2009. január 31., szombat

Öt könyv, amit tavaly olvastam

Manka kiváncsi volt, hogy mit olvasnak a Pukekók szabadidejükben, úgyhogy nekiláttam összeterelni egy bejegyzésbe a tavalyi könyvtermést.

Előre bocsátom, hogy könyv alatt nem mindig a fizikai entitást értem, van hogy elektronikusan rágom át magam a betűtengeren, amit ilyenkor egy Sony ebook reader segítségével szoktam megejteni. No nem, mintha ez bármit is rontana a könyvélményen.

De lássunk is ötöt, nagyjából időrendben, a tavaly olvasottakból:

(1) Philip Pullman: His Dark Materials trilógiája talán onnan lehet ismerős a mozijáró népeknek, hogy a trilógia első részéből készült a Golden Compass című viktoriánus-fantasy izé. Még februárban néztük meg moziban, aztán kiváncsi voltam, hogy minként folytatódik a vásznon félbehagyott történet. A történetben egy rejtély feltárása mentén fokozatosan bontakoznak ki egyre több és nagyobb világok, s fejlődnek, alakulnak át a fő karakterek is. Ahogy haladt előre a történet, egyre grandiózusabb befejezést vártam, ám a végén csalódnom kellett benne, még ha nem is bántam meg, hogy elolvastam. A filmes interpretációra továbbra is kiváncsi vagyok.

(2) Cory Doctorow: Little Brother. No, ezt már vagy egy éve letöltöttem (innen), hogy majd elolvasom, aztán végül egy 12 órás repülőút pont elegendő volt hozzá. Amolyan negatív utópia, ami a poszt-9/11-es amerikában játszódik, ahol önfeledt fiatalokból ádáz szabadságharcost nevel a autokratikus "nagy testvér" rendőrállam "terrorizmus ellenes" pótcselekvéseivel. Az izgalmas történetbe sok helyen okos trükköket, technikákat is beleszőtt a szerző a mondandóba, ezzel mintegy éber technopunkká nevelve az olvasóit. Nagyon jó könyv.

(3) Daniel Pinchbeck: 2012, The Year of the Mayan Prophecy. Itt egy másik utópia, ezúttal egy iboga és ayahuasca által meglátomásodott modernkori sámán tollából. A szájtépő véres világvégjóslás ebből a könyvből szerencsére kimaradt, helyette egy érdekes, kissé depressziós, de végül feloldott belső utazás történetét írja le. A stílus eleinte nehezen emészthető, aztán megszokja az ember, végül egész érdekes gondolatokra is ráleltem a könyvben. Aki hülyét kap a sámánok, gabonakörök, előző életek, ezotéria és világvége témáktól, az messze kerülje el. A 2012-es világvége szubkult iránt érdeklődők viszont feltétlen olvassák el.

(4) Doreen Vitrue: Earth Angels. Terjedelmét tekintve inkább füzetnek mondanám, mint könyvnek. Mindazonáltal a tartalma annál érdekesebb. Könnyű, mindenki által elérhető értekezés, amit értékelni leginkább azok fognak, akik valahogy sosem érezték, hogy beleillenének napjainkra még mindig jellemző anyagias társadalomba. Nekik (nekünk) egy új szemszögből világít rá személyiségü(n)kre.

Ötödik könyvet most nem neveznék meg, mert van egy rakás, amit nem sikerült tavaly teljes egészében abszolválni. Ha mégis említenem kellene, akkor az George Gibbs: Ghosts of Gondwana című tudományos műve lenne, amely Új-Zéland különleges és egyedi élővilágának kialakulását és történetét foglalja össze egy kétszáznéhány oldalas, igényes, ábrákkal és képekkel tűzdelt kötetbe.

Most jön az a rész, amitől mindenki fél, hogy találjak öt másik embert akit felkérek, hogy nyilatkozzon tavalyi könyvfogyasztásáról. Az ötöt most inkább gyalog-galopposan értelmezem, így csak három bloggert kérek fel, ők pedig Pappito, Imma néni, és Csanád legyenek, mert biztos vagyok benne, hogy érdekes könyveket olvastak, csak még nem tudom, mik azok.

2009. január 30., péntek

Negyedik nap - Színterápia

Reggel útnak indultunk vissza Auckland-be, először a Taupo tó partján, ami leginkább a Balaton déli partjára emlékeztetett, majd Taupo-tól Rotorua irányába, hogy lássunk sok szép termáljelenséget.

