Állati kölcsönhatás

A mai hírekben találtam ezt a csemegét, amiben egy moziba illő tengeri történetről írnak.

Történt ugyanis, hogy hétfőn két ámbrás cet, anya és borja a partra vetődött Mahia Beach-en, és a DOC munkatársainak többszöri mentési kisérlete ellenére nem tudtak visszatalálni a mélyebb vízbe, feltehetőleg egy homokpad miatt, újra és újra partra vetődtek.

A történet nagyon arra tendált, hogy a szegény bálnákat el kell altatni, mert már mindenki kezdett kimerülni. Ám ekkor megjelent Moko a delfin, aki amúgy a környék vizeibe költözött a nyáron, és szó szerint az uszonyuknál fogva visszavezette a bálnákat a tenger biztonságába.

A delfin a napi jócselekedete után már úszott is vissza a partközeli vizekbe, hogy tovább haverkodjon a helyi lakosokkal, ahogy azt eddig is tette.

Tiszta hepiend.

Szigetek delfines öble

Blogot írni azért jó, mert egy csomó jó arc embert meg lehet általa ismerni, sőt, olyan is van, hogy egy-egy rendszeres olvasónk gondol egyet, és elhív minket delfinekkel úszni Paihiába. Na, pont ez történt a hétvégén. Természetesen olvasónk kilétét nem fedem fel, mert nem közszereplő. A kis kirándulásról viszont nyugodtan tudok írni.

Szombat este indultunk Aucklandből fel északra, Bay of Islands-be, ami úgy három órára van autóval. A nap akkortájt ment lefele, amikor elhagytuk Auckland határát, ami azért volt jó, mert a legelős, zöldellő dombokat gyönyörű sárgás fénnyel világította meg, majd a kevés bárányfelhőt öltöztette narancsos-lilás színekbe.

Persze hamar be is sötétedett, így az út nagyobbik részéből leginkább csak az egyszer-egyszer az úton átszaladó oposszumokat láttuk. De volt egy gyöngyszem is, Kaiwaka településen ugyanis még mindig karácsony van, legalábbis otthagyták az izzókat végig a kis templom élein, így a sötétben amolyan kedves képeslap jelleget kapott.

Paihiába késő este értünk, hamar be is aludtunk, hogy másnap frissen mehessünk a delfinek elibe. Reggel kicsit ködös, hűvös idővel kezdtünk, de szép időt jósoltak, úgyhogy nem izgultunk, sőt, befizettünk egy egésznapos programra.

A delfinekkel úszás Új-Zélandon nem fogságban élő delfinek tapizását jelenti, hanem vadon élő delfinek természetes közegében történő meglátogatását. Ez persze azt is jelenti, hogy nem feltétlenül lehet találkozni velük, vagy épp úszni közöttük. Ezt mindig jól elmondják a szervezők, aztán mindig akad delfin.



Mi például egész hamar mindjárt három palackorrú delfinre leltünk, egyikük még gyerek volt, így velük ugyan nem úszhattunk, de ettől függetlenül nagyon murisak voltak, ahogy produkálták magukat a hajón ülőknek. A nap legviccesebb jelenete is itt volt: az egyik delfin egyszercsak függőlegesen felfele kinézett a vízből a hajó felé, mosolygós arccal, majd ugyanúgy visszabújt a víz alá. Mintha csak "kukucs, itt vagyok, fogj meg, ha tudsz"-t játszott volna velünk.

Ahogy innen továbbmentünk, sokáig nem sok minden akadt, majd egy kerek egyfős delfincsordába futottunk, amelyikre akkor hirtelen rászabadították mind a 18 elszánt "delfinekkelúszniakarok" embert. A delfin persze jól megszívatta a bátrakat, és miután tíz méterre tőlük nyomott egy-két piruettet, tovább is ált. Utána meg volt didergés a hajón, merthogy a nap épp egy felhő mögé bújt, a víz meg 21 fokos volt csak.

Ezután következett a szigetnézős program Urupukapukán. Itt elköltöttünk egy kellemes pikniket egy birkalegelő tetején, ahonnan be lehetett látni a környék legelős-susnyás részeit birkástul, pukekóstul.



Jóllakottan aztán egy nyugodt öbölbe mentünk kagylót szedni, végül húztunk vissza a katamaránhoz, ami már ment is tovább a "Hole in The Rock" nevű sziklaformációhoz. A hely, a nevéhez hűen egy sziklából, és egy azon lévő lukból áll. Az első, ami feltűnt, hogy itt csak úgy pezsgett a víz a nagyobb darab halaktól. Aztán jött a "kaland": a katamaránt átvezették a lukon. Hű meg hó. Ezután még körbekerültük a sziklát, egyre nagyobb halrajokat látva, mígnem előkerült egy Mako cápa is, pont annyi ideig, hogy még fényképezni is lehessen.



