Tavasz a tengerparton

Vasárnap, az idei év első igazán tavaszi napján elugrottunk Muriwai beach-re, hogy tengerpartozzunk.

Első utunk természetesen a világjáró körútjukról nemrégiben hazatért szula madarakhoz vezetett, ahol mi is betekintést nyerhettünk a szűkösen fészkelő kolónia lakóinak házaséletébe, ami az évszaknak megfelelő trendek mentén alakult.


Az biztos, hamarosan sok tojás, majd mégannyi pelyhes kismadár fog itt halszagot árasztani, ama különleges nyikorgás közepette, ami erre a madárfajra jellemző.

Aztán, amint megvoltunk a madárlessel, a tengerpart következett, ahol a párás idő és a part jellegzetes sziklái rajzoltak festői sziluetteket.


A víz hőfoka pont olyan volt, hogy bokáig belemerészkedtünk a tengerbe. Ezzel nem csak mi voltunk így, hanem az apály miatt zátonyra futott tengeri csillagok is.


Aztán jól hazamentünk, mert a tenger felől fújó szél belefújta a szemünkbe a délutáni nap UV sugarait. Akárhogy is, jó volt végre élvezni egy esőmentes napot.

Északfölde 3

Gyönyörű felhőtlen reggelre ébredtünk, mintha az előző nap nem is esett volna veszettül. Gyorsan neki is iramodtunk, nehogy meggondolja magát az időjárás.

A napi első szakaszunk Northland szépséges öblökkel tarkított keleti partvidéke mentén vezetett. A tenger felhőtlen napsütés okozta türkizkék színe jól harmonizált a még mindig virágzó pohutukawa fák bordóvörösével és a vegetáció zöldjével. Mindezek ellenére hamar Paihiába értünk, ahol a Waitangi egyezmény emlékparkjára voltunk elsőképp kiváncsiak.


Itt, miközben tui madarak énekeltek folyamatosan, megtekintettük a megtekintenivalókat, amelyek közt kétség kívül a centenáriumra épített marae a legtetszetősebb. A marae, amit maráj-nak ejtenek, hagyományos maori közösségi ház, általában fafaragványokkal díszítve. Ez a centenáriumi marae a maxilátvány érdekében telistele van a különböző törzsek taniwháit ábrázoló faragott oszlopokkal. Külön említésre méltó még az a tekintélyes méretű, 160 főt transzportálni képes waka (harci kenu) is, amit szintén errefele őriznek.

A történelmi vonatkozású helyszín után egy patinás kisvárost, Russel-t vettük célba, ahova újfent komp segítségével jutottunk el, s ahol egy kellemeset ebédeltünk a kikötő környéki hangulatos étteremek egyikében. S ha már itt jártunk, nem mehettünk el anélkül, hogy meg ne látogassuk Pavarottit, a környék híres házi pukekóját.


Vittünk neki zabpelyhet, amit most kapott először, s ránézésre örült neki, mi meg jól megborzoltuk a buksiját. Ezek után - nevéhez hűen - nekiállt énekelni, a pukekók szokásos büttyögésétől merőben más, összefüggő dalokat. Gazdájával eközben egy jó órát beszélgettünk madarakról, nem meglepő módon főleg pukekókról, ha már.

Russelből elfele jövet huszonkilométeren át ismét újraértékeltük a kanyargós út fogalmát, még ha a csodás tengeröblök, majd a termetes puriri fákkal tűzdelt völgyek látványa emelte is az összhatást. Mire a főutat elértük, már erős kanyaritiszünk lett, úgyhogy legközelebb biztos, hogy a kompot választjuk visszafele is.


Ha már arra jártunk, megnéztük a Whangarei Falls névvel ellátott vízesést is, ami ugyan egész magas így északi sziget viszonylatban, de nincs igazán vadon hatása, talán amiatt, mert egy városrész közepén van.

A nap további részében még várt ránk egy hazaút, de azért nem siettük el, inkább strandoltunk egyet a Whangarei közeli, hosszú, homokos tengerpart Bream Beach-ként jelölt szakaszán, ezzel nagyjából be is fejezve a rövidke északföldi kirándulásunkat.

Import ozi homok

Meg kell kövessem magam, mégiscsak zúdult valamennyi ausztrál homok a pénteki viharral Új-Zélandra. Ma voltunk kirándulni az egyik nyugati tengerparton, ahol a megszokott fekete homok tetején az errefelé mindig hullámzó tenger szokatlan sárgás-vöröses homokot mosott a fövenyen.


Elsőre habnak is tűnhet, de közelebbről megnézve szemcsés homok az, méghozzá nem innen származó.

