Rikács

– Mi a fene ez, Celan, he?

– Fakakadu?

– Nézzük meg közelebbről! Menjünk ki, c'est la vie!

Kokakó kaland

Auckland nyugati oldalán a város nyüzsgésétől mindössze tizennéhány kilométerre a természet lágy öle honol, sűrű zöld esőerdő, benne sok szép madarakkal. Meseszép, de tényleg, s az idelátogató emberek egy elszánt csoportjának köszönhetően a veszélyeztetett őshonos madarak is újra szabadon járhatják e tájat.


A Waitakere Ranges-ről regélek, azon belül is a Cascade Kauri környék, ahol már évek óta egyre nagyobb sikereket könyvelhet el az Ark in the Park nevű, természetes élőhelyek megőrzését célul kitűző, főként önkéntesek által hajtott szerveződés.

A mai reggel újabb meghitt pillanatokat hozott az odaadó támogatóknek és fáradhatatlan önkénteseknek, amikor ünnepélyes keretek közt újabb két kokakó madárral tették gazdagabbá a sűrűerdőt, ezzel a helyi populációt már 8 madárra feltornázva.

A Forest and Bird Sustain programjának támogatójaként jómagam is résztvevője voltam az eseménynek, amelyre ezen az esős-napos-szivárványos hűvös reggelen úgy negyvennéhány ember volt kíváncsi.


Az esemény helyszínét nehéz lett volna eltéveszteni, már a parkolóban ékes bizonyítékát lelhettük a lelkes támogatók jelenlétének, például a Kokako biokávé cég furgona is itt volt.


A Waitakere Dam parkolóból egy negyedórás séta vezet le a gáthoz, ahol a ceremónia megtartatott. A zöld minden árnyalatában, vizesen csillogó levelek önmagukban sem megvetendő látvány, erre a rata virágzása csak rádobott, a helyszínt átívelő csodás duplaszivárvány viszont egyértelművé tette, hogy ez a nap különleges.


Kisebb várakozás után aztán a madarak is megérkeztek, egyelőre biztonságos, ámde nagyon csinos utazókosárban. A két, Tiritiri Matangiról átszállított kokakó madarat a helyi protokollnak megfelelően illő fogadtatásban részesítették a helyi iwi képviselői. Eztán jött el a mindenki által várva várt esemény, amikoris a madarak előkerültek a dobozból.


Szintén az iwi fogadtatásának részeként, egyben praktikus okokból is, a madarakat étellel és itallal kínálták meg. A két kokakó ezt vadonban élő madárhoz képest meglepő sztoikus nyugalommal fogadta, sőt, mi több, a felkínált banánból jóízűen nyammogtak.

Külön köszönet jár a szervezőknek, hogy minden jelenlévőnek esélyt adtak a kokakó testközelből való megcsodálására, ahogy a madarakat szépen kommótosan körbemutatták a népnek. Kokakót eddig ilyen részletességgel leginkább csak képről sikerült megfigyelnem, most végre jól megcsodálhattam élőben is a helyes kis pofijukat.


A kokakó nem a hirtelen röptéről ismerszik, inkább csak vitorlázásra használja szárnyait, így a szabadoneresztése azt jelentette, hogy a legközelebbi fa ágára szabadították rá, ahonnan viszont már pikpakk felszökellt a lombkorona biztonságába, nyilván meg volt szeppenve a sok furcsa kétlábú láttán, még ha a banán meg a szeretetteljes figyelem jól is esett neki.


Ezt látván a népek mind szerencsés utat kívántak a madaraknak, bízva abban, hogy újra benépesítik, csodás énekükkel pedig tovább gazdagítják ezt a különleges erdőt. Úgy legyen!

Madarak és playback

Eszembe nem jutott volna, hogy madarakat háló helyett hangszóróval tartsak kordában, pedig az Ark in the Park területén pont ezt a trükköt tervezik bevetni.

