Kertünk kedvencei

Amióta a kerti kukacfarm sztrájkol, és nem eszi elég gyorsan az ételmaradékot, azóta a gyümölcshéjat, illetve a már megindult gyümölcsöket inkább a madáretetőbe teszem ki. Tollas kertlakók seregei állnak sorba a finom alma, körte, kiwigyümölcs, datolyaszilva, valamint narancs és mandarinmaradékért. Azt se bánják, ha már ázott az áru, amíg van a héjon maradék, addig járnak rá.

Rigók, mejnók és verebek mellett kertünk apró kedvencei az ezüstszemű madárkák, akik egész álló nap szorgosan takarítják a maradékot. Leginkább fejjel lefele szoktak lógni, és magas hangon csiripelnek egymásra. Mostanra már egész megszoktak minket is, nem zavarja őket, ha mi is a kertben matatunk, csak kiváncsi szemekkel fürkésznek, valahogy így:

Új kertészünk van

A kertben a sok eső miatt megint nekieredt a gaz, ideje lenne füvet nyírni. De addig is, színestollas kertészek tevékenykednek a gyepen. Látványnak sem utolsó.

Mi terem a kertünkben

Kertünkről már rég értekeztem, sőt, igazából erről a kertünkről még nem is, pedig mindig volna mit említeni, történésből nincs hiány. Télen a sok eső miatt például felszaporodtak a csigák, ami még nem volna gond, ellenben az időközben kiültetett kowhai csemetét tavasszal csutkára rágták, esélye sem volt megindulni, mígnem véget vetettem a csigák randalírozásának. Arrafele már térdig ér az üres csigaház...

Aztán tavasszal minden szépen megindult, jácintok meg nyusziharangok (eredetileg harebell, fogalmam sincs mi a magyar neve) virágoztak, aztán felváltotta őket a rózsaszín muskátli, a levendula, meg a hebe, aki szintén ki lett ültetve még a télen.

Közben a haszonnövények is megkezdték áldásos tevékenységüket: mindkét szomszéd a kerítésre futtatta a golgotavirágját, aminek azért is örülök, mert a kerités felénk eső oldalán is virágzik és terem. Meg egyébként lehetetlen virágszerkezete van:


Kertünk kincse pedig egyértelműen az a négy tő eper, ami még magról nőtt, viszont ellenben szép nagyszemű, jó hozama van és hihetetlen finom, mind az illata, mind az íze. Mondhatni szájérett. Persze erre rájöttek a környék rigói is, így most a madarakkal versenyzünk az érett eprek kóstolásában. Hiába bíztuk a pukekóra az eprek őrzését, az eprek fele mire beérne, félig felzabálódik rigócsőr lenyomatokkal szeldelve.


Apropó rigók, a szomszéd feijoa bokrára is rájárnak, ahol pedig a virágok húsos szirmait tépkedik, miközben az új generáció prüntyi csőrrel és fésületlenül vertyog a kerítésen.


Nem említettem a harmadik, ámde egyelőre igencsak sikeres lótusz csíráztató próbálkozást, sem nem a szúnyoglárvákra utazó halacskákat a sárkányos cserépben, nem szóltam a konyhaablakban nevelt ki tudja milyen nevű, ámde annál gyorsabb növésű, csüngő virágú növényről, de még a ruta palántákat sem mutattam meg, pedig azok is szépen nekilódultak. Több legyökereztetett hibiszkusznyesedék is hozza a virágait, a hortenzia pedig bokorrá akar minősülni, egyelőre 17 virágcsokor kezdeménnyel a szezonra.

A retek, na az stagnál. De majd jól meg is mondom neki, hogy szégyellheti magát.

