A magasból is bűzlik

Napierben az éjszaka során nem sokat változott a helyzet, így reggel is borús, esős idő látványa fogadott minket. Taupo-ba érve viszont újra kisütött a nap, és sok-sok bárányfelhő kezdett legelni az égen. A Huka Falls-t megint megcsodáltuk, azután már Rotorua jött. Na itt már szikrázó napsütés és kék ég volt köröskörül, csak elvétve legeltek az égi bárányok.

Rotoruában egy nem várt három órás szabadidővel találtuk magunkat szembe, így ebédeltünk egy kényelmeset, majd kimentünk a tópartra kacsát etetni a kétnapos maradék kenyérrel. Itten vannak ausztrál natúr-import fekete hattyúk, meg tősgyökeres helyi kicsi fekete kacsák (whio), azokból viszont rengeteg, és nagyon helyesen pihiztek a Rotorua tó sekély parti vizében.



A kikötőben aztán hirtelen támadt ötlettől vezérelve befizettünk egy félórás vulkánnéző hidroplános repülésre. Na, ez nem volt olcsó, főleg, hogy ketten mentünk, de annál szebb látvány fogadott minket odafentről. A tó vizéről felemelkedve elsőként a Mokoia szigetet láthattuk, majd sorra csak jöttek a páfrányerdők, kék-zöld-sárga tavak, a tó vizében tükröződő kék ég és bárányfelhők, odalenn békésen legelésző bárányok, no meg békésen szunnyadó vulkán is, szép színes kráterrel, sőt, még gőzölgő tavak, és gejzírek is akadtak. Rotorua felett pedig a penetráns kénszag. E téren a magasban cseppet sem jobb a helyzet, mint alant. A fél óra viszont gyorsan elrepült velünk, s már szálltunk is le a tó vizére.



A repülőzés után újra buszra szálltunk, s hamarosan már a kiwigyümölcs földjére érkeztünk, ahol többek közt Te Puke városán is áthaladtunk. Ez utóbbiban az a vicces, hogy angolul is van értelme, bár mást jelent, mint maoriul. Innen aztán már csak egy rövid út volt Mt. Maunganui, végül pedig Tauranga. Valami nem igazán szerencsés véletlen folytán a foglalásunk az utóbbi helyre szólt, így lemaradtunk a Bay of Plenty legjobb tengerpartjáról, helyette egy autópálya mellett lakunk, de egy éjszakára olyan mindegy, a szállás pedig jó. Kicsit szomorúak vagyunk, hogy holnap már bezárul a körutunk, de elég rendesen szétnyaraltuk magunkat, úgyhogy mostmár ránk fér néhány olyan hétköznap is, amikor nem bőröndből öltözünk reggelente.

Hangi

Reggel megkezdtük a MagicBus körutunkat. Az első állomás mindjárt Aucklandben volt, ahol a Mt Eden vulkánra vitt fel minket a busz. Erről a még ma is tehénlegelőként üzemelő vulkáni kúpról gyönyörű kilátás nyílik a városra, külön érdekességképp pedig tátong még egy 50 méter mély kráter is a közepén.

Innen aztán a három órányi útra lévő Waitomo-ba mentünk, közben a dimbes-dombos farmok mellett haladva - nem kis örömömre - sok-sok pukekót számoltam meg. Waitomo-ban a világhírű Glowworm caves (világító kukacos barlangok) a látnivaló. Mivel itt már voltunk, és már írtam is róla, a részleteket most kihagynám.

Délután végül megérkeztünk Rotoruába, ahol is befizettünk még egy "Tamaki Cultural Show" nevű programra, amelynek keretében százötvenedmagunk társaságában megtekinthettünk egy korhű Maori falut, benne egy hagyományos Maori üdvözlést, hagyományos táncokat, köztük egy Hakát (ez az a szemkidüllesztős, nyelvkinyújtós, ijesztegetős tánc), végül egy edd-magad-degeszre Hangival zártunk, amihez a feltálalt ételek hagyományosan, forró kövekkel földbe ásva készültek. Na ez az a program, ami ugyan nem a legolcsóbbak közül való, mégis csak ajánlani tudom, mert egyrészt szórakoztató és érdekes, másrészt végig nagyon profin van kezelve a tömeg, így egy percig sem éreztük, hogy itt tömegturizmusról volna szó.



A faluba, majd vissza is a szervező cég saját buszaival szállított minden vendéget, ahol a szórakozásról a sofőr gondoskodott. Nehéz visszaadni a humorral fűszerezett interaktív sztorizgatást, de nem unatkoztunk, az biztos. A sofőrünk a buszt például wakának (harci kenunak) nevezte, és megtanított minket "evezni": azt kiabálta, hogy "Te Wa-ka" mire mindenki egyszerre húzott egyet képzeletbeli evezőjével, egy "ájj" szótaggal megnyomva. Meglepően erőteljes hatása van ám. Hazafele induláskor ugyanezt eljátszatta, csak akkor lelépett a fékről az evezés pillanatában, mire a busz ugrott egyet, persze közben úgy csinált, mintha éz váratlanul érte volna. Na szóval ilyen jellegű viccelődés volt.

Külön plusz volt, hogy az erdőben megbúvó faluban láttam először legyezőfarkú madarat (az angol neve fantail, majd még írok róla szépeket). Ez a kicsiny madár igazi különlegesség: fehér farktollait legyezőszerűen nyitja-csukja, közben pózol jobbra-balra, és egyik ágról a másikra ugrál, mintha csak valamit mondani akarna. Nem meglepő módon a Maorik hírnökként tisztelik.