Szivárvány Rugók

A Rotorua környékén töltött vasárnapunk másik állomása a Rainbow Springs kiwi wildlife park volt. A park elsődleges célcsoportja inkább az Új-Zélandra látogató külföldiek, mintsem a helyiek, így egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) túl van lihegve benne a turizmus (ööö, ezt jól megmondtam, tulajdonképpen a "szépenfésült" jellegre, a bazinagy szuvenyirboltra, meg a parkba belegyógyult, leginkább üdülőkomplexumra emlékeztető kávézós-vízeséses-teraszra próbáltam utalni).


Ha sikerült túlélnetek a kacifántosra sikerült első bekezdést, akkor mindjárt nézzük is meg, hogy miért érdemes mégis ellátogatni a parkba. Van ott például több röpde is, amikbe mind be lehet menni, így különböző csoportokba rendezett őshonos madárfajokkal oszthatjuk meg a légteret.

Az éjszaka működő kiwi röpdéről (hehe, a kiwi nem is tud repülni) ne kérdezzetek, mert csak napközben voltunk ott. Mindjárt utána viszont kereru (erdei galamb), tui és kakariki (kecskepapagáj) kombót tapasztalhatunk testközelből, ami egy - a mekegő kecskepapagájoknak köszönhetően - egyike a hangostárlatoknak. Íme a jópofa aprópapagáj pofija:


Miután kiörömködtük magunkat, tovább követtük a park ösvényét, ami hamarosan a keának szentelt "korai telepesek" témára berendezett röpde mellett haladt el. Itt nem sokat időztünk, lévén az előző parkban már megtapasztaltuk a madár közvetlenségét. Így esett, hogy a következő nagy röpdében találtuk magunkat, hat igencsak aktív kaka (szintén nesztorpapagáj) társaságában. Nagyokat repkedtek, no meg épp ebédeltek is odaértünkkor, valahogy így:



Velük egy röpdében lakott még néhány félénkebb szalagos guvat (ő a weka rokona volna) is, íme az egyik díszpéldány:


A továbbiakban volt még weka, meg mindenféle kacsák, pisztrángok, valamint a behurcolt állatfajok közül néhány háziállat, valabi, oposszum is, ezeket nem részletezném. Na jó, a tyúkanyók a fészekaljnyi kiscsibékkel nagyon helyesek voltak.

Zárásképp pedig itt egy épp virágzó kakabeak (papagájcsőr?) virág, a kaka röpde tőszomszédságából:

Paradicsomvölgy rugók

Rotorua környéke tele van mindenféle nevű tisztavízű forrásokkal, amelyek önmagukban is jó dolgok, pisztrángos tavakkal méginkább, egyéb extrákkal pedig már eladható turistalátványosságokká avanzsálhatóak.

Vasárnap gondoltunk egyet, s elugrottunk a Paradise Valley Springs nevű ilyen parkba. Nem csak úgy találomra mentünk, tudtuk, hogy vannak egyrészt interaktív oroszlánkölkök, másrészt (sőt, főleg) kiváncsi kea madarak, szintén interaktív kivitelben.

Az oroszlánok cukorfalatok, lehet őket simogatni meg fotózni, meg örülni nekik, de engem inkább a kea röpde vonzott. Első blikkre mind az öt kea épp szendergett, úgyhogy tettünk egy kört a parkban, hátha addig belelkesednek. Úgyhogy akkor előbb mindenféle kacsák meg valabik meg kaját kunyeráló birkák, kecskék, szamarak, lámák hadát küzdöttük le, egy jó óra hosszan, s csak utána tértünk vissza keáinkhoz.



Érdemes volt várni: három kea is rájött közben, hogy szundikálás helyett rosszalkodni is lehet. Egyikük bal lába nem funkcionált, ám ez nem zavarta őt, simán odapattogott hozzánk, hogy haverkodjon.

A kea nem egy unalmas papagáj, megragad minden alkalmat, hogy felfedezze a csőrtávolságon belüli objektumokat. Ebbe a távba első körben a fotógép esett, valahogy így:


Ahogy kicsit bátorodtunk (keánk nem félt előszörre sem, mi kicsit azért tartottunk a csőrétől...) jöhettek a táskáink is:


Miután így belelkesedtünk, még egy jó negyed órát barátoztunk, ami közben sorra került a pulóverem is, én meg megvakargattam a madár buksiját addig. Azt kell mondjam, egész családiasra sikerült a látogatásunk.

Persze Rotorua nem csak egy verébugrásnyira van Aucklandtől, s ha már elvezettünk idáig, megnéztünk még egy másik ilyen forrás köré épült komplexumot is, abban még több madár volt, de arról majd inkább egy következő bejegyzésben értekezek.

Északfölde 3

Gyönyörű felhőtlen reggelre ébredtünk, mintha az előző nap nem is esett volna veszettül. Gyorsan neki is iramodtunk, nehogy meggondolja magát az időjárás.