Árnyjáték

Az ablakunk alatt van egy mandarinfa, ami mellesleg bőséges hozammal kedveskedett idén, így mostanság nem kellett messzire mennünk a mézédes mandarinért. Mostanra már csak elérhetetlen ágvégeken maradtak szép narancssárga, egyre érettebb gömbök.
Több se kellett a környék szemfüles rozelláinak, már napok óta rájárnak a csemegére. Hozzáteszem, ennek külön örülök, mert így lehet madárlesni, miközben a maradék mandarinok sem vesznek kárba. A madárlesést persze nagyon óvatosan kell megejteni, mert a fa pontosan karnyújtásnyira van az ablaktól. A ma reggeli madárvizit idején viszont pont kapóra jött, hogy csupa párás volt az ablak:

Egy kicsit olyan volt, mint mikor a sziluettből kell kitalálni, hogy milyen madárra gondolt a rejtvény szerkesztője :)

Királylepke update

Egy hete újságoltam el, hogy királylepke hernyók az új háziállataink, gondoltam itt az ideje, hogy megmutassam milyen ütemben fejlődnek.

Először is, a selyemkórók egyelőre jól viselik a strapát, pedig három éhes szájat is tömnek saját leveleikkel. A három éhes száj megoszlik egy kicsit nagyobb, és két nagyjából egyforma méretű hernyó közt, akik szélben, esőben bújócskázi szoktak, ilyenkor mindig izgulok, hogy hová tűntek, aztán másnapra megint előkerülnek.

A legnagyobb példánynak már egész szépen megnőttek az annyira jellegzetes csápjai:

A képen épp pihizik, mégiscsak emészteni is kell néha, nem lehet csak enni-enni egész nap.

A madarak eddig nem figyeltek fel rájuk, de az is lehet, hogy a hernyók munkavédelmi sárga-fehér-fekete csíkos öltözetétől kapnak sikítófrászt és menekülnek hanyatt homlok. (Azt jó tudni, hogy a selyemkóró az mérgező növény, s mivel a hernyók azt eszik, nem kizárt hogy ők is mérgesek. Erre hívja fel a figyelmet a természet által is gyakran használt fekete-sárga színkombináció.) Nem baj, nem bánom, hogy az új háziállataink megférnek egy légtérben a kert madaraival.

Ha pedig ilyen ütemben növekednek a jószágok, akkor néhány hét múlva jön a bábszínház.

Királylepke lesz belőle

Még koratavasszal ültettem selyemkórót, mert az köztudottan vonzza a pompás királylepkéket. Az elvetett magok közül mindössze három eredt meg, nyilván valamit benéztem a csíráztatás környékén, de a három magonc szépen, lassan növöget.

Illetve növögetett, mígnem tegnap láttam, hogy valamitől a friss levélhajtások kissé elszáradtak. Azt hittem, hogy a meleget nem bírják, de ma közelebbről is megnéztem. A tüzetes vizsgálat eredménye engem is meglepett:


Igen, az a csíkos izé, antennákkal a végein, na az egy királylepke lesz, ha így folytatja. Persze előbb többszörösére fog nőni, majd bábszínházat játszik, s csak utána. Remélem az étvágya nem lesz nagyobb a növény növekedési sebességénél, eltérő esetben be kell szerezzek alternatív táplálékot neki.

Drukkoljunk együtt a királylepkék következő nemzedékének :)

Beporzás

Ma az ezüstszeműek jöttek méhecskét játszani a mirtuszdió bokrokon. Zümmzümm helyett csipcsirip, de a beporzást közben ugyanolyan alapossággal mívelik.


A természet ma is munkálkodik.

Nyivák

Kis szarka egész reggel a kertben matat a szüleivel.


Alapból csak kicsit nyivákol, hogy "éhes, éhes", de ha meglátja, hogy egyik szülője talált valamit, akkor odapattog, mint egy gumilabda, és feltekeri a hangerőt, hogy "kajaidenekemhamikajamééég"!


Nagyon szórakoztató.

Túlméretes vendég

Immáék és Csanádék jóvoltából a héten egy új fegyvert is be tudtunk vetni a kertünkben a madarak jelenlétének élénkítése céljából. A rozsdamentes acélból készült madáretetőt mindjárt jól látható helyre vertük le, hogy lehessen önfeledten megfigyelni.

