Harmadik nap - A semmi közepén

Kapiti sziget után még felautóztunk Wanganuiba, ahol egy folyóparti szálláshelyen töltöttük az éjszakát. Reggel aztán frissen neki is lódultunk a folyó mentén fel északra, Pipiriki-be. Az út nagyon vicces volt: másfél sávos, balra a nagy mélység, folyóval az alján, jobbra meg sziklafal. Illetve nem is szikla, hanem valami agyagszerű, réteges kőzet, ami több helyen is az útra omlott. Az aszfaltutat pedig Athens, London és Jerusalem nevű települések után makadámút váltotta fel, szintén kanyargós, néhol épp felújítás alatt, máshol pedig 100 km/h sebességkorlátozással.


Mindezt úgy, hogy közben két nagy (értsd, ezres nagyságrendű) birkanyájba is beleütköztünk. Illetve óvatosan megálltunk, és vártuk, amíg a birkák az autónk mögé kerülnek. Az egyik juhász még vicces kedvében is volt, megkérdezte, hogy megszámoltuk-e neki, hány birkája van :)


Nagy nehezen azért eljutottunk Pipiriki-be, ami nem a világ közepe, ellenben innen indulnak a Whanganui folyón felfele jetboat-os túrák. Mi is egy ilyent foglaltunk be és nem is bántuk meg, mert tényleg élmény a semmi közepe felé meredek, zölddel benőtt sziklafalak közt repeszteni egy jetboat-on. A túravezetőnk helyi arc, aki ráadásul humoránál is van, így nem csak érdekes, de még szórakoztató is volt, amit a környék történetéről elmondott.


A túra a Whanganui Nemzeti Park kellős közepére vitt be minket, ahol a folyóparttól egy negyven perces sétával elérhető betonhidat néztünk meg, ami nem is annyira maga a híd miatt, hanem inkább a története folytán érdekes. A múlt század elején itt ugyanis még prosperáló farmok voltak, amelyeknek szüksége volt infrastruktúrára, így a kormány nekilátott hidat építeni. Időközben sokat romlottak a körülmények: a felégetett erdők helyén ugyanis nagyjából öt évig volt zsíros a föld, utána, ahogy a gyökérzet elrothadt, erős erózió következtében eltűnt a vékony termőtalaj. Lényeg a lényeg, hogy mire a híd elkészült, a megnyitón, ahol ott volt minden érdekelt személy, csak nyolcan voltak. Később még néhányan elköltöztek, majd a kormány ráunt a dologra, és a maradék embereknek megmondta, hogy márpedig az utat nem fogják karbantartani két-három ember kedvéért, tessék mindenkinek elköltözni. Ezután lett nemzeti park a környékből.


A híd a feledés homályába merült, majd egy ottfelejtett lapát okozta vicces eset kapcsán a környék lakói, akik vadászni azért még visszajártak ide, felfedezték a hídban rejlő turisztikai értéket. Történt ugyanis, hogy az illető lapátot az arra járó kenusok arra használták, hogy a hídon időközben összegyűlt földet felszedjék, és a folyóba hajítsák, mert milyen jót csobban. Eközben azonban akaratlanul is karbantartódott lett a híd maga. Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy minek költ a kormány óriási pénzeket útkarbantartásra, ahelyett, hogy egy megfelelő dizájnnal hasznos szórakozásra sarkallja annak használóit. :)

Mielőtt visszaszálltunk volna a jetboat-ba, a folyóparton emlékül még szétcsípték a bokánkat a homoklegyek, de ez már csak így van errefele a vandonban. Mostanra már nagyjából el is múlt a viszketés.

Pipirikiből még aznap tovább mentünk Turangiba, a Taupo tó partjára, aznapi szálláshelyünkre. Az autóút legnagyobb látványossága egyértelműen a Tongariro Nemzeti Parkon keresztül vezető szakasz volt, ahol a három nagy vulkán, a Ruapehu, a Ngauruhoe és a Tongariro uralták az amúgy elég kietlen (harakeke és tuszokfű benőtte) tájat.

Este a szálláson, amit azért választottam, mert "private hot water pool"-t hirdetett, jól kiáztattuk tagjainkat egy hullámlemezzel körbekerített, melegvizű betonmedencