Paradicsomvölgy rugók

Rotorua környéke tele van mindenféle nevű tisztavízű forrásokkal, amelyek önmagukban is jó dolgok, pisztrángos tavakkal méginkább, egyéb extrákkal pedig már eladható turistalátványosságokká avanzsálhatóak.

Vasárnap gondoltunk egyet, s elugrottunk a Paradise Valley Springs nevű ilyen parkba. Nem csak úgy találomra mentünk, tudtuk, hogy vannak egyrészt interaktív oroszlánkölkök, másrészt (sőt, főleg) kiváncsi kea madarak, szintén interaktív kivitelben.

Az oroszlánok cukorfalatok, lehet őket simogatni meg fotózni, meg örülni nekik, de engem inkább a kea röpde vonzott. Első blikkre mind az öt kea épp szendergett, úgyhogy tettünk egy kört a parkban, hátha addig belelkesednek. Úgyhogy akkor előbb mindenféle kacsák meg valabik meg kaját kunyeráló birkák, kecskék, szamarak, lámák hadát küzdöttük le, egy jó óra hosszan, s csak utána tértünk vissza keáinkhoz.



Érdemes volt várni: három kea is rájött közben, hogy szundikálás helyett rosszalkodni is lehet. Egyikük bal lába nem funkcionált, ám ez nem zavarta őt, simán odapattogott hozzánk, hogy haverkodjon.

A kea nem egy unalmas papagáj, megragad minden alkalmat, hogy felfedezze a csőrtávolságon belüli objektumokat. Ebbe a távba első körben a fotógép esett, valahogy így:


Ahogy kicsit bátorodtunk (keánk nem félt előszörre sem, mi kicsit azért tartottunk a csőrétől...) jöhettek a táskáink is:


Miután így belelkesedtünk, még egy jó negyed órát barátoztunk, ami közben sorra került a pulóverem is, én meg megvakargattam a madár buksiját addig. Azt kell mondjam, egész családiasra sikerült a látogatásunk.

Persze Rotorua nem csak egy verébugrásnyira van Aucklandtől, s ha már elvezettünk idáig, megnéztünk még egy másik ilyen forrás köré épült komplexumot is, abban még több madár volt, de arról majd inkább egy következő bejegyzésben értekezek.

A pimasz kea útlevelet lopott

A Southland Times híre egy a keák kíváncsiságának egy újabb vicces megnyilvánulásáról számol be.

A szemtelen madár ismét jól megtréfált egy turistát, aki szerencsére ezt nem vette nagyon zokon. Nézzük a hírt:

A Te Anau-i rendőrség azonosította azt a tolvajt, aki egy brit utazó útlevelét lopta el, ám nem fogják letartóztatni a tettest és a dokumentumot sem tervezik felkutatni.

A rendőrség szóvivője szerint egy skót férfi jelentette a hét elején, hogy az útlevelét egy Milford Sound felé tartó buszról ellopták.

Az útlevél egy színes tasakban volt, ami felkeltette egy pimasz kea madár figyelmét, amikor a busz megállt a Szakadéknál a Milford úton.

Amíg a sofőr egy a busz aljában lévő tárolórekeszben tartózkodott, a kea lenyúlta a csomagot. Amikor a sofőr visszafordult, a megriadt madár elrepült a bozótba a zsákmányával. A csomagot nem találták és Fiordland méreteit figyelembe véve nem is valószínű, hogy megkerülne.

A skót férfi, aki nem kívánja felfedni személyazonosságát, egy hónapot várt, hogy útlevelét Wellingtonból megkapja.

"Skótként van humorérzékem, így tréfásan fogtam fel a dolgot, de azért belül még mindig felmegy a pumpa, ha rágondolok," mondta.

"Az útlevelem ott van valahol Fiordland vadonában. A kea feltehetőleg hamis kérelmekre vagy egyéb illegális tevékenységre használja. Többet nem tudok ugyanúgy nézni a keára."

Egy pótútlevél kiállítása a Wellingtoni Brit Nagykövetségnél akár hat hétbe és 400 dollárba is kerülhet.

"Augusztusban terveztem hazautazni Skóciába, így remélhetőleg gyorsan meglesz az új útlevél."

Elmondása szerint a buszvezető nem tudta, hogy mi van a csomagban, de az "elsápadt arca" meggyőzte arról, hogy nem viccelt, amikor azt mondta, hogy útlevél volt benne.

