Auckland egyik ékessége az Auckland Botanic Garden eddig is sok érdekességgel, programmal, látnivalóval rukkolt elő a csodás kertről nem is szólva, ám ha ez a mai hírekben megemlített torony összejön nekik, azzal világszinten is újat sikerülne alakítani.
Az orchidea szó hallatán először a trópusokról származó, igencsak látványos virágzatú fajok jutnak eszünkbe. Kevésbé ismert tény, hogy orchideák - több, mint 28 ezer faj - szinte mindenhol fellelhetők. Új-Zéland például több, mint 150 őshonos orchidea fajjal büszkélkedhet. Na nem mintha lépten nyomon belebotlanánk egy-egy orchideába errefele, de annál érdekesebb, amikor végül igen.
Az ezotéria hívői egyenesen a csillagokból származtatják az orchideákat, ami - meg kell hagyni - nincs nagyon messze a valóságtól, hiszen végsősoron minden csillagporból készült. De nem kell ilyen távolra kalandoznunk ahhoz, hogy belássuk, az erdők mélyén megbúvó különc növényeink önmagukban is igencsak titokzatosak. Van itt olyan, amelyik csak 5-6 évente virágzik, amikor úgy tartja kedve, s vannak köztük kicsik-nagyok, színpompásak és visszafogott színezetűek is.
Nem egyszerű rájuk lelni, ezért nem árt az erdőbe magunkkal vinni valakit, aki már találkozott velük. Én például az első itt őshonos orchideával Tiritiri Matangi-n találkoztam úgy egy hónapja, amikor a sziget botanikusa megmutatta.
A tutukiwi a greenhood (zöldcsuklyás?) orchidea család tagja, az egyik leggyakoribb errefele. Szeptember-November közt virágzik, a képen látható módon. A múlt héten a Waitakere Ranges-ben is találkoztam vele, mindjárt a túraösvény mellett vigyorgott az amúgy gyanútlan erdőjárókra, akik, ha nem tudják mit keressenek, simán továbbhaladnak mellette.
A ritkább fajokkal egyelőre csak online ismerkedek, amiben nagy segítségemre van az Új-Zéland őshonos orchideái weboldal, amit ezúton ajánlok szíves figyelmetekbe.
Pappito kertjében valami ufó átvette a hatalmat, s mindjárt a kerámia pukekó életére tört. Szerencsére a kertész sem volt rest, s megvédte a védtelen díszmadarat. Dráma a köbön, óriásgomba, meg minden. (Kép by Pappito)
Ennek kapcsán keresgélve viszont rátaláltam egy az új-zélandi erdő csöndes vadjait, a mohákat, zuzmókat, gombákat, valamint azok rokonait, ismerőseit és ügyfeleit bemutató weboldalra. Az ezen különös teremtmények világára kiváncsiaknak bátran ajánlom a The Hidden Forest nevű, sok-sok érdekes információval és szép képekkel felvértezett szájtot.
Szűk fél éve, amikor bemutattam az aktuális lakásunk kertjét, megemlékeztem a pompás királylepkékről, amik valami számunkra ismeretlen, ámde attól még szép, éppen akkortájt virágzó fát tüntettek ki figyelmükkel.
Azóta eltelt pár hónap, miközben a télből nyár, a virágokból szép formás gyümölcsök, a pillangókból pedig színpompás rozella papagájok lettek.
Gondoltam is, fele sem tréfa ennek, hát utánajártam. Először is megkóstoltam a gyümölcsöt, hátha én is valami hasonló metamorfózison esek át. Engem gyíkká változtatott... de már elmúlt.
Ellenben maga a gyümölcs rendkívül ízletesnek bizonyult, így mostmár a környék madaraival versenyre kelve én is rájárok a sárga színű, méretét és formáját tekintve vadkörtére, ízlelve pedig valami édes, lédús alma-körte kombóra emlékeztető termésre, ami - mint utóbb kiderítettem - nem más, mint a loquat, magyar nevén japán naspolya.
A szakirodalom azt mondja, hogy szüret után tíz napig (hűtve ennél tovább is) őrzi meg szavatosságát. Én ennyit eddig nem vártam vele, viszont olyan mennyiségben kezd beérni, hogy ha csak az elérhetőket szüretelem, akkor is bőven jut feldolgozásra. Lehet, hogy megpróbálunk csatnit főzni belőle, az tuti jó lesz.
Majd beszámolok róla. Addig is mondjátok utánam: loquat csatni, vagy nem loquat csatni.
A legutóbbi kertes bejegyzésem óta eltelt bő három hónap, lássuk mire jutottunk közben.
A szürke- és sárgaagyagos földet tizenzsák kávézaccal próbáltam fellazítani, ami úgy néz ki, sikerült, legalábbis mostmár nem áll össze nagy tömbökbe a felásott föld az eső után. Ellenben enyhén penészes kávészaga van, ami azért lehet, mert a vízelvezető tulajdonsága még mindig nem tökéletes. Talán homokot kellene még hozzákeverni, az segítene.
A zsíros termőtalaj az még alakulóban van, a komposztkukacok dolgoznak rajta, tudom, mert amikor a konyhai szerves maradékot adagolom nekik, akkor hallom ahogy cuppogva csámcsognak. Ellenben egyelőre teljesen kész föld még nincs, csak folyékony tápoldat, az viszont literszámra.