A napi első szakaszunk Northland szépséges öblökkel tarkított keleti partvidéke mentén vezetett. A tenger felhőtlen napsütés okozta türkizkék színe jól harmonizált a még mindig virágzó pohutukawa fák bordóvörösével és a vegetáció zöldjével. Mindezek ellenére hamar Paihiába értünk, ahol a Waitangi egyezmény emlékparkjára voltunk elsőképp kiváncsiak.


Itt, miközben tui madarak énekeltek folyamatosan, megtekintettük a megtekintenivalókat, amelyek közt kétség kívül a centenáriumra épített marae a legtetszetősebb. A marae, amit maráj-nak ejtenek, hagyományos maori közösségi ház, általában fafaragványokkal díszítve. Ez a centenáriumi marae a maxilátvány érdekében telistele van a különböző törzsek taniwháit ábrázoló faragott oszlopokkal. Külön említésre méltó még az a tekintélyes méretű, 160 főt transzportálni képes waka (harci kenu) is, amit szintén errefele őriznek.

A történelmi vonatkozású helyszín után egy patinás kisvárost, Russel-t vettük célba, ahova újfent komp segítségével jutottunk el, s ahol egy kellemeset ebédeltünk a kikötő környéki hangulatos étteremek egyikében. S ha már itt jártunk, nem mehettünk el anélkül, hogy meg ne látogassuk Pavarottit, a környék híres házi pukekóját.


Vittünk neki zabpelyhet, amit most kapott először, s ránézésre örült neki, mi meg jól megborzoltuk a buksiját. Ezek után - nevéhez hűen - nekiállt énekelni, a pukekók szokásos büttyögésétől merőben más, összefüggő dalokat. Gazdájával eközben egy jó órát beszélgettünk madarakról, nem meglepő módon főleg pukekókról, ha már.

Russelből elfele jövet huszonkilométeren át ismét újraértékeltük a kanyargós út fogalmát, még ha a csodás tengeröblök, majd a termetes puriri fákkal tűzdelt völgyek látványa emelte is az összhatást. Mire a főutat elértük, már erős kanyaritiszünk lett, úgyhogy legközelebb biztos, hogy a kompot választjuk visszafele is.


Ha már arra jártunk, megnéztük a Whangarei Falls névvel ellátott vízesést is, ami ugyan egész magas így északi sziget viszonylatban, de nincs igazán vadon hatása, talán amiatt, mert egy városrész közepén van.

A nap további részében még várt ránk egy hazaút, de azért nem siettük el, inkább strandoltunk egyet a Whangarei közeli, hosszú, homokos tengerpart Bream Beach-ként jelölt szakaszán, ezzel nagyjából be is fejezve a rövidke északföldi kirándulásunkat.

Északfölde 2

Reggel esőre ébredtünk, aminek a helyiek nagyon örültek, mert már vagy hat hete nem láttak ilyent. Nekünk kicsit betett, mivel direkt jól megnéztem az előrejelzést, az alapján direkt északra jöttünk, hogy elkerüljük az esőt, az meg direkt hamarabb jött és jóval északabbra, mint ahogy a felelősök (akiknek felmondtak azok, akiknek felmondtunk) jósolták. A napi célunk, Cape Reinga nem esőben mutatja a legszebb arcát, de ha már idáig eljöttünk, csak azért sem hagytuk magunkat.

Előtte azonban beugrottunk az Ancient Kauri Kingdom nevű műhelyboltba. A hely arról híres, hogy itt munkálják meg a legtöbb Swamp Kaurit. Ez a faféle - ahogy ezt itt Új-Zélandon már megszokhattuk - egy igazi különlegesség: máig ismeretlen földtani folyamatok következtében úgy 30 - 60000 éve néhány kauri erdő úgy gondolta, hogy magára húz egy tőzeglápot, és inkább alszik egyet, aztán úgy maradt. Méghozzá olyan jó állapotban, hogy a tőzeg alól előásott fatörzsek a legöregebb megmunkálható fafajtát képezik. A kauri nem az aprófa kategória, az előkerült darabok méreteit jól tükrözi az a fatörzsbe faragott lépcső, amin a bemutatóterem galériájára juthatunk fel.


Sőt, a megmunkált, elkészült faragványok tetszetős fényjátékkal kedveskednek: úgy esik rajtuk hasra a fény, mint, mihez is hasonlítsam, talán a tigrisszem kvarcon. Nyilván a nyersanyag kitermelési költsége, a véges készletek, valamint a megmunkálás módja miatt nem olcsó mulatság, de legalább értékálló. Nézni meg ingyért lehet.

No, innen hosszú út várt ránk, mert Új-Zéland északi csücske mindentől messze van, nem csak tőlünk. A tovahaladó tájat leginkább a töménytelen mennyiségű homok (dűnék formájában), az avokádóültetvények, a telepített fenyőerdők, valamint a vadlovak és pulykák jellemzik. Előbb utóbb azért előkerült Cape Reinga is.