Errefelé nem meglepő dolog, hogy a földből itt-ott gőz tör elő. Még az sem ritka, hogy nagy geotermális erőművek eregetnek hosszú fehér felhőket. Figyelmes szemlélő a szárazabb legelőkön még kisebb portölcséreket is láthat táncolni, na nem mintha ez utóbbi termálvizes jelenség lenne, de attól még említésre méltathatom.

Visszakanyarodva a termálvízre, a környéken több érdekes helyszín is akad, ennek ellenére ezúttal is a wai-o-tapu termálcsodavilágra esett a választásunk, többek közt azért, mert ez a legszínesebb, meg azért is, mert tavaly csak limitált időnk volt, így akkor kihagytuk egy jókora részét, amit be kellett pótolni.


Úgy gondolom, hogy a képek magukért beszélnek, életben pedig még érdekesebb ez a fortyogó színkavalkád, amit a forró víz a mindenféle ásványokkal együtt produkál.


A hely nevét, "wai-o-tapu" úgy fordítják, hogy "szent víz" (sacred waters), ami a wai, azaz víz és a tapu, azaz szent, érinthetetlen, tabu jelentésű maori szavakból áll össze. Mindamellett gyanítom, hogy ezt a vizet nem "szentölt víz"-ként tisztelték, hanem inkább tapasztalás útján jöhettek rá annak idején, hogy hőmérséklete folytán érinthetetlen, a szó szoros értelmében. A kénes szag emellett szintén inkább kellemetlen, mint áhitatos. A színek ellenben tagadhatatlanul szemet gyönyörködtetőek, etimológia ide vagy oda.


De hogy a színtévesztők se maradjanak műsor nélkül, vannak szürke fortyogó iszaptavak és finoman fraktálmintásra cizellált szélű kráterek is, mert lássuk be, mit ér a szín forma nélkül!


Mivel elég sokat legeltettük a színes csodavilágban a szemeinket, már bőven délutánba hajlott a nap, mire nekilódultunk vissza Auckland irányába, így már csak egyetlen megállót iktattunk be, azt pedig Tirau-ban, hogy megcsodálhassuk a messze híres hullámlemez alkotásaikat.


Persze nekem elfogultság okán a szuvenirbolt homlokzatát díszítő pukekó tetszett a legjobban, de valóban van jónéhány másik ötletes és szépen kivitelezett bádogos-műremek.


Összességében azt kell mondjam, hogy egy rövid, ámde annál változatosabb nyaralásban volt részünk, amit bármikor örömmel megismételnénk (na jó, a homoklegyes részt leszámítva).

2009. január 26., hétfő

Harmadik nap - A semmi közepén

Kapiti sziget után még felautóztunk Wanganuiba, ahol egy folyóparti szálláshelyen töltöttük az éjszakát. Reggel aztán frissen neki is lódultunk a folyó mentén fel északra, Pipiriki-be. Az út nagyon vicces volt: másfél sávos, balra a nagy mélység, folyóval az alján, jobbra meg sziklafal. Illetve nem is szikla, hanem valami agyagszerű, réteges kőzet, ami több helyen is az útra omlott. Az aszfaltutat pedig Athens, London és Jerusalem nevű települések után makadámút váltotta fel, szintén kanyargós, néhol épp felújítás alatt, máshol pedig 100 km/h sebességkorlátozással.


Mindezt úgy, hogy közben két nagy (értsd, ezres nagyságrendű) birkanyájba is beleütköztünk. Illetve óvatosan megálltunk, és vártuk, amíg a birkák az autónk mögé kerülnek. Az egyik juhász még vicces kedvében is volt, megkérdezte, hogy megszámoltuk-e neki, hány birkája van :)


Nagy nehezen azért eljutottunk Pipiriki-be, ami nem a világ közepe, ellenben innen indulnak a Whanganui folyón felfele jetboat-os túrák. Mi is egy ilyent foglaltunk be és nem is bántuk meg, mert tényleg élmény a semmi közepe felé meredek, zölddel benőtt sziklafalak közt repeszteni egy jetboat-on. A túravezetőnk helyi arc, aki ráadásul humoránál is van, így nem csak érdekes, de még szórakoztató is volt, amit a környék történetéről elmondott.


