Gregre vigyázni

Tegnap megint voltunk Tiritiri Matangin látogatókat terelni. Ezúttal hat elég szótlan aucklandit sikerült végigvezetni a világítótoronyig. Még tanulom a szakmát, így eshetett meg, hogy végig azt éreztem, hogy csak untatom a népet, mert viszonylag szótlanul követtek, s csak a néhány jó helyen elejtett poénon vihogtak egyet, de a túra végén lelkesen köszönték meg fáradozásaimat.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy Greg, a takahe, a sziget celebje - aki arról híresült el, hogy rendszeresen lófrál az épp elcsomagolt ebédjüket majszoló látogatók közt, megragadva minden adandó alkalmat egy kis potyakalória megszerzésére - egyszóval a sziget üdvöskéje mostanság épp pár nélkül maradt, így fölös energiáit a látogatókon vezeti le, ha nem figyelnek. Az erőteljes csőr és karmok nem épp veszélytelen fegyverek, így az önkéntesek egymást váltva felügyelik Greg-et, nehogy a gyanútlan látogatókkal nézeteltérésbe keveredjen.

Greg szerintem egy nagy cukiság (nyilván engem még nem csípett, karmolt meg), ezért örömmel vállaltam a felvigyázást, közben addig is mesélhettem róla meg a többi takahéról a látogatóknak, akiknek így esélyük sem volt menekülni: egyik oldalról Greg a csőrével meg a karmaival, másik oldalról pedig én a takahe történetekkel. Így jártak, végtére is madaras szigetre jön látogatónak. :)

Hozzá kell tenni, Greg nem kizárólag csak látogatóvegzálással tölti idejét, a nagy melegben például előszeretettel pancsol is a neki kikészített madárfürdőben.

Tollgombócok

Az alábbi videót ajánlom azok figyelmébe, akik szeretnek esetlen Takahe naposcsibéket megfigyelni.


Kis szütyik :)

In memoriam Alpine

A hírekben olvastam, hogy Alpine, a Takahe megmentésére hivatott program első ember által felnevelt madara eltávozott az élők sorából. S úgyszintén mostanság mászott az egekben lévő Nagy Rimu fára az egyik legöregebb kakapó, Sass is. Úgy tűnik, ez a búcsúzások hete.

Alpine-nal személyesen is találkoztunk két éve, Te Anau-ban. Kedves, barátságos madár volt, mint a Takahék általában. Üresebb nélküle a világ.

Aztán eszembe jutott, hogy a madarak mindig velünk maradnak, s ezeket a furcsa űrhangokat minden bizonnyal a mennybéli szárnyasok csicsergik a rádióteleszkópokba.

Takahe újrakezd

Kihalásból visszahozott madarak tekintetében nagy eseménnyel kezdődik az idei év: évszázadok óta most először kelt ki Takahe csibe Új-Zéland északi szigetén.

A madárfajt 1948-ig kihaltnak hitték, majd Fiordland egy távoli völgyében ráleltek egy kis túlélő populációra. A faj fennmaradása érdekében kis, ragadozómentes szigetekre költöztettek néhány példányt, ahol sikeresen szaporulnak, ha nem is gyors ütemben. A mai hír annyiban különleges, hogy a csibe az Északi szigeten látott napvilágot, ahol ilyen már több évszázada nem történt.


A csibe fotójáról meg az is kiderül, hogy nemcsak, hogy régóta ő az első, de ezt nagyon komolyan is veszi :)

Második nap - Egésznapos madárles

Reggelre összeszedte magát az időjárás, és egy szélmentes, alig felhős napot hozott össze, ami pont jól jött a Kapiti sziget meglátogatására. Mint az a vizitaxinál kiderült, az előző két napon az időjárás miatt törölték a programot, így külön szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy mehettünk.