Ha nem is tűnik több millió tonnának, azért valami mégiscsak látható mennyiségben eljutott ide. Hozzáteszem, a látható és a látványos mennyiség közt több nagyságrend is megfér, úgyhogy a független hírforrásoknak továbbra is kéretik tartózkodni a szenzációhajhászástól!

Ki korán kel, kormoránt lel

A péntek reggeli csodás napsütéstől vezérelve újfent meglátogattuk a Shakespear Parkot, annak is a tengerpartjait, mert télen, hétköznap reggel konganak az ürességtől, így zavartalan tudtuk élvezni a tengerpart igazi szépségét.

Séta közben egy pohutukawa fa göcsörtös ágainak védelmében lettem figyelmes egy kormoránra, s mindjárt megörültem, hogy milyen jó fotótéma lesz belőle, ha nem repül el. Szépen lassan somfordáltam hozzá egyre közelebb, próbálgatva a láthatatlan határokat ember és madár közt. Három méternél nem mentem közelebb, mert mégiscsak fotózni jöttem, nem pedig madarakat kergetni, mint az eszetlen négylábúak.


Madarunk ellenben nem zavartatta magát, a kamerám össztüzét nem csak hogy jól állta, hanem egyszercsak gondolt egyet, s megindult az irányomban. No, ekkor már én jöttem zavarba, mert mégiscsak ki közelít meg kit... a végén még ő kezd engem fotózni és feltölti a képeket a blogjára.

Kormoránt eleddig csak távolról sikerült megfigyelnem, s abban a tudatban éltem, hogy ez csak ilyen távcsövön át megfigyelhető madárfaj. Erre itt van egy, amelyik épp felénk totyog. Nem támadólag, csak úgy, mintha épp érdekelné, hogy mi mifélék vagyunk.


Nem mondom, nem panaszkodtam, ilyen közelről ritkán nyílik alkalom vadidegen madarakat fotózni. Tessék jól megfigyelni azokat az ártatlan szemeket, azt a hosszú, vékony, kampós csőrt, no meg azokat az irgalmatlanul befelé csámpás lábakat. Különös szerzet, de biztos nagyon hatékony halászmadár.

A kormorán ugyebár halat eszik, az meg nem volt nálunk (képzeljétek, nem hordok a zsebemben csalihalat), így nem számítottam arra, hogy egyenesen barátozásba torkollik az esemény, pedig éppen ez történt, közös fotókkal, kar- illetve csőrnyújtásnyira egymástól.

Shakespear Park

Itt lakunk a Shakespear Regional Park tőszomszédságában, számtalanszor ugrottunk már át madárlesni, sétálni, kirándulni, pukekót etetni, vagy épp csak kikapcsolódni, de szégyen szemre eddig nem írtam róla, amit most pótolni szeretnék.

A Shakespear Park a Whangaparaoa félsziget csúcsán, Auckland belvárosából autóval úgy 50 km-re található, de még menetrendszerinti busz is jár ide. Szoktuk is látni, ahogy a végállomáson várakozva a buszsofőr a füves tengerparton nyújtózik egyet.


A park mindjárt több, jellegében más és más tengerparttal szolgál. Army Bay például homokos-sziklás, csónakok vízre eresztésére kiválóan alkalmas, Okoromai Bay inkább agyagos-kagylós, ideális terep a szedd magad barbekjúzásra, míg Te Haruhi Bay fehérhomokos, sekély partja a fürdőzők és kite-osok nagy kedvence. Mindhárom part autóval is elérhető, gyönyörűen karbantartott, füves, árnyékadó fákkal tűzdelt, míg a kitaposott utakat kevésbé kedvelőknek van itt egy sziklás, csak gyalogosan megközelíthető partszakasz is, Pink Beach néven.

A park területe egyben farmként is üzemel, így ne lepődjünk meg a birkák és tehenek láttán, akikre a kerítések és a pukekók vigyáznak csak, ellenben a gyepet kiválóan karbantartják.

A legelőkön kívül van itt még sósmocsár, édesvizű (kacsaúszta)tó, fás-bokros részek, sőt, még esőerdő is, patakkal meg vízeséssel, ahogy azt kell. A vízesésnél sötétben még világító kukacokat (titiwai, arachnocampa luminosa, ahogy tetszik) is lehet látni.

Az élővilág változatosságáról a rágcsálókontroll és a fokozatosan helyreállítás gondoskodik, így az őshonos növényfajok közt őshonos madarakra is nagy számban lelhetünk. Pukekók minden mennyiségben van, piwakawaka, kereru, tui, rozella szintén sokan, de még kakariki és korimako is akad néhány. Te Haruhi Bay-ben pávák is laknak, a tengerpartokon pedig kormoránt, csigaforgatót és gólyatöcst (pied stilt) lehet rendszeresen megfigyelni.


