Északfölde 2

Reggel esőre ébredtünk, aminek a helyiek nagyon örültek, mert már vagy hat hete nem láttak ilyent. Nekünk kicsit betett, mivel direkt jól megnéztem az előrejelzést, az alapján direkt északra jöttünk, hogy elkerüljük az esőt, az meg direkt hamarabb jött és jóval északabbra, mint ahogy a felelősök (akiknek felmondtak azok, akiknek felmondtunk) jósolták. A napi célunk, Cape Reinga nem esőben mutatja a legszebb arcát, de ha már idáig eljöttünk, csak azért sem hagytuk magunkat.

Előtte azonban beugrottunk az Ancient Kauri Kingdom nevű műhelyboltba. A hely arról híres, hogy itt munkálják meg a legtöbb Swamp Kaurit. Ez a faféle - ahogy ezt itt Új-Zélandon már megszokhattuk - egy igazi különlegesség: máig ismeretlen földtani folyamatok következtében úgy 30 - 60000 éve néhány kauri erdő úgy gondolta, hogy magára húz egy tőzeglápot, és inkább alszik egyet, aztán úgy maradt. Méghozzá olyan jó állapotban, hogy a tőzeg alól előásott fatörzsek a legöregebb megmunkálható fafajtát képezik. A kauri nem az aprófa kategória, az előkerült darabok méreteit jól tükrözi az a fatörzsbe faragott lépcső, amin a bemutatóterem galériájára juthatunk fel.


Sőt, a megmunkált, elkészült faragványok tetszetős fényjátékkal kedveskednek: úgy esik rajtuk hasra a fény, mint, mihez is hasonlítsam, talán a tigrisszem kvarcon. Nyilván a nyersanyag kitermelési költsége, a véges készletek, valamint a megmunkálás módja miatt nem olcsó mulatság, de legalább értékálló. Nézni meg ingyért lehet.

No, innen hosszú út várt ránk, mert Új-Zéland északi csücske mindentől messze van, nem csak tőlünk. A tovahaladó tájat leginkább a töménytelen mennyiségű homok (dűnék formájában), az avokádóültetvények, a telepített fenyőerdők, valamint a vadlovak és pulykák jellemzik. Előbb utóbb azért előkerült Cape Reinga is.

A helyi mitológia szerint a távozó lelkek errefele veszik végső utukat. Mi ezzel szemben ezúttal csak egy rövid vizit erejéig néztük meg Cape Reingát, hogy majd visszataláljunk, ha eljön az időnk. Nos, nem lesz egyszerű dolgunk, mert olyan köd fogadott minket, hogy a tengert már nem láttuk tőle. Sőt, a világítótornyot is alig. Nagyon misztikus, mondhatni a mítoszok homályába veszett minden.


Szerencsére délutánra kezdtek oszolni az esőfelhők, így a Te Paki stream melletti homokdűnéken már vidáman szánkáztunk lefele. Na jó, én nem, ki nem állhatom, ha homok megy a fogaskerekeim közé. Ellenben jót szórakoztam a szánkázók bukdácsolásán.


A dagály elvonultával aztán irány volt a messze híres 90 miles beach, ami nem olyan hosszú, mint azt a neve sejteti, mert annó lóháton mérték az eltelt időt, és a homok ellenére közúti szorzót alkalmaztak a távolság becslésére. A homok viszont nem csak a lovakat lassítja, hanem a felelőtlenül közlekedő gépjárműveket is. És míg a ló kivontatja magát a homokból, addig az autó csak mélyebbre süllyed, ami a dagályt cseppet sem érdekli, az időre jön megint. Ezért is van, hogy lócsontokat nem, ellenben rozsdás vasat bőven lehet itt látni. Csak ne álljunk meg mellettük, mert nem véletlen ott akadtak el, ahol...


A nap további részében sok említésre méltó dolog már nem történt, így megint marad a folyt. köv.

Északfölde 1

Ilyenkor újévtájt kiürül Auckland, mindenki nyaralni megy, így mi sem tettünk másképp. A múlt héten a metservice hétnapos előrejelzésén megnéztem, hogy akkor északra vagy délre, lett belőle észak, mert hogy ott milyen szép napos lesz. Nos, ember tervez, de ne vágjuk a dolgoknak elébe.