A helyi mitológia szerint a távozó lelkek errefele veszik végső utukat. Mi ezzel szemben ezúttal csak egy rövid vizit erejéig néztük meg Cape Reingát, hogy majd visszataláljunk, ha eljön az időnk. Nos, nem lesz egyszerű dolgunk, mert olyan köd fogadott minket, hogy a tengert már nem láttuk tőle. Sőt, a világítótornyot is alig. Nagyon misztikus, mondhatni a mítoszok homályába veszett minden.


Szerencsére délutánra kezdtek oszolni az esőfelhők, így a Te Paki stream melletti homokdűnéken már vidáman szánkáztunk lefele. Na jó, én nem, ki nem állhatom, ha homok megy a fogaskerekeim közé. Ellenben jót szórakoztam a szánkázók bukdácsolásán.


A dagály elvonultával aztán irány volt a messze híres 90 miles beach, ami nem olyan hosszú, mint azt a neve sejteti, mert annó lóháton mérték az eltelt időt, és a homok ellenére közúti szorzót alkalmaztak a távolság becslésére. A homok viszont nem csak a lovakat lassítja, hanem a felelőtlenül közlekedő gépjárműveket is. És míg a ló kivontatja magát a homokból, addig az autó csak mélyebbre süllyed, ami a dagályt cseppet sem érdekli, az időre jön megint. Ezért is van, hogy lócsontokat nem, ellenben rozsdás vasat bőven lehet itt látni. Csak ne álljunk meg mellettük, mert nem véletlen ott akadtak el, ahol...


A nap további részében sok említésre méltó dolog már nem történt, így megint marad a folyt. köv.

Északfölde 1

Ilyenkor újévtájt kiürül Auckland, mindenki nyaralni megy, így mi sem tettünk másképp. A múlt héten a metservice hétnapos előrejelzésén megnéztem, hogy akkor északra vagy délre, lett belőle észak, mert hogy ott milyen szép napos lesz. Nos, ember tervez, de ne vágjuk a dolgoknak elébe.

Előbb el kellett jutni messze északra, amit a nyugati parton autókázva viteleztünk ki. Kai Iwi lakes-nél nem teljesen véletlenül összefutottunk Immáékkal. A tavakról írjanak ők, mi csak rövid pillantással illettük a helyet. Ellenben, mindössze harmic kilométerre és három "kiwi crossing" táblával északra van a Waipoua erdő, ahol az embernek a "Waipoua forest next 18 km" táblát követően átalakul a kanyargós útról alkotott minden eddigi fogalma. A látogatócentrum kertjében eltöltött piknik során gyorsan be is gyűjtöttük az éves kötelező adag homoklégycsípést, majd eme miniatűr genya izék okozta élményt ellensúlyozandó nekiláttunk a másik véglet, az óriás kauri fák megcsodálásának.


Első két célpont a "Four Sisters", valamint a "Te Matua Ngahere" névvel illetett matuzsálemek voltak, történetesen egyazon, kényelmes félórás sétát kínáló ösvényen tekinthetőek meg mind. A Four Sisters, amint a neve is diktálja, négy, egymáshoz testvéri közelségben növő kauri óriás, míg Te Matua Ngahere a legősibb élő kauri fa, tiszteletet parancsoló (értsd, mindenki magától suttogóra vette a hangerőt a fa közelében), többezer éves korral és komoly térfogattal.

Kicsit északabbra innen, a kanyargós úton hirtelen vursliba ütköztünk, ahol több autó állt, mint ahány parkolóhely volt, s ahol kávét, üdítőt, vécét lehet használni, ja, és a vurslizó tömegen túl az ismert legmagasabb kaurira, Tane Mahutára lehet pillantást vetni. Sajnos nagy tömegben nem igazán varázslatos, de erről nem a fa tehet.


Ezután Immáék el, mi pedig a szépséges Hokianga öböl mentén folytattunk utunkat, ahol Rawene patinás településén egy komp segítségét vettük igénybe, hogy még északabbra jussunk, ahol pedig egy kanyargós, ámde szép erdős hágót hágtunk meg Kaitaiába sietvén.


Ennyi elég is volt az első napra. Folyt. köv.

Kerikeri szárnyasai

A hétvégén Bay of Islands-be látogattunk Immáékkal. A kirándulásunknak több olyan állomása is volt, amelyekről már tavaly megemlékeztem, úgyhogy most nem fogok. Ellenben Kerikeri városkában mi is most jártunk először, s le is csekkoltunk két intézményt: az egyik a keriblue kerámiastúdió, ahol szép pukekós étkészleteket vesztegetnek izmos áron, a másik pedig a mai bejegyzésem további témája.