A Kapiti sziget már több, mint száz éve védettséget élvez, jelenleg madárparadicsomként üzemel, az ember jelenlétét minimálisra szorították vissza, ami napi ötven fős látogatói kvótát jelent, az is a sziget középső és északi részeire szétoszlatva. A szigetet csak és kizárólag előre beszerzett engedéllyel lehet látogatni. Az engedély online megvásárolható, tipikusan hetekre előre elkel az összes hely, ha pedig az időjárás közbeszólna, áthelyezhető (a még szabadon maradt kvótájú napokra), vagy visszajár.

Nekünk tehát szerencsénk volt az időjárással, s így fel tudtuk használni a már jóelőre gondosan beszerzett engedélyt, s hajóra szállhattunk. A szigetre két cég szállít látogatókat, a Kapiti Tours és a Kapiti Marine Charter. A szolgáltatásban nincs különbség, így csak az a lényeg, hogy legyünk befoglalva.

Mi a sziget középső részére, a Rangatira point-ra kértünk engedélyt, így a madárnézés közben fel tudtunk caplatni a sziget tetején lévő kilátóba is. De ne siessünk előre, kezdjük a partraszállásnál.

A hajóra még szárazon szálltunk fel, egy traktorral vontatták be a sekély parton a tengerbe, majd a sziget kavicsos partján egy pallóval oldották meg, hogy szárazon kiszállhassunk. Innen öt perc sétára van az eligazítás helyszíne, ami egy vihar esetén menedékként is szolgáló felépítmény. Az odavezető ösvényről láttunk mindjárt pelyhes sirálycsibéket a parton, miközben tui és kakariki madarak repkedtek jobbra-balra a fejünk felett.

Az eligazításon a szabályok mellett elmondták a sziget rövid történetét és bemutatták a látnivalókat is, aztán mehetett ki merre lát. Az eseményre csatlakozott egy weka madár is, bár inkább a hátizsákokra volt kiváncsi, mintsem a rövid előadásra. Biztos hallotta már párszor.


A sziget egyik első szembetűnő jellegzetessége, hogy a madarak megszokták, hogy nincs mitől félniük, így a kereru (maori galamb), akit eddig csak a magasban láttunk, itt a fűben legelt, s egyéb madarak is inkább kiváncsian néztek minket, mintsem hogy hanyatt homlok menekültek volna.

A sziget 10 km hosszú és 2 km széles, legmagasabb pontján kb 500 méter magas. A látogatók számára mindössze két ösvény van kialakítva, a lankásabb, kanyargós Wilkies track és a meredekebb Trig track. Ez utóbbi az elmúlt napok esőzései miatt le volt zárva, így maradt egyetlen ösvény a parttól a kilátóig, így muszáj volt a többi látogatóval közösködni. Szerencsére kevés zajos volt köztük, őket meg jól elkerültük. A kilátóig több, mint két órás mászás volt a program, amit madárlesős pihegésekkel szakítottunk meg.


Az alsó szakaszon nagy örömünkre lépten-nyomon előkerült egy-egy kis kiváncsi toutouwai (cinegelégykapó). Kis szürke madár, nagy, kiváncsi szemekkel. Vicces volt, amikor egy-egy ilyen picurt tíz felnőtt ember is egyszerre csodált és fotózott. Szintén az ösvény elején láttunk takahét is, úgy gondoltuk, hogy majd visszafele megnézzük közelebbről, de addigra már tovabüttyögött. Sebaj, takahe élményünk már volt Tiritiri Matangin.

Ahogy lassan caplattunk felfele, a nyerges madarak folyamatos kacaja kísért minket, egy-egy tisztáson pedig mindig wekába botlottunk.


A kilátóhoz közel az erdő sűrűmohásra váltott, ami külön élmény a szemnek, majd a magaslatról belátható körpanoráma végleg kárpótolt a fárasztó mászásért. A kilátónál mindjárt piknikeltünk is (enni inni csak az van, amit hoztunk), ami az itt bóklászó wekák érdeklődését is felkeltette. A madarakat etetni tilos, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy megnézzék, mit is eszünk mi, emberek.