Következzen az illusztrációm, majd az eredeti hír fordítása:

Hangszóróból szóló madárhanggal segítik a kokakó szaporodását

Madárhangot játszó hangszórókat vetnek be, hogy Új-Zéland egyik legveszélyeztetettebb madárfaját az Auckland nyugati részén fekvő erdőségekbe visszatelepítsék.

Egy a Pureroa Forest-ből, az Északi Sziget középső területéről származó kokako párt helyeznek át a Waitakere Ranges-be az Ark in the Park projekt intenzív rágcsálókontrollját követően.

Ők lesznek több, mint hatvan év után az első kokakók a Waitakere Ranges-ben, s a terv szerint a következő két évben mintegy harminc további kokako madár követi őket.

A madarak a hozzávetőleg 8 hektáros territóriumukat énekükkel és a behatolók elüldözésével védik, mondta John Sumich, az Ark in the Park igazgatója.

A hanggal csalogatás technikáját vetjük be, hogy a madarakat bátorítsuk a hangszórót környező területeken való megtelepedésre.

"A különböző területekről származó kokako madaraknak eltérő dialektusuk van. Fontos, hogy otthonosan érezzék magukat az erdőben, amit úgy tervezünk biztosítani, hogy az erdő bizonyos pontjain a dalaikat sugározzuk," mondta.

"A hangszórók az Ark in the Parkba való áthelyezésben használt mindkét populáció dalait fogják játszani és figyelemmel fogjuk kisérni a madarak ennek hatására kialakult viselkedését és eloszlását."

"Bár a kokakók eltérő dialektust beszélnek, ismereteink szerint nem zavarja őket, ha partnerük más nyelvet beszél, így bízunk benne, hogy a populációk közt lesznek kereszt-házasságok."

A technika már eddig is sikeresnek bizonyult, mondta Mr Sumich.

Hozzávetőleg 750 kokako pár maradt meg az Északi Szigeten, plusz néhány további kisebb szigeteken.

A DOC célja, hogy 2020-ig az állományt 1000 költő párra emeljék.

A kokakó már jelen van az Auckland városától délkeletre fekvő Hunua Ranges-ben.

Montana Heritage trail

Egyik nagy kedvencünk, a Waitakere Ranges közepén lévő Cascade Kauri Park több, eltérő hosszúságú és nehézségű túraútvonallal is szolgál. Az egyik hosszabb, 4-5 órás hurok a Montana Heritage trail nevet viseli, lévén, hogy a Montana borászat szponzorálja. De nem is ez a lényeg, hanem maga a túra.

Egyik ráérős napunkon, napsütéses időben neki is vágtunk, hogy megnézzük mi minden is látható ezen a szakaszon. Az Auckland City Walk-ról hamar felkapaszkodtunk a meredek hegyoldalra az Upper Kauri Track-en, ahol már útközben is szép nagy kauri fáknak támaszkodva lehetett pihegni. Innen egy hegygerincen vezet tovább az út, ritkásabb vegetációban, de ugyanúgy óriásfák közt. A környező erdős domboldalakra mindeközben nagyszerű rálátás nyílik. Több helyütt a kauri érzékeny gyökérzetét megóvandó deszkázott az ösvény, ám van rajta csúszásgátló háló is, így ez nem akadály.


A gerincet elhagyva sűrűbb bozótos erdős szakasz következett. Itt egyszercsak motorbőgésre lettünk figyelmesek, s hamarosan meg is jelent négy terepmotoros. Nem tudom miért gondolták, hogy jó móka, ahogy nem sikerül motorral megmászni a sártól amúgyis cuppogós, meredek, gyökeres szakaszt, miközben persze még jobban széttúrták az így is nehezen járható ösvényt, sárdarabkák repültek a motor mögötti három méteres körzetben, s frankón jó hangosak, és még büdös olajos benzingőzt is lehetett szagolni utánuk. Szerintem ki kellene jelölni valami disznónevelde melletti dagonyát ennek a sportágnak, ahol aztán a sportág hívei kényükre kedvükre túrhatnák egymásra a szaros talajt a motorjukkal. Szerencsére hamar belátták, hogy ezt az ösvényt nem nekik alakították ki, így visszafordultak és elhúztak a búsba, mi pedig újra nyugodt körülmények közt sétálhattunk tovább. Hozzáteszem egy percig sem voltak arrogánsak vagy épp illetlenek, de attól még a gyalogösvény az a gyalogosé.


