A napi első szakaszunk Northland szépséges öblökkel tarkított keleti partvidéke mentén vezetett. A tenger felhőtlen napsütés okozta türkizkék színe jól harmonizált a még mindig virágzó pohutukawa fák bordóvörösével és a vegetáció zöldjével. Mindezek ellenére hamar Paihiába értünk, ahol a Waitangi egyezmény emlékparkjára voltunk elsőképp kiváncsiak.


Itt, miközben tui madarak énekeltek folyamatosan, megtekintettük a megtekintenivalókat, amelyek közt kétség kívül a centenáriumra épített marae a legtetszetősebb. A marae, amit maráj-nak ejtenek, hagyományos maori közösségi ház, általában fafaragványokkal díszítve. Ez a centenáriumi marae a maxilátvány érdekében telistele van a különböző törzsek taniwháit ábrázoló faragott oszlopokkal. Külön említésre méltó még az a tekintélyes méretű, 160 főt transzportálni képes waka (harci kenu) is, amit szintén errefele őriznek.

A történelmi vonatkozású helyszín után egy patinás kisvárost, Russel-t vettük célba, ahova újfent komp segítségével jutottunk el, s ahol egy kellemeset ebédeltünk a kikötő környéki hangulatos étteremek egyikében. S ha már itt jártunk, nem mehettünk el anélkül, hogy meg ne látogassuk Pavarottit, a környék híres házi pukekóját.


Vittünk neki zabpelyhet, amit most kapott először, s ránézésre örült neki, mi meg jól megborzoltuk a buksiját. Ezek után - nevéhez hűen - nekiállt énekelni, a pukekók szokásos büttyögésétől merőben más, összefüggő dalokat. Gazdájával eközben egy jó órát beszélgettünk madarakról, nem meglepő módon főleg pukekókról, ha már.

Russelből elfele jövet huszonkilométeren át ismét újraértékeltük a kanyargós út fogalmát, még ha a csodás tengeröblök, majd a termetes puriri fákkal tűzdelt völgyek látványa emelte is az összhatást. Mire a főutat elértük, már erős kanyaritiszünk lett, úgyhogy legközelebb biztos, hogy a kompot választjuk visszafele is.


Ha már arra jártunk, megnéztük a Whangarei Falls névvel ellátott vízesést is, ami ugyan egész magas így északi sziget viszonylatban, de nincs igazán vadon hatása, talán amiatt, mert egy városrész közepén van.

A nap további részében még várt ránk egy hazaút, de azért nem siettük el, inkább strandoltunk egyet a Whangarei közeli, hosszú, homokos tengerpart Bream Beach-ként jelölt szakaszán, ezzel nagyjából be is fejezve a rövidke északföldi kirándulásunkat.

Hangi

Reggel megkezdtük a MagicBus körutunkat. Az első állomás mindjárt Aucklandben volt, ahol a Mt Eden vulkánra vitt fel minket a busz. Erről a még ma is tehénlegelőként üzemelő vulkáni kúpról gyönyörű kilátás nyílik a városra, külön érdekességképp pedig tátong még egy 50 méter mély kráter is a közepén.

Innen aztán a három órányi útra lévő Waitomo-ba mentünk, közben a dimbes-dombos farmok mellett haladva - nem kis örömömre - sok-sok pukekót számoltam meg. Waitomo-ban a világhírű Glowworm caves (világító kukacos barlangok) a látnivaló. Mivel itt már voltunk, és már írtam is róla, a részleteket most kihagynám.

Délután végül megérkeztünk Rotoruába, ahol is befizettünk még egy "Tamaki Cultural Show" nevű programra, amelynek keretében százötvenedmagunk társaságában megtekinthettünk egy korhű Maori falut, benne egy hagyományos Maori üdvözlést, hagyományos táncokat, köztük egy Hakát (ez az a szemkidüllesztős, nyelvkinyújtós, ijesztegetős tánc), végül egy edd-magad-degeszre Hangival zártunk, amihez a feltálalt ételek hagyományosan, forró kövekkel földbe ásva készültek. Na ez az a program, ami ugyan nem a legolcsóbbak közül való, mégis csak ajánlani tudom, mert egyrészt szórakoztató és érdekes, másrészt végig nagyon profin van kezelve a tömeg, így egy percig sem éreztük, hogy itt tömegturizmusról volna szó.



A faluba, majd vissza is a szervező cég saját buszaival szállított minden vendéget, ahol a szórakozásról a sofőr gondoskodott. Nehéz visszaadni a humorral fűszerezett interaktív sztorizgatást, de nem unatkoztunk, az biztos. A sofőrünk a buszt például wakának (harci kenunak) nevezte, és megtanított minket "evezni": azt kiabálta, hogy "Te Wa-ka" mire mindenki egyszerre húzott egyet képzeletbeli evezőjével, egy "ájj" szótaggal megnyomva. Meglepően erőteljes hatása van ám. Hazafele induláskor ugyanezt eljátszatta, csak akkor lelépett a fékről az evezés pillanatában, mire a busz ugrott egyet, persze közben úgy csinált, mintha éz váratlanul érte volna. Na szóval ilyen jellegű viccelődés volt.

Külön plusz volt, hogy az erdőben megbúvó faluban láttam először legyezőfarkú madarat (az angol neve fantail, majd még írok róla szépeket). Ez a kicsiny madár igazi különlegesség: fehér farktollait legyezőszerűen nyitja-csukja, közben pózol jobbra-balra, és egyik ágról a másikra ugrál, mintha csak valamit mondani akarna. Nem meglepő módon a Maorik hírnökként tisztelik.