Az első vendégek természetesen a verebek voltak. Ők minden kiszórt magra elsőként buknak, így nem ért meglepetésként az érkezésük.


Ezután viszont arra gondoltam, hogy majd esetleg a tengelicek vagy az erdei pintyek fognak érkezni, hiszen ők is a verebekkel hasonló diétán tengetik napjaikat.

Ehelyett viszont meglepetésként ért, amikor ma reggel az etető méretével vetekedő szárnyast pillantottam meg. Az ausztrál szarka, aki itt lakik a környéken, s aki kisszarkát nevel mostanság (rendszeresen hallani a kicsi nyifogását) eddig is látogatta a kertet, de azt hittem csak a bogarak érdeklik. Hát nem. Simán belecsipegetett az aprómagokba, majd az etető közepébe állt, s onnan mártogatta csőrét az itatóba. Könnyű neki, mert feléri!


Remélem griffmadarak azért nem fognak ideszokni, mert rozsdamentes acél ide vagy oda, méretezési problémákba torkollna a projekt.

Loquat

Szűk fél éve, amikor bemutattam az aktuális lakásunk kertjét, megemlékeztem a pompás királylepkékről, amik valami számunkra ismeretlen, ámde attól még szép, éppen akkortájt virágzó fát tüntettek ki figyelmükkel.


Azóta eltelt pár hónap, miközben a télből nyár, a virágokból szép formás gyümölcsök, a pillangókból pedig színpompás rozella papagájok lettek.


Gondoltam is, fele sem tréfa ennek, hát utánajártam. Először is megkóstoltam a gyümölcsöt, hátha én is valami hasonló metamorfózison esek át. Engem gyíkká változtatott... de már elmúlt.

Ellenben maga a gyümölcs rendkívül ízletesnek bizonyult, így mostmár a környék madaraival versenyre kelve én is rájárok a sárga színű, méretét és formáját tekintve vadkörtére, ízlelve pedig valami édes, lédús alma-körte kombóra emlékeztető termésre, ami - mint utóbb kiderítettem - nem más, mint a loquat, magyar nevén japán naspolya.

A szakirodalom azt mondja, hogy szüret után tíz napig (hűtve ennél tovább is) őrzi meg szavatosságát. Én ennyit eddig nem vártam vele, viszont olyan mennyiségben kezd beérni, hogy ha csak az elérhetőket szüretelem, akkor is bőven jut feldolgozásra. Lehet, hogy megpróbálunk csatnit főzni belőle, az tuti jó lesz.

Majd beszámolok róla. Addig is mondjátok utánam: loquat csatni, vagy nem loquat csatni.

Tavaszi klisék

Legutóbb úgy két éve láttunk tavaszt, így pont ránk fért egy újabb. De mi sem vagyunk restek, elébe mentünk a virágzásnak, hogy még többet lássunk belőle.


A csodálatosan karbantartott, mégis szabadon látogatható Auckland Botanical Gardens igencsak jó választásnak bizonyult. Elsősorban magnóliákat akartunk fotózni, ez sikerült is, pompás virágóriásoknak lehettünk szemtanúi, de ha már úgyis ott jártunk, jól megcsodáltuk a többi szépséget is, mert történetesen a kaméliák és azáleák, sőt sok-sok szebbnél szebb növények is pont most ontják az illatos virágaikat.

A virágok pedig mágnesként vonzzák a madarakat, akiket meg mink legalább annyira szeretünk, mint a virágokat, tán még jobban is. De a legjobban azt szeretjük, ahogyan a madarak a virágokat ízlelik. Itt van mindjárt ez a kis ezüstszemű monoklis cukiság:


A tavasznak minden színét meg kell csodálni, még az amúgy fehér virágú, de nemesítve akár rózsaszínben is pompázó manuka bokrot is.


Ha pedig végre Új-Zélandon töltjük a tavaszt, akkor feltétlen meg kell csodálnunk az egyik fő kiwiana (újzélandikum) attrakciót, illetve párosítást: a tui madarat, amint a kowhai (ejtsd: koffa, ami maoriul pont sárgát jelent valami rejtélyes okból) virágot csemegézi.

Ez az utóbbi páros errefele annyira klisé, hogy annak idején az egy penny is ezt mutatta. De mindegy is, mert azóta áttértek itt a dollárra, azon meg másik kiwiana ikon lakik. A tui madarakat persze ez nem frusztrálja, ők továbbra is dalolva csemegéznek a kowhai virágainak nektárjából. Mi pedig mindeközben egyre csak élvezzük ezt a csodás tavaszt.

Auckland már tavaszodik

Rövid helyzetjelentés: újra Auckland-ből írok, ahol most épp a tavasz nyilvánul meg a kertekben virágba borult kamélia, magnólia, no meg sok-sok szebbnél szebb fák, bokrok formájában.

A mi kis kertünkben az eddig csak venyigének tűnő, kopasz fa is önkifejezésbe kezdett, szerintem őszibarack lesz, de az is lehet, hogy mandula. A halvány rózsaszín virágait meg ellepte az azóta is a kertünkben fel-alá repkedő pompás királylepke hadosztály (legalább ketten vannak, de lehet, hogy többen is, váltásban).


Madarakból, csicsergésből továbbra sincs hiány, ellenben az időjárás határozottan melegebbre fordult ahhoz képest, ahogy itthagytuk bő egy hónapja, amit egyáltalán nem bánunk.

Ja, és nem ér beszólni, hogy milyen keveset írok mostanában!

Elvarázsolt erdő

Kezdem azt hinni, hogy a kertünk végében egy igazi elvarázsolt erdő van. Ma reggel ismét felszálló párába burkolózott a sok-sok fa, amin a felkelő nap fénye felettébb sejtelmes módon fénylett át.

Ez már önmagában is gyanús, de amikor aztán felszállt a pára, csillogó pókhálók tucatjaira lettem figyelmes a kert végébe benőtt mohás fa ágai között.

A következő az lesz, hogy előkerülnek az erdő tündérei is.

Az új lakás kertje

A hétvégén sikeresen beköltöztünk, ezúton is köszönjünk minden résztvevőnek a hathatós segítségét. Az új lakásból aztán az első napokban esős időt figyelhettünk meg, ami, mit is mondhatnék, szürke volt.

Aztán tegnap délutánra már megérkezett a napocska is, ma pedig végre megfigyelhettük, ahogyan bejárja az összes szoba ablakait. Utoljára nyáron láttunk ilyent, úgyhogy nagyon örvendtünk neki.

A lakáson túl pedig csak a kert volt nagyobb öröm, ahol mindjárt reggel egy párás napkeltét sikerült megtekintenünk...

...majd a folyamatos madárcsicser mellett előkerültek a pompás királylepkék is, amiket a kertben stratégiailag elhelyezett, nagyon finom illatúan virágzó (pedig tél van!), nem tudom milyen típusú fa vonzott ide...

...mígnem este gyönyörű színek kíséretében fújt visszavonulót a napocska.

Verdikt: maradunk!

Pukekók a kertben

Amennyire helyesen tud mutatni egy földbe szúrható kerámiából vagy épp fából formált pukekó a kertben, olyannyira nem kedvelik az igazi madarak csapatos látogatását a profi kertészek.


Lássuk be, egy alapvetően mindenevő, jó étvággyal ellátott, kiváncsi madár komoly károkat okozhat a veteményesben, akár szeretjük magát a madarat (mi igen), akár nem (ilyenről is tudok).

Tibor kérdezte tőlem nemrégiben, hogy miként lehet a pukekókat a kert határain kívül tartani, én meg pont nem tudtam a választ, mert engem az ellenkezője érdekel, de azért megkérdeztem egy a témában szakértőnek számító kiwi barátunkat.

