Második nap - Egésznapos madárles

Reggelre összeszedte magát az időjárás, és egy szélmentes, alig felhős napot hozott össze, ami pont jól jött a Kapiti sziget meglátogatására. Mint az a vizitaxinál kiderült, az előző két napon az időjárás miatt törölték a programot, így külön szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy mehettünk.

A Kapiti sziget már több, mint száz éve védettséget élvez, jelenleg madárparadicsomként üzemel, az ember jelenlétét minimálisra szorították vissza, ami napi ötven fős látogatói kvótát jelent, az is a sziget középső és északi részeire szétoszlatva. A szigetet csak és kizárólag előre beszerzett engedéllyel lehet látogatni. Az engedély online megvásárolható, tipikusan hetekre előre elkel az összes hely, ha pedig az időjárás közbeszólna, áthelyezhető (a még szabadon maradt kvótájú napokra), vagy visszajár.

Nekünk tehát szerencsénk volt az időjárással, s így fel tudtuk használni a már jóelőre gondosan beszerzett engedélyt, s hajóra szállhattunk. A szigetre két cég szállít látogatókat, a Kapiti Tours és a Kapiti Marine Charter. A szolgáltatásban nincs különbség, így csak az a lényeg, hogy legyünk befoglalva.

Mi a sziget középső részére, a Rangatira point-ra kértünk engedélyt, így a madárnézés közben fel tudtunk caplatni a sziget tetején lévő kilátóba is. De ne siessünk előre, kezdjük a partraszállásnál.

A hajóra még szárazon szálltunk fel, egy traktorral vontatták be a sekély parton a tengerbe, majd a sziget kavicsos partján egy pallóval oldották meg, hogy szárazon kiszállhassunk. Innen öt perc sétára van az eligazítás helyszíne, ami egy vihar esetén menedékként is szolgáló felépítmény. Az odavezető ösvényről láttunk mindjárt pelyhes sirálycsibéket a parton, miközben tui és kakariki madarak repkedtek jobbra-balra a fejünk felett.

Az eligazításon a szabályok mellett elmondták a sziget rövid történetét és bemutatták a látnivalókat is, aztán mehetett ki merre lát. Az eseményre csatlakozott egy weka madár is, bár inkább a hátizsákokra volt kiváncsi, mintsem a rövid előadásra. Biztos hallotta már párszor.


A sziget egyik első szembetűnő jellegzetessége, hogy a madarak megszokták, hogy nincs mitől félniük, így a kereru (maori galamb), akit eddig csak a magasban láttunk, itt a fűben legelt, s egyéb madarak is inkább kiváncsian néztek minket, mintsem hogy hanyatt homlok menekültek volna.

A sziget 10 km hosszú és 2 km széles, legmagasabb pontján kb 500 méter magas. A látogatók számára mindössze két ösvény van kialakítva, a lankásabb, kanyargós Wilkies track és a meredekebb Trig track. Ez utóbbi az elmúlt napok esőzései miatt le volt zárva, így maradt egyetlen ösvény a parttól a kilátóig, így muszáj volt a többi látogatóval közösködni. Szerencsére kevés zajos volt köztük, őket meg jól elkerültük. A kilátóig több, mint két órás mászás volt a program, amit madárlesős pihegésekkel szakítottunk meg.


Az alsó szakaszon nagy örömünkre lépten-nyomon előkerült egy-egy kis kiváncsi toutouwai (cinegelégykapó). Kis szürke madár, nagy, kiváncsi szemekkel. Vicces volt, amikor egy-egy ilyen picurt tíz felnőtt ember is egyszerre csodált és fotózott. Szintén az ösvény elején láttunk takahét is, úgy gondoltuk, hogy majd visszafele megnézzük közelebbről, de addigra már tovabüttyögött. Sebaj, takahe élményünk már volt Tiritiri Matangin.

Ahogy lassan caplattunk felfele, a nyerges madarak folyamatos kacaja kísért minket, egy-egy tisztáson pedig mindig wekába botlottunk.


A kilátóhoz közel az erdő sűrűmohásra váltott, ami külön élmény a szemnek, majd a magaslatról belátható körpanoráma végleg kárpótolt a fárasztó mászásért. A kilátónál mindjárt piknikeltünk is (enni inni csak az van, amit hoztunk), ami az itt bóklászó wekák érdeklődését is felkeltette. A madarakat etetni tilos, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy megnézzék, mit is eszünk mi, emberek.