Az ezt követő szakasz a Waitakere Reservoir nevű víztározó tó mellett haladt, itt találtunk egy remek fapallós, pados, kilátós részt, ahol piknikeltünk egy rövidet, majd mentünk is tovább a földgát irányába. Innen aztán már csak egy kis kaptató, majd egy erősen lejtős, lépcsős szakasz következett, mielőtt újra visszaértünk volna az Auckland City Walk-ra.

A hurkot mindenestül 5 óra alatt jártuk meg, ám találkoztunk olyannal is, aki az ellentétes irányban harmadennyi idő alatt rohanta végig. A túra néhány kisebb szakaszon nagyon szép, sűrű erdős domboldalakra nyújt kilátást, legnagyobbrészt azonban erdőben halad, így nem annyira látványtúra, mint inkább a zöldben való elmélyülés élményét nyújtó.


Ahogy azt egy nyirkos esőerdőtől elvárhatjuk, sokfélefajta gombával találkozhatunk lépten-nyomon. Új-Zéland őshonos növényei, valamint - az ark in the park projekt sikerei folytán - egyre több őshonos madárfaja is reprezentálják magukat a környéken, úgyhogy zöld szemeimet jól meglegeltethettem a séta során.

Esőerdő Expressz

Az Esőerdő Expressz egy keskeny nyomtávú, alacsony növésű vasút, ami Titirangiból az Upper Nihotupu Reservoir-ig, Auckland egyik nagy víztározójáig, majd onnan vissza közlekedik minden hétvégén naponta kétszer.

A kisvasút amolyan családi program, egy gördülékeny kikapcsolódás a városi dzsungelből az esőerdőbe. Az öt és fél kilométeres szakasz végig egy vastag vízcső mellett halad, amit javarészt már rendesen benőtt az aljnövényzet. A masiniszta az iskolarádióján keresztül valami angolnak tűnő nyelven makogott mindenféle okosat a helyi növény- és állatvilágról, valamint a víztározó történetéről.

Útközben néhol megritkult az erdő és remek kilátás nyílt a zöld domboldalakra. Máshol pedig rövidebb-hosszabb alagutakon keresztül haladtunk, ahol aztán jól megcsodáltatták velünk a barlang oldalán tanyázó wetákat (helyi óriástücskök), a barlang mennyezetén világító kukacokat (ilyenkor lekapcsoltak minden lámpát), valamint az aprónép ijesztegetésére a barlang falán elhelyezett műanyag óriáspókokat.

A vonat csak egy fahídon áll meg néhány percre, amolyan fotózkodás erejéig, majd a Nihotupu völgygát lábánál, egy piknikelésre kialakított hely a végállomása. Innen gyalog fel lehet kapaszkodni a gát tetejére, ahonnan sok-sok esőerdő, egy víztározó tó, magas betongát, mély völgy, valamit kereru, tui, piwakawaka madarak adják az attrakciót.



Habár a téleleji hétvégén szép napos idő volt, az egyik oldalán nyitott vasút a déli lejtők árnyékában, no meg hosszú alagutakban kanyargott, így a több réteg ruha ellenére igencsak át sikerült fáznunk a párás tizenegykét fokban. Utólag belegondolva, nem annyira téli program ez, mint inkább nyári. Sebaj, a kisvasutazás után egy jókora adag forró csoki befigyelt, és mindjárt visszatért belénk az élet.