Immától időközben kaptam néhány tő agávét, ezek szépen beilleszkedtek, bár az agávé pont nem arról híres, hogy a talajminőség miatt panaszkodna. Két tő levendula is napozik a kertvégében, de egyelőre ennyiben ki is merült a kiültetett növények listája.
Az el nem ajándékozott paradicsomtövek szépen megerősödtek egy arra alkalmas cserépben, mostanra kezdenek is beérni a kis paradicsom bogyók. A bazsalikom is egyre több levelet hoz.
Emellett magról nevelve és szárat hajtatva próbálkoztam még többféle növénnyel is, eleddig vegyes sikerrel.
Pappitó kertjéből feijoa, oleander, hibiszkusz és még két másik kitudjamilyen szárat hoztam, de csak az oleander és a hibiszkusz volt hajlandó gyökerezni, ellenben ez utóbbi eközben négy gyönyörű virágot is hozott. Adriék majoranna bokráról többször is szakajtottam hajtást, ezek közül egyetlen kezdett csak gyökerezni, de az legalább erősen. Egy árokszélről tépett hortenzia hasonlóképp cselekedett.
A kertészetben beszerzett citromcsemete eközben a nyáriszünet befejeztével erős virágzásba kezdett, úgyhogy most majd tápolhatom, hogy legyen finom saját citromunk a télen. Szintén a kertészetben talált ránk egy lilavirágú őshonos cserje, ami az eredeti méretének mostanra duplája és folyamatosan hozza a szépséges virágait. Hiába, a kertészet az kertészet...
Mindezek mellett magról próbáltam sikertelenül csíráztatni rutát, nikau pálmát, licsit és még számos egyéb növényt. Azért akadt sikeres próbálkozás is, így két avokádó, két kowhai, két harakeke és két lótusz is úgy döntött, hogy ad nekem esélyt a felnevelésükre.
Mindezen sikereken felbátorodva trademe-n rendeltem frangipani (plumeria) magot is, valamint folytatom az őshonos növények (lassan érik a pohutukawa is) magjainak begyűjtését és csíráztatását, elvégre minden kihajtott mag újabb sikert, újabb szép növényt jelent.
Mindent összevetve azt kell mondjam, hogy lassan, de biztos lépésekkel haladunk a szép zöld kert irányába.
Adott egy kisebb kert, illetve a tervek szerint valószínűleg kertnek elképzelt, jelenleg elég sivár terület. A talaj nem éppen a növényeknek kedvez: tömör szürke agyag, az ásó is megszenved benne, tápanyag meg alig akad. Eső után ragad, egyébként meg a felszíne kiszárad és megtöredezik. A kivitelező a kertből kifelejtette a termőtalajt, az eddigi bérlők meg nyilván nem ezzel kezdték. Sőt, jómagam (szintén bérlő) sem fogok komoly összegeket talajjavításra fordítani.
Hogyan lehetne mégis aprópénzből szép kertet varázsolni?
Egyik leggyorsabb lehetőség a cserepekbe, tárolókba ültetés. Itt még talán egy kicsit bőkezűbb is az ember, mivel a cserepes növényt egyszerűbb költöztetni, ha arra kerülne a sor. De azért ne verjük magunkat adósságba. A cserép egyik tulajdonsága, hogy idővel ráun a gazdája. Ilyenkor jobb esetben meghírdeti trademe-n. Nekünk például a minap sikerült lőni két szép nagy terrakotta és tucatnyi kisebb műanyag cserepet, mindössze tíz dollárért. A virágföldet és a növényt nem sajnáltuk bele, így cserepenként több, mint duplaennyiért vettünk bele szép citromfát meg bokornak nevelhető cserjét, hogy miharamabb kert hangulatunk legyen.
De ettől még mindíg ott van az agyagos, inkább gazos, mint füves kert, ezzel is kell valamit kezdeni. Márpedig ha olcsón akarjuk megúszni, akkor az időbe telik. Sebaj, időnk pont akad is. Nézzünk hát néhány ötletet a talaj feljavítására:
Itt van mindjárt a kávézacc (coffee grounds). Ami a kávézóknak hulladék, a kertünknek remek talajjavító. Kávézója válogatja, de több is akad, amelyik szíves örömest adja oda a ledarált, lefőzött, így számukra már értéktelen kávézaccot. Külön előnye, hogy a kávé erős illata távol tart jónéhány élősködőt és kártevőt a kerttől.
Aztán ott a sok értékes tápanyag, amit eddig konyhai hulladék néven kidobtunk, pedig vannak olyan élőlények, akik szívesen átrágnák magukat rajta. Felmerül hát a kérdés, hogy ki ne szeretne egy saját gilisztafarmot?
Mert ugyan nem a legkedvesebb külsejű állatok egyikéről beszélünk, mégis megadják nekünk a háziállatokkal való gondoskodás, törődés örömét, miközben a konyhai hulladék sem a kukába kerül. Az ilyen furcsa hobbinak ad esztétikus és jól kontrollált keretet a Can-o-worms a hozzávaló komposztgilisztákkal. A giliszták nem büdösek, sem nem offenzívak, inkább csak nyirkos, sötét magányukban szeretik fogyasztani a speciális edényükbe bekészített konyhai maradékokat. A gilisztafarm beindítása eltarthat jónéhány hétig, de ha beindul, akkor a folyamatos folyékony tápanyagellátás mellett havi, kéthavi rendszerességgel egy egész ládányi príma táptalajt biztosít, s komoly gondozást sem igényel.