Betsy, aki organikus (bio, ha úgy jobban tetszik) kertészettel foglalkozik, sokat tudott mesélni a pukekók, khm, kertkultúrájáról. Megfigyelései szerint a pukekó egyik kedvenc növénye a répa. A finom gyökerek után kutatva madaraink átnézik az egész kertet, ha találnak, kihúzzák (ilyent már láttam, külső szemlélőként felettébb muris, ahogy megfogja a csőrével, majd erőteljes mozdulatokkal kitépi a földből a gyökeret) és lábukkal, mintha a kezük lenne, a zsákmányt fogva elcsócsálják azt.

A gond még nem is igazán itt kezdődik, hanem ott, amikor a pukekó kiváncsisága tanulni nem akarással vegyül. Amikor elfogyott a répa, akkor nekilát a brokkolinak is, kihúzza, megnézi, hátha a brokkoli növény alatt is van répa, pedig, jé, nincs. De talán a másik brokkoli alatt... ésígytovább, a veteményes kert túlsó végéig.

Természetesen nem csak a répát kedveli a szárnyas, így a krumplit és a kumarát is megvámolja, egyszerűen azért, mert finom. Ha viszont a pukekónak van gyengéje, az a csemege kukorica, amiért bármire képes.

Amíg a brokkoli példájából kiderül, hogy a pukekó nem akar tanulni, addig a csemege kukorica esetében végtelen kreativitást tanúsít, már ami a hozzájutást illeti. Egy kerítés nem akadály, egy magasabb kerítés sem, ha pedig körbe van zárva a kukorica, akkor kerítést bont, így vagy úgy, a kukorica nem menekülhet.

És itt van a kínálkozó lehetőség: kukoricával ketrecbe lehet csalni a kiváncsi madarat, majd a ketrecben nehézkesen pokróccal letakarni, s ha kicsit lenyugodott, akkor óvatosan a lábánál megfogni, de úgy, hogy a csőrét se tudja használni közben (vigyázat, a madár nem rest csípni, rúgni, ha tud). Miután gúzsba lett kötve (a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérjük forduljon állatorvosához, madarászához), jó messzire el lehet vinni és a vadonban (lehetőleg valami lápos részen, mert azt szeretik) elereszteni. Fontos, hogy minél messzebbre vigyük, mert közelről (ami akár tizen kilométer is lehet) gond nélkül visszatalál.

Hozzánk hasonlóan a madarak sem rajonganak az erős zajokért (fűnyírás, építkezés idején nem mentek kertészkedi a madarak), de a kergetésükre trenírozott kutya jelenlétét sem kedvelik érthető okokból, ahogyan mi sem. Egyéb hosszútávú humánus megoldás nem nagyon akad ("no silver bullet", ahogy az angol játszana a szavakkal), mert a pukekók kitartóak és az amúgy csak békésen éldegélő emberektől eltérően tényleges, totális világuralomra törnek.

Kert update

A legutóbbi kertes bejegyzésem óta eltelt bő három hónap, lássuk mire jutottunk közben.

A szürke- és sárgaagyagos földet tizenzsák kávézaccal próbáltam fellazítani, ami úgy néz ki, sikerült, legalábbis mostmár nem áll össze nagy tömbökbe a felásott föld az eső után. Ellenben enyhén penészes kávészaga van, ami azért lehet, mert a vízelvezető tulajdonsága még mindig nem tökéletes. Talán homokot kellene még hozzákeverni, az segítene.

A zsíros termőtalaj az még alakulóban van, a komposztkukacok dolgoznak rajta, tudom, mert amikor a konyhai szerves maradékot adagolom nekik, akkor hallom ahogy cuppogva csámcsognak. Ellenben egyelőre teljesen kész föld még nincs, csak folyékony tápoldat, az viszont literszámra.

Immától időközben kaptam néhány tő agávét, ezek szépen beilleszkedtek, bár az agávé pont nem arról híres, hogy a talajminőség miatt panaszkodna. Két tő levendula is napozik a kertvégében, de egyelőre ennyiben ki is merült a kiültetett növények listája.