A kirándulni vágyókat a parkot keresztül-kasul átjáró túraútvonalak segítik, melyek közül a leghosszabb kb 12 km-es, dimbesdombos terepen. Nekünk nagy kedvencünk a sósmocsáron keresztül vezető szakasz, ami két füves partot köt össze, s ahol mindig sok szép madárral találkozunk.


A park kellős közepén, a domb tetején van egy kilátó, ahonnan teljes körpanorámán legeltethetjük szemeinket. A közvetlen közelben a legelő birkák, tehenek és pukekók, majd a park csodás tengerpartjai, a Whangaparaoa félsziget. Kicsit távolabbra tekintve ott kéklik (felhős időben szürkéllik) a Hauraki öböl a szigeteivel együtt. Tiritiri Matangi mindjárt egy karnyújtásnyira, a jellegzetes formájú Rangitoto, valamint a szintén jellegzetes Auckland belváros kicsit távolabb, míg Little Barrier és Great Barrier Island, valamint a Coromandel félsziget a messzeség ködébe vesznek, de körvonalaik jól kivehetőek.

Természetesen a parkból az Auckland-i Regionális Tanács gondozta parkoknál megszokott képkeret sem hiányozhat.


A park történetével nem untatnék senkit, ellenben a park jövője talán pont érdekes is lehet. Ha lehet hinni a SOSSI betűjelű társaság híreszteléseinek, akkor a parkot még idén elkerítik egy rágcsálók elleni speckó kerítéssel, jövőre pedig egy jó fél évre le lesz zárva levegőből végzett rágcsálóirtás utóhatásai miatt. Onnantól kezdve viszont a félszigetcsúcs a közeli Tiritiri Matangi madárrezervátum sziget élővilágából fog "kölcsönözni", s jó eséllyel fognak megsokasodni az amúgy veszélyeztetett új-zélandi madárfajok, mint a kakariki (kecskepapagáj), a korimako (harangmadár), a kereru (maori galamb), a toutouwai (cinegelégykapó) és társai.


Sőt, idővel kiwit is telepítenek az addigra egyre gyarapodó erdőkbe, mindezt úgy, hogy a park és a kemping továbbra is szabadon látogatható lesz. Már nagyon várom...

Tengerparti parti

A halott rájára rájár a sirály, holott
már kivájta az egyik szemét egy másik szemét.

Marad rám a maró dráma megírása.

Árapály

Adott egy tengerpart, ami dagály és apály idején teljesen más arcát mutatja. Van amelyik nem is látogatható magas vízállásnál, megint más programokhoz meg pont az kell. Már többen is rácsodálkoztatok, hogy mitől ilyen hektikus ez az egész.

Egészen konkrétan azt szeretném körbejárni, hogy miért nem minden nap ugyanakkor van a dagály, és miért nem ugyanolyan magas sosem.

Nagyon általánosítva az árapály jelenségről időben és térben változó gravitációs mező jelenlétében beszélhetünk. Földi létezésünk szempontjából kicsit praktikusabban fogalmazva a nagyobb víztömegek (tengerek, óceánok) szintje bolygónk dinamikáját leginkább befolyásoló két égitest, a Hold és a Nap vízmagasságra gyakorolt hatásáról értekezhetünk.

Az óceánt tehát a gravitációs mező mozgatja. A legerősebb hatást Földünk fejti ki rá, miszerint is a folyadék a leginkább lefele folyik, így a mélyebb területek megtelnek vízzel. Ez ellen dolgoznak azonban az égiek, méghozzá ciklikusan, ha már gömbölyű (izé, geoid alakú) a Föld.

Az első fontos ciklust, ami a napjainkat meghatározza, a Föld saját tengelye körüli forgása adja, ami majdnem pontosan 24 óránként helyezi a Napot látszólag az ég tetejére.

A Hold persze eközben a maga tempójában kering a Föld körül (illetve együtt járják égi táncukat, de legyünk már Földközpontúak kicsit), aminek következtében a Hold látszólagos helyzete 24 óra és 50 percenként ismétlődik.

A Nap mindeközben csak egykedvűen süt a körülötte piruettezőkre, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nagy táncolásban ki van vele szembe, háttal, vagy épp oldalt. No, egy ilyen körbevilágítós cirkusz, a holdfázisok váltakozása 29.5 napig tart. A Nap és a Hold okozta gravitációs hatások teliholdkor és újholdkor vannak szinkronban, ilyenkor egymást erősítik, magas dagályokat okozva, félholdkor pedig pont összevissza dolgoznak, így ilyenkor a legkisebb az apály-dagály szintje közti eltérés.


Eddig sima ügy, de miért van naponta kétszer is dagály, ha a Föld is egyet fordul csak, a Hold meg még annyit se?

