Kistücsök

Most látom a hírekben, hogy mindjárt szabadon eresztenek negyven ilyen prehisztórikus gigászt a Wellington-i Karori rezervátumban. Mindenki meneküljön!!!

Vasudvard, Völgyzugoly, Wellington

Ma reggelre egy 12 emeletes szálloda nőtt a kikötőbe, Queen Victoria néven. Impresszív. De mi mégis inkább Gyűrűk Ura helyszíneket mentünk felkutatni egy Movie Tours nevű program keretein belül.

Az idő szottyosnak indult reggel, de nagyon hamar kisütött a nap, s ez így maradt egész nap, így panaszra semmi okunk sem lehet. A 15 beharangozott forgatási helyszínből viszont csak négy volt olyan, amire azt mondom, hogy oké. Egy parkoló vagy egy kőbánya (kintről nézve) például nem annyira izgi csak azért, mert néhány évvel ezelőtt a helyén több forgatási helyszínt is berendeztek.

A többi helyszínről is jobb tudni, hogy a leginkább jellegzetes fákat és sziklákat lehet csak felismerni, mivel az épületek vagy ideiglenes poliuretán díszletek voltak, vagy digitális munkával kerültek oda, ahol látszanak a filmben, míg a hátterek szinte mindenhol a Déli sziget panorámájából lettek bemásolva.

Sebaj, így is jártunk néhány szép parkban, a vezető pedig magára kötött egy laptopot, így mindenhol vissza tudtuk nézni, hogy melyik pár másodperces jelenetről is van szó éppen.

A növényzet és a jellegzetes sziklák beazonosításával így elmondhatjuk, hogy jártunk Vasudvard (Isengard) kertjében, Völgyzugolyban (Rivendell), valamint azon a helyen, ahol Aragorn-t partra mosta a víz, a lova pedig szájon át lélegeztette. Persze Völgyzugolyban kétdolláros tünde-fülekkel és íjjal a kezünkben egy fotó erejéig Legolasok is lehetünk.

A Kaitokere park erdeje mellett, egy tisztavizű patak partján, egy függőhíd közelében eltöltött kiadós piknik végül mindenkit meggyőzött arról, hogy jó ötlet volt épp ma forgatási helyszín keresésre jönni.



Általában véve egyébként azt kell mondjam, hogy nagyon sok Gyűrűk Ura forgatási helyszín látogató programmal lehet találkozni Új-Zéland szerte, de mindegyik csak alig néhány jelenetnyi helyszínnel szolgál. Végtére is a film elég hosszú ahhoz, hogy a helyszínek befedhessék egész Új-Zélandot. Ehhez még az is hozzájön, hogy a helyszíneken az eredeti felépítményekből gyakorlatilag semmit sem lehet látni, mivel ezeket a forgatás befejeztével el kellett távolítania a filmeseknek. (Ezalól Hobbiton kivétel csak, de ott is alig maradt valami.) Ha tehát valaki mozitúrára vetemedik, célszerű olyant választani, amelyik átfogóbb, panorámikus helyszínt igér mutatni (ezek a Déli szigeten lesznek leginkább), ellenkező esetben esetleg csalódni fog, hogy nincs ott az a tünde- vagy éppen ork izé. Ja, tényleg, aki orkokat akar nézni, az menjen Orcland-be :) -- akinek nem esett le, Orcland és Auckland pont ugyanúgy hangzik angolul kiejtve.

A félnapos mozizás befejeztével visszamentünk Wellingtonban, ahol a délutáni gyönyörű idő felcsalogatott minket a Mount Victoria tetejére. A gyalogút rövid, ám jó meredek, leginkább fenyőerdőkön át vezet. Fentről valóban gyönyörű 360 fokos panoráma: Wellington kikötője, az öböl, de még a Cook szoros is jól látszik.



Az idő elég nyugodt volt, így az itt szokásos időjáráshoz képest csak egy enyhe szellőt éreztünk. Az időközben felérkező három turistabusz sok jót nem igért, úgyhogy lefele vettük az irányt az Oriental Bay-be, ahol aranyhomokos tengerpart van (a homokot amúgy az Abel Tasman NP-ből hozták). A kötelező sirály és szkua nézés, valamint a fagyizás után aztán visszamentünk a szállásra egy korai vacsit összedobni.

Estére ugyanis beiktattunk még egy érdekesnek igérkező programot: a Karori Wildlife Sanctuary éjszakai sétáját. Ez a szürkületkor kezdődő kétórás móka egy kellemes sétát jelent a Karori völgyben (a belvárosból negyed óra autóút), amely 1999 óta el van kerítve speckó kerítéssel, amin semmilyen négylábú nem tud átjutni. Az elkerített völgyben nyugodtan tudnak létezni Új-Zéland néhány errfele őshonos állata, így például a Kispöttyös Kiwi madár, a Kaka, a Tuatara, a Weta, vagy a világító kukacok. Na, az itt felsoroltak mindegyikével volt is szerencsénk találkozni a séta folyamán személyesen is.