A skót nem tartja sem a sofőrt, sem a céget felelősnek. "Nagyszerű szolgáltatást nyújtanak azzal, hogy segítenek ki-be pakolni a dolgainkat, s ez csak egy szerencsétlen eset volt. Előfordul az ilyen."

"Az ilyet nem lehet csak úgy kitalálni."

- MARK HOTTON, Southland Times

Ezt persze nem tudták a kommentelők sem szó nélkül hagyni, így olyan megjegyzéseket olvashatunk a hír alatt, mint:
- "A keákat el kéne tiltani a buszoktól."
- "A keák veszedelmesek a társadalmunkra nézve. El kellene kobozni és bezúzni az autóikat."
- "Nyilván nem tetszett ennek a keának a költségvetés, és megpróbált lelépni az országból."

A hírt magam részéről sem hagyhattam meg úgy, ahogy van, ezért készítettem illusztrációt a kea-útlevél-börtön témára. Íme:

Már megint a Keát bántják

Az index.hu közölt egy Gyilkos papagájok Új-Zélandon című cikket, amelynek tartalma ugyan igaz, mégsem tudok egyetérteni a szenzációhajhász hangvételével, amellyel démonizálni próbálja a Keát.

Új-Zélandon a birkatenyésztést megelőző időben több, mint százezer példánya élt a világ legokosabb papagájának, a Keának. Igencsak szélsőséges körülményeket képes túlélni, mondhatni a jég hátán is megél, mindez az intelligenciájának és alkalmazkodókészségének köszönhető. Aztán megérkezett a fehér ember, felégette az erdőket, füvesített és kiterelte a szabadba a nem éppen az értelméről híres jószágát.

A Kea okos madár, hamar rájött, hogy a birka gyapja alatt van a sok finomság, ennek néhány tucat birka láthatta kárát. Emiatt azonban a birkapásztorok tízezerszámra(!!) lőtték ki, mígnem a huszadik század utolsó harmadára ráeszmélt néhány nem birkapásztor, hogy ilyen tempóban mutatóba sem fog maradni Keából. A hülye fehér ember ugyanis a bárgyú jószága kizárólagos hasznosítása címén (mert lássuk be, nem szeretetből nevelik a birkát, hanem mert négy évig lehet nyírni, utána meg mehet kondérba, mindez jó profitot hoz) szó nélkül lelőtte volna az utolsó Keát is. A keának a tulajdon, mint koncepció, nem fért bele a világképébe, ezt talán nézzük el neki.

1986 óta aztán végre kuss van a puskának, és kevésbé destruktív megoldásokon próbálják törni az okosok a fejüket. Részemről a keának drukkolok, hogy bírja ki, amíg a hülye fehér ember kihal, mert a világpiacon esik a gyapjú és a birka ára, ehhez alkalmazkodni pedig képtelen.

Kea fotóalbum

Secima hívta fel a figyelmem erre a csodálatos Kea képekkel teli fotóalbumra. A szebbnél szebb hegyi papagáj fotók közül az alábbi kép a kedvencem:



Ez amolyan igazi Keás dolog: vicces kedvében a kamerának pózol, jól összezavarva a megfigyelőt.

Kea műsor

Az Animal Planet műsorán a napokban leadott "Kea - a legokosabb papagáj" kisfilm igazi csemegének számít.

A BBC-től már megszokhattuk a színvonalas kivitelt, most sem kellett csalódnunk. David Attenborough tolmácsolásában egy unalmasan kinéző, mozdulatlan szikla is érdekesnek hat, a Kea viszont már alapból is egy izgalmas élőlény. Új-Zéland gyönyörű tájai, a Déli Alpok pedig pont megfelelő háttérképet biztosítanak e csodálatos madár bemutatására.

A fél órás kisfilm minden pillanata megérte: ámulatból nevetésbe, nevetésből pedig újra ámulatba ejtett, miközben bemutatta a madár hihetetlen képességeit és szórakoztató szokásait. Mindemellett a történet teljességére is kitért, ahogyan a Kea kiváncsiságának bosszantó aspektusait, e madár és az ember nem mindig felhőtlen kapcsolatát mutatta be, ugyanakkor a történet egészében mindezt sikerült feloldani a megfelelő hozzáállás, a "Kea-biztos" megoldások bemutatásával is.