Hát azért, mert a vizet összenyomni nem lehet, az óceánok mélysége a kiterjedésükhöz képest pedig elenyésző, így a leginkább az oldalirányú gravitációs hatás érvényesül és terjed tova a Föld forgása miatt fellépő Coriolis erő hatására.

Ezt mégegyszer: tehát nem az égitestekhez legközelebbi víz emelkedik, hanem az égitestről nézve a Föld oldalán körbe indul meg a víz, ami így deformálja az óceánokat és összegyűlik ott, ahova épp menni tud, azaz az égitest irányába, valamint tőle pont elfele a Föld túloldalán, méghozzá közel egyenlő mértékben.

A napi két dagály tehát az égitest felé irányuló, illetve azzal ellentétes vízmozgás következménye.

Mindehhez még hozzájönnek a kontinensek, tengerpartok, a tengerágy és egyéb a víz szabad mozgását zavaró tényezők, amik miatt helyileg igencsak eltérő időben történik az árapály. Így eshetik, hogy Auckland keleti és nyugati oldala közt majdnem három órás eltéréssel jön-megy a víz.

A képlet tehát összetett, saccolni nem igazán érdemes, így inkább olvassuk ki előre az árapály diagrammokból (helyi újságokban, vagy mondjuk a metservice honlapján), hogy mikor érdemes elugranunk kedvenc tengerpartunkra. Akit mégis a képletek érdekelnek inkább, az bátran olvasgassa a wikipedia vonatkozó szócikkét.

Tengerüveg

A tengerpart egy aranybánya. Nem csak, hogy ingyé etet kagylókkal, osztrigákkal és társaikkal, amiket mindjárt a helyszínen fel is lehet dobni a grillre, hanem egyéb, nem ehető, ellenben díszítő vagy épp gyüjteménybe való értékkel bíró csecsebecsékkel is kényezteti a dagály elvonultával hozzálátogatókat.

Az, hogy mindenféle szép kagylóhéjakat lehet találni, az már közhely. Tele van a szebbnél szebb példányokkal a lakás. A kocsonyás medúzákat, vagy az egyéb jobb sorsra érdemes partravetett élőlényeket nem sorolnám ide, mert azok vizesen, ott és akkor szépek, ellenben hamar bomlásnak indulnak.

Vannak viszont olyan kincsek is, amikről elsőre nem is gondolnánk, hogy az, pedig de. Ilyen például a tengerüveg. Nem hangzik különlegesnek egy törött üvegdarab, amit a tenger homokja opálosra csiszolt, pedig mégis az. Közelebbről nézve látszik is, hogy miben rejlik az értéke: a tengervíz az idők során apró mélyedéseket mar az üvegbe, ahogy kimossa a nátrium és kalcium tartalmat. Sőt, ezen elemek egyéb vegyületekkel kombinálódnak, és kis kristályokkal ékítik a gazdaüvegeiket.


A kavicsok közt, vagy épp a homokfövenyen a figyelmes szemlélő hamar rálelhet egy-egy ilyen tenger edzette üvegdarabra. A darabok közt pedig ritkán igen értékesek is előfordulhatnak. A barna sörösüvegszármazék mellett ugyanis akadhat mindenféle színű és alakú különlegesség, amelynek eredetét csak találgatni lehet.

A tengerüveg gyűjtés olyan méretű hobbi, hogy a gyűjtőknek van újságjuk, szakmai tömörülésük, valamint sok-sok weboldaluk is, ahonnan megtudhatjuk, hogy mit is kell keresni, mire lehet használni a megtalált darabokat, vagy épp mitől értékes egy-egy ritka darab, illetve hogyan tudjuk megkülönböztetni az eredetit a hamisított tengerüvegtől. Igen, a tengerüvegnek olyan értéke van, hogy még hamisítják is.

Ami engem illet, a házi gyűjteményem eddig két barna sörösüveg darab, valamint egy halványzöld ki tudja mi lehetett újkorában. Remélem sokat érnek. De mindegy is. Gyűjtöm tovább őket, mert szépek.

Whatipu

Whatipu Beach a Manukau öböl bejáratának északi oldalán helyezkedik el. Titirangi felől Huián keresztül lehet járművön megközelíteni, onnan is csak egy hosszú, szűk makadámúton, ami viszont cserébe gyönyörű zöld, nyugodt, erdős-legelős dombok oldalában kanyarog, sok-sok széppel ellátva az erre utazók szemeit.



A parkoló melletti füvön érkezésünkkor épp három pukekó legelészett nyugalmasan. Két másik autót kivéve semmi jel nem utalt arra, hogy a környéken valaki más is lenne rajtunk kívül, amit nem csodálok, mivel egy eléggé kieső partszakaszról van szó.