A fű és a gaz eközben folyamatosan növekszik, gyatra föld ide vagy oda. A füvet pedig nyírni kell, s az így keletkezett kerti hulladékból is lehet komposztot készíteni. A lenyírt fű, nyesedék gallyak, avar, stb. a hagyományos, szellőztetett komposztálás formájában előbb-utóbb talajlazításra is alkalmas lesz.
Most, hogy a talajt már kiveséztük, jöjjenek az olcsó növények. Nem lenne illő dolog a természet lágy öléből őshonos növényeket cibálni kertünkbe, de magot azt mindig gyűjthetünk, próbálkozni lehet. Jelenleg épp Kowhai-t próbálok hajtatni, de ősszel harakeke és pohutukawa, valamint számos vicces nevű növény magjait is begyűjtöm.
Eközben barátok, ismerősök kertjéből szereztünk üde, erős gallyakat mindenféle bokor és fa kinézetű növényről, amiket vízben tartva előbb-utóbb valami történni fog. Oleander, feijoa esetében például jó eséllyel meg fog gyökeresedni, ami aztán ültethető is lesz.
Az eredményekről, sikerekről majd szépen a maguk idején beszámolok, ha már lesz valami látványos is.
A helyi zöldségek közül a kumarával már régóta kisérleteztünk, most egy bejegyzés erejéig jól körbejárom ezt az édesburgonyaként, vagy Maori krumpliként is ismert köretnek valót.
A kumara alakra krumpliszerű gumókkal bír, bár a hagyományos burgonyánál lényegesen nagyobb gumókról beszélünk. A növény egy érdekes tulajdonsága, hogy nem csak gumóról, hanem tőosztással is szaporítható, így az elültetett gumókból előtörő erősebb hajtásokat levágva, földbe szúrva idővel újabb csokornyi gumóra lehet szert tenni. Figyelem, a kumarát nem szopogatjuk amíg kedves az életünk.
Eleddig a kumara három változatával találkoztunk, ezek pedig a lila (red kumara), a narancs (orange kumara) és az arany (gold kumara) névre hallgatnak (illetve hallgatnak ők mindenre, mert zöldségek, de így hívják őket). Nyilván nem otthon termeljük (bár végülis miért ne?), így a beszerzés folyamata a megtisztított gumók zöldségespultról való levadászásában merül ki. Árát tekintve szezontól és akciótól függően kilogrammonként 4-8 dollár között mozog, a három típus közel azonos áron kapható. Ezek első ránézésre csak a színükben térnek el, de a kisérletünk során kiderült, hogy egyéb paramétereik is különböznek.
A héj színe kissé megtévesztő, mert a lila kumara esetében, a másik két változattól eltérően nem a héjhoz hasonló árnyalatú belsővel találkozunk, hanem éppen ellenkezőleg, belülről ő a legvilágosabb. A lila és az arany kumara a hagyományos burgonyához hasonló keménységgel bír, míg a narancs kumara valamivel keményebbnek hatott nyersen. A belsőjük inkább a csicsókához hasonló, fásabb szerkezettel bír, mint a hagyományos krumplié.
A mai kisérletben sült kumarát (kumara chips) készítettünk, így célszerűen hosszúkás darabokra aprítottam a három gumót. Az igazi színük a feldarabolást követően, vízben ázva köszönt vissza a leginkább.
Ízét tekintve a lila kumara maradt a legközelebb az általunk ismert szalmakrumplihoz, bár annál sokkalta édesebb és laktatóbb. A narancs kumara le sem tagadhatja, hogy a kanadai sütőtök a példaképe, mind ízét, mind pedig puhább állagát és jellegzetes színét tekintve. Végül az arany kumara ízlelőbimbóinkat leginkább a sült szelídgesztenyére emlékeztette, még ha nem is annyira karakteresen.
Nyilván a felhasználási lehetőségek nem merülnek ki az olajban sütéssel, így főtt-, rakott-, tepsis-, és számtalan egyéb módon elkészített kumarát is el tudok képzelni. Az átlagos kumara gumó méretét és cukortartalmát tekintve pedig azt mondhatjuk, hogy egy gumóból akár két fő is könnyen jóllakhat. A mi háromgumós kisérletünkből például két étkezésre futotta.
Jó étvágyat!
Itt épp tavasz vége van, a virágok egyre csak nyílnak, az idő meg egyre szebb. Jártunkban-keltünkben nem tudjuk nem észrevenni a harakeke impresszív virágoszlopait, amelyek, lássuk be, kék ég előtt felettébb mutatósak.
Nem is csoda, hogy ezt az "új-zélandi len"-ként is ismert sokoldalú növényt többek közt dekorációs célra is használják.
Persze nem csak nekünk kedvencünk, a madarak is oda vannak érte, bár őket valószínűleg nem is annyira a növény szépsége, mint inkább a húsos virágzatban rejlő finom nektár vonzza.
Egy biztos, a klasszikus új-zélandi tájkép nem is lenne teljes nélküle.