Hamar indultunk is visszafele, hogy a hajóhoz biztos időben visszaérjünk. Lefele menet azért megálltunk félúton, ahova egy madáretetőt készítettek, ami érthető módon mágnesként vonzza az erdő lakóit. Itt rövid idő alatt volt alkalmunk piwakawaka (legyezőfarkú), hihi, kaka (nesztor papagáj), korimako (harangmadár), tieke (nyerges madár) és tui seregeket megfigyelnünk.


Tovább lefele újra a nyerges madarak folyamatos vihogása szórakoztatott minket, itt-ott egy kereru zörgése ijesztegetett, míg végül újra leértünk az eligazítás helyszínéhez, ahol ezúttal néhány kiváncsi kaka madár volt. Be kell valljam, végig ezért drukkoltam, mert szerintem a sziget egyik legnagyobb attrakciói. A kaka, nesztor papagáj, a kea rokona, és elég a szemébe nézni, mindjárt látszik is, hogy van akkora csibész ő is. Természetesen a hátizsákunk érdekelte a legjobban, de az olyannyira, hogy egy könnyed sasszé után a vállunkra is felszállt, majd onnan tovább a hátizsákra. Mondanom sem kell, nagyon tetszett ez a közvetlenség. Miután nem talált semmi érdekeset a hátizsákon, a közeli bokorra repült, majd pózolt a kamerának. Igazi sztár!


Sajnos ekkorra elérkezett a távozás ideje, megjelent a hajó, amire kénytelen-kelletlen felszálltunk. Talán kárpótlásként, talán csak puszta szerencsefaktor gyanánt a visszafele úton néhány delfin szórakoztatott bennünket. Egy biztos, maradandó élmény volt a szigettúra.

Tiritiri Matangi az újévben

Miután tavaly meglátogattuk Tiritiri Matangi nyitott madárrezervátumát, tudtuk, hogy ide többször is vissza fogunk jönni. Nem is vártunk sokat az újévben az első vizitre, amit most vasárnap ejtettünk meg.


Ezúttal két takahe, Greg és Cheesecake csibéi voltak a fő attrakciók, akik olyan fiatalok, hogy csőrük vége még fehér, egyébként pedig csak egy fekete pihetollgombóc és két vaskos láb látszik belőlük.


Greg egyébként már egy ideje rákapott a látogatók által hozott kajára, még ha nem is kellene neki, meg nem is etetik, a lehulló falatokra mégis ugrik, s ez ellen nem is lehet tenni. Sajnos az ilyen interakció elkerülhetetlen, ha túl közel kerül a "vad" madár és az ember élettere. Még mindig jobb így, mintha végleg eltűnt volna ez a kedves, tömzsi madárfaj a Földről. Amúgy Greg nagyon közvetlen, igazi mókás házigazdaként jár-kel az emberek közt. Meg is simiztük a buksiját.


A nyerges madarak énekét folyamatosan volt alkalmunk hallani, bár sokszor hiába kerestük a nyihogót, néha mégis sikerült egész közelről megszemlélnünk. Persze leginkább a fák árnyékában, az ágakon ide-oda ugrálva mutatkoztak, amit egy lassú, zajos képű fotógéppel esélytelen megörökíteni.


Amit még külön kiemelnék, az a kokakó, akit szintén volt alkalmunk közelről megfigyelni, valamint gyönyörű énekét hallgatni is. Ilyen közelről még nem is láttunk kokakót, így meg is lepődtünk, hogy légies megjelenése ellenére milyen nagy madár is ő. Az éneke, az pedig egyenesen csodálatos. Még akkor is, ha egyesek szerint Tiritiri Matangin nincs elég sok öreg bogyótermő fa, s ezért a szűkös diétán élő kokakók nem tudnak olyan szépet énekelni, mint a nagyerdőkben élő társaik.