Innen gyalogosan a part felé vettük az irányt, ahol aztán a homokos tengerparton érdekes formájúra erodálódott sziklák fogadtak minket. Dél fele, az öböl túlsó oldalán egész kopár sziklák látszanak, míg Északra csak mocsár és mocsár, ami felettébb szokatlanul hatott az eddig meglátogatott homokdűnés partszakaszokhoz képest.



A mocsár, amelyben az uralkodó növényzet néhány tengerparti fűféléből, harakekéből és káposztafából áll, leginkább a Gyűrűk Urából ismert holtlápra emlékeztetett minket, éppen csak lidércfények és víz alól visszatekintő szempárok nem voltak, ellenben mindenféle furcsa rozsdavörös algatelepek igen. Bár homoklegyekkel nem találkoztunk, lépten-nyomon azt figyeltem, honnan törnek majd ránk csapatostul.



A legfurább sziklaformációt, ami ránézésre egy olyan kúp, aminek az aljából kiharaptak egy nagy darabot, csak a mocsáron keresztül lehetett volna megközelíteni, nekünk viszont nem volt sok kedvünk útközben odaveszni, így innen inkább visszakanyarodtunk és alternatív célpontként az öböl csücskét képző sziklát választottuk.

Mit mondjak, ez a Whatipu furcsa egy vidék. Útba bizony nem esik, meg nem is annyira barátságos a terep, így szerintem a jövőben majd legfeljebb csak kalandtúrázni járunk erre, ha épp olyanunk lesz. Egy látogatást azért megért.

Te Waha Point

A csodás felhőtlen, szélcsendes napsütésben nincs is szebb, mint egy vadregényes tengerpart. A Mercer bay track szépségén felbátorodva most Pihától északra, a Te Waha Point tetejére mentünk gyönyörködni.

Te Waha Point kétféleképp is megközelíthető: vagy fentről, az Anawhata road irányából a Rose Track-en, vagy alulról, Piha felől, a tengerpartról. Mi az előbbit választottuk, ahonnan egy félórás, panorámában gazdag séta vezet a dombtetőig. Az ösvény két helyen is elágazik a kicsiny, ámde festői Whites Beach irányába, ám nem engedtünk a csábításnak, mert mindkét ösvény igencsak meredeken ment lefele, nekünk pedig inkább a dombtetőn akadt napozhatnékunk. A Whites Beach amúgy a nevét gyanítom onnan kapta, hogy a partot mosó hullámok - felülről nézve - folyamatosan fehérre festik a kis öböl vizét.



Az ösvény végén, a domb tetején - nincs mit szépíteni rajta - csodás látványban volt részünk, bármerre néztünk. Délre Piha beach, Északra Whites Beach homokját mosták a felettébb hangos hullámok, míg a parton összesen tíz ember ha szaladgált. Keletre az alacsonynövésű, ám attól még sűrű zöld vegetáció által takart csipkézett sziklák, Nyugatra pedig a - most épp nyugodt vízű - nagyon kék Tasmán tenger, amíg a szem ellát.

Egy kellemes napozás után aztán visszakutyagoltunk a parkolóhoz, hazafele pedig még beugrottunk a Waitakere Ranges kellős közepén, a Piha road felső végénél elhelyezkedő Elevation nevű étterembe, ahol az Auckland-re nyíló tökéletes panorámájú teraszon kávéztunk még egyet, mert az is jó.



Nem tudom, mi lehet mostanság az időjárással, de ha már egyszer ilyen szép napos -pedig állítólag nem ez a jellemző ilyenkor - akkor a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle.

Anawhata beach

Pihától északra a következő tengerpart Anawhata beach, amely van olyan szép, mint szomszédai, mégis kevésbé keresett, feltehetőleg a nehézkes, hosszan kanyargós murvás út, valamint az azt követő gyalogos kaptató miatt. Ennek ellenére, éppen a parkoló magaslati jellege miatt mindjárt nagyszerű madártávlati képet is kaphatunk a partról.

A kaptató lefele húsz perc, felfele fél óra gyaloglást jelent, ami főleg felfele kellemetlen, viszont a jó hírem az, hogy út közben meg lehet állni pihenni bárhol, mert legyezőfarkú és ezüstszemű madárkák lakják a bozótot, amelyen az ösvény átvezet, így félre lehet vezetni a többieket azzal, hogy "nem, nem pihenek, csak meg akarom figyelni azt a kis madarat ott..."



A tengerpart jellegében Pihához hasonló, ám annál kisebb, és a fent említett okok miatt a homo sapiens igencsak alulreprezentált rajta, olyannyira, hogy látogatásunkkor a három szörfösön kívül, akik épp akkor indultak fel az ösvényen, amikor mi leértünk, senki mással nem találkoztunk az ott töltött kb egy óra alatt.