Előbb el kellett jutni messze északra, amit a nyugati parton autókázva viteleztünk ki. Kai Iwi lakes-nél nem teljesen véletlenül összefutottunk Immáékkal. A tavakról írjanak ők, mi csak rövid pillantással illettük a helyet. Ellenben, mindössze harmic kilométerre és három "kiwi crossing" táblával északra van a Waipoua erdő, ahol az embernek a "Waipoua forest next 18 km" táblát követően átalakul a kanyargós útról alkotott minden eddigi fogalma. A látogatócentrum kertjében eltöltött piknik során gyorsan be is gyűjtöttük az éves kötelező adag homoklégycsípést, majd eme miniatűr genya izék okozta élményt ellensúlyozandó nekiláttunk a másik véglet, az óriás kauri fák megcsodálásának.


Első két célpont a "Four Sisters", valamint a "Te Matua Ngahere" névvel illetett matuzsálemek voltak, történetesen egyazon, kényelmes félórás sétát kínáló ösvényen tekinthetőek meg mind. A Four Sisters, amint a neve is diktálja, négy, egymáshoz testvéri közelségben növő kauri óriás, míg Te Matua Ngahere a legősibb élő kauri fa, tiszteletet parancsoló (értsd, mindenki magától suttogóra vette a hangerőt a fa közelében), többezer éves korral és komoly térfogattal.

Kicsit északabbra innen, a kanyargós úton hirtelen vursliba ütköztünk, ahol több autó állt, mint ahány parkolóhely volt, s ahol kávét, üdítőt, vécét lehet használni, ja, és a vurslizó tömegen túl az ismert legmagasabb kaurira, Tane Mahutára lehet pillantást vetni. Sajnos nagy tömegben nem igazán varázslatos, de erről nem a fa tehet.


Ezután Immáék el, mi pedig a szépséges Hokianga öböl mentén folytattunk utunkat, ahol Rawene patinás településén egy komp segítségét vettük igénybe, hogy még északabbra jussunk, ahol pedig egy kanyargós, ámde szép erdős hágót hágtunk meg Kaitaiába sietvén.


Ennyi elég is volt az első napra. Folyt. köv.

Veszélyben a Kauri

Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amit egy többszáz (sőt, akár többezer) éves Kauri óriás társaságában érez az ember. A legnagyobbjaik ötven méteres magassága, ami kimondva nem is hangzik soknak, a helyszínen megtapasztalva igencsak impozáns, valósággal eltörpül mellette az ember.

Egy ekkora élőlény legyőzhetetlennek tűnik, s mégis, az elmúlt százötven évben kis híján eltűnt az emberi kapzsiság lélekvesztőjében. Szerencsére néhányan (elegen?) túlélték az inváziót, ám most egy újabb, még kisebb ellenfél gyengíti oszlopaikat.

Mint annyi izoláltan fejlődő faj, a Kauri is védtelen az új jövevényekkel szemben. Egy PTA (Phytophthora Taxon Agathis) nevű, talajlakó növényi kórokozó, akiről még nem derült ki, hogy honnan származik, épp a Kaurit vette célba, s egyelőre megállíthatatlannak tűnik a destruktív munkássága.

Legnagyobb bánatomra a Waitakere Ranges több területét, köztük kedvenc erdeinket is megfertőzte már, így ha valami csoda nem történik, a következő évek során eltűnhet az összes Kauri.

Jelenleg legfeljebb csak lassítani lehet a folyamatot, ezzel is talán időt nyerni, hátha akad valami megoldás a tudományos kutatás során. A lassítás pedig elővigyázatosságot jelent, ezért is kérnek a hatóságok minden kirándulót, hogy

- az erdők látogatása előtt és után mossa le a bakancsáról a koszt
- ne térjen le a kijelölt útvonalról, kerülje a fák gyökereivel való bármilyen érintkezést
- kutyáját tartsa pórázon

Én hozzátenném még a fenti listához is, hogy mindenki remélje a legjobbakat, hogy köztünk maradhasson eme 190 millió éves múltra visszatekintő csodálatos növény!

Cascade Kauri Park

Mindössze hat kilométerre Auckland nyugati határától, egy pukekók által is látogatott golfpályák mögött ott lapul a Cascade Kauri Park, a Waitakere Ranges egyik közkedvelt környéke, benne több, könnyűtől igencsak macerásig változó erősségű túraútvonalakkal. A vasárnapra ígért eső nem akart a felhőtlen kék égből zuhogni, így megkörnyékeztük mi is a placcot.

Mindjárt a park bejáratánál motolla barátunk, a kicsiny, ámde annál fürgébb, összevissza repülős, ugrálós legyezőfarkú madárka fogadott. Miután megint nem sikerült lencsevégre kapni impozáns díszét, a legyezőt, legyintettünk egyet, s bevettük magunkat az esőerdőbe a lépteink súlyától beremegő rövid függőhídon át.