A tuatara nem okozott sok bonyodalmat: egy külön elkerített részen kétszáznéhány példány közül hármat is sikerült meglátni, na nem is vették szaladósra a dolgot. A wetáknak külön "hotel" volt berendezve, egy korhadó fatörzs tele csemegével, a kérge pedig nyitható volt, így egy kis fény már fel is fedte a vígan falatozó kövér tücsköket.

Amint leszállt az éj, a világitó kukacok megkezték az ég csillagainak utánzását a patakok nedves sziklaoldalaiban. A Kaka a többi madárral együtt hallatta esti hangjait, a kifejezetten nekik szánt etető környékén pedig az árnyékát is lehetett látni, ahogy zengzetesen rikácsolva mondta a magáét. Dehát a papagájok már csak ilyenek.

Persze mindenki a kiwi madarat várta, akinek a hangját az este folyamán többször is hallottuk, de személyesen egész a túra végéig nem mutatkozott. Akkor viszont meghallottuk, ahogy matat az ösvény mellett, és szegényt egy pillanat alatt fel is nyársalta a vörös fényű zseblámpáink fénysugara. Ott volt, nem jött zavarba, csak turkált tovább az avarban. Talán fele akkora lehetett, mint a kiwiházakban mutogatott barna kiwi, mégis igazi átütő élmény volt rálelni erre a kis csodára a természetes közegének kellős közepén.

Te Papa

Egy borús, esős Wellingtoni napon nincs is jobb program, mint a múzeumlátogatás. Ha pedig múzeum, akkor a Wellingtoni Te Papa (magyarra fordítva "a mi helyünk") az első számú jelölt.

A belépődíj árával (ami ingyenes) szöges ellentétben a tartalom igencsak vastag. Véletlenül pont ma 10 éves a múzeum, így kifogtunk néhány remek performanszt is, no meg jó sok látogatóba is belebotlottunk. Szerencsére elég nagy a múzeum, úgyhogy a színpadok közvetlen környékét leszámítva nem volt tolongás. Látnivaló viszont bőven akadt.



Tárlatvezetésbe nem szeretnék most bonyolódni, így csak néhány gyöngyszemet említenék: van például a természeti erőket bemutató rész "Új-Zéland: Természetesen Katasztrófális" mottóval ellátva, mellete pedig a "hegyektől a tengerig" az élővilág változatosságát csodálhatjuk meg. Egy másik szinten a maori és polinéz örökséget böngészhetjük (van itt szép faragott marae és egy jó nagy waka is), míg egy külön részt kapott az elmúlt száz év, benne kortárs alkotásokkal is.

A múzeum összességében több órás, érdekes elfoglaltságot nyújt, így azt kell mondjam, esőnapra pont ideális volt.

Apropó eső: most - hogy hazafele nem áztunk el - "esett le", hogy miért is van mindenütt a járdák felett a házakról belógó széles fedél. Viszont annak ellenére, hogy Wellington a szeles időjárásáról híres, még nem találkoztunk itt semmi komoly légmozgással.

A végzet hegye

A mai utunk a Taupo tó partja mellett vezetett egy darabon. A tó partmenti kövein kormoránok lesték a leendő zsákmányukat, mit sem törődve a távolban magasodó vulkánokkal. Azt kell mondjam, az Északi sziget ezen régiója már majdnem felér a Déli sziget által felállított mércéhez.

A táj hamarosan gyökeresen megváltozott, ahogyan a Tongariro nemzeti parkba beléptünk. A vegetáció hamar eltűnt: bár csapadék van a környéken, a talaj a vulkanikus aktivitás miatt annyira savas, hogy csak kevés növényféle (például a tuszokfű) él meg rajta, így fáknak nyoma sincs. A tájat a három vulkáni kúp: a mai napig is aktív, mindig hófödte Ruapehu, a szabályos, csonkakúpszerű Ngauruhe, amelyet a Gyűrűk ura trilógia óta csak Végzet hegyének ismerjük, s végül a sort zárja a Tongariro.

Egy óra sem telt el, máris átalakult a táj, ezúttal birkalegelőssé, majdnem be is aludtunk birkaszámlálás közben. Több kis agrártelepülést hagytunk magunk mögött, köztük Bulls-t is, ami arról híres, hogy lakói igencsak vicces szójátékokkal ékítik boltjaikat, mint például unforgettabull (ajándékbolt), vagy a kedvencem: constabull (a rendőrörs). A táj végül megint változott egyet ahogy elértük a Kapiti partot, amely leginkább Wellington üdülőzónájaként üzemel. Kora délután végül megérkeztünk Wellingtonba.

Első ránézésre nagyon tetszik ez a város, de most csak egy éjszakát vagyunk itt, majd a Déli szigetről visszafele fogunk egy kicsit hosszabban elidőzni. Egy délutáni városnéző séta azért még belefért a mai napba, úgyhogy gyorsan kipróbáltuk a cable car-t, és lesétáltunk a botanikus kerten keresztül vissza a városba. Verőfényes napsütés, szebbnél szebb virágok, amik csak úgy ontják az illatukat, nem csoda, hogy egész belebódultunk. Kell ennél több? Igeeen, végre egy "olcsó" internet kávézó, ahova a laptopommal is csatlakozhatok. Három dollár egy órára, és a blog máris friss és üde :)