Az itteni homokos, sziklás tengerpartok mindegyikén van valami jellegzetes, érdekes sziklaképződmény, amelyet az igencsak hullámos tenger faragott ki az idők során. Anawhata esetében ez a Keyhole Rock nevű lukas szikla, amely a homokos tengerpart kellős közepén található.

Miután tüzetesen áttanulmányoztuk a tengerpart jellegzetességeit, kicsit leültünk a szárazabb homokon, ami utóbb rossz ötletnek bizonyult, amikor szembesülnünk kellett a sunyi homoklegyek alattomos támadásával. Csak alig néhányan jöttek elő a tiszteletünkre, ám felettébb kitartóak voltak abbéli igyekezetükben, hogy figyelmünket kijátszva alsó lábszárunkat szijjelcsípjék. Akit már kísértettek homoklegyek, az tudja, hogy ennél kevés nyomósabb okot lehet találni a gyors távozásra, így mi is ezt a cselt voltunk kénytelenek bevetetni.

Tengernek csillagai

A tengerpartoknak van egy olyan plusz tulajdonságuk, hogy a magas és alacsony vízállás közti méterekben érezhető eltérés miatt minden napszakban teljesen más arcuk van, ezáltal mindig lehet valami érdekeset találni rajtuk.

Piha beach-en, az Oroszlán Szikla lábánál például vannak olyan kövek, amik a vízállástól függően épp áznak vagy napoznak. Na, azokon és között tengeri herkentyűk egész tárházával lehet találkozni apály idején. Kagylók, osztrigák, rákok, szellőrózsák, s mindenki kedvencei, a tengeri csillagok is képviseltetik magukat. Az itteniek speciel tíz lábon élnek.



Szegény jószágok rendesen megszenvedik az apályt, amikor a nap sugarai elől a sziklák vizesebb, árnyékosabb, alsóbb részeire húzódnak vissza. Erre jön még az a plusz stressz, amit a hozzánk hasonló idelátogatók okoznak azzal, hogy írásos beleegyezésük nélkül fogdossák, fényképezik őket. Na jó, azért nem kezdek el aggódni miattuk. Amíg a tengerparton maradnak, egészben, addig sok bajuk nem eshet. Lassú életüknek csak néhány gyorsan múló pillanatában kell elviselniük az idegenek társaságát.

Az a pillanat elmúlt, meg a nap is kezdett alábbszállni, úgyhogy mi is szedtük a sátorfánkat. Hazafele jövet azért még visszanéztünk a dombtetőről, ahonnan rálátás nyílik az egész partra, s nem bántuk meg: a lemenő nap fényével megvilágított partszakasz a páholyból nézve igencsak impozáns volt.

Maori bay track

Az erősen változó, ám épp napos-felhős időben megint elugrottunk Muriwai beach-re. Ezúttal szerencsénkre nem fújt el minket a szél, s az eső is csak a távolban látszott esni, így kényelmesen körbesétáltuk az amúgy nem hosszú Maori Bay track-et.



A parkolóból a tenger csiszolta homokköveken indul a sétaút, majd hamar felkapaszkodik a tetszetős harakeke növények lakta domboldalon. A dombtetőről aztán két kilátóteraszt is meg lehet látogatni, ahonnan egy-egy nagyobb, lapos tetejű sziklakiszögellésre települt takapu (szula) kolóniára lehet rálátni. Az igazi tülekedés a tél végén és tavasszal van, ilyenkor már csak a későn kikelt fiókák maradtak itt, de már ők is szárnyaikat próbálják a tenger felől erősödő szélben. Azért így is van bőven mozgás meg nyikorgás.



Odalenn a hullámverte sziklákon épp valami nagyobbacska halat fogtak ki a horgászok, és örültek neki rendesen. Kint a tengerpart vizén pedig szörfösök próbálták megülni a vad hullámokat, több-kevesebb sikerrel.

A festői (ám itt már "csak a szokásos") Maori Bay-re tekintő szakasz után a sétaút ösvénnyé szűkült és a bozótosba kanyarodott, ahol a pohutukawa göcsörtös ágai alatt, egy csörgedező patak mellett ívelt vissza a parkolóhoz.



A kellemes, könnyű sétát idő vagy épp időjárás függvényében meg lehet toldani rövidebb-hosszabb sétákkal is, mert járni és látnivaló akad itt bőven, így további viziteket prognosztizálok.

Huia

A Huia szó kapcsán írhatnék egy az európai telepesek Új-Zélandra érkezését követően nem sokkal kihalt madárfajra is, de ezúttal inkább az azonos nevű (ám nem teljesen kihalt) település környékét hozom szóba.

A tegnapi borongás után a mai napos idő ugyanis újfent tengerpartra csalt minket, ezúttal innen délre, a Manukau öböl partjára látogattunk el. Az út a hangulatos Titirangi városrészen keresztül vezetett, onnan tovább pedig elhaladt az Auckland víztartalékát megfogó gát mellett is, ahogyan a Waitakere Ranges bozontos, erdős tájain át kanyargott.