Új-Zéland őshonos erdejei az ember megjelenése óta folyamatosan veszélyben vannak. Izolált eredetük folytán nincsenek felkészülve a kontrollálatlanul szaporodó, mindent felélő létformák támadása ellen. A múltban felelőtlenül Új-Zélandra betelepített emlősfajok a "korlátlan" táplálék miatt, valamint természetes ragadozóik hiányában erősen túlszaporodtak, populációjuk mérete táplálkozási szokásukkat társulva pedig már komoly veszélyt jelent a sziget őshonos állat- és növényvilágára.
Az ember mostanra, miután az erdők több, mint 90%-át felégette, legelőkké változtatta, úgy néz ki, hogy észbe kapott (bár inkább csak kapkodás az, ami van). Sajnos a maradék erdőket három emlősfaj, a patkány, a menyét és az oposszum továbbra is erősen veszélyezteti.
A patkányok kéretlenül jöttek, az érkező hajók potyautasaiként.
A menyétet már az ember hozta. Eredetileg jó ötletnek tűnt, hogy a legelőket tönkretevő nyúlszaporulatot (ami szintén a hülye fehér ember munkásságát dícséri) majd jól visszaszorítják. Ehelyett a menyétek egyenesen az erdőbe mentek, ott is az őshonos madarakra kattantak rá. A projekt tehát olyan volt, mintha egy szabálysértést egy súlyos bűncselekménnyel próbáltak volna jóvátenni.
Egy független, profit orientált vállalkozás keretében az Ausztráliában mára már veszélyeztetett oposszumot telepítették be, hogy majd annak prémjéért vadászható legyen. A gond csak az, hogy míg Ausztráliában a fák levelei mérgezőek, így csak kis mennyiségben fogyaszthatta azt büntetlenül e rágcsáló, Új-Zélandon nem ütközött ilyen akadályba, így robbanásszerűen terjedt el az amúgy nehezen járható vadonban is. A fákat csutkára rágta, az őshonos élővilág elől pedig elette a bogyókat, gyümölcsöket is, ráadásul a madarakkal ellentétben a magokat szétrágja, így a növény terjesztése helyett pont annak jövőjét is felemészti.
A helyzet olyannyira akuttá vált, hogy azt kezeletlenül hagyva Új-Zéland őshonos erdejeit madarastul, mindenestül a múlt évszázad végére e betelepített kártevők könnyedén felemésztették volna (évente ma is több millió tonna vegetációt esznek meg csak az oposszumok). Sajnos a helyzet kezelése nem egyszerű, hiszen a vadon legnagyobbrészt járhatatlan.
Csapdákat állítani például épp a terepviszonyok és a költségek miatt esélytelen. Az oposszumok autóval való aszfaltba döngölése, aminek a kiwik körében hagyománya van, természetesen nem segít semmit. A biológiai fegyverek bevetésének hátulütőit nem részletezném, szerintem a nyúl kontra menyét ügy kellőképp példázza, hogy mennyire nem nyerő ötlet.
Maradtak tehát a levegőből is adagolható mérgek. Nem szép dolog, még csak nem is "bió", ráadásul a mezőgazdaság (értsd, kültéri állattenyésztés) sem hagyható figyelmen kívül, így rendkívül meg kellett válogatni a lehetséges vegyszereket.
A DOC végül az 1080 jelű méreg mellett kötött ki, leginkább annak költséghatékonysága miatt. Az 1080 (más néven nátrium fluoracetát) egy igen erős méreg, viszont van egy olyan jó tulajdonsága, hogy hamar lebomlik, így nem szennyezi a vizeket, nem akkumulálódik az idők folyamán a táplálékláncban. A megfigyelések szerint 1970 óta a kezelt területeken a patkány és oposszum populációt 90%-kal szorította vissza, miközben a kezelt helyeken az őshonos növények bogyós termései, vele együtt pedig a kereru, miromiro és toutouwai madarak populációja újra növekedésnek indult.
Sajnos az 1080 használatát a tartós eredmények érdekében mindaddig folytatni kell, amíg nem lesz valami jobb alternatíva. Ezzel szemben viszont a Déli Alpok régiójából érkező friss tanulmányok súlyos veszteségeket sejtetnek a vadon élő kea populációban, ami közvetlenül az 1080 számlájára írható, s igencsak nyugtalanító. Egyes vélemények szerint csak az emberi etetéshez szokott madarak estek áldozatául a mérgezett takarmánynak, mások szerint pedig a tanulmány csak a jéghegy csúcsát mutatta meg.
Egy ilyen sűrű vadonban nehéz az igazságot kideríteni, de talán érdemes mérlegelni, hogy megéri-e a háborút olyan áron is folytatni, hogy közben "másodlagos veszteségként" épp a megvédendő fajok halnak ki. Talán itt az ideje újra átgondolni a stratégiát, mielőtt túl késő lenne.
A méreg használata ellen egyre többen szólalnak fel, akadtak radikálisok is, akik nemtetszésüket "borítékolva" fehér por formájában postázták nemrégiben különféle állami szerveknek, mások "tiltakozásképp" a szer mellett kampányolók háziállatait mérgezték a kártevőknek szánt "műzlivel". Ezek mind-mind a harc eldurvulásának egyértelmű jelei.