A nemes egyszerűséggel The Parrot Place-nek elnevezett hely pontosan azt adja, amit a neve diktál: sok sok papagájjal lehet itt megismerkedni. A hely érdekessége, hogy mindezt néhány kezes egyed esetében teljesen interaktívan tehetjük meg, azaz mászathatjuk magunkon a madarakat. Még mogyorót is kaptunk, hogy etethessük őket, sőt, nedves törlőkendő is akadt a madarak tápcsatornájának másik végén időnként előforduló események nyomainak eltakarítására.

A legelső tollseprű, akivel odabent barátkozhattunk, a madárpark új lakója, aki egyszavas szókincse ellenére nem tudott rendesen bemutatkozni nekünk, mert még nincs neve. Nagyon kedves, gyönyörű szivárványszínekben pompázó egyed, akinek kedvenc foglalatossága az volt, hogy a kalapokat, inggallérokat kóstolgatta.


A szép nagy ara mellett több kisebb, egy-egy színt magukénak tudó papagájt is megtutujgattunk (vagy ők kóstolgattak meg minket, nézőpont kérdése), mint például az alábbi kéket:


Miután jól megszeretgettük a bejárat környéki madarakat, meg elbeszélgettünk a gondozókkal, nekiláttunk felfedezni a többi, röpdékben raboskodó lakókat is, akik további színárnyalatokat és színkombinációkat képviseltek.

Az amúgy nem óriási, de nem is aprócska park túlvégében bementünk még két besétálós röpdébe, ahol beszédes pintyfélék és fürjek társaságát élvezhettük, valamint további még több papagájok etetését eszközölhettük. Itt is akadt haverkodós madár bőven, aki hagyta magát fotózni is premier plánban.


Talán egy órát tölthettünk ott mindenestül, s annak ellenére, hogy az öt fős társaságunkból odafele leginkább csak ketten lelkesedtünk a helyért, mindenki úgy távozott a madárparkból, hogy milyen jó is volt odabenn, ami mindenképp a helyet dicséri.

Shakespear Park

Itt lakunk a Shakespear Regional Park tőszomszédságában, számtalanszor ugrottunk már át madárlesni, sétálni, kirándulni, pukekót etetni, vagy épp csak kikapcsolódni, de szégyen szemre eddig nem írtam róla, amit most pótolni szeretnék.

A Shakespear Park a Whangaparaoa félsziget csúcsán, Auckland belvárosából autóval úgy 50 km-re található, de még menetrendszerinti busz is jár ide. Szoktuk is látni, ahogy a végállomáson várakozva a buszsofőr a füves tengerparton nyújtózik egyet.


A park mindjárt több, jellegében más és más tengerparttal szolgál. Army Bay például homokos-sziklás, csónakok vízre eresztésére kiválóan alkalmas, Okoromai Bay inkább agyagos-kagylós, ideális terep a szedd magad barbekjúzásra, míg Te Haruhi Bay fehérhomokos, sekély partja a fürdőzők és kite-osok nagy kedvence. Mindhárom part autóval is elérhető, gyönyörűen karbantartott, füves, árnyékadó fákkal tűzdelt, míg a kitaposott utakat kevésbé kedvelőknek van itt egy sziklás, csak gyalogosan megközelíthető partszakasz is, Pink Beach néven.

A park területe egyben farmként is üzemel, így ne lepődjünk meg a birkák és tehenek láttán, akikre a kerítések és a pukekók vigyáznak csak, ellenben a gyepet kiválóan karbantartják.

A legelőkön kívül van itt még sósmocsár, édesvizű (kacsaúszta)tó, fás-bokros részek, sőt, még esőerdő is, patakkal meg vízeséssel, ahogy azt kell. A vízesésnél sötétben még világító kukacokat (titiwai, arachnocampa luminosa, ahogy tetszik) is lehet látni.

Az élővilág változatosságáról a rágcsálókontroll és a fokozatosan helyreállítás gondoskodik, így az őshonos növényfajok közt őshonos madarakra is nagy számban lelhetünk. Pukekók minden mennyiségben van, piwakawaka, kereru, tui, rozella szintén sokan, de még kakariki és korimako is akad néhány. Te Haruhi Bay-ben pávák is laknak, a tengerpartokon pedig kormoránt, csigaforgatót és gólyatöcst (pied stilt) lehet rendszeresen megfigyelni.


A kirándulni vágyókat a parkot keresztül-kasul átjáró túraútvonalak segítik, melyek közül a leghosszabb kb 12 km-es, dimbesdombos terepen. Nekünk nagy kedvencünk a sósmocsáron keresztül vezető szakasz, ami két füves partot köt össze, s ahol mindig sok szép madárral találkozunk.


A park kellős közepén, a domb tetején van egy kilátó, ahonnan teljes körpanorámán legeltethetjük szemeinket. A közvetlen közelben a legelő birkák, tehenek és pukekók, majd a park csodás tengerpartjai, a Whangaparaoa félsziget. Kicsit távolabbra tekintve ott kéklik (felhős időben szürkéllik) a Hauraki öböl a szigeteivel együtt. Tiritiri Matangi mindjárt egy karnyújtásnyira, a jellegzetes formájú Rangitoto, valamint a szintén jellegzetes Auckland belváros kicsit távolabb, míg Little Barrier és Great Barrier Island, valamint a Coromandel félsziget a messzeség ködébe vesznek, de körvonalaik jól kivehetőek.