A film nem kevés értékes ismerettel, gondolattal, és sok-sok szép Kea madárral gazdagított minket, így csak ajánlani tudom mindenkinek megtekintésre!

Keák az Animal Planeten

Aki esetleg nem olvasta volna Macicsalád blogján, annak emlékeztetőül, az Animal Planet (bocsi, csak az Európai) műsorában a napokban lesz kisfilm a Keákról:

Animal Planet
Október 10. Szerda
15:30 - 16:00 Keák - a legokosabb papagájok

Animal Planet
Október 11. Csütörtök
07:30 - 08:00 Keák - a legokosabb papagájok

Köszi a tippet, Secima!

Keákról megint

Az aktuális szavazás felvezetőjében egy kicsit nyers modorúra sikerült festenem a Keát. Az igazság az, hogy a Kea van akkora bohóc, mint a Pukekó, és inkább szórakoztatja az embereket, mint bosszantja. A minap akadtam rá erre a remek Kea leírásra, amiből idézném a Kea szokásaira vonatkzó részt, mert van benne sok mulatságos is.

A Kea ideje legnagyobb részét a földön tölti, gyakran mulattatva oldalra sasszézó járásával az őt figyelő embereket, ám ha a levegőbe emelkedik, csodálatos röpte van. A Kea nagyon bátor és kíváncsi madár, egyáltalán nem fél az emberektől. A síreszortokba úgy járnak, mintha legalábbis lenne beutalójuk oda. Felmenőik minden bizonnyal autóműhelyben dolgoztak, mert igazán remekül tudják "szervizelni" a gépkocsikat, különös tekintettel a gumi törlőlapátok leszerelésére. Emellett imádnak bejutni az épületekbe, bármilyen lehetséges úton, a kéményt is beleértve, és ha egyszer bent vannak, akkor semmi sem szent - ami megrágható, annak annyi!
Kültéren rendkívül szórakoztatóak, imádnak erős szélben a levegőben figurázni, hóban hemperegni és olvadt jeges pocsolyákban fürdeni. Van bennük egy kis éjjeli bagoly is, főként nyáron, amikor nem ritka, hogy jócskán naplemente után is aktívak. A pár nélküli Keák 50-100 madából álló csapatokba gyűlve nagy területeket fésülnek át élelem után kutatva. A Keák mindemellett az ács szakmát is kitanulták, sőt enyveskezűek (izé csőrűek) - igazi profik szög, csavar, és bármilyen építkezésről egy csőrben elmozdítható tárgy elcsenésében, nem kis "örömet" okozva a mesterembereknek.

Majdnem minden kihívásra készen

Szegény jobb létre szenderült Kea madarak emlékére emitt egy rövid amatőr felvétel néhány szabadon élő társukról. Ahogy az itt is jól látszik, ezek az Új-Zélandon őshonos robusztus hegyi papagájok szeretnek mindent miszlikre szedni, még a "minden kihívásra kész" feliratú pótkerék sem jelent nekik akadályt. Egyben a terepjáróhoz viszonyítva jól látszik a méretük is. Na, hát kérem szépen, ilyen a Kea.


Azoknak, akik pedig kételkednének a Kea intelligenciáját illetően, ajánlom figyelmükbe a következő rövid filmet. Egész elképesztő, hogy mi mindenre képes a csőrével ez a madár!

Isten állatkertje

Volt ma egy elég rossz hír a sajtóban, itt meg itt. Aki eddig még nem látott Keát élőben, az mostmár Budapesten nem is fog, pedig keddig megtehette volna a Fővárosi Állatkertben.

Volt az állatkertnek ugyanis három Kea madara egy nemzetközi program keretében, abból a 140 Keából, amelyek 44 állatkertben szétszórva lennének hivatottak emelni e ritka Új-Zélandi madárfaj egyedszámát.

Aztán valami elfuserált, zavart elméjű, önjelölt herpetológus hozta a megunt kétméteres tigrispitonját, ami mellesleg veszélyes kígyófaj, így tartása is engedélyköteles, és "szabadon eresztette", mindezt hol máshol, mint az állatkert madárházában. Ha az volt a célja, hogy élelemben gazdag környéken hagyja kígyóját, akkor azt elérte. A piton ugyanis nem unatkozott, az első ott töltött éjszakája során megfojtotta mindhárom Keát, és épp enni kezdte volna az egyiket, amikor az állatkerti gondozók rátaláltak.