Whatipu

Whatipu Beach a Manukau öböl bejáratának északi oldalán helyezkedik el. Titirangi felől Huián keresztül lehet járművön megközelíteni, onnan is csak egy hosszú, szűk makadámúton, ami viszont cserébe gyönyörű zöld, nyugodt, erdős-legelős dombok oldalában kanyarog, sok-sok széppel ellátva az erre utazók szemeit.



A parkoló melletti füvön érkezésünkkor épp három pukekó legelészett nyugalmasan. Két másik autót kivéve semmi jel nem utalt arra, hogy a környéken valaki más is lenne rajtunk kívül, amit nem csodálok, mivel egy eléggé kieső partszakaszról van szó.

Innen gyalogosan a part felé vettük az irányt, ahol aztán a homokos tengerparton érdekes formájúra erodálódott sziklák fogadtak minket. Dél fele, az öböl túlsó oldalán egész kopár sziklák látszanak, míg Északra csak mocsár és mocsár, ami felettébb szokatlanul hatott az eddig meglátogatott homokdűnés partszakaszokhoz képest.



A mocsár, amelyben az uralkodó növényzet néhány tengerparti fűféléből, harakekéből és káposztafából áll, leginkább a Gyűrűk Urából ismert holtlápra emlékeztetett minket, éppen csak lidércfények és víz alól visszatekintő szempárok nem voltak, ellenben mindenféle furcsa rozsdavörös algatelepek igen. Bár homoklegyekkel nem találkoztunk, lépten-nyomon azt figyeltem, honnan törnek majd ránk csapatostul.



A legfurább sziklaformációt, ami ránézésre egy olyan kúp, aminek az aljából kiharaptak egy nagy darabot, csak a mocsáron keresztül lehetett volna megközelíteni, nekünk viszont nem volt sok kedvünk útközben odaveszni, így innen inkább visszakanyarodtunk és alternatív célpontként az öböl csücskét képző sziklát választottuk.

Mit mondjak, ez a Whatipu furcsa egy vidék. Útba bizony nem esik, meg nem is annyira barátságos a terep, így szerintem a jövőben majd legfeljebb csak kalandtúrázni járunk erre, ha épp olyanunk lesz. Egy látogatást azért megért.

Te Waha Point

A csodás felhőtlen, szélcsendes napsütésben nincs is szebb, mint egy vadregényes tengerpart. A Mercer bay track szépségén felbátorodva most Pihától északra, a Te Waha Point tetejére mentünk gyönyörködni.

Te Waha Point kétféleképp is megközelíthető: vagy fentről, az Anawhata road irányából a Rose Track-en, vagy alulról, Piha felől, a tengerpartról. Mi az előbbit választottuk, ahonnan egy félórás, panorámában gazdag séta vezet a dombtetőig. Az ösvény két helyen is elágazik a kicsiny, ámde festői Whites Beach irányába, ám nem engedtünk a csábításnak, mert mindkét ösvény igencsak meredeken ment lefele, nekünk pedig inkább a dombtetőn akadt napozhatnékunk. A Whites Beach amúgy a nevét gyanítom onnan kapta, hogy a partot mosó hullámok - felülről nézve - folyamatosan fehérre festik a kis öböl vizét.



Az ösvény végén, a domb tetején - nincs mit szépíteni rajta - csodás látványban volt részünk, bármerre néztünk. Délre Piha beach, Északra Whites Beach homokját mosták a felettébb hangos hullámok, míg a parton összesen tíz ember ha szaladgált. Keletre az alacsonynövésű, ám attól még sűrű zöld vegetáció által takart csipkézett sziklák, Nyugatra pedig a - most épp nyugodt vízű - nagyon kék Tasmán tenger, amíg a szem ellát.