A túra a Whanganui Nemzeti Park kellős közepére vitt be minket, ahol a folyóparttól egy negyven perces sétával elérhető betonhidat néztünk meg, ami nem is annyira maga a híd miatt, hanem inkább a története folytán érdekes. A múlt század elején itt ugyanis még prosperáló farmok voltak, amelyeknek szüksége volt infrastruktúrára, így a kormány nekilátott hidat építeni. Időközben sokat romlottak a körülmények: a felégetett erdők helyén ugyanis nagyjából öt évig volt zsíros a föld, utána, ahogy a gyökérzet elrothadt, erős erózió következtében eltűnt a vékony termőtalaj. Lényeg a lényeg, hogy mire a híd elkészült, a megnyitón, ahol ott volt minden érdekelt személy, csak nyolcan voltak. Később még néhányan elköltöztek, majd a kormány ráunt a dologra, és a maradék embereknek megmondta, hogy márpedig az utat nem fogják karbantartani két-három ember kedvéért, tessék mindenkinek elköltözni. Ezután lett nemzeti park a környékből.


A híd a feledés homályába merült, majd egy ottfelejtett lapát okozta vicces eset kapcsán a környék lakói, akik vadászni azért még visszajártak ide, felfedezték a hídban rejlő turisztikai értéket. Történt ugyanis, hogy az illető lapátot az arra járó kenusok arra használták, hogy a hídon időközben összegyűlt földet felszedjék, és a folyóba hajítsák, mert milyen jót csobban. Eközben azonban akaratlanul is karbantartódott lett a híd maga. Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy minek költ a kormány óriási pénzeket útkarbantartásra, ahelyett, hogy egy megfelelő dizájnnal hasznos szórakozásra sarkallja annak használóit. :)

Mielőtt visszaszálltunk volna a jetboat-ba, a folyóparton emlékül még szétcsípték a bokánkat a homoklegyek, de ez már csak így van errefele a vandonban. Mostanra már nagyjából el is múlt a viszketés.

Pipirikiből még aznap tovább mentünk Turangiba, a Taupo tó partjára, aznapi szálláshelyünkre. Az autóút legnagyobb látványossága egyértelműen a Tongariro Nemzeti Parkon keresztül vezető szakasz volt, ahol a három nagy vulkán, a Ruapehu, a Ngauruhoe és a Tongariro uralták az amúgy elég kietlen (harakeke és tuszokfű benőtte) tájat.

Este a szálláson, amit azért választottam, mert "private hot water pool"-t hirdetett, jól kiáztattuk tagjainkat egy hullámlemezzel körbekerített, melegvizű betonmedencében, amibe ketten pont kényelmesen elfértünk. Privátnak privát volt, hot waternek melegvizű, pool-nak azért csak óvatosan hívnám, de kellemes volt az áztatás.

2009. január 24., szombat

Második nap - Egésznapos madárles

Reggelre összeszedte magát az időjárás, és egy szélmentes, alig felhős napot hozott össze, ami pont jól jött a Kapiti sziget meglátogatására. Mint az a vizitaxinál kiderült, az előző két napon az időjárás miatt törölték a programot, így külön szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy mehettünk.

A Kapiti sziget már több, mint száz éve védettséget élvez, jelenleg madárparadicsomként üzemel, az ember jelenlétét minimálisra szorították vissza, ami napi ötven fős látogatói kvótát jelent, az is a sziget középső és északi részeire szétoszlatva. A szigetet csak és kizárólag előre beszerzett engedéllyel lehet látogatni. Az engedély online megvásárolható, tipikusan hetekre előre elkel az összes hely, ha pedig az időjárás közbeszólna, áthelyezhető (a még szabadon maradt kvótájú napokra), vagy visszajár.

Nekünk tehát szerencsénk volt az időjárással, s így fel tudtuk használni a már jóelőre gondosan beszerzett engedélyt, s hajóra szállhattunk. A szigetre két cég szállít látogatókat, a Kapiti Tours és a Kapiti Marine Charter. A szolgáltatásban nincs különbség, így csak az a lényeg, hogy legyünk befoglalva.

Mi a sziget középső részére, a Rangatira point-ra kértünk engedélyt, így a madárnézés közben fel tudtunk caplatni a sziget tetején lévő kilátóba is. De ne siessünk előre, kezdjük a partraszállásnál.