Viszont azt kell mondjam, hogy a nyári melegben a madarak inkább pihegnek, mint aktívak, ezért kevesebbet láttunk belőlük, mint múltkor, de azért így is szép számban reprezentálták magukat. Sebaj, legközelebb majd egy szép őszi napon látogatjuk meg őket.

Takahe naptár

A minap beugrottunk egy Mitre 10 áruházba, ami ilyen kertész, barkács és lakberendezési izé. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a pénztárnál találtunk egy "Takahe Calendar 2009" feliratú falinaptárt, ami a Mitre 10 által terjesztett, szponzorált karitatív kiadvány, amelynek megvásárlásával 3 kerek dollárral járultunk hozzá a Takahe madarak megmentéséhez.


A naptár telis-tele van helyes gyerekrajzokkal, Takahe fotókkal, és a Takahével valamint a megmentésére tett erőfeszítésekkel kapcsolatos információkkal, így elmaradhatatlan kelléke lesz háztartásunknak a jövő év során.

Tiritiri Matangi

Már régóta be voltam sózva, hogy meglátogassuk a Tiritiri Matangi szigetet, merthogy sok szépet olvastam róla. A sziget egy igazi madárparadicsom, ahol szabad ég alatt, természetes környezetükben lehet megnézni Új-Zéland veszélyeztetett madarait.

Az 1970-es évekig a sziget legelőként üzemelt, teljesen letaroltan, lepusztultan vette át a DOC. A nyolcvanas években aztán újraerdősítették és őshonos madarakat telepítettek be. Az elmúlt lassan harminc évben túlnyomórészt önkéntesek munkája által a sziget hatvan százalékát újra erdő borítja (ez háromszázezer fa ültetését és gondozását jelentette), amelyet könnyen járható ösvények szőnek át. Számos kutatást is végeznek itt, de mindeközben a szigetet bárki meglátogathatja (ez azért napi 150 főben van limitálva, így előre kell foglalni helyet).

A 360 discovery kompjárata az Auckland-i kompkikötőből, valamint a Whangaparaoa-i Gulf Harbour-ból indul. Ez utóbbiból féláron, így nem meglepő módon, a komp itt telik meg. Egy negyedórás hajózás után még túl kell esni a nehezén, amíg ez a tömeg eligazítást kap és szétszóródik, de utána már el is mélyedhettünk a folyamatos madárfüttyben. A tömeg okozta gyötrelmeket pedig feledtette Greg, a Takahe, aki mintegy fogadóbizottságként lófrált a frissen érkezett látogatók közt.

A szigetet behálózó ösvények több séta alternatívát is nyújtanak. Mi a Hobbs beach, onnan Kawerau Track, majd a világítótorony, végül Wattle Track útvonalat jártuk be. Az ösvények mentén több helyen is vannak padok, ahova kényelmesen le lehet ülni, s figyelni a hihetetlenül aktív madárvilágot az erdőben.

A Tieke (nyergesmadár) kacagása szinte minden bokorból folyamatosan hallatszott, és sűrűn feltűnt a fekete, hátán rozsdavörös, nyeregszerű mintázatú madárka is, aki ezeket a hangokat produkálta. Persze, próbálj fotózni fák árnyékában folyamatosan ide-oda ugráló, repkedő madarakat...

Aztán egyszercsak felbukkant egy Hihi, egy méterre se volt tőlünk. Eldalolta, amit akart, majd tovább is repült. Eközben a Tui madarak minden mennyiségben, fákon, bokron koncerteztek. Erre rákontráztak a sárgás színű Korimako madárkák, akik mint valami macska, nyávogó hangokat ad ki. Több helyen etetők is voltak kikészítve, ezek körül csapatosan mókáztak ezek a nyávogók.