Végül szépen visszahajóztunk Paihiába, és már tekertünk is vissza Aucklandbe. Útközben mégegyszer megcsodáltuk a lemenő nap által pasztell lilás-narancsszínűre festett eget is.

Ugyanezen a napon Auckland-től ugyanolyan messze, csak a másik irányban, Mt Maunganui-ban egy felfújhatós műanyag kardszárnyú delfint aláztak le az igaziak, amikor minden ottlévő csodálatára beúsztak az öbölbe tüskés rájákért, merthogy a rája nekik fincsi ropogtatnivaló. Na, erről lemaradtunk, de attól még jó volt nekünk a tengeren.

Delfinekkel pancsolni

Ma egésznapos kitérőt tettünk a Christchurch közeli Banks félszigetre, Akaroába, ahol a francia település helyett inkább az Akaroa tengeröbölben lakó Hector delfinekkel pancsoltunk egyet.

Akaroa rövid története egyébként annyi, hogy 1838-ban egy francia bálnavadász hajó kapitánya egy helyi Maori törzsfőnöktől megvásárolta a Banks félszigetet, ám mire 1849-re ideért franciahonból az 57 telepese, addigra már a Waitangi egyezmény értelmében a briteket illette a föld. A telepesek ettől még maradhattak, aminek következtében tulajdonképp angol földön egy darabka (legalább részben) francia kultúrát találhatunk.

A Hector delfinekről egy petíció kapcsán már írtam, így most csak röviden a lényeg: ez egy csak Új-Zéland vizeiben élő, mára már veszélyeztetett delfinfaj, amelynek kifejlett egyedei 120-150 centiméteres testhosszukkal a delfinek közt a legkisebbek, és egyedül itt, Akaroán nyílik lehetőség a velük való közeli randevúra.

Na mi pont erre vágytunk, úgyhogy befizettünk a Black Cat group kiscsoportos (10 fős) delfinekkel úszós programjára. Az esemény kicsit vontatottan indult (a legnagyobb kihívás az összes jelentkező neoprénbe öltöztetése volt), de aztán csak kihajóztunk. A rövid eligazítás után mindjárt az első öt percben feltűnt a hajó mellett két kis mikiegérfül (mert így néz ki a Hector delfin hátúszója), de gyorsan el is tűntek, aztán hosszú percekig semmi, csak a motor zúgása.



Ahogy az öbölben hajóztunk kifele az addigra már szikrázó napsütésben, egyre csak azon izgultunk, hogy mikor jönnek delfinék még, de csak kis medúzákat, meg békésen halászó kormoránokat láttunk elúszni mellettünk. Már egész az öböl külső végénél jártunk, amikor végre előkerültek az áhított tengeri emlőseink. Uccu, húztunk is a 15 fokos vízbe, ami elsőre - bár a neoprén jól tartja a testmeleget - igencsak hidegnek érződött, de aztán hamar megszoktuk.

Egy ideig semmi nem történt, csak egy kormorán húzott el alacsonyan a fejem felett. A túravezetőnk, no meg az ősz szakállas kapitányunk mondták, hogy énekeljünk a pipánkba, mert akkor a delfinek is úgy gondolják, hogy kommunikálni szeretnénk velük. Én még kaptam két kavicsot is, hogy a víz alatt kopogjak velük. Na volt is nagy zenebonálás már, mire a delfinek is előkerültek. Már kezdtem úgy érezni, hogy a diliház vizesblokkjában járunk.

A delfinek persze a bolondját járatták velünk, illetve jól körbejártak minket, mielőtt közelebb merészkedtek volna, no de aztán jöttek, és néhol egy méterre sem voltak tőlünk, miközben sebesen cikáztak kedvük szerint. Amikor a víz fölé jöttek, prüszköltek egyet, levegőt vettek, s már merültek is. Volt, hogy egyenesen az irányunkban jöttek, aztán mielőtt elütöttek volna minket, gyorsan alámerültek, hogy aztán nyomukat se lássuk. De olyan is akadt, hogy elúsztak mellettünk, majd körülúsztak minket, gondolom próbálták megérteni azt a kakofón koncertet, amit előadtunk nekik.

A kapitány eközben szorgosan mutatta, hogy épp merről közelednek, merthogy - miképp mi is - a delfinek is kicsiny, néhányfős csoportokban úszkálnak, a vízben pedig eléggé korlátozza a látásunkat az enyhe hullámzás és az öböl vizének enyhe opálossága, hogy a delfinek méretéről ne is szóljunk. Kész szerencse, hogy ők a szonárjaik segítségével tudták, hogy mi merre vagyunk.