A hajóra még szárazon szálltunk fel, egy traktorral vontatták be a sekély parton a tengerbe, majd a sziget kavicsos partján egy pallóval oldották meg, hogy szárazon kiszállhassunk. Innen öt perc sétára van az eligazítás helyszíne, ami egy vihar esetén menedékként is szolgáló felépítmény. Az odavezető ösvényről láttunk mindjárt pelyhes sirálycsibéket a parton, miközben tui és kakariki madarak repkedtek jobbra-balra a fejünk felett.

Az eligazításon a szabályok mellett elmondták a sziget rövid történetét és bemutatták a látnivalókat is, aztán mehetett ki merre lát. Az eseményre csatlakozott egy weka madár is, bár inkább a hátizsákokra volt kiváncsi, mintsem a rövid előadásra. Biztos hallotta már párszor.


A sziget egyik első szembetűnő jellegzetessége, hogy a madarak megszokták, hogy nincs mitől félniük, így a kereru (maori galamb), akit eddig csak a magasban láttunk, itt a fűben legelt, s egyéb madarak is inkább kiváncsian néztek minket, mintsem hogy hanyatt homlok menekültek volna.

A sziget 10 km hosszú és 2 km széles, legmagasabb pontján kb 500 méter magas. A látogatók számára mindössze két ösvény van kialakítva, a lankásabb, kanyargós Wilkies track és a meredekebb Trig track. Ez utóbbi az elmúlt napok esőzései miatt le volt zárva, így maradt egyetlen ösvény a parttól a kilátóig, így muszáj volt a többi látogatóval közösködni. Szerencsére kevés zajos volt köztük, őket meg jól elkerültük. A kilátóig több, mint két órás mászás volt a program, amit madárlesős pihegésekkel szakítottunk meg.


Az alsó szakaszon nagy örömünkre lépten-nyomon előkerült egy-egy kis kiváncsi toutouwai (cinegelégykapó). Kis szürke madár, nagy, kiváncsi szemekkel. Vicces volt, amikor egy-egy ilyen picurt tíz felnőtt ember is egyszerre csodált és fotózott. Szintén az ösvény elején láttunk takahét is, úgy gondoltuk, hogy majd visszafele megnézzük közelebbről, de addigra már tovabüttyögött. Sebaj, takahe élményünk már volt Tiritiri Matangin.

Ahogy lassan caplattunk felfele, a nyerges madarak folyamatos kacaja kísért minket, egy-egy tisztáson pedig mindig wekába botlottunk.


A kilátóhoz közel az erdő sűrűmohásra váltott, ami külön élmény a szemnek, majd a magaslatról belátható körpanoráma végleg kárpótolt a fárasztó mászásért. A kilátónál mindjárt piknikeltünk is (enni inni csak az van, amit hoztunk), ami az itt bóklászó wekák érdeklődését is felkeltette. A madarakat etetni tilos, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy megnézzék, mit is eszünk mi, emberek.

Hamar indultunk is visszafele, hogy a hajóhoz biztos időben visszaérjünk. Lefele menet azért megálltunk félúton, ahova egy madáretetőt készítettek, ami érthető módon mágnesként vonzza az erdő lakóit. Itt rövid idő alatt volt alkalmunk piwakawaka (legyezőfarkú), hihi, kaka (nesztor papagáj), korimako (harangmadár), tieke (nyerges madár) és tui seregeket megfigyelnünk.


Tovább lefele újra a nyerges madarak folyamatos vihogása szórakoztatott minket, itt-ott egy kereru zörgése ijesztegetett, míg végül újra leértünk az eligazítás helyszínéhez, ahol ezúttal néhány kiváncsi kaka madár volt. Be kell valljam, végig ezért drukkoltam, mert szerintem a sziget egyik legnagyobb attrakciói. A kaka, nesztor papagáj, a kea rokona, és elég a szemébe nézni, mindjárt látszik is, hogy van akkora csibész ő is. Természetesen a hátizsákunk érdekelte a legjobban, de az olyannyira, hogy egy könnyed sasszé után a vállunkra is felszállt, majd onnan tovább a hátizsákra. Mondanom sem kell, nagyon tetszett ez a közvetlenség. Miután nem talált semmi érdekeset a hátizsákon, a közeli bokorra repült, majd pózolt a kamerának. Igazi sztár!