Hamar indultunk is visszafele, hogy a hajóhoz biztos időben visszaérjünk. Lefele menet azért megálltunk félúton, ahova egy madáretetőt készítettek, ami érthető módon mágnesként vonzza az erdő lakóit. Itt rövid idő alatt volt alkalmunk piwakawaka (legyezőfarkú), hihi, kaka (nesztor papagáj), korimako (harangmadár), tieke (nyerges madár) és tui seregeket megfigyelnünk.


Tovább lefele újra a nyerges madarak folyamatos vihogása szórakoztatott minket, itt-ott egy kereru zörgése ijesztegetett, míg végül újra leértünk az eligazítás helyszínéhez, ahol ezúttal néhány kiváncsi kaka madár volt. Be kell valljam, végig ezért drukkoltam, mert szerintem a sziget egyik legnagyobb attrakciói. A kaka, nesztor papagáj, a kea rokona, és elég a szemébe nézni, mindjárt látszik is, hogy van akkora csibész ő is. Természetesen a hátizsákunk érdekelte a legjobban, de az olyannyira, hogy egy könnyed sasszé után a vállunkra is felszállt, majd onnan tovább a hátizsákra. Mondanom sem kell, nagyon tetszett ez a közvetlenség. Miután nem talált semmi érdekeset a hátizsákon, a közeli bokorra repült, majd pózolt a kamerának. Igazi sztár!


Sajnos ekkorra elérkezett a távozás ideje, megjelent a hajó, amire kénytelen-kelletlen felszálltunk. Talán kárpótlásként, talán csak puszta szerencsefaktor gyanánt a visszafele úton néhány delfin szórakoztatott bennünket. Egy biztos, maradandó élmény volt a szigettúra.

Kicsi, de számol

A napi sajtót olvasva egyből megakadt a szemem egy cikken, amely arról szólt, hogy az új-zélandi foltos cinegelégykapó (eredeti nevén toutouwai), aki kicsiny madárka létére nagy kedvencünk, nem csak, hogy cukimuki, karonülő kendermagos, hanem még számolni is tud.

A tudományos részleteket itt olvashatjátok (magyarul). A cikk tömör lényege, hogy a kismadarat nem lehet "itt a piros, hol a piros (hernyó)" trükkel átverni, mert számol.

Egy kép pedig többet ér, mint ezer szó, ezért a cikkhez készítettem egy illusztrációt, íme:



Eddig is sejtettem, hogy azok a nagy, kiváncsi szemek, amikkel találkozásaink alkalmával fürkészett minket, egy mély intellektust rejtenek, hát most végre be is igazolódott...

Bárka a parkban

A Waitakere Ranges kellős közepén, a Cascade Kauri Park területén ark in the park néven egy nagyszabású, s egyre sikeresebb öko-restaurációs projektnek lehetünk szemtanúi.

A projekt egy 2000 hektáros erdőterület teljes védettségét célozta meg, kerítések nélkül egy négylábú kártevőket (oposszumok, patkányok, menyétek, macskák) célzó csapda hálózattal. A kártevők populációjának folyamatos, erőteljes visszaszorításával újra nagyobb élettérhez jutnak az őshonos madarak, sőt, előzőleg a kártevők munkássága folytán eltűnt madárfajokat is vissza lehetett telepíteni.



Így eshet meg az, hogy a magas kauri és totara fák, valamint a sűrű nikau, ponga és egyéb erdő árnyékában a szívósabb, s ezért gyakoribb tui, kereru és piwakawaka madarak mellett találkozhatunk (sőt, konkrétan találkoztunk is) olyan ritkaságokkal, mint a kis termetéhez képest igen erős hangú hihi (stitchbird), aki 2007 óta, kétszáz év után először lakja újra ezeket az erdőket, vagy épp az örökké kiváncsi, aprócska, ámde nagy szemű toutouwai (cinegelégykapó), aki pedig már 2005 óta szórakoztatja az ide látogatókat.



Mindemellett pedig a további munkálatok lehetővé fogják tenni még ritkább fajok visszatelepítését is, így talán nemsokára találkozhatunk korimako, kokako, vagy épp kiwi madarakkal is, s mindezt egy verébugrásnyira Aucklandtől, kerítés és egyéb trükkök nélkül.