Nem tudom, mi lesz ennek a történetnek a végkifejlete, de nagyon remélem, hogy hamarosan megkerül a békés megoldás a kártevők visszaszorítására, mert győztes háború nem létezik, a veszteségek pedig egyre nagyobbak, s a rövidebbet megint az őshonos fajok húzzák.
Források: 1, 2, 3
A mirtuszdió és a datolyaszilva után most megkóstoltam a mostanában a zöldséges polcán szintén tonnaszámra figyelő paradicsomfa gyümölcsöt is.
Ez az eredetileg Peruból származó egzotikus gyümölcs 1967 óta viseli a tamarillo nevet, amit az Új-Zélandi Paradicsomfa Promóciós Tanács talált neki ki, leginkább azért, hogy senki se tévessze össze a már ismert kerti paradicsommal. A név a maori tama (uralkodás), valamint a spanyol amarillo (sárga) szavak összevonásával kerekedett ki. A név üzenetében nem vagyok biztos (sárga uralkodás?), de meg kell hagyni, jól hangzik.
A gyümölcs maga egy igen sokoldalú eledel. Nyersen is lehet fogyasztani, illetve szószok, saláták, lekvárok, és még számtalan másfajta finom étkek alapanyagaként is kiváló.
Megjelenésre tojásdad, pirosas-bordós színű (bár van sárga változata is), és akkor igazán jó, amikor kicsit már puha, de akkor érdemes hamar felhasználni. Ezt pedig célszerű úgy tenni, hogy először megszabadulunk a kesernyés héjától.
Én konkrétan félbe vágtam, és a gyönyörű fraktálmintázat fotózását követően kiskanállal estem neki. A belseje a paradicsomhoz hasonló: kicsi, lágy magokkal teleszórt lédús zselé, íze pedig olyan, mintha a paradicsomhoz még hozzákevertek volna egy kis sárgadinnye és passionfruit aromát is, majd egy kicsit savanykásra vették volna. Nyersen finom, de egyben kicsit tömény is volt.
A vitamin és ásványi anyag tartalma felettébb táplálóvá varázsolja, és ha hozzávesszük, hogy egy jól gondozott paradicsomfa tő terméshozama évente 65 kilogramm, akkor nem is kell csodálkoznunk, hogy ilyen népszerű.
Aki ezek után kedvet kapott hozzá, itt talál további infót, itt meg tamarillo recepteket. Jó étvágyat!
A datolyaszilva, vagy ahogy errefele ismerik, persimmon, eredetileg a távolkelet egyik fontos gyümölcse, s mióta néhány évtizede Új-Zélandra is behozták, itt is hozzá lehet jutni a finom, friss, helyi termesztésű példányaihoz.
A minap próbaképp mi is hozzájutottunk egy ilyenhez, s nem bántuk meg. A tetszetős narancssárgás színű gyümölcs kívülről kemény, de ez ne tévesszen meg senkit, könnyen félbevágható és fogyasztható. A belseje szép nyolcas körszimmetriával bír, a gyümölcs húsa puha, lédús, könnyen kanalazható, illata viszont nem sok van. Az íze ellenben egy gyümölcstől igencsak meglepő módon leginkább a tejszínes vaníliapudinghoz hasonlítható.
Az Új-Zélandi Datolyaszilva Ipari Testület információja szerint a magas C-vitamin tartalma okán a magas vérnyomástól a macskajajig mindenre ajánlott. Még egy érdekes tulajdonsága, hogy a gyümölcsöknél szokásostól eltérően szobahőmérsékleten tárolva áll el tovább, mint a hűtőben.
Minap olvastam egy cikket a gerilla kertészetről, mint újkeletű társadalmi jelenségről, amely hadat üzent az elhanyagolt, ápolatlan köz- illetve magántulajdonok igénytelenségének, növényekkel díszítve azokat. Mondanom sem kell, egyből megfogott a dolog.
Maga a "gerilla kertészet" kifejezés egész pontosan azt takarja, amikor nem saját tulajdonán, illetve a föld tulajdonosának tudta vagy épp jóváhagyása nélkül űz valaki agrártevékenységet. Ennek csak egy része az, amikor a közterületeket szépítik az önjelölt kertészek. Egy egész másik vonulata pedig az, hogy más kertjébe ültet valaki zöldséget, visszajár gondozni, majd végül betakarítja azt.
Ez a tevékenység szinte minden esetben kimeríti a birtokháborítás jogkörét, de ha a tulajdonos nem szentel figyelmet saját földjének, a gerillakertész pedig körültekintően, károkozás nélkül űzi tevékenységét, akkor abban nem sok morális kivetnivalót látok.
A fent hivatkozott oldalon van egy új-zélandi hozzászóló is, aki a cikk kapcsán jött rá, hogy amire a szükség vitte rá és amit már évek óta művel, az gerilla kertészet. Nagyon tetszett a története, úgyhogy lefordítottam nektek. Íme:
Szent szar!
Évek óta ezt csinálom anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez egy mozgalom.
Új-Zéland közepén egy kicsi faluban élek. Feleségemmel Ausztráliából költöztünk át, életforma váltás végett. Csak itt szembesültünk azzal, hogy a fizetésem úgy negyede volt annak, amit Ausztráliában kerestem, ami nem lett volna gond, ha mindketten keresünk és nincs kit eltartani. A feleségem viszont épp első gyermekünkkel volt terhes.