Huia egy pici, csendes (na jó, hétvégente valamivel hangosabb) település egy meglepően nyugodt vizű, Délre néző öböl partján. A kezdődő apályban a homokos-agyagos tengerparton oystercatcher (osztrigafaló?) madarak szüretelték a föveny csemegéit, néha sipoló hangon kergetve egymást egy finomabb falatért.

Egy épp ott sétáló helyi lakos mondta, hogy - habár nagyon jókat lehet sétálni errefele a vadonban - vannak a környéken jobb partok is ennél, mi meg hallgattunk rá, és így néztük meg a közeli Cornwallis beach-t.



S valóban, a fekete és aranyhomokos tengerpart ápolt pázsittal, árnyékot nyújtó fákkal, valamint a kicsi, kiszámítható hullámaival az egyik legjobb, amivel eddig találkoztunk. Legjobb alatt most nem a vadregényesség, hanem a pancsolás, vagy épp egy barbekjú szempontjából nézve.

Ezek után ismét jól megállapítottuk, hogy itt, habár csak néhány kilométerre vannak egymástól az öblök, nincs két - akárcsak jellegében - egyforma közöttük, s ezt már csak azért is szeretjük, mert így épp aktuális kedvünktől függően kiválaszthatjuk, hogy melyik tengerpart legyen épp a kedvencünk, sőt, még út közben is simán meggondolhatjuk magunkat.

Muriwai beach

Az időjáráshoz igazodva ismét meglátogattunk egy könnyen elérhető partszakaszt Auckland-től nyugatra. Ezúttal Muriwai beach került sorra. Ezen az amúgy népszerű parton hétköznap délelőtt nem sokan lófráltak. Néhány szörfös, meg sziklahorgász, nomeg egy-két turista. Mondjuk a szél fútt cefetül, ami rendes hullámokat is okozott, de mi úgysem pancsolni jöttünk.

Azt már tudtuk, hogy ezen a parton naplementekor jót lehet barbekjúzni Arról viszont még nem hallottunk, hogy a hosszú homokföveny melletti - ránézésre homokkő - sziklák mögé is el lehet jutni egy ösvényen, aholis közelről lehet stírölni a szulákat (ezek amolyan tengerész madarak, akik a partról járnak halászni), ahogyan a sziklaoldalon egymáshoz képest mérnöki precizitással elhelyezett kis fészkeiken üldögélnek.



Nem maradtunk soká, mert épp a tenger felől fújt a szél cefetül, ami önmagában sem bírható sokáig laza öltözetben, ám ehhez társult még valami penetráns fókaszag is, habár fókákat épp nem láttunk, de ki tudja, a sziklák közt meg tudnak bújni könnyedén. Aztán az is lehet, hogy ezeknek a tengeri madaraknak az étrendje okozza a kellemetlen odort, mindenesetre nem volt marasztaló, az biztos.

Ennek ellenére azt hiszem, hogy majd valami kicsit kevésbé szeles időben is visszanézünk ide, mert ez a madártanya nagyon jó fotótémának ígérkezik.

Karekare

A "vadnyugat" szisztematikus felfedezése projekt keretében a minap elugrottunk Karekare tengerpartját is megcsodálni. A kiruccanást hirtelen felindulásból Attiláékkal közösen vittük végbe, már többek közt szocializálódás gyanánt is.

A népszerű Piha beach-től alig pár kilométerre egy sokkal kisebb forgalmú, ám - vagy épp ezért - sokkal vadregényesebb tengerparti részt tessék elképzelni. Karekare megközelítése is vadabb, ahogyan a Piha road-ról egy másfél sávos (értsd: két autó egymás mellett csak vazelinnel kenve fér el) kanyargós úton ereszkedtünk le a sűrű erdőben.



Odalenn egy patak medre mellett mentünk ki a szintén feketehomokos, sziklákkal övezett, igencsak hullámos tengerpartra, amit jól megcsodáltunk, majd bevetettük magunkat a dzsungelbe is, hogy a közeli vízesést is szemügyre vehessük. Eső már rég volt, de a vízesés így is rendben volt. Természetesen a kötelező fotózkodás is megvolt, a nap viszont közben hanyatlani kezdett, úgyhogy hamar visszakolbászoltunk a parkolóba, s indultunk is vissza a szerpentinen a városba.

Azt kell mondjam, most, hogy már a harmadik ilyen tengerpartot is láttuk, hasonlóan rövid, másfél-kétórás látogatás erejéig, kezdünk belejönni a fílingbe: itten csak gondolni kell egyet, és már a tengerparton is van az ember, ahol nincs az a stressz, hogy jaj, most ki kell magunkat tengerpartozni egy évre előre, mert ez a csodás part bizony holnap is itt lesz.