Természetesen a parkból az Auckland-i Regionális Tanács gondozta parkoknál megszokott képkeret sem hiányozhat.


A park történetével nem untatnék senkit, ellenben a park jövője talán pont érdekes is lehet. Ha lehet hinni a SOSSI betűjelű társaság híreszteléseinek, akkor a parkot még idén elkerítik egy rágcsálók elleni speckó kerítéssel, jövőre pedig egy jó fél évre le lesz zárva levegőből végzett rágcsálóirtás utóhatásai miatt. Onnantól kezdve viszont a félszigetcsúcs a közeli Tiritiri Matangi madárrezervátum sziget élővilágából fog "kölcsönözni", s jó eséllyel fognak megsokasodni az amúgy veszélyeztetett új-zélandi madárfajok, mint a kakariki (kecskepapagáj), a korimako (harangmadár), a kereru (maori galamb), a toutouwai (cinegelégykapó) és társai.


Sőt, idővel kiwit is telepítenek az addigra egyre gyarapodó erdőkbe, mindezt úgy, hogy a park és a kemping továbbra is szabadon látogatható lesz. Már nagyon várom...

Wenderholm

Waiwerától alig pár kilométerre található a Wenderholm Regional Park, amit a hétvégén jól meglátogattunk.


A tehénlegelő és a platánsor közt elhaladva mindjárt egy tábla is jelzi, hogy tessék a madarakra vigyázni, ami jó jel, és tényleg, a sekély, homokos tengerparton csigaforgatók nyálazzák át a fövenyt a maguk békés, néha lármás tempójában, az arra járó fürdőzőket éppen csak kikerülve.




Már csak a csigaforgatók, vagy épp a tengerpart miatt is érdemes ellátogatni ide, de ennél sokkal többet is láthatunk. A homokfövenytől beljebb nagy fák hűsítő árnyékában puha gyepen piknikelhetünk, vannak bozótjáró ösvények is, ha pedig kultúrális programra vágynánk, potom 3 dollárért megtekinthetjük a nagyon szép állapotban tartott Couldrey Házat és Kertet.


A kezünkbe nyomott kicsiny ismertetővel felvértezve a magunk tempójára voltunk bízva, a három dollárokban nincs benne tárlatvezetés, de mondjuk nem is emészthetetlenül nagy az épület, mégis mindenkire rá van bízva, hogy szúrja ki maga az érdekes részleteket a 10 megtekinthető szobában és azok berendezési tárgyain.


A korabeli bútorok és tárgyak tetszetős elrendezésben kerültek bemutatásra, egyben az egyes szobák funkciója is hamar kiderül a berendezésükből. Van egy étkező, két társalgó, egy konyha, egy varrószoba, egy hálószoba, egy dolgozószoba tengerre néző erkéllyel, egy gyerekszoba, valamint egy cselédszoba, no meg természetesen a közlekedő helységek a lépcsővel. Az emeleten van egy kisebb elefánt-szobor kollekció is, egy-egy egész különleges darabbal.


A konyhában Pukekóné szerint olyan punnyadásszag volt, mint Manci néni Agárdi nyaralójában. Ellenben itt derült ki, hogy az egyik tulajoké volt az Edmonds élelmiszer-alapanyag biznisz. (Az Edmonds Új-Zélandon még napjainkban is "a lisztmárka").

Meglepő, hogy a tágas, fényes lakásban mégis sikerült az építésznek terveznie egyetlen olyan szobát, ahol a kis ablak miatt félhomály uralkodik, valamint a tető alatt éppen csak elégséges belmagasságot is csak a padló megsüllyesztése árán érték el. Természetesen ez a cselédszoba volt, gondolom azzal a céllal, hogy a cseléd még véletlenül se érezze magát kényelmesen.

Mindazonáltal a Couldrey Ház egész különleges, koloniális hangulatot varázsol ebbe az amúgy is remek szabadidős parkba, Auckland belvárosától alig 40 kilométerre.

Art Deco, semmi más

Tavaly pont egy nappal késtük le, idén semmiképp sem akartuk kihagyni a Napierben minden évben megrendezésre kerülő Art Deco fesztivált.

Napier az Északi Sziget keleti partján elfekvő nyugodt kisváros, s ha 1931-ben nem rombolja porig egy izmos földrengés, akkor most nem írnék róla. De porig rombolta, lakosai pedig az akkor menő Art Deco stílusban építették újjá, mára pedig az Art Deco stílus egyik legszebb példájaként tartják számon. Sőt, ünneplik.