Természetesen a bejárható hurok nehezebbik irányát választottuk, mintegy intuícióra, így hamar egy erős kaptatón, majd egy "vigyázat, csak tapasztalt túrázóknak" feliratú ösvényen találtuk magunkat. Így történt, hogy őshonos növények gyökereit kerülgettük az egyik leghúzósabb ösvényen, a Cascade track-en. A termetes Kauri és Totara fák, Nikau pálmák, Ezüst páfrányfák és számos további szépséges helyi növény közt azonban az ember meg tud feledkezni a lejtők, meredélyek, csúszós-köves patakmedrek, gyökérútvesztők és egyéb kalandos dolgok okozta nehézségekről is.


Az itteni többszáz éves Kaurik, ha nem is akkorák, mint a Waipoua erdő ezerévben mérhető élő oszlopai, ám nagy előnyük, hogy mindjárt a város szájában laknak, így bármikor megcsodálhatóak. Természetesen a Tui madarak imádják a Kauri nyújtotta magas páholyt, s onnan osztják az eszet, ami leginkább úgy hangzik, mintha valami lézerpisztolyos lövöldözős videojátékot játszanának egymás közt.

Vad ösvényünk túlvégén, úgy majd' három órányi trampolás után aztán végre előkerült másik kedvencünk, az apró méretéhez képest nagy, kiváncsi szemekkel minket fürkésző cinegelégykapó (a vörösbegy új-zélandi rokona) is. Még az ösvény elején ígérte meg egy tábla, és már-már le is mondtunk róla, hogy láthassuk, így igazán kedves gesztus volt tőle, hogy utunkat mintegy megkoronázva elénk jött elbúcsúzni.

Mindezek után kellemesen fáradtan vonszoltuk magunkat vissza a parkolóba. Pedig hagytunk még bőven bejárni való ösvényt későbbre is.

Kicsinyítőképző

A hétvégére amolyan szottyosabb időt jósoltak, így erdőnézős programot találtunk ki magunknak. Aucklandtől északra még úgyis csak alig jártunk, pedig ott vannak olyan faóriások, amik mellett az ember eltörpül, úgyhogy akkor arra vettük az irányt.

Dargaville-ig csak a "szokásos" csupazöld dimbesdombos birka- és tehénlegelők haladtak el mellettünk. A Kauri coast-on tovább haladva viszont kezdett izgalmasabb lenni a táj, ami az igazi szépségét a Waipoua erdő környékén mutatta meg. Az erdő határában végre láttunk igazi "kiwi crossing" táblát. Ez az, amit póló, hűtőmágnes, matrica és egyéb szuvenir formákban mindenhol látni, viszont az utak mellett szinte sehol. Na itt vannak többen is. Gondolom akkor kiwimadarak is.

Habár az eredeti tervhez képest kis késésben voltunk, azért lekanyarodtunk a kilátó felé, amit nem bántunk meg, mert a dombtetőről csodás rálátás nyílt a környéket beborító erdőre, sőt, találtunk itt egy szijjelluggatott villámhárítót is, már csak érdekességképp.



Az erdőben folytatódott a kanyargós út, majd előkerültek a faóriások is az út mindkét oldalán. Mit mondjak, lenyűgözőek. Viszont nekünk épp sietős volt a dolgunk, merthogy egy esti erdőjárós programra iratkoztunk fel, ami Opononiból indult, ami egy kicsit északabbra van még.

Opononi a festői Hokianga öböl partján lévő kis település, amit leginkább Opo, a delfin tett híressé még az ötvenes években, amikor itt az öbölben élt és játszott a helyi gyerekekkel, mintha csak egy lenne közülük. Opo ugyan már jobblétre szenderült, ám az öböl továbbra is gyönyörű. Homokos partján például szép nagy paua kagylókat lehet találni.

Mi viszont most a Footprints Waipoua "alkonyati találkozás" nevű ökokulturális program miatt jöttünk ide. Egy nyolcfős csoporttal, két maori túravezetővel, valamint néhány zseblámpával vettük be magunkat a sötétedő Waipoua rengetegbe. Mielőtt azonban az erdőbe léptünk volna, egy köszöntőt kántáltak el maoriul, amellyel megadták a megfelelő tiszteletet az erdőnek. A séta közben aztán vezetőink sok-sok történettel és érdekességgel traktáltak minket, találkoztunk tui, piwakawaka és ruru madarakkal, megölelgethettünk egy kétszáz éves kauri fát, mígnem megérkeztünk a világ egyik legöregebb élő teremtményéhez.