Csináltam egy zöldséges kertet és vadászok is, így az élelmiszer számláink sokkal kisebbek voltak, mint lehettek volna.
Egy nap azonban a kertünk eltűnt. Négy napig folyamatosan szakadt az eső és elmosott minden palántát, így gyűjtögetnem kellett.
Egy olyan területen élünk, ahol kevesebb, mint 200 ember lakik, de több, mint 600 nyaraló van. Több udvarban is jártam (tudom, birtokháborítás, mea culpa), többféle vadon termő zöldséget találtam, amiket - hogy családomat etessem - hazavittem. Majd újraültettem. Majd megint betakarítottam és újraültettem. Később megjelöltem a GPS helyzetét az összes ilyen helynek.
Mindeközben sok gyümölcsfát is találtam, amelyek vagy közterületen voltak, vagy nem szedték le sosem őket. Ezeket is megjelöltem a GPS vevőmön.
Úgy tűnt, hogy kevés olyan dolog van, ami mindig jó hozammal bír, így újításképp üres telkeken kezdtem ültetni, s ezeket is megjelöltem.
Ami meglepett, hogy mások is gyűjtötték a termést. Van itt például egy nagy ház, ami azóta üresen áll, amióta itt lakunk. Egy Észak Amerikai üzletemberé, aki nem használja. Egyik évben összeszedtem az almáját (köszönöm!), ám a következő évben már megelőzött valaki.
Máskor olyanokkal találkoztam, akik az általam ültetett fűszerkerteket dézsmálták, míg volt, akiknek elmondtam, hogy én hol szoktam gombát szedni.
Az általunk használt zöldség és gyümölcs 90%-át takarítom be, felét a saját kertünkből, a többit pedig a gerilla kertészet eredményeképp gyűjtögetve.
Egy nap az egyik szomszéd bekopogtatott és megkérdezte, hogy én dézsmálom-e a kertjét, mire mondtam, hogy igen és felajánlottam, hogy kifizetem, amit elhoztam onnan. Ezt visszautasította, ellenben megkért, hogy locsoljam meg a virágait, és tartsam a szemem a csónakján is.
Micsoda nagyszerű pillanat volt!
Van itt egy brazil eredetű gyümölcs, feijoa a becses neve, amely ritka furi egy jószág. Itt Új-Zélandon gyakori a kertekben, s annak sem kell búsulnia, akinek nincs olyanja, mert olcsóért lehet beszerezni kilószámra.
A zöldségesnél láttuk először, ilyen zöld, sima héjú, citrom méretű izé, amit eleinte nem tudtuk hova tenni. Leginkább a medvetalp kaktusz gyümölcsére hasonlított messziről, és nem is akaródzott közelebb mennünk hozzá. Aztán egyszer Pappitóék megkínáltak minket a kertjük feijoa bokrának frissiben szakajtott termésével, s mindjárt másképp néztünk erre az addig ismeretlen gyümölcsre.
A feijoa íze leginkább talán a gyerekfogkrémekéhez hasonlítható, mégis kellemes édes, aromás, állagára pedig lédús, omlós, enyhén darás. Elfogyasztásának legpraktikusabb módja, ha a gyümölcs félbevágását követően a belsejét kikanalazzuk. Az eközben a kézbőrre jutó gyümölcslé utóbb kellemes, bársonyos illatot kölcsönöz kezünknek.
Érdekességképp, a wikipedia szerint a feijoa Dél-Amerikán kívül alig terjedt el, valószínűleg a beporzásának nehézkessége miatt, miközben Új-Zélandon az édes, húsos feijoa virágszirmokra rákattant ezüstszemű, feketerigó és mejnó madarak gondoskodnak eme fontos műveletről.
Egyszóval érdekes egy izé, nekem bejön.
Ez a bejegyzés most két okból és céllal is készült: egyik, hogy régen írtam már növényekről, másik meg, hogy nyakunkon a Karácsony. Következzék hát a nem mindennapi, de mindenképp őshonos Új-Zélandi növény, a Pohutukawa leírása, saját interpretációmban.
Zoli küldte tegnap ezt a linket, telitalálat volt, köszi!
A National Geographic oldalán egy érdekes és gondolatébresztő cikk olvasható Új-Zéland őshonos élővilágáról, annak rendkívül törékeny voltáról, és megmentésének lehetőségeiről. Már a cikk megközelítésmódja is érdekes: a sok különleges élőlényt, mint nyugodt, természetes őslakosokat mutatja be, akiknek az élőhelyét hirtelen elözönlik az idegenek (avagy a kolonizáló "földönkívüliek"), azaz az emberek, és az általuk hozott négylábú és egyéb veszedelmek. A helyzet odáig fajul, hogy vannak tájak Új-Zélandon, ahol gyakorlatilag semmi sem maradt az eredeti élővilágból, bármily szép képet is próbál festeni a turisztikai hivatal. Van azonban remény: kiemelten veszélyeztetett fajok fennmaradásáért hősiesen küzdenek, egyre jobb technikai lehetőségek segítségével, kicsi, de egyre nagyobb sikereket elkönyvelve.