Egy kellemes napozás után aztán visszakutyagoltunk a parkolóhoz, hazafele pedig még beugrottunk a Waitakere Ranges kellős közepén, a Piha road felső végénél elhelyezkedő Elevation nevű étterembe, ahol az Auckland-re nyíló tökéletes panorámájú teraszon kávéztunk még egyet, mert az is jó.



Nem tudom, mi lehet mostanság az időjárással, de ha már egyszer ilyen szép napos -pedig állítólag nem ez a jellemző ilyenkor - akkor a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.

Anawhata beach

Pihától északra a következő tengerpart Anawhata beach, amely van olyan szép, mint szomszédai, mégis kevésbé keresett, feltehetőleg a nehézkes, hosszan kanyargós murvás út, valamint az azt követő gyalogos kaptató miatt. Ennek ellenére, éppen a parkoló magaslati jellege miatt mindjárt nagyszerű madártávlati képet is kaphatunk a partról.

A kaptató lefele húsz perc, felfele fél óra gyaloglást jelent, ami főleg felfele kellemetlen, viszont a jó hírem az, hogy út közben meg lehet állni pihenni bárhol, mert legyezőfarkú és ezüstszemű madárkák lakják a bozótot, amelyen az ösvény átvezet, így félre lehet vezetni a többieket azzal, hogy "nem, nem pihenek, csak meg akarom figyelni azt a kis madarat ott..."



A tengerpart jellegében Pihához hasonló, ám annál kisebb, és a fent említett okok miatt a homo sapiens igencsak alulreprezentált rajta, olyannyira, hogy látogatásunkkor a három szörfösön kívül, akik épp akkor indultak fel az ösvényen, amikor mi leértünk, senki mással nem találkoztunk az ott töltött kb egy óra alatt.

Az itteni homokos, sziklás tengerpartok mindegyikén van valami jellegzetes, érdekes sziklaképződmény, amelyet az igencsak hullámos tenger faragott ki az idők során. Anawhata esetében ez a Keyhole Rock nevű lukas szikla, amely a homokos tengerpart kellős közepén található.

Miután tüzetesen áttanulmányoztuk a tengerpart jellegzetességeit, kicsit leültünk a szárazabb homokon, ami utóbb rossz ötletnek bizonyult, amikor szembesülnünk kellett a sunyi homoklegyek alattomos támadásával. Csak alig néhányan jöttek elő a tiszteletünkre, ám felettébb kitartóak voltak abbéli igyekezetükben, hogy figyelmünket kijátszva alsó lábszárunkat szijjelcsípjék. Akit már kísértettek homoklegyek, az tudja, hogy ennél kevés nyomósabb okot lehet találni a gyors távozásra, így mi is ezt a cselt voltunk kénytelenek bevetetni.

Vízesősdi

A Waitakere Ranges-nek már a nevében is ott van a víz szó (wai a víz maoriul), így nem meglepő, hogy ez az erdős, dimbesdombos táj több, kisebb-nagyobb vízesésnek is otthont ad. Na semmi nagyléptékűre ne tessék gondolni, de tizenhuszonmétereket azért tud esni a kis patakok tiszta vize itt-ott, ráadásul a legtöbbször kiépített úton megközelíthető helyen.

Eddig négy ilyen vízeséses helyszínt volt szerencsénk meglátogatni, így már valami betekintést kaptunk eme felettébb kellemes jelenség titkaiba.

Először a Karekare melletti Taraire track-en található vízesést néztük meg, amiről röviden ehun emlékeztem meg anno. Ez egy amolyan kisebb, eldugott vízesés, amihez egy rövid út vezet Karekare beach-ről.



Aztán bedőltünk a Cascade Falls táblának az Auckland City Walk-on, ami egy negyedórás kitérő volt egy elég dzsindzsás ösvényen, aminek a végén, bár hallottuk a vízesést, de az útban lévő nagyobb sziklákon nem tudtunk áthaladni, így a látványról lemaradtunk. Hozzáteszem, azóta már van egy tábla az ösvény elején, ami kerek perec kijelenti, hogy a vízesés nem látható, így gondolom a sziklák valamelyike nem sokkal a látogatásunkat megelőzően torlaszolhatta el a terepet.