Sajnos ekkorra elérkezett a távozás ideje, megjelent a hajó, amire kénytelen-kelletlen felszálltunk. Talán kárpótlásként, talán csak puszta szerencsefaktor gyanánt a visszafele úton néhány delfin szórakoztatott bennünket. Egy biztos, maradandó élmény volt a szigettúra.

2009. január 23., péntek

Első nap - Elvarázsolt erdők

New Plymouth tengerparti sétánya, bár tetszetős, nem sokat mutatott a szürke esős reggelen, így hamar továbbálltunk. Mivel még hosszú autóút állt előttünk az esti szálláshelyig, úgy döntöttünk, hogy most kihagyjuk a rhododendron és azálea kertet, helyette inkább Stratford közelében kukkantunk be a Taranaki nemzeti parkba.


A Taranaki, vagy más néven Mount Egmont egy szép, szabályos, 2500 méter magas vulkán, a teteje leginkább havas, míg a lábánál sűrű, nagyonzöld esőerdőket lehet látogatni. A vulkáni kúp, bár a tetejét épp felhők borították, felettébb magasztos látványt nyújtott, ahogy közeledtünk felé.

Dawson Falls irányában a legelőket teljes hirtelenséggel gyalázta le egy vaskos esőerdő fal, a civilizáció egyetlen jele innentől egy alig másfél sávos, kanyargós aszfaltút volt. Ebbe a jelbe kapaszkodva gyönyörködtük magunkat a parkolóig, majd esőkabátot magunkra öltve bevettük magunkat a nagyonmohás, ázott őserdőbe, hogy megcsodáljuk azt a bizonyos vízesést.


Bár maga a vízesés is szép volt, engem mégis az erdő hatott meg a leginkább. Az a tömény zöld, amit a göcsörtös fák ágaira nőtt moha, zuzmó és páfránytömeg adott, megspékelve a napfénytől csillogó esőcseppekkel, egy igazi tündérbirodalomra emlékeztetett. Nem is akaródzott elhagynunk az erdőt. Aztán egy hirtelen jött jégeső meggyőzött arról, hogy mégiscsak érdemes visszatérni a civilizációba.


A jégeső hamar tovatűnt, ám amikor még egy utolsó pillantást akartunk vetni a hegyre, az már nem volt sehol, csak egy nagy szürke felhő volt a helyén. Ez már csak ilyen varázshegy.

A nap további részében folytattuk utunkat Paraparaumu Beach felé. Útközben azért még megcsodáltuk Bulls (Bikák) messze híres bikás feliratait. Itt az orvosi rendelő Cure-a-bull (a falu legorvosab-bika, hehe), a közösségi ház az Soci-a-bull, a zöldséges Veget-a-bull, a templom Forgive-a-bull, a dollárbolt Afford-a-bull, a rendőrörs Const-a-bull, az indiai étterem pedig Himalayan Bull, még ha ez utóbbi nem is stimmel.


Innen tovább már nem sokat nézelődtünk, ami többek közt az időjárásnak is betudható: mielőtt megérkeztünk volna a napi szállásunkra, még jól elkapott minket két izmos jégeső az úton. Éjjel aztán még esett egy kicsit, de a következő reggelre kitisztult az idő, ami pont jól is jött.

Folyt köv...

2009. január 22., csütörtök

Jelentem, nyaraltunk

A nyárra való tekintettel rajzoltunk egy ötnapos hurkot az Északi Sziget térképére. Az útvonal gondolatban már alakult egy ideje, mivel a térképen a kiszemelt terület még jórészt fehér folt volt számunkra, az pedig tarthatatlan. Így esett, hogy a napokban körbejártuk az Auckland - Urenui - New Plymouth - Stratford - Wanganui - Bulls - Paraparaumu - Wanganui - Pipiriki - Turangi - Taupo - Wai-o-tapu - Tirau - Auckland cirka 1500 kilométeres útvonalat.

A szállást előre lefoglaltuk, főleg motelokban aludtunk, s nem voltunk restek a főbb programokat is befoglalgatni előre. Sajnos az egyik tervezett program, az Utolsó Szamuráj-ból ismert szamurájfalu meglátogatása elmaradt, de azért nem búsultunk, láttunk sok szép dolgot anélkül is.