Az ilyen agyatlan, barbár tettről sajnos más nem jut eszembe, csak az a mondás, miszerint nem az a baj, hogy nagy az Isten Állatkertje, hanem az, hogy túlságosan is alacsony a kerítés. Ezúton kérnék meg minden idiótát, aki divatból tigrispitont tart otthon, hogy ha megunta a kígyóját, inkább saját hálószobájában eressze szabadon, lehetőleg úgy, hogy előtte kiéhezteti a dögöt, mert ezzel nagy szolgálatot tenne Földünk élővilágának minőségbeli javítása érdekében, és ezen cselekedete által még akár értelmet is nyerhetne az amúgy elfuserált élete.

A Kea

A Milford Sound-i csodálatos utazásunk során mesélt érdekes történeteket a buszsofőrünk Új-Zéland egyik legkülönlegesebb madaráról, a Keáról. Ennek a papagájféle madárnak messze földön híres az intelligenciája, mindamellett, vagy épp pont annak által, rendkívül játékos a természete. A legjobb sztori, amit eddig hallottam róla az egy a Milford Track-en túrázó kisebb csoport története volt. Egyik este, három pár túrabakancsot a sátor előtt hagytak száradni, ám az éjszaka folyamán ott járt egy Kea, aki úgy gondolta, hogy megvicceli a főhőseinket, és mindhárom pár cipőből csak a jobbosokat megfogta, és jó magasra felakasztotta a környező fákra. Majd megült egy fán, és reggel a pórul járt főhőseinket még jól körbe is röhögte. Én meg kifejezetten kedvelem a rosszcsont, kelletlenkedő madarakat, így több se kellett, hogy megkedveljem a Keát. Lássuk akkor a tollas tényeket:

A Déli Alpok erdővonala felett Új-Zéland Déli Szigetének kiterjedt bozótos, cserjés, sziklás, zsombékos területek vannak, igen meredekek és nehéz rajtuk átkelni. Az egész régió kegyetlen hegyi klímának van kitéve, hó és zord szelek látogatják télen, pára és szél nyáron. Itt, valamint a bükkerdők felső határán él a Kea, a világ egyetlen hegyi papagája, aki a legfejlettebb majmokat is megszégyenítő intelligenciával büszkélkedhet.

A Kea legendák hőse lett, nem csak Phillip Temple csodás könyveiben, de azok emlékezetében is, akik egyszer már kapcsolatba kerültek ezzel a nem mindennapi madárral, a hegyek bohócával, vagy vészjóslóbb nevén, a szárnyas farkassal.

Tavasszal a Kea hegyi százszorszépeket ás elő a havasi legelőkön, vagy a hóbuckák határán és a sziklák körül kutat alacsonynövésű növények és kisebb bogarak után. Nyáron az alpesi bozótosban keresgélnek gyümölcsöt, magvakat és virágokat. Ősszel a bükkerdőkben tanyáznak, rügyeket, leveleket és csonthéjas gyümölcsöket esznek. A tél a legkegyetlenebb időszak számukra, amikor sokuk éhenhal. Állati zsír után kutatva darabokra szaggatják a tetemeket, hogy megegyék a húst és a belső szerveket.

A Keák egy kis közössége egy elhagyatott völgyben kísért, ahol a hegyek meredeken futnak a tengerig, és ahol a fekete vészmadarak, a "bárány madarak" is fészkelnek. A kifejlett madarakat nem látni egész nap, mert a tengeren halásznak, de éjszaka visszatérnek a fiókáikhoz a sziklákat környező pázsitba ásott fészek-lukaikba. A pufók fiókák négy hónapos korukra olyan jól tápláltak a félig megemésztett halaktól, amiket szüleik hoztak, hogy vastagon hájasok, és jópár font a súlyuk. A helyiek nagy számban gyűjtötték be őket. Nemkülönben a Keák.

A Kea végigoson a viharmadarak fészek-lyukainak környékén, egyszer-egyszer lehajolva hallgatózva. A viharmadár fiókák csöndben kuporognak a fészkekben, de esetenként csipognak egy kicsit. A Kea erre vár csak, és már el is kezd ásni. A csőrét csákányként használva a a fészek bejárata körüli földet félretúrja, így jut be a fészekbe. A bárány-madár sem teljesen védtelen azért, halolajat tud fröcskölni a Kea arcába. A csákányként nagyon hatásos csőr azonban ekkor kampóvá alakul, és darabokra tépi a kis viharmadarat.