Aztán letelt a kiszabott idő, úgyhogy vissza kellett menni a hajóra, és már indultunk is vissza a kikötőbe. Eközben a delfinek, akik eddigre már egész belejöttek a játékba, még egy búcsúszámot lejtettek nekünk a hajó körül fel-alá úszva, aztán ők is továbbálltak. Nekünk meg maradtak a szép emlékek, és néhány nem éppen remekbe szabott kép, amit sebtiben sikerült készíteni róluk.

Repülő delfin

A tizenhat éves Christchurch-i Tyler Christmas kapta lencsevégre az alábbi - szemlátomást repülő - delfint. Kétségkívül látványosra sikerült a fénykép, amelyen a palackorrú versenyző sok új-zélandi madarat megszégyenítő légiparádét mutat be.



Ám nem árt tudni, hogy a delfinek elég korlátozott manőverező képességekkel bírnak a levegőben, ezért kockázatos túl közel menni hozzájuk. 2006-ban például a Coromandel félsziget környékén szenvedett arc-, nyak- és mellkassérülést egy nő, amikor egy a röppályáját rosszul kalkuláló delfin a csónakban landolt.

Mentsd meg a delfineket...

Ez a hét mostmár menthetetlenül letargikusra sikerült az elmúlt két nap bejegyzéseivel, így már senkit sem fog váratlanul érinteni a mai adag. Remélem azért még visszajöttök olvasni, ígérem vidámabb dolgokról is fogok még írni...

Most viszont a tengeri emlősöket fogjuk boncolni. Na jó, nem mindet, csak a Northland-i Waipu beach-en napokban partra vetődött bálnatetemet. Sőt, azt is inkább meghagyjuk a hatóságoknak. Így kicsit belegondolva azért nem lehet egyszerű feladat egy több tíz tonnás egyed földi maradványait eltakarítani a partról, mielőtt magától hullana szét... de ennyi talán elég is a pórul járt bálnáról, aki nyugodjék békében.

Vannak viszont még nagyon is élő, mégis, a kihalás szélén vergődő delfinfajok Új-Zéland tengereiben. Két faj, a Maui és a Hector delfin csak errefele él, sajnos egyre csökkenő egyedszámban. Eme kis termetű delfinfajok kifejlett példányainak mindössze 1,4 méteres a testhossza. A Maui delfinek a Hector delfinek alfaját képezik, ez utóbbiaknak kb. 7000, míg az előbbieknek mindössze 111 példányuk maradt fenn, ezzel lassan elérik azt a kritikus számot, amely alatt gyakorlatilag kihaltnak tekinthető a faj, mivel alacsony utódnemzési arányuk miatt a populációjuk gyors ütemben összeomlana.

Legnagyobb ellenségük a halászháló, amely évente hozzávetőleg100 példány haláláért felelős. A WWF petíciója ezen hálók használatának teljes tiltását szorgalmazza a delfinek által látogatott vizeken.

A Hector delfinekkel amúgy testközelből is lehet barátozni, kint a nyílt vizen. Csak remélhetjük, hogy ez az élmény még sokaknak megadatik a jövőben is, mert ha most a halászhálók győznek, akkor a delfinek helyett hamarosan már csak a "Viszlát, és kösz a halakat" üzenet marad.

Delfinek a híd alatt

A minap a hírekben olvastam néhány kalandos kedvű, kis híján pórul járt delfinről. A hír ugyan nem madarakról vagy magyarokról szól, de gondoltam a delfinek mindenki kedvencei, és végtére is Új-Zélandon történt, úgyhogy valamennyire témába vág, meg mondjuk ilyenről sem hall minden nap az ember. Na essünk túl rajta:

Egy Aucklandi iskola játszótere melletti sekély vízben vergődő 18 palackorrú delfint az iskolába érkező gyerekek vették észre. A delfinek egy folyó tölcsér-torkolatába úsztak fel kajálni, egy autópálya alatti híd alatt, ám az apály gyorsabban állt be, mint várták, és így igencsak szorult helyzetbe kerültek. A hatóságoknak sem akadt egyszerű dolga, mivel a torkolat mélyen iszapos, a delfinek pedig túlságosan izgatottak voltak, így inkább amellett döntöttek, hogy a dagály beálltáig inkább csak messziről figyelik, hogy a delfinekkel minden rendben legyen, például ki ne száradjanak. A dagály megérkeztekor aztán a delfineket át kellett valahogy terelni a zajos autópálya hídja alatt, mert ahhoz a megpróbáltatásaik után már nem igazán füllött a foguk.

A gyerekek közül többen itt láttak csak először delfint, és kissé meg voltak szeppenve, mert az iszapos vízben vergődő delfinek látványa nem épp ahhoz a romantikus, kék lagúnában piruettezős képhez hasonlított, amilyet addig elképzeltek róluk. Azért pszichiáterhez nem kell majd járniuk, mert végül mindegyik delfin épségben visszajutott a nyílt vízre.