Az időjárás kegyes volt hozzánk, főleg éjszaka esett, amikor mi aludtunk, napot pedig minden helyszínen láttunk. Sőt, láttunk sok szép hegyet, völgyet, tavat, folyót, tengert, erdőt, madarat, meg mindezt együtt is.


A kirándulás egyik számunkra meglepő felfedezése, hogy a Taranaki régió mennyire hasonlít sok helyütt a Déli Szigeten megcsodált vadregényes nyugati partszakaszhoz és sűrű esőerdőkhöz. Ez már csak azért is jó, mert Auckland-ből a Taranaki környéke mindössze hat órányi autóútra van, ezzel lényegesen elérhetőbb, mint a Déli Sziget.

Útközben sok szép, érdekes és vicces élményben volt részünk, amiket megpróbálok olvasható mederbe terelni az elkövetkező néhány bejegyzésben.

2009. január 19., hétfő

Gorillapod

Még tavaly pillantottam meg véletlenül egy fotóüzletben egy szokatlan miniállványt, aztán csak érett bennem a gondolat, meg egyre többször éreztem hiányát a terepen, így nem volt mese, beszereztem gyorsan egy Gorillapod-ot.


Első útján Muriwai Beach-en videografáltam vele a madarakat. De még el se kezdtem használni, csak rátekertem a kis kamerára, amikor már szemet szúrt egy épp arra járó vadidegennek is, aki egyből lecsekkolta, hogy mi is ez a jó kis állvány.

Már a fogása is remek: nem csak hogy hordozni könnyebb így a kamerát, hanem sokféleképp, szinte bármihez hozzá lehet rögzíteni, ami óriási különbséget jelent felvétel idején képstabilitás szempontjából, miközben nincs az állványokkal szokásos hova fér, hol van elég sík terep hozzá típusú macera. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezt az állványt pont az itteni terepviszonyokhoz találhatták ki.

Mindhárom lába kilenc gömbcsuklóból áll, amelyeket egyenként 60 fokban bármely irányban meg lehet hajlítani, így lábanként a maximum hajlás 9x60 = 540 fok. Na, ennyin a víz már ötször felforr és még úgy is marad negyven fok, úgyhogy inkább praktikusan nézzük a dolgot: olyannyira hajlékonyak a lábak, hogy akár az állványra rögzített kamerát is meg tudják érinteni, na nem, mintha ez cél lenne, csak amolyan viszonyítási alapnak.

Az anyaga kemény gyűrődéstűrő műanyag és gumi, ami ránézésre is sokáig fogja bírni, ellenben nincs számottevő súlya, ami további előny, mert a hátizsákban sem nehézkedik, vagy foglal jelentős helyet.

A gorillapod három kiszerelésben kapható, az eltérés a terhelhetőségükben van. A legkisebb egy kompakt kamerát bír csak, míg a legerősebbik akár három kilogrammnyi rátekert fotóapparátot is stabilan tud tartani.

Mit mondhatnék még, természetben fotózóknak csak ajánlani tudom.

2009. január 18., vasárnap

Immák és pukekók

A héten megérkeztek Immáék, akiknek mindjárt első nap jól megmutattuk környékünk pukekólelőhelyeit. Immáék nagyon szerencsések, mivel már a reptérfuvar során is láttak kispukekókat az út mentén, majd itt nálunk egy komplett pukekócsaládot is megtekinthettek működés közben. Ilyent láttak:


Na, most lehet őket irigyelni.

2009. január 16., péntek

Állati segélyvonal

A mai vicces táblás képet Napier-i tudósítónk, Adrienn küldte.


Magyarra ferdítve valami olyasmit jelent, hogy "a bámészkodó élőárut az alábbi ingyenes számon jelentheti fel". Most kivillant Új-Zéland igazi arca: ez egy abszolút autokrácia, amely önkéntes besúgókat alkalmaz az állati sorba jutottak kordában tartására. Na szép...

2009. január 13., kedd

Csigaforgatós naplemente szorult helyzetben

Rég írtam már bulvárhírt, ezt a mait viszont kár lenne kihagyni.