No, mi erre az ünneplésre voltunk kiváncsiak, úgyhogy a hétvégén nem átallottunk Immáékkal a kerék alá gyűrni jópárszáz kilométernyi autóutat. Az Auckland-ben még esősnek induló idő Napierre teljesen kitisztult, így szikrázó napsütésben voltunk kénytelenek élvezni a programot.


Program pedig akadt bőven, minden korosztály számára. A gyerekeknek (szigorúan harmincas évek ihletésű) go-kart verseny vagy épp gőzgépen kocsikázás a város utcáin. A nagyobbaknak zenés táncos bemutatók, veteránautós felvonulás, tengerparti piknik, légi parádé és többszáz kisebb-nagyobb kulturális, művészeti program, vagy egyszerűen csak életérzés jutott.


Ez az életérzés pedig egész hihetetlen. Pont olyan, mintha egy kosztümös film forgatásába csöppentünk volna bele. A statiszták pedig tökéletesen játszanak, élvezik a szerepüket, legyenek akár gyerekek, akár szülők, vagy nagyszülők.


A kellékek úgyszintén meggyőzőek, a csodás korabeli kosztümökbe öltözött statiszták fényesre suvickolt, hibátlan veterán autókban közlekednek fel-alá a legeredetibb, gyönyörű állapotú Art Deco épületek előtt.


A látvánnyal, az életérzéssel nem lehet betelni! El is határoztuk, hogy jövőre mi is megfelelő öltözékben jövünk, s feltétlen kipróbáljuk a pikniket is.

Negyedik nap - Színterápia

Reggel útnak indultunk vissza Auckland-be, először a Taupo tó partján, ami leginkább a Balaton déli partjára emlékeztetett, majd Taupo-tól Rotorua irányába, hogy lássunk sok szép termáljelenséget.

Errefelé nem meglepő dolog, hogy a földből itt-ott gőz tör elő. Még az sem ritka, hogy nagy geotermális erőművek eregetnek hosszú fehér felhőket. Figyelmes szemlélő a szárazabb legelőkön még kisebb portölcséreket is láthat táncolni, na nem mintha ez utóbbi termálvizes jelenség lenne, de attól még említésre méltathatom.

Visszakanyarodva a termálvízre, a környéken több érdekes helyszín is akad, ennek ellenére ezúttal is a wai-o-tapu termálcsodavilágra esett a választásunk, többek közt azért, mert ez a legszínesebb, meg azért is, mert tavaly csak limitált időnk volt, így akkor kihagytuk egy jókora részét, amit be kellett pótolni.


Úgy gondolom, hogy a képek magukért beszélnek, életben pedig még érdekesebb ez a fortyogó színkavalkád, amit a forró víz a mindenféle ásványokkal együtt produkál.


A hely nevét, "wai-o-tapu" úgy fordítják, hogy "szent víz" (sacred waters), ami a wai, azaz víz és a tapu, azaz szent, érinthetetlen, tabu jelentésű maori szavakból áll össze. Mindamellett gyanítom, hogy ezt a vizet nem "szentölt víz"-ként tisztelték, hanem inkább tapasztalás útján jöhettek rá annak idején, hogy hőmérséklete folytán érinthetetlen, a szó szoros értelmében. A kénes szag emellett szintén inkább kellemetlen, mint áhitatos. A színek ellenben tagadhatatlanul szemet gyönyörködtetőek, etimológia ide vagy oda.


De hogy a színtévesztők se maradjanak műsor nélkül, vannak szürke fortyogó iszaptavak és finoman fraktálmintásra cizellált szélű kráterek is, mert lássuk be, mit ér a szín forma nélkül!


Mivel elég sokat legeltettük a színes csodavilágban a szemeinket, már bőven délutánba hajlott a nap, mire nekilódultunk vissza Auckland irányába, így már csak egyetlen megállót iktattunk be, azt pedig Tirau-ban, hogy megcsodálhassuk a messze híres hullámlemez alkotásaikat.


Persze nekem elfogultság okán a szuvenirbolt homlokzatát díszítő pukekó tetszett a legjobban, de valóban van jónéhány másik ötletes és szépen kivitelezett bádogos-műremek.


Összességében azt kell mondjam, hogy egy rövid, ámde annál változatosabb nyaralásban volt részünk, amit bármikor örömmel megismételnénk (na jó, a homoklegyes részt leszámítva).

Harmadik nap - A semmi közepén

Kapiti sziget után még felautóztunk Wanganuiba, ahol egy folyóparti szálláshelyen töltöttük az éjszakát. Reggel aztán frissen neki is lódultunk a folyó mentén fel északra, Pipiriki-be. Az út nagyon vicces volt: másfél sávos, balra a nagy mélység, folyóval az alján, jobbra meg sziklafal. Illetve nem is szikla, hanem valami agyagszerű, réteges kőzet, ami több helyen is az útra omlott. Az aszfaltutat pedig Athens, London és Jerusalem nevű települések után makadámút váltotta fel, szintén kanyargós, néhol épp felújítás alatt, máshol pedig 100 km/h sebességkorlátozással.