Nemrégiben Piha környékén jártunk, a Glen Esk ösvényen, ahol pedig a Kitekite (szó szerinti félrefordításban Papírsárkánypapírsárkány vízesés lehetne, ha nem tudnánk, hogy a név maori eredetű, nem pedig angol) falls látványában gyönyörködtünk többedmagunkkal. A vízesésre már az ösvényről is nagyszerű rálátás nyílik, majd ha sikerült szárazon megúszni az átkelést a vízesés lábánál, akkor a szikláról békaperspektívából is megfigyelhetjük az erdő által összegyűjtött, itt pedig már koncentrált formában alázúduló égi áldást. Ez a vízesés egész könnyű sétával közelíthető meg, csak egy rövid kaptatót kell megmászni hozzá, egyébként sík terepen, a patakmeder melletti jó állapotú ösvényen lehet trampolni.



Szintén Piha felé, csak kicsit egész máshol található az Upper Nihotupu Reservoir, egy gáttal duzzasztott mesterséges tó, amely - több hasonló létesítmény társaságában - Auckland ivóvízellátásáért felelős. A tó felső végénél szintén találtunk kisebb, tetszetős vízeséseket. Ide is könnyen járható, ám annál sűrűbb növényzetű ösvényen és egy murvás úton juthatunk el. Útközben pedig a már-már kötelezőnek mondható daloló tui mellett még egy miromiro (ritka, őshonos, fekete-fehér pici madár) is megtisztelt minket közeli jelenlétével.



Végül itt van még a Waitakere Ranges Auckland felőli oldalán található Fairy falls (Tündér vízesés), amely a hozzá vezető ösvény erős lejtőivel (ami visszafele ugyebár emelkedő) rendesen megdolgoztatja az idelátogatók izmait, ellenben a látványért, illetve a zuhogó-csobogó víz által keltett hangulatért mindenképp megéri. A vízesés több, egymást követő, egyre magasabb szakaszból áll, amelyeket a simára csiszolt sziklákon kicsiny, kristálytiszta tavacskák kötnek össze. A vízesés tetejétől az aljáig kényelmesen járható lépcsősoron lehet eljutni, amely egy helyen egy fahíddal a vízesés felett is átível. A látogatást célszerű egy napos délelőttre tervezni, mivel a vízesés egy keletre néző völgyben van.



Habár így a tél közeledtével már hűvös volt, a tavacskákat nézve elképzeltem milyen élmény lehet egy meleg nyári napon itt felfrissülni. Persze nem tudom mennyire örülnének egy ilyen lábáztatásnak a helyes vízesés környékén a sűrű zöld növényzetben lakó kicsiny erdei tündérek, de gyanítom, hogy rosszallva figyelnék a levelek alól. Mert az bizonyos, hogy itt tényleg laknak tündérek.



Persze akad még egy rakás másik vízesés is a fent említetteken kívül, majd szépen sorjában meg is látogatjuk őket, de gondoltam addig is beszámolok ezekről a kis erdei csodákról.

Sivatag az esőerdő közepén

A téleleji, szokatlan napsütést kihasználva egy tuti tippet követtünk, amikor meglátogattuk a Wainamu tavat. Bethells beach felé kanyarogva egy nem különösképp csalogató parkolóban álltunk meg, ahonnan a csak úgy mellékesen odahelyezett túristautat jelző tábla mutatta irányt követtük.

A patakmeder fái közt egy kisebb csapat kakariki (ilyen szép színes apró papagájféle) repkedett jobbra balra, ez már önmagában is kellemes látvány. Ahogy haladtunk tovább, egyszercsak kinyílt a táj és felbukkant egy meglepően nagy, kietlen homokdűne, rajta egy-két ember, mint apró színes pontok. Na, ezt ki tette ide?