Azt mindig is tudtam, hogy az olaszok fagyiskanállal eszik az életet, de ez a hír még ezen is túltesz.
Olasz túrista barátunk lábát ugyanis rabul ejtette egy hatmázsás szikla, de mindeközben nem búslakodott, nem fájlalta, nem sajnálta önmagát, hanem szorult helyzetére fittyet hányva egész belefeledkezett a természet szépségeibe, gyönyörködött a naplementében, s közben a csigaforgató madarak csipogását hallgatta, ami dicséretes.


Halkan megjegyzem, mi ezeket a dolgokat hatmázsás kő nélkül is észrevesszük, szerintem még tán jobban is lehet élvezni szabadon.

2009. január 11., vasárnap

Mobil Pukekóbüfé

A mai pukekós bejegyzést Hobe küldte, aki a Coromandel félszigeti Cathedral Cove parkolójában kapta lencsevégre a mobil kávézós pukekókat.



Hobe, köszi a képet, nagyon tuti!

2009. január 8., csütörtök

Takapu nyekergés

Muriwai Beach és Maori Bay között a sziklák az év eme szakában telistele vannak nyikorgó madarakkal, akik épp pelyhes utódaik folyamatos etetésével vannak elfoglalva, vagy épp pelyhes utódként két kajakunyerálás közt szárnyaik próbálgatásával.

A madárles megközelítésekor egy ponton, ahol a szél pont a madarak irányából fúv, jól érezhető, hogy itten bizony mindenki kizárólag halat eszik, méghozzá nyersen. A sziklakitüremkedés fölé épített megfigyelő teraszon szerencsére a széljárás már kedvezőbb az emberi orr számára.


Amit ezekről a teraszokról lehet ilyenkor látni, az egész hihetetlen. Többezer szula (gannet, takapu, ahogy tetszik) folyamatos nyüzsgést rendez, ahogy fiókáját eteti, igazgatja, vagy épp tollászkodik, miközben mások épp szárnyra kapnak, míg megint másik madarak próbálnak leszállni. Eszement lökdösődés van itt, mivel a szűkös helyen a nehezen megszerzett költőhelyek tulajdonosai nem tűrnek meg senki idegent. Egy rossz helyen való landolás bizony vesszőfutással jár egészen a szikla széléig.


Meglepő, hogy a tengerről visszafele tartó madarak szabályos kötelékből micsoda káoszba rendeződnek át, ahogy a céljukhoz közelednek, bár végül is nincs ez másképp az autópályáról a belvárosba lehajtó autókkal sem. Ott is nagy a nyüzsgés iskolakezdéskor.

A kicsiny fiókák most még pelyhesek, ám folyamatos éhségük és szüleik kitartó munkája által hamarosan igazi tollakat is növesztenek, s maguk is szárnyra kapnak. Őszre már csak alig marad belőlük itt néhány hírmondónak. Aztán a tél végével majd megint beköszönt a tülekedés időszaka.


Naphosszat tudtam volna nézni ezt a nyekergő madártömeget, csak a szél ne fújta volna le a fejünket. De sajnos megtette, úgyhogy lementünk a partra, hogy összeszedjük lefújt testrészeinket. Így viszont alkalmunk nyílt békaperspektívából is megfigyelni, ahogy a tengerről visszatérő madarak egyhelyben vitorláznak a szembeszélben, hogy precíz landolást végezhessenek.

A parton egy meredekebb sziklán eközben cséreket pillantottam meg. A csér repülés közben végtelenül kecses és légies, egész olyan, mint ahogyan az angyalok röptét szokták ábrázolni. Egy kicsit még gyönyörködtünk bennük, aztán nagy nehezen magunk mögött hagytuk ezt a csodás madárságot.

2009. január 7., szerda

Tengerüveg

A tengerpart egy aranybánya. Nem csak, hogy ingyé etet kagylókkal, osztrigákkal és társaikkal, amiket mindjárt a helyszínen fel is lehet dobni a grillre, hanem egyéb, nem ehető, ellenben díszítő vagy épp gyüjteménybe való értékkel bíró csecsebecsékkel is kényezteti a dagály elvonultával hozzálátogatókat.

Az, hogy mindenféle szép kagylóhéjakat lehet találni, az már közhely. Tele van a szebbnél szebb példányokkal a lakás. A kocsonyás medúzákat, vagy az egyéb jobb sorsra érdemes partravetett élőlényeket nem sorolnám ide, mert azok vizesen, ott és akkor szépek, ellenben hamar bomlásnak indulnak.