Mindezt úgy, hogy közben két nagy (értsd, ezres nagyságrendű) birkanyájba is beleütköztünk. Illetve óvatosan megálltunk, és vártuk, amíg a birkák az autónk mögé kerülnek. Az egyik juhász még vicces kedvében is volt, megkérdezte, hogy megszámoltuk-e neki, hány birkája van :)


Nagy nehezen azért eljutottunk Pipiriki-be, ami nem a világ közepe, ellenben innen indulnak a Whanganui folyón felfele jetboat-os túrák. Mi is egy ilyent foglaltunk be és nem is bántuk meg, mert tényleg élmény a semmi közepe felé meredek, zölddel benőtt sziklafalak közt repeszteni egy jetboat-on. A túravezetőnk helyi arc, aki ráadásul humoránál is van, így nem csak érdekes, de még szórakoztató is volt, amit a környék történetéről elmondott.


A túra a Whanganui Nemzeti Park kellős közepére vitt be minket, ahol a folyóparttól egy negyven perces sétával elérhető betonhidat néztünk meg, ami nem is annyira maga a híd miatt, hanem inkább a története folytán érdekes. A múlt század elején itt ugyanis még prosperáló farmok voltak, amelyeknek szüksége volt infrastruktúrára, így a kormány nekilátott hidat építeni. Időközben sokat romlottak a körülmények: a felégetett erdők helyén ugyanis nagyjából öt évig volt zsíros a föld, utána, ahogy a gyökérzet elrothadt, erős erózió következtében eltűnt a vékony termőtalaj. Lényeg a lényeg, hogy mire a híd elkészült, a megnyitón, ahol ott volt minden érdekelt személy, csak nyolcan voltak. Később még néhányan elköltöztek, majd a kormány ráunt a dologra, és a maradék embereknek megmondta, hogy márpedig az utat nem fogják karbantartani két-három ember kedvéért, tessék mindenkinek elköltözni. Ezután lett nemzeti park a környékből.


A híd a feledés homályába merült, majd egy ottfelejtett lapát okozta vicces eset kapcsán a környék lakói, akik vadászni azért még visszajártak ide, felfedezték a hídban rejlő turisztikai értéket. Történt ugyanis, hogy az illető lapátot az arra járó kenusok arra használták, hogy a hídon időközben összegyűlt földet felszedjék, és a folyóba hajítsák, mert milyen jót csobban. Eközben azonban akaratlanul is karbantartódott lett a híd maga. Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy minek költ a kormány óriási pénzeket útkarbantartásra, ahelyett, hogy egy megfelelő dizájnnal hasznos szórakozásra sarkallja annak használóit. :)

Mielőtt visszaszálltunk volna a jetboat-ba, a folyóparton emlékül még szétcsípték a bokánkat a homoklegyek, de ez már csak így van errefele a vandonban. Mostanra már nagyjából el is múlt a viszketés.

Pipirikiből még aznap tovább mentünk Turangiba, a Taupo tó partjára, aznapi szálláshelyünkre. Az autóút legnagyobb látványossága egyértelműen a Tongariro Nemzeti Parkon keresztül vezető szakasz volt, ahol a három nagy vulkán, a Ruapehu, a Ngauruhoe és a Tongariro uralták az amúgy elég kietlen (harakeke és tuszokfű benőtte) tájat.

Este a szálláson, amit azért választottam, mert "private hot water pool"-t hirdetett, jól kiáztattuk tagjainkat egy hullámlemezzel körbekerített, melegvizű betonmedencében, amibe ketten pont kényelmesen elfértünk. Privátnak privát volt, hot waternek melegvizű, pool-nak azért csak óvatosan hívnám, de kellemes volt az áztatás.

Második nap - Egésznapos madárles

Reggelre összeszedte magát az időjárás, és egy szélmentes, alig felhős napot hozott össze, ami pont jól jött a Kapiti sziget meglátogatására. Mint az a vizitaxinál kiderült, az előző két napon az időjárás miatt törölték a programot, így külön szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy mehettünk.

A Kapiti sziget már több, mint száz éve védettséget élvez, jelenleg madárparadicsomként üzemel, az ember jelenlétét minimálisra szorították vissza, ami napi ötven fős látogatói kvótát jelent, az is a sziget középső és északi részeire szétoszlatva. A szigetet csak és kizárólag előre beszerzett engedéllyel lehet látogatni. Az engedély online megvásárolható, tipikusan hetekre előre elkel az összes hely, ha pedig az időjárás közbeszólna, áthelyezhető (a még szabadon maradt kvótájú napokra), vagy visszajár.

Nekünk tehát szerencsénk volt az időjárással, s így fel tudtuk használni a már jóelőre gondosan beszerzett engedélyt, s hajóra szállhattunk. A szigetre két cég szállít látogatókat, a Kapiti Tours és a Kapiti Marine Charter. A szolgáltatásban nincs különbség, így csak az a lényeg, hogy legyünk befoglalva.