Ahogy kicsit nyitottabb részre értünk, az aljnövényzetben hirtelen mozgásra lettünk figyelmesek: egy pár fürj, no meg a kis szürke porontyuk botladozott a bozótban. Kicsit odébb a hegygerinc füvén vígan legelt két Takahe. Itt nem ijedősek a madarak, nagyon közel engednek magukhoz. S ahogy közvetlen közelről a világ egyik legritkább madarának a szemébe néztem, békét láttam benne.

Aztán az ösvényen valamivel odébb egy kokako sziluettjét pillantottuk meg. Túl messze volt ahhoz, hogy megközelítsük, de a listánk így is tovább bővült. Kicsit odébb pedig elénk ugrált egy Új-Zélandi vörösbegy. A kicsiny madárka kérdő tekintettel fürkészett minket, ahogy egyre közelebb jött hozzánk. Pici vékony csőre, a nagy, kérdő szemekkel együtt igazi cukiság, Pukekóné egyből bele is szeretett.



A világítótorony felé közeledve egy füves dombtetőn is áthaladtunk, ami csodás kilátást adott a Hauraki öböl szigeteire, sőt, még Auckland is látszott a távolban. Innen visszanézve a sziget gyönyörű zöld lombkoronáján legeltettük szemeinket egy kicsit, majd mentünk is tovább toronyiránt.

A világítótorony tőszomszédságában, az ajándékbolt mellett van a kajaplacc, ám itt csak a madarak kapnak enni finom nektárt, minden más kétlábúnak be kell érnie azzal, amit magának elcsomagolt még otthon. A négylábúaknak pedig semmi keresnivalójuk a szigeten, és ez így van jól.

Habár a madarakat etetni itt tilos, ez a szabály a jövő reménységét, a kis kiváncsi Takahe csibét nem tartja vissza attól, hogy bele lessen minden kinyitott táskába. Naggyon helyes! S ha eddig nem is, itt remek alkalom akadt a Pukekó és a Takahe összehasonlítására, ahogy egymással versenyeznek a látogatók figyelméért.

A Korimako és Tui madarak seregének hangos, ám gyönyörű kórusa mellett elfogyasztott ebédünk közepette megjelent a placc szélén a fákon egy Kokako pár. A Kokako olyan ritka jelenség, hogy abban a pillanatban kaja eldob, fotógép kézbe. Hát, majdnem élesre sikerült a kép...

Aztán lassan idő volt visszaindulni a kikötőbe. Azért a Wattle Track-en lefele leültünk nézni, ahogy a madarak jönnek az oda kikészített itatóhoz. Tui és Korimako is felbukkant, s egy újabb vendég, a Kakariki (kis, színes papagáj) is előkerült.

Az ösvényen kicsit tovább mellénk szegődött egy örökmozgó piwakawaka (legyezőfarkú) madárka is. Gyors mozdulatokkal követte lépteinket, billegette legyezőit, persze mondanom sem kell, esélyem se volt lefotózni, ahhoz túl lassú a fotógépem. A hátralévő szakaszon aztán a nyergesmadarak, Tuik, Korimakok még kitettek magukért, hogy madárhangtól zsongjon a fejünk még sokáig, mielőtt újra a kikötőbe értünk volna.

Egyszerre volt csodálatos, szomorú, mégis reményteli belegondolni, hogy Új-Zéland ilyen lehetett néhányszáz évvel ezelőtt. Tiritiri Matangi madárkórussal áthatott erdeihez képest Új-Zéland ember által legyalult részei csak kietlen pusztaságnak hatnak. Mégis, az ilyen kis talpalatnyi sikerek azt sugallják, hogy talán egyszer újra a madaraké lehet Új-Zéland.

Fiordland határán

Tegnap Milford Soundból visszafelé Te Anau-ban raktak ki minket, ahol 3 éjszakát töltünk, mielőtt még délebbre mennénk.