Az őshonos élővilág foltokban, illetve a parttól távolabbi kis szigeteken még fennmaradt, és mostmár szigorúan vigyáznak is rá, így például a Kakapo-nak, a világ legnehezebb, és egyetlen röpképtelen papagájának, mind a 86 fennmaradt példányával még van esélye túlélni a Stewart szigeti Whenua Hou vadrezervátumban. Itt mindegyikük rádióadóval van felszerelve, és minden léptüket figyelik, s amíg a tojó elmegy enni, a tojásokat kis elektromos fűtésű takarókkal borítják be, hogy ne hűljenek ki.
A cikkben még egy rakás érdekességet is megemlítenek több fajról is, így szó esik a kiwiről, a takahéről, erdei pingvinekről és más őshonos madarakról, néhány világító kukacról, és egyéb lehetetlen állatokról is.
Rég írtam már növényekről, úgyhogy most találomra választottam egy fafajtát, ami történetesen a tiszafa Új-Zélandi helyi változata lett. Habár leginkább faragni szokták, vannak neki az egészségre gyakorolt hatásai is. Lássuk a részleteket... 
Növénytani neve: Podocarpus totara
Ismertebb nevei: Totara, Keskenylevelű Maori Kőtiszafa
Tulajdonságai (a wikipedia leírása alapján):
A Totara lassú növésű, 20-25 méteresre megnövő fafajta, amely a hosszú életéről, és törzsének nagy kerületéről híres. A bíbor, aranybarna árnyalatú kérge papírszerű lapokban válik le. Az éles, fakózöld, tűszerű, két centiméteres levelei kemények és bőrszerűek. Termése húsos, bogyószerű, éretten élénkpiros, erősen módosult toboz, amelyben egy-két mag található. A fa kemény és a rothadásnak nagyon ellenálló. Tartóssága miatt gyakran használták kerítésoszlopnak, parkettának és vasúti talpfának is. Mindemellett faraghatósága miatt is kedvelik, a Maori faragványok, és csónakok (waka) elsőszámú faanyaga volt.
Gyógyhatásai (a herbdatanz leírása alapján):
A kérgéből, bogyóiból készített kivonatot lázcsillapító, vérzéscsillapító, valamint baktérium- és gombaölő hatásai miatt alkalmazták. Külsőleg pedig ekcémára és vérrögökre használták. Egy meg nem erősített referencia szerint pedig a gondolatokat is tisztítja.
Új-Zéland vidéki tájain, az Angliából behozott kertkultúra és kültéri álattartás melléktermékeként, egy jellegzetes tereptárgy lett a sövény (angolul hedge).
A levegőből jól láthatóan parcellázza fel a tájat, az utak mentén haladva pedig hosszú szakaszokon biztosít monoton látnivalót, de a virágoskertekben sem ritka jelenség. A sövény egyfajta természetes kerítésként funkcionál, de célja sokféle lehet, az elkerítéstől a strukturáláson, takaráson, szélfogáson át a kertszépítésig sokmindenre alkalmas.
Bár első blikkre eszébe sem jutna róla az embernek, de bizony nem volt egyszerű dolga a korai telepeseknek a sövények honosításával. Az Angliában bevált sövény-növényeknek ugyanis az új környezettel gondjaik akadtak, a helyi növények közt pedig hosszasan kellett keresgélni a megfelelő jelöltek között. Az Új-Zélandi Királyi Társaság kiadványai közt bogarászva például találtam egy sövényekről szóló értekezést is, amelyből kiderül., hogy mennyi sok kritériumnak kell megfelelnie egy sövénynek. Sűrű, szívós, könnyen telepíthető, gyorsnövésű, tövises, kevés gondozást igénylő, a nyírást tűrő, nem felkopaszodó, nem gyúlékony, a rovaroknak ellenálló kell legyen, ráadásul a lovak, tehenek, birkák számára sem lehet ízletes csemege. És hogy-hogynem, valahogy nem akaródzott ezt a sok elvárást egyszerre teljesíteni egyetlen növénynek sem.
A sövények telepítése napjainkban nem olcsó mulatság, így előre kell gondolkodni azon, hogy milyen célra mely növények a legalkalmasabbak. Aki ezek után esetleg bele akarja vágni a fejszéjét a sövénytelepítésbe (na ez jó kis képzavar lett), vagy épp csak szeret szép növényeket nézegetni, annak ajánlom figyelmébe Paul Ashford kertészeti oldalát.
A sok zöldség közt ezúttal egy örökzöld liliomfélét fogok bemutatni, amely fontos szerephez jutott Új-Zéland kultúrájában, történelmében és gazdaságában. A Harakeke, másik nevén Új-Zélandi len a névrokonához, a lenhez hasonlóan hosszú, erős rostokból álló leveleket növeszt, növénytanilag viszont sok köze nincs hozzá. A név két őshonos Új-Zélandi növényt is takar, amelyeket világ sok mérsékelt égövi tájára elvittek rost- és dísznövényként.
Növénytani nevei: Phormium tenax, Phormium cookianum
Ismertebb nevei: Harakeke, Wharariki, New Zealand flax
(A fényképen a növényt tessék nézni, ne a Tui madarat.)
A Harakeke főként lápokban és alacsony fekvésű területeken található meg, de szinte bárhol megterem, és örökzöld dísznövényként világszerte sok kertet is ékesít. Erőteljes, kard formájú levelei akár három méteresre is megnőnek. Általában sötétzöldek, de nemesített változataik világoszöld, rózsaszín, sárga, vagy akár bronz színűek is lehetnek.