Vannak viszont olyan kincsek is, amikről elsőre nem is gondolnánk, hogy az, pedig de. Ilyen például a tengerüveg. Nem hangzik különlegesnek egy törött üvegdarab, amit a tenger homokja opálosra csiszolt, pedig mégis az. Közelebbről nézve látszik is, hogy miben rejlik az értéke: a tengervíz az idők során apró mélyedéseket mar az üvegbe, ahogy kimossa a nátrium és kalcium tartalmat. Sőt, ezen elemek egyéb vegyületekkel kombinálódnak, és kis kristályokkal ékítik a gazdaüvegeiket.


A kavicsok közt, vagy épp a homokfövenyen a figyelmes szemlélő hamar rálelhet egy-egy ilyen tenger edzette üvegdarabra. A darabok közt pedig ritkán igen értékesek is előfordulhatnak. A barna sörösüvegszármazék mellett ugyanis akadhat mindenféle színű és alakú különlegesség, amelynek eredetét csak találgatni lehet.

A tengerüveg gyűjtés olyan méretű hobbi, hogy a gyűjtőknek van újságjuk, szakmai tömörülésük, valamint sok-sok weboldaluk is, ahonnan megtudhatjuk, hogy mit is kell keresni, mire lehet használni a megtalált darabokat, vagy épp mitől értékes egy-egy ritka darab, illetve hogyan tudjuk megkülönböztetni az eredetit a hamisított tengerüvegtől. Igen, a tengerüvegnek olyan értéke van, hogy még hamisítják is.

Ami engem illet, a házi gyűjteményem eddig két barna sörösüveg darab, valamint egy halványzöld ki tudja mi lehetett újkorában. Remélem sokat érnek. De mindegy is. Gyűjtöm tovább őket, mert szépek.

2009. január 5., hétfő

Tiritiri Matangi az újévben

Miután tavaly meglátogattuk Tiritiri Matangi nyitott madárrezervátumát, tudtuk, hogy ide többször is vissza fogunk jönni. Nem is vártunk sokat az újévben az első vizitre, amit most vasárnap ejtettünk meg.


Ezúttal két takahe, Greg és Cheesecake csibéi voltak a fő attrakciók, akik olyan fiatalok, hogy csőrük vége még fehér, egyébként pedig csak egy fekete pihetollgombóc és két vaskos láb látszik belőlük.


Greg egyébként már egy ideje rákapott a látogatók által hozott kajára, még ha nem is kellene neki, meg nem is etetik, a lehulló falatokra mégis ugrik, s ez ellen nem is lehet tenni. Sajnos az ilyen interakció elkerülhetetlen, ha túl közel kerül a "vad" madár és az ember élettere. Még mindig jobb így, mintha végleg eltűnt volna ez a kedves, tömzsi madárfaj a Földről. Amúgy Greg nagyon közvetlen, igazi mókás házigazdaként jár-kel az emberek közt. Meg is simiztük a buksiját.


A nyerges madarak énekét folyamatosan volt alkalmunk hallani, bár sokszor hiába kerestük a nyihogót, néha mégis sikerült egész közelről megszemlélnünk. Persze leginkább a fák árnyékában, az ágakon ide-oda ugrálva mutatkoztak, amit egy lassú, zajos képű fotógéppel esélytelen megörökíteni.


Amit még külön kiemelnék, az a kokakó, akit szintén volt alkalmunk közelről megfigyelni, valamint gyönyörű énekét hallgatni is. Ilyen közelről még nem is láttunk kokakót, így meg is lepődtünk, hogy légies megjelenése ellenére milyen nagy madár is ő. Az éneke, az pedig egyenesen csodálatos. Még akkor is, ha egyesek szerint Tiritiri Matangin nincs elég sok öreg bogyótermő fa, s ezért a szűkös diétán élő kokakók nem tudnak olyan szépet énekelni, mint a nagyerdőkben élő társaik.

Viszont azt kell mondjam, hogy a nyári melegben a madarak inkább pihegnek, mint aktívak, ezért kevesebbet láttunk belőlük, mint múltkor, de azért így is szép számban reprezentálták magukat. Sebaj, legközelebb majd egy szép őszi napon látogatjuk meg őket.

2009. január 1., csütörtök

BUÉK

Boldog Újévet mindenkinek...


... csillagszóró-angyallal!