Az út innen a széles, homokos patakmederbe terelődött, végig a dűne úgy 20 méteres homokfala mellett, amibe az eső hihetetlen plasztikus, ám legalább annyira törékeny homokvárakat faragott.



A patakmeder egy nagyobb kanyarulatában mintha csak egy óriás földgát lábához értünk volna, masszív homokfal vett minket körös körül. Itt másztunk fel a dűne tetejére, ahol mintha egyszerre csak a szahara közepére csöppentünk volna, sivatagi táj látszott a messzeségekig az egyik irányban. Na jó, a másik irányban a Wainamu tó nyugodt vizén tükröződő zöld legelős, erdős domboldalak nem a szaharát idézték, de ez csak még szürreálisabbá tette a homokdűne hatását.



A dűne tetején nyomolvasó tehetségünket kamatoztattuk, ahogy megkülönböztettük a quad-ok, bodyboard-ok, emberek, kutyák, valamint a nagyobb és kisebb madarak lábnyomait. A legjobbak a madárnyomok voltak, amikből kiolvastam ahogy a madárkák a semmiből előkerülve tipegtek egy kört, majd újra köddé váltak.



A dűne homokján elüldögélve azon tűnődtünk, hogy vajon hány olyan milliós lélekszámú város lehet, amelyiktől húsz-harminc kilométerre, legelők közt elrejtve ilyen tuti kirándulóhelyek vannak. Mert nem győzünk ámulni a Waitakere Ranges felfedezésre váró csodáin!

Arataki visitor centre

Titirangi központjától a Scenic Drive-on néhány kanyarra található az Arataki visitor centre, ami a Waitakere Ranges kapujaként üzemel. A maori fafaragványokkal díszített épület egyszerre szolgál információs és oktató központként, kilátóteraszként, szuvenirboltként, valamint néhány túraút kiindulópontjaként is.

Az ingyenes tájékoztató brosúrák teljes választéka mellett részletes túratérképet is beszerezhetünk itt, potom 8 dollárért. Sajnos erről a térképről is hiányoznak a szintvonalak, ami csak azért szomorú, mert eközben a Waitakere Ranges minden, csak nem lapos. Szerencsére ezt a hiányt remekül pótolja az a nagyméretű, plasztikus domborzati áttekintő térkép, amelyen a turistautak is fel vannak tűntetve, így máris több vizuális információhoz juthatunk afelől, hogy milyen kaptatókra és lejtőkre számítsunk kedvenc kiszemelt ösvényeinken.

A központban mindemellett megismerkedhetünk a környék történelmével és jellegzetes élővilágával. Interaktív (értsd, nyomógombokkal ellátott) panel segítségével az egyes madarak hangját is belemászathatjuk füleinkbe, hogy aztán később első hallásra tudjuk, kit keressünk a faágakon. Ezen új ismereteink elmélyítéséhez nyújt segítséget kint, az úttest túloldalán található rövidebb, fél-egy óra alatt lenyomható, lejtős-emelkedős ösvény, amelyhez egy növényhatározós szakasz is tartozik.



Természetesen emlékként, vagy épp további elmélyülés céljából a témába vágó könyveket, CD-ket, plüssmadarakat, képeslapokat és egyéb ajándéktárgyakat is magunkévá tehetünk a szuvenirboltban.

Mindennek tetejébe a központ kilátóteraszról csodás panoráma tárul mind Auckland irányában (a SkyTower innen nézve pont a Rangitoto hegy csúcsát takarja ki), valamint a másik oldalon a Manukau öbölre, annak teljes szélességében, ameddig csak a szem ellát. A fotózkodást elősegítendő egy óriás képkeretet is elhelyeztek itt, amelynek a hátterébe a mindenkor aktuális Manukau öböl, valamint az alant elterülő sűrű erdő szerkeszthető bele.