Te Anau egy 3000 fős település Fiordland határán. Nyáron a turistákkal együtt kétszer ennyien vannak itt, télen viszont csendes és nyugodt, épp úgy, mint a Balaton nyugodtabb szegletei, csak nagyobb a tó, és magasabbak a hegyek, ja meg több eső is esik, viszont az árak az idényjelleg ellenére sincsenek elszállva. Idáig szerencsére nem jutnak el a bulizós fajta turisták, így Te Anau ideális pihenőhely a nyugalomra vágyóknak.



A város kabalaállata a Takahe, ami nem véletlen, hiszen ezen a környéken, a Murchison Mountains-ben találtak rá ötven éve az addig kihaltnak hitt madárfaj egy kisebb, talán utolsó populációjára. A Takahe azóta jó kezekben van, több vadvilág rehabilitációs programban is vigyázzák, segítik lépteit, így a fajnak viszonylag jó esélye van a túlélésre.

A település határában lévő Wildlife Center egy kicsi létesítmény, ahol a kártékony négylábúak ellen sűrű hálóval és elektromos kerítéssel védett, kényelmes méretű területen lakik Alpine és néhány társa, azon kevés Takahe egyike, akiket bárki megcsodálhat. Alpine nem szégyenlős, jól elvan az ember közelségében, így remek alkalmunk nyílt közelről szemügyre venni eme kedves madárkát. Az a békés nyugalom, ahogyan legelte a tuszokfüvet, éreztette, hogy milyen kevésen múlott, hogy ez a kedves, ártatlan állatka végleg el ne süllyedjen a történelem süllyesztőjében, csak azért mert nem harcolt az életteréért a behurcolt négylábúakkal szemben.

A település látképét uraló Te Anau tó Új-Zéland legnagyobb tava az űrtartalmát nézve, és Ausztralázsia tekintetében is az első tíz között van. A város felől nézve a túlpartját már a Fiordland Nemzeti Park sűrű erdeje borítja, ahonnan több híres túraútvonal (például a Kepler Track) is indul. Sőt, van egy világító kukacos barlang is a közelben, amit nemes egyszerűséggel Te Anau Glowworm Caves-nek hívnak, és egy földtörténetileg nagyon fiatal, mindössze 12 ezer éves mészkőbarlang, amely ennek ellenére, illetve a rajta átfolyó víz mennyisége miatt tekintélyes belső méretekkel dicsekedhet.

Ahogy az Waitomo esetében is történik, itt is kellemes életteret biztosít a barlangon átfolyó víz a barlang mennyezetén megtelepedett világító kukacoknak, amik kicsiny, kék fényű lámpásaikkal ellenállhatatlanul vonzzák a rovarokat és a turistákat.

Amíg a barlang külső részeit a kristálytiszta víz hangja tölti meg, ahogyan siet a barlangból kifele, több kis vízesésen át, addig a barlang belső részein, ahova csónakkal vezettek be minket, teljes csend és sötétség uralkodik, amibe ezek a parányi biolumineszcens fénypontok igazi csillagos égboltot varázsolnak, s ahogy néztük őket, nehéz volt ellenállni a kisértésnek, hogy nehogy mi is odarepüljünk. Ha megtettük volna, a barlangász vezetőnk biztosan kivégez a helyszínen. Így maradt a nyaktekergető bámészkodás a meghitt csendben, amit csak a barlang oldalának verődő csónak hangja tört meg néha.

Habár kukacból, azaz fényforrásból itt kevesebb van, mint a Waitomo barlangokban, a csónakos rész a barlang mélyében van, messze minden fénytől és zajtól, így szerintem a hangulata jobban átélhető.

Odakinn a barlangon kívül vannak rövidebb erdei sétaútvonalak is, ahol a talaj meglepően puha, amire a tóparton leltem magyarázatot: az, amit talajnak véltem, az esőerdő fáinak gyökérzetén kialakult tömör moha- és avarréteg, ami alatt, a gyökerek közt még egy kisebb, üreges réteg is van. Ahogy egyre több időt töltünk itt, úgy kezdi egyre több titkát felfedni ez a vadon...