Az el nem ajándékozott paradicsomtövek szépen megerősödtek egy arra alkalmas cserépben, mostanra kezdenek is beérni a kis paradicsom bogyók. A bazsalikom is egyre több levelet hoz.

Emellett magról nevelve és szárat hajtatva próbálkoztam még többféle növénnyel is, eleddig vegyes sikerrel.


Pappitó kertjéből feijoa, oleander, hibiszkusz és még két másik kitudjamilyen szárat hoztam, de csak az oleander és a hibiszkusz volt hajlandó gyökerezni, ellenben ez utóbbi eközben négy gyönyörű virágot is hozott. Adriék majoranna bokráról többször is szakajtottam hajtást, ezek közül egyetlen kezdett csak gyökerezni, de az legalább erősen. Egy árokszélről tépett hortenzia hasonlóképp cselekedett.

A kertészetben beszerzett citromcsemete eközben a nyáriszünet befejeztével erős virágzásba kezdett, úgyhogy most majd tápolhatom, hogy legyen finom saját citromunk a télen. Szintén a kertészetben talált ránk egy lilavirágú őshonos cserje, ami az eredeti méretének mostanra duplája és folyamatosan hozza a szépséges virágait. Hiába, a kertészet az kertészet...


Mindezek mellett magról próbáltam sikertelenül csíráztatni rutát, nikau pálmát, licsit és még számos egyéb növényt. Azért akadt sikeres próbálkozás is, így két avokádó, két kowhai, két harakeke és két lótusz is úgy döntött, hogy ad nekem esélyt a felnevelésükre.

Mindezen sikereken felbátorodva trademe-n rendeltem frangipani (plumeria) magot is, valamint folytatom az őshonos növények (lassan érik a pohutukawa is) magjainak begyűjtését és csíráztatását, elvégre minden kihajtott mag újabb sikert, újabb szép növényt jelent.

Mindent összevetve azt kell mondjam, hogy lassan, de biztos lépésekkel haladunk a szép zöld kert irányába.

Lótuszültetés

Mielőtt megkérditek, nem, nem jógázni fogunk, hanem kertészkedni.

A lótuszültetés projektem úgy egy hónapja indult, amikor a Plant Barn-ban megpillantottam egy kübliben néhány gyönyörű lótuszlevelet úszni, ami felhozta a lótuszvirágokkal kapcsolatos szép emlékeimet. Ezek után pedig jól utánanéztem a dolgoknak, s tradme-n lőttem egy alkalmas cserepet és lótuszmagot, hogy legyen hol elkezdeni a vízikertészet eme vállfaját.


Aki még esetleg nem találkozott volna lótusszal, ez egy kinézetre valamelyest a tavirózsára hasonlító, ámde egyébként teljesen másik, Ázsiában, Ausztráliában és Amerikában őshonos fajok, amiknek esztétikai értékén túl van néhány különleges tulajdonsága is. Az egyik ilyen a levelének a vízlepergető bevonata, ami a nanotechnológusokat is megihlette olyannyira, hogy hasonló tulajdonságú festéket terveztek a levélfelület (apró) mintájára.

A másik különlegessége, hogy a magját egy kemény, vízhatlan burok védi, amiben nagyon-nagyon sokáig képes aludni (a legöregebb ismert csíraképes lótusz mag 1288 éves), ellenben amikor megreped ez a burkolat, a növény alig pár hét alatt szárba szökken, s megfelelő körülmények közt el is burjánzik.

A maghéj eme különc tulajdonsága biztosítja be az amúgy rizómásan osztódó, minden részében ehető növényt arra az esetre, ha egy túlzottan falánk rágcsáló populáció bevenné magát abba a mocsárba, ahol kedvenc növényünk lakik. Ilyenkor ugyanis megesik, hogy az utolsó szálig felfalják. Ámde, a magok biztonságban nyugszanak az iszapban akár tizen-huszon évekig is, miközben a rágcsálók élelemforrás híján továbbállnak, majd mikor "tiszta a terep", újra eljön a lótusz ideje.