Mercer Bay track

Piha felé a Karekare road után balra rákanyarodtunk a murvás Te Ahuahu road-ra, aminek a végén egy antennákkal ékesített torony van. Innen indul, sőt ide is érkezik vissza a Mercer Bay loop track, ami nevéhez híven a Mercer Bay-hez viszi el, s hozza vissza a túrázni vágyókat.

Először egy kis manuka erdős szakaszon haladtunk át, majd kicsit megtelepedtünk egy padnál, ahonnan az évszakhoz képest szokatlanul nyugodt, felhőtlen ég alatt tekinthettünk a Tasmán tenger tükörsima vizén a messzeségbe, vagy ha valami gyűröttebbet akartunk látni, akkor Piha Beach irányában végigszámolhattuk a már ismert partszakaszokat egész Muriwai beach-ig.

Tovább sétálva egyre inkább nyitott terepen jutottunk el egy drótkötélkorláttal biztosított sziklacsúcsig, ahol is az alant dübörgő hullámok épp Mercer Bay-nek estek. Egy kicsit meredekebb ereszkedés után egy füves placcról szintén megcsodálhattuk az öblöt, ami úgy 200 méterrel alattunk volt ekkor.



Tettünk egy bátortalan kisérletet egy mellékösvényen, ami viszont hamarosan túl közel kezdett kanyarogni a függőleges sziklaperem széléhez, így inkább visszafordultunk, s követtük az eredeti ösvényt, ami ekkorra már Harakeke bozóton keresztül vezetett minket tovább.

Egy elágazásnál - ahol nem mentünk tovább Karekare irányába - aztán jól megcsodáltuk a következő, nem tudom milyen nevű, de annál vadregényesebb tengeröblöt, majd fokozatosan újra felfele vettük az irányt, ahol leginkább az itt-ott az út fölé lógó páfrányfák kötelező fotózásával foglalatoskodtam.



A dombtetőre visszaérve jól kiköptünk a tüdőnket, majd konstatáltuk, hogy a táblán jelölt másfél órás időtartamba nekünk egy negyedórás piknik is belefért, úgyhogy jók vagyunk, míg ettől függetlenül az ösvény - főleg ilyen csodás időben - felettébb látványos.

Bárka a parkban

A Waitakere Ranges kellős közepén, a Cascade Kauri Park területén ark in the park néven egy nagyszabású, s egyre sikeresebb öko-restaurációs projektnek lehetünk szemtanúi.

A projekt egy 2000 hektáros erdőterület teljes védettségét célozta meg, kerítések nélkül egy négylábú kártevőket (oposszumok, patkányok, menyétek, macskák) célzó csapda hálózattal. A kártevők populációjának folyamatos, erőteljes visszaszorításával újra nagyobb élettérhez jutnak az őshonos madarak, sőt, előzőleg a kártevők munkássága folytán eltűnt madárfajokat is vissza lehetett telepíteni.



Így eshet meg az, hogy a magas kauri és totara fák, valamint a sűrű nikau, ponga és egyéb erdő árnyékában a szívósabb, s ezért gyakoribb tui, kereru és piwakawaka madarak mellett találkozhatunk (sőt, konkrétan találkoztunk is) olyan ritkaságokkal, mint a kis termetéhez képest igen erős hangú hihi (stitchbird), aki 2007 óta, kétszáz év után először lakja újra ezeket az erdőket, vagy épp az örökké kiváncsi, aprócska, ámde nagy szemű toutouwai (cinegelégykapó), aki pedig már 2005 óta szórakoztatja az ide látogatókat.



Mindemellett pedig a további munkálatok lehetővé fogják tenni még ritkább fajok visszatelepítését is, így talán nemsokára találkozhatunk korimako, kokako, vagy épp kiwi madarakkal is, s mindezt egy verébugrásnyira Aucklandtől, kerítés és egyéb trükkök nélkül.