Piros, csőszerű virágait erős, öt méter magas száron hozza November során. Virágai bőséges nektárral csalogatják a rovarokat és a madarakat. A beporzást követően virágonként több száz magot termel, amelyeket aztán a szél szór szét.
A Maorik hamar felismerték a Harakeke növényben rejlő lehetőségeket, és a rostjaiból kosarat, halászhálót, zsákot, ruhát, szandált, és még sokféle használati tárgyat, sőt, vitorlát és háztetőt is készítettek. A kézzel sodort Harakeke kötél olyan erős volt, hogy a nagy, tengerjáró kenu, a waka építése során vele kötözték össze az üreges fatörzseket.
A Harakeke virágának gazdag nektártermését régóta használták édesítőszerként, mégis a sokrétű gyógyhatása miatt volt igazán fontos e növény.
A gyökeréből kifacsart levét sebfertőtlenítőként, vagy belsőleg féregűzőként használták. Az összetört gyökereiből készített főzetet külsőleg, borogatásként használták gyulladásokra, daganatokra, kelésekre, visszerekre.
A növény által termelt gumiszerű nedv olyan enzimeket tartalmaz, amelyek véralvadást előidéző és fertőtlenítő hatásukkal felgyorsítják a gyógyulási folyamatot. Enyhe nyugtató hatása miatt sebekre, fájós fogakra, ízületi fájdalmakra, bőrirritációra, égésekre előszeretettel használták. A Harakeke kötszerként is remekül bevált, a zselészerű nedvben fertőtlenített szálaival kötözték a sebeket, de csonttörés esetén gipszként is felhasználták.
A Harakeke magjából sajtolt (sajnos kereskedelmi forgalomban nem kapható) olaj Omega-3 zsírsavakban gazdag, így csökkenti a koleszterin szintet, a vérnyomást, a daganatok kockázatát, a visszérgyulladást, az ekcéma, és egyéb allergiás bőrbetegségek tüneteit, valamint általánosan erősíti az immunrendszert.
Ennyi sok jó tulajdonságával a Harakeke-t méltán tisztelik "Új-Zéland Aloéja"-ként.
A szokatlanul hideg tél után a tavaszi szellő végre enyhülést, és sok-sok szép tavaszi virágot hozott Új-Zélandra.
A Wellingtoni Botanikus Kertben ma kezdődött a 2007-es Tavaszi Fesztivál, e sok-sok tulipánnal, nárcisszal és más tavaszi virágokkal tarkított, de önmagában is tarka, két héten át tartó rendezvénysorozat.
Mindenki válasszon saját és gyermeke kedvére valót a piknikek, kiállítások, kézműves programok, bemutatók, és félszáz különféle, igazi tavaszi program közül. Kellemes időtöltést!
Itt az ideje egy újabb helyi gyógynövény bemutatásának. Ez a növény azért külön érdekes, mert a leírása alapján hatásosnak bizonyulhat a napjainkban igencsak elterjedt, nyugodtan mondhatjuk, hogy civilizációs betegségnek tekinthető élesztőgombás fertőzések kezelésében. A szervezetünkben ugyanis az élelmiszeripar által előállított termékekben lévő finomított szénhidrátok (liszt, cukor, stb.) , valamint tartósítószerek és egyéb adalékanyagok hatására a gombák természetes egyensúlya hamar felborulhat, ami mindenféle kellemetlen külső és belső tünetek formájában jelenik meg. Az egyensúly visszaállítása pedig nem könnyű, így mindennemű természetes segítséget érdemes igénybe venni hozzá.
Nézzük is hát, hogy mi jót írnak a Horopito-ról
Növénytani neve: Pseudowintera colorata
Ismertebb nevei: Horopito, New Zealand Peppertree, Winter’s bark, Red Horopito
A Horopito fa leveleit Új-Zéland Maori lakosai hagyományosan gyomorfájdalomra és hasmenésre használták, valószínűleg a vérzéscsillapító (szövet összehúzó) és fertőtlenítő hatása miatt. A bőrpanaszokat összezúzott levelekkel kezelték, amelyeket előzőleg vízben áztattak vagy összerágtak. A Horopito bors ízű részei a keringést stimulálják helyileg, vagy belsőleg alkalmazva.
Célzott alkamazása kiterjed a gombás fertőzések, mint a Candida albicans, valamint sebek, vágások, égések, fájdalmas horzsolások és ízületi gyulladások, bőrbetegségek kezelésére, vagy éppen rovarok elriasztására. A friss leveleket fogfájásra rágták.
Belsőleg a Horopito-t hasmenés, gyomorfájás, keringési elégtelenség, valamint légzőszervi megbetegedések (pl. köhögés, megfázás, aszthma) kezelésére használták.
A Horopito legfőbb biológiailag aktív összetevője polygodial néven ismert. A polygodial a hagyományos japán konyha borsféle fűszereinek csípős ízéért felelős összetevője, amelynek számottevő gomba- és baktériumölő hatásait igazolták. Új-Zélandi kutatók demonstrálták a Horopito-ból kivont polygodial Candida albicans-ra kifejtett növekedésgátló hatását, más kutatók pedig igazolták, hogy a szer egy sor élesztőgomba ellen is hatásos.
Használatával szembeni ellenjavallat és veszély nem ismert.