Te Henga

Egyik délután gondoltunk egyet, és elugrottunk Bethells Beach-re (maori nevén Te Henga), ami nem egész 20 kilométerre van tőlünk a Tasmán tenger partján. Ahogy odaértünk, szomorúan konstatáltuk, hogy a parkolók tele vannak autókkal. Nagy nehezen leparkoltunk azért. Szerencsére a homokpadokkal szegélyezett, kb két kilométer hosszú homokos tengerpart viszont akkora, hogy a bevezető szakaszt leszámítva szinte kihaltnak tűnt.

A beach egyik végén van egy szikla egy tekintélyes barlangüreggel, a másik végén pedig a sziklák közt kínaiak gyűjtenek osztrigát vacsorára. A kettő közt a tenger pedig hullámzik rendesen. A két-három méteres hullámok itt a kicsik közé sorolandók. Épp apály volt, így meg tudtuk közelíteni a barlangot, amit ilyenkor kis kagylók tömegétől feketéllő kövek szegélyeznek.



A barlangból kifele jövet épp jött egy nagyobb hullám, ami annyi vizet hozott, hogy simán berezeltem, hogy miként fogunk szárazon visszajutni. A tenger ugyanis olyan, hogy ha épp jön, akkor nem állítja meg semmi. A víz pikkpakk megérkezik, s csak emelkedik a vízszint. A kicsit alacsonyabb részeken meg rendes sodrása is van. Ilyenkor legfeljebb annyit tehet az ember, hogy kicsit magasabbra mászik és megvárja, amíg a víz visszahúzódik, s közben reménykedik, hogy a következő néhány hullám nem hoz többlet vizet. Esetünkben nem hozott, úgyhogy spuriztunk is vissza az árapályzónából a biztonságosabbnak tűnő száraz homokra.

Az izgalmak után, no meg a beach mindkét végét leellenőrizve meg is volt a napi séta, meg már ment lefele a nap is, úgyhogy úgy döntöttünk, az itt töltött szűk két óra mára elég is lesz, s vacsoraidőben már otthon is voltunk.

Piha

Hétágra süt a nap, más dolgunk meg épp nincs, hát leugrottunk Piha Beach-re. Tőlünk úgy harminc kilométer lehet, viszont egy szűk, épp csak kétsávos, igencsak kanyargós út vezet oda a Waitakere Ranges erdős dombjai között. A kanyargós szerpentinek hatását csak az tudta fokozni, amikor a szembejövő autók belógtak a sávunkba, a másik oldalon meg ugye ki tudja hol van az autó a keskeny padkához képest. Persze a biciklisek kerülgetése közben is a frász kergetett még minket. Szóval pont jól jött az a tengerparti nyugi, ami Pihán várt ránk. Hiába, még szokni kell ezt a közlekedés dolgot...



Naszóval, Piha egy az Aucklandiek által kedvelt üdülőhely a Tasmán tenger partján, ami délelőtt, mikor odaértünk, még alig volt populált, majd úgy délre már elég rendesen. Persze feketehomokos tengerpartból van bőven, így inkább csak a parkolókban érződött a telítettség.

Az itt található aprószemű fekete homok több vicces tulajdonsággal is bír: egyrészről jól átforrósodik a napfényben, másrészről vizesen ráragad az emberekre, akik ezek után szurtos petik lesznek, harmadrészt a nedvességtartalomtól függően vagy teljesen süppedős ha száraz, vagy nagyon kemény, ha épp szárad, vagy kimosódik a lábunk alól, amikor jön a víz.

A tengerpartot a csinos hullámok miatt inkább a szörfösök, mint a fürdőzők látogatják, így a hirtelen meredek Oroszlán Sziklát megmászva pont jól lehet látni a deszkájukon fekve a megfelelő hullámra várakozó szörfösöket az öbölben. Amikor aztán jön a hullám, hirtelen mind felülnek, és már lovagolják is azt. Persze akik eközben még befele eveznek, kapnak egy rendes "nyaklevest" a szemben érkező hullámtól, ami szintén vicces látvány így elsőre.



A víz kellemesen hűvös, a nap viszont igencsak kezdett égetni, persze a sapkánkat otthon hagytuk, úgyhogy végül nem vártuk meg az apályt, ami pedig állítólag itt nagyon jó, mert jó messzire be lehet olyankor gyalogolni, a mindenféle tengeri herkentyűk, csillagok meg effélék, eközben az eddigre száraz sziklák alján szorosan egymásba kapaszkodva figyelnek. Na majd legközelebb tervezünk is, hogy mikor van délelőtt apály, meg gyönyörű napsütés egyszerre...