Életereje és tisztasága (mocsárból hajt ki, mégis patyolattiszta marad) jelképként metafizikai magasságokba emelte a buddhizmus szárnyán, míg szépsége, valamint a jellegzetes magházformája virágcsokrokat és impozáns beltereket tesz különlegessé.

Már régen vágytam rá, hogy kertemben saját lótuszvirággal büszkélkedhessek, s most ez a vágyam a megvalósulás rögös útjára látszik lépni a napfényes kert közepén egy sárkánymintás cserépben, amire természetesen egy pukekó vigyáz.


Az elmúlt pár hétben a magok (háromból kettő) kicsíráztak és látványos növekedésnek indultak, jelenleg egy-egy kicsi levéllel, egy-egy további levélkezdeménnyel, valamint kicsi gyökérszőrökkel kapaszkodnak a világba.


Ha minden jól megy, meg ügyesen betartom a gondozásuk alapelveit, jövő nyáron pompás virágokkal fognak meglepni.

Valahogy így képzeltem el számukra a jövőt:

Rapaura

A hétvégén egy hirtelen gondolattól vezérelve, valamint némi utánaolvasás után megkezdtük a Coromandel félsziget felfedezését, első körben egy egésznapos látogatás erejéig. A félsziget éppen olyan messze van Aucklandtől, hogy egy nap alatt oda lehessen jutni, ott néhány órát eltölteni, és még világosban visszaérni. Látnivaló ellenben akad több, mint bőven. Sűrű erdők, hegyek, völgyek, sziklás és homokos tengerpartok, különleges sziklaképződményekkel, és még hosszan lehetne sorolni, hogy mi az, ami miatt ennyire kedvelt üdülőhely, amilyen.

Az ide-oda kapkodást elkerülendő most csak egyetlen kert erejéig értekeznék róla. A messze híres Rapaura Water Gardens, a Coromandel félsziget kellős közepén, Tapu és Coroglen között található. Épp délidőben érkeztünk ide, így mindjárt kipróbáltuk a kert éttermét, amit egyáltalán nem bántunk meg, sőt, nagyon ízlett a főztjük, minden idelátogatónak örömmel ajánlom.

A finom ebédet ledolgozandó pedig nekiláttunk a kert felfedezésének.


Tényleg felfedezés volt, mert a buja, mégis rendezett vegetációban kacskaringózó ösvény minden kanyarban új meglepetést tárt elénk. Egy-egy kis szobrot, szökőkutat, vagy épp gyönyörű tavirózsákat.


A kertet teletűzdelték életbölcseletekkel, ami nem tudom mennyire jó vagy nem, mindenesetre a kis táblák nem rontják el az összképet, az erre épp alkalmas lelkiállapotban lévők pedig hosszan elmerenghetnek egy-egy kis üzeneten, a környezet bizonyosan elősegíti a merengést.



A kert végiből még egy páfrányos erdős, kicsit hosszabb ösvény is indul, ami pedig a Rapaura vízeséshez visz, ahol a szintén lehet merengni egy sort az élet értelmén, s ha mindezzel megvagyunk, a visszaúton újra megcsodálhatjuk a kertet, mielőtt elhagynánk a nyugalom eme zöld szentélyét.

Kertet olcsón

Adott egy kisebb kert, illetve a tervek szerint valószínűleg kertnek elképzelt, jelenleg elég sivár terület. A talaj nem éppen a növényeknek kedvez: tömör szürke agyag, az ásó is megszenved benne, tápanyag meg alig akad. Eső után ragad, egyébként meg a felszíne kiszárad és megtöredezik. A kivitelező a kertből kifelejtette a termőtalajt, az eddigi bérlők meg nyilván nem ezzel kezdték. Sőt, jómagam (szintén bérlő) sem fogok komoly összegeket talajjavításra fordítani.