Mi a sziget középső részére, a Rangatira point-ra kértünk engedélyt, így a madárnézés közben fel tudtunk caplatni a sziget tetején lévő kilátóba is. De ne siessünk előre, kezdjük a partraszállásnál.

A hajóra még szárazon szálltunk fel, egy traktorral vontatták be a sekély parton a tengerbe, majd a sziget kavicsos partján egy pallóval oldották meg, hogy szárazon kiszállhassunk. Innen öt perc sétára van az eligazítás helyszíne, ami egy vihar esetén menedékként is szolgáló felépítmény. Az odavezető ösvényről láttunk mindjárt pelyhes sirálycsibéket a parton, miközben tui és kakariki madarak repkedtek jobbra-balra a fejünk felett.

Az eligazításon a szabályok mellett elmondták a sziget rövid történetét és bemutatták a látnivalókat is, aztán mehetett ki merre lát. Az eseményre csatlakozott egy weka madár is, bár inkább a hátizsákokra volt kiváncsi, mintsem a rövid előadásra. Biztos hallotta már párszor.


A sziget egyik első szembetűnő jellegzetessége, hogy a madarak megszokták, hogy nincs mitől félniük, így a kereru (maori galamb), akit eddig csak a magasban láttunk, itt a fűben legelt, s egyéb madarak is inkább kiváncsian néztek minket, mintsem hogy hanyatt homlok menekültek volna.

A sziget 10 km hosszú és 2 km széles, legmagasabb pontján kb 500 méter magas. A látogatók számára mindössze két ösvény van kialakítva, a lankásabb, kanyargós Wilkies track és a meredekebb Trig track. Ez utóbbi az elmúlt napok esőzései miatt le volt zárva, így maradt egyetlen ösvény a parttól a kilátóig, így muszáj volt a többi látogatóval közösködni. Szerencsére kevés zajos volt köztük, őket meg jól elkerültük. A kilátóig több, mint két órás mászás volt a program, amit madárlesős pihegésekkel szakítottunk meg.


Az alsó szakaszon nagy örömünkre lépten-nyomon előkerült egy-egy kis kiváncsi toutouwai (cinegelégykapó). Kis szürke madár, nagy, kiváncsi szemekkel. Vicces volt, amikor egy-egy ilyen picurt tíz felnőtt ember is egyszerre csodált és fotózott. Szintén az ösvény elején láttunk takahét is, úgy gondoltuk, hogy majd visszafele megnézzük közelebbről, de addigra már tovabüttyögött. Sebaj, takahe élményünk már volt Tiritiri Matangin.

Ahogy lassan caplattunk felfele, a nyerges madarak folyamatos kacaja kísért minket, egy-egy tisztáson pedig mindig wekába botlottunk.


A kilátóhoz közel az erdő sűrűmohásra váltott, ami külön élmény a szemnek, majd a magaslatról belátható körpanoráma végleg kárpótolt a fárasztó mászásért. A kilátónál mindjárt piknikeltünk is (enni inni csak az van, amit hoztunk), ami az itt bóklászó wekák érdeklődését is felkeltette. A madarakat etetni tilos, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy megnézzék, mit is eszünk mi, emberek.

Hamar indultunk is visszafele, hogy a hajóhoz biztos időben visszaérjünk. Lefele menet azért megálltunk félúton, ahova egy madáretetőt készítettek, ami érthető módon mágnesként vonzza az erdő lakóit. Itt rövid idő alatt volt alkalmunk piwakawaka (legyezőfarkú), hihi, kaka (nesztor papagáj), korimako (harangmadár), tieke (nyerges madár) és tui seregeket megfigyelnünk.


Tovább lefele újra a nyerges madarak folyamatos vihogása szórakoztatott minket, itt-ott egy kereru zörgése ijesztegetett, míg végül újra leértünk az eligazítás helyszínéhez, ahol ezúttal néhány kiváncsi kaka madár volt. Be kell valljam, végig ezért drukkoltam, mert szerintem a sziget egyik legnagyobb attrakciói. A kaka, nesztor papagáj, a kea rokona, és elég a szemébe nézni, mindjárt látszik is, hogy van akkora csibész ő is. Természetesen a hátizsákunk érdekelte a legjobban, de az olyannyira, hogy egy könnyed sasszé után a vállunkra is felszállt, majd onnan tovább a hátizsákra. Mondanom sem kell, nagyon tetszett ez a közvetlenség. Miután nem talált semmi érdekeset a hátizsákon, a közeli bokorra repült, majd pózolt a kamerának. Igazi sztár!


Sajnos ekkorra elérkezett a távozás ideje, megjelent a hajó, amire kénytelen-kelletlen felszálltunk. Talán kárpótlásként, talán csak puszta szerencsefaktor gyanánt a visszafele úton néhány delfin szórakoztatott bennünket. Egy biztos, maradandó élmény volt a szigettúra.