A Keának ez a gyilkos viselkedése, és azon hajlama, hogy merinó juhokat támadjon meg magas vidékeken, tette oly ellentmondásossá e madarat, és vezetett az üldöztetéséhez, amelynek során legalább 150,000 madarat mészároltak le az elmúlt 130 évben. A viselkedéskutatók több, mint egy évszázadon át vitatkoztak e madár jelleméről, de a legfrissebb kutatások új fényt vetettek a madár különleges viselkedésre és történetre.

A papagájok Nestor nemzetsége három tagjának, a Keának, a barna unokatestvérének, a Kakának, és közeli rokonuknak, a Norfolk Szigeti Kakának, a közös őse feltehetőleg Ausztráliából származik. Az ős-Nestor hozzávetőleg 20 millió éve érkezhetett Új-Zélandra. A Pleisztocént követő klímaváltozással és kisebb szigetekre szakadással két különálló faj fejlődött ki. A békésebb északon kifejlődött faj lett a Kaka, amely a gyümölcsre és nektárra specializálódott, míg a déli, sokkal kegyetlenebb, bükkerdők uralta környezetben élő faj lett a Kea, amely olyan viselkedési stratégiákat és táplálkozási szokásokat fejlesztett ki, amellyel a jég hátán is meg tudott élni. Ott maradt hát a szélsőséges lakhelyen a Kea, e szokatlan faj, minden bizonnyal a nagy sast és más ragadozókat a maradékokért követve, és milliónyi itt költő viharmadár életét megkeserítve, mígnem az emberek első hulláma meg nem érkezett.

Amikor az emberek az erdőket felégették, a Moákat a kihalásig vadászták, és a polinéziai patkányok gyakorlatilag kiszorították a viharmadarakat a szigetről, a Keák más táplálékforrásra álltak át. Általános étrendűként elég jól ellenáltak azoknak a környezeti változásoknak, amelyek sok másik madárfajt a kihalásba sodortak.

Az emberek második hulláma a Keák számára kedvező fordulatot hozott. Amíg a Kaka populáció hanyatlásnak indult a bozótos növényzet felégetésével, a Kea populáció erős növekedésnek eredt az európai telepesek megérkeztével, és a magasabb vidéken való megtelepedésükkel az 1840-50-es években. Amikor a birkák elkezdtek hullani a hómezőkön, a Keák felfedezték e bőséges megélhetést, mint dögevők, sőt, még az élő birkákat is megtámadtak. Számuk drámai növekedésnek indult. A környezet ilyen mértékű megváltozása iránti alkalmazkodóképességük, és az új lehetőségek felismerése a Keát szinte az összes, szigeten élő fajtól megkülönbözteti.

Az alkalmazkodás és túlélés ezen képességének titka a Kea szociális szervezettségében és játékosságában rejlik. A prérifarkasokhoz, varjakhoz és embererekhez hasonlóan, a Keák "nyitott programmal" rendelkező állatok, akiknek kivételes képességük van a tanulásra és az új megoldások keresésére bármilyen szembejövő problémák leküzdésében. A környezetükben lévő tárgyak felfedezése és átalakítása által a Keák fejlődése inkább az egyéni, mint a szociális tanulás irányába fejlődött. A Keáknál gyakorlatilag kifejlődött a játék képessége, mivel egyedül a játékosság által tudták elérni a szükséges rugalmassági szintet. Merészségét, destruktív hajlamát és kíváncsiságát a játék megnyilvánulásainak tekintik a tudósok.

A Kea egész 1986-ig nem állt teljes védelem alatt, amikor a magas vidékek farmereit rábírták, hogy adják fel törvény adta jogaikat a Keák vadászatára, cserébe a kormányzati ügynökségek kivizsgálnak minden Kea által elkövetett bárányok elleni támadást, és eltávolítják a problémás madarakat. A sípályákat üzemeltetőket pedig arra ösztönzik, hogy a felszerelésüket olyan erősre tervezzék, ami ellenáll a Kea erős csőrének. Ily módon megtanulhatunk együttélni a vadvilággal, és életteret biztosítani neki.