Te Matua Ngahere, az erdő atyja, egy kauri óriás, aki 4000 (értsd, négyezer) éve él ebben az erdőben. Ez az életkor leginkább felfoghatatlan, de úgy gondoljunk bele, hogy ez a fa már akkor is itt állt, amikor a Föld túloldalán az ókoriak a világ hét csodáját építgették, márpedig azok szinte kivétel nélkül eltűntek azóta, Te Matua Ngahere pedig még mindig itt él közöttünk.

Az estének viszont még nem volt vége, így szépen elköszöntünk a matuzsálemtől, s felkerestük a világ legmagasabb kauri fáját is, aki 51 méter magas, 13.8 méter kerületű, 2000 éves, és Tane Mahuta néven szólítják. A neve, az "erdő ura" az erdők növény- és állatvilágáért felelős istenségre utal, akit ebben a faóriásban láttak megtestesülni. A legenda szerint Tane Mahuta az az istenség, aki szétválasztotta egymástól Föld anyát és az Eget, ezzel lehetővé téve, hogy az élet teret kapjon kettejük között. Van valami misztikus egy ekkora teremtményben, az biztos.

Messze a magasban, a fa koronája felett a csillagos ég figyelt ránk. Végre pár percig csöndben maradt mindenki, s végre zavartalanul érezhettük az erdő csöndes, ámde erős lüktetését. Ahogyan aztán felhangzott egy maori ének, az olyan volt, mintha visszarepültünk volna valami régesrég elfeledett időbe.

A túra záróakkordjaként egy újabb köszöntőt hallottunk még, majd a lányok kaptak egy-egy kis kauri gyanta darabkát emlékül, hívjuk mondjuk Tane Mahuta könnyének. Ez amolyan megszáradt fenyőgyantaszerű izé, aminek nagyon jó illata van, meg szuvenyirnek sem utolsó. Késő este, tele friss élményekkel aztán hamar párnára hajtottuk a fejünket a szállásunkon.

Másnap reggel az eredeti tervünktől eltérően nem keltünk korán, hogy lenyomjuk egy nap alatt az utat Cape Reingáig és vissza Aucklandbe, csak mert nem akartunk egész nap vezetni. Ehelyett kényelmesen megreggeliztünk, majd meglátogattuk a közeli Wairere boulders-t, ami megér egy külön bejegyzést, úgyhogy most csak röviden annyit, hogy egyedülálló bazalt szikla formációkat lehet itt megcsodálni. Na itt mondott egy további tippet a környék tulajdonosa, hogy a közelben van egy alig ismert ősöreg Kauri erdő, úgyhogy akkor az lett a következő napirendi pontunk.

Az Omahuta Kauri Sanctuary hozzávetőleg a semmi közepén, a főútról messze elrejtve egy 14 kilométeres szűk, murvás út végén található. Cserébe viszont egy lélek sem volt a környéken, így tényleg csak ketten voltunk az egész rengetegben (na jó, meg a tui, piwakawaka és egyéb helyi madárkák, de mondjuk ez nem zavart bennünket). A kialakított kis ösvényt fél óra alatt be lehet járni. Az ösvény itt-ott leágazva odavezet a legnagyobb fákhoz, amelyeket így testközelből is megcsodálhatunk.

Fontos tudni, hogy a kauri termetes ágai erős szélben könnyen le tudnak törni, s olyankor jó magasról pottyannak, nem könnyűek, úgyhogy pusztán elővigyázatosságból, ha el kezdene fújni a szél, akkor a lehető leggyorsabban érdemes elhagyni az erdőt, mielőtt az maga alá temetne. Na, mi szélcsendben jártunk ott, s csak az eső kezdett szermerkélni ottlétünk alatt, de az nem zavart minket. Az erdőben amúgy is alig látni az eget, akkor meg miért ne essen, úgy sokkal érdekesebb a rengeteg. Az idő viszont kezdett későre járni, úgyhogy mennünk kellett.

Hazafele úton még "tiszteletünket tettük" Kawakawa kicsiny településének nyilvános vécéjében. Ez így elsőre nem hangzik nagy számnak, de ha hozzávesszük, hogy ezt a vécét Frederick Hundertwasser tervezte és kivitelezte, akkor mindjárt érdekesebb lesz. Az épület, ahogy azt Hundertwasser-től megszokhattuk, formabontó, színes, kellemes a szemnek, és mindemellett még működik is. No de, fotógéppel budira menni, az mégiscsak milyen dolog. Szerencsére itt mindenki ugyanezt csinálja, így mi is csináltunk egy két képet (az épületről!).



Mindent összevetve azt kellett megállapítanunk, hogy a hétvégén ismét sikerült gyönyörű helyeken járnunk.