Hogyan lehetne mégis aprópénzből szép kertet varázsolni?

Egyik leggyorsabb lehetőség a cserepekbe, tárolókba ültetés. Itt még talán egy kicsit bőkezűbb is az ember, mivel a cserepes növényt egyszerűbb költöztetni, ha arra kerülne a sor. De azért ne verjük magunkat adósságba. A cserép egyik tulajdonsága, hogy idővel ráun a gazdája. Ilyenkor jobb esetben meghírdeti trademe-n. Nekünk például a minap sikerült lőni két szép nagy terrakotta és tucatnyi kisebb műanyag cserepet, mindössze tíz dollárért. A virágföldet és a növényt nem sajnáltuk bele, így cserepenként több, mint duplaennyiért vettünk bele szép citromfát meg bokornak nevelhető cserjét, hogy miharamabb kert hangulatunk legyen.

De ettől még mindíg ott van az agyagos, inkább gazos, mint füves kert, ezzel is kell valamit kezdeni. Márpedig ha olcsón akarjuk megúszni, akkor az időbe telik. Sebaj, időnk pont akad is. Nézzünk hát néhány ötletet a talaj feljavítására:

Itt van mindjárt a kávézacc (coffee grounds). Ami a kávézóknak hulladék, a kertünknek remek talajjavító. Kávézója válogatja, de több is akad, amelyik szíves örömest adja oda a ledarált, lefőzött, így számukra már értéktelen kávézaccot. Külön előnye, hogy a kávé erős illata távol tart jónéhány élősködőt és kártevőt a kerttől.

Aztán ott a sok értékes tápanyag, amit eddig konyhai hulladék néven kidobtunk, pedig vannak olyan élőlények, akik szívesen átrágnák magukat rajta. Felmerül hát a kérdés, hogy ki ne szeretne egy saját gilisztafarmot?
Mert ugyan nem a legkedvesebb külsejű állatok egyikéről beszélünk, mégis megadják nekünk a háziállatokkal való gondoskodás, törődés örömét, miközben a konyhai hulladék sem a kukába kerül. Az ilyen furcsa hobbinak ad esztétikus és jól kontrollált keretet a Can-o-worms a hozzávaló komposztgilisztákkal. A giliszták nem büdösek, sem nem offenzívak, inkább csak nyirkos, sötét magányukban szeretik fogyasztani a speciális edényükbe bekészített konyhai maradékokat. A gilisztafarm beindítása eltarthat jónéhány hétig, de ha beindul, akkor a folyamatos folyékony tápanyagellátás mellett havi, kéthavi rendszerességgel egy egész ládányi príma táptalajt biztosít, s komoly gondozást sem igényel.

A fű és a gaz eközben folyamatosan növekszik, gyatra föld ide vagy oda. A füvet pedig nyírni kell, s az így keletkezett kerti hulladékból is lehet komposztot készíteni. A lenyírt fű, nyesedék gallyak, avar, stb. a hagyományos, szellőztetett komposztálás formájában előbb-utóbb talajlazításra is alkalmas lesz.

Most, hogy a talajt már kiveséztük, jöjjenek az olcsó növények. Nem lenne illő dolog a természet lágy öléből őshonos növényeket cibálni kertünkbe, de magot azt mindig gyűjthetünk, próbálkozni lehet. Jelenleg épp Kowhai-t próbálok hajtatni, de ősszel harakeke és pohutukawa, valamint számos vicces nevű növény magjait is begyűjtöm.

Eközben barátok, ismerősök kertjéből szereztünk üde, erős gallyakat mindenféle bokor és fa kinézetű növényről, amiket vízben tartva előbb-utóbb valami történni fog. Oleander, feijoa esetében például jó eséllyel meg fog gyökeresedni, ami aztán ültethető is lesz.

Az eredményekről, sikerekről majd szépen a maguk idején beszámolok, ha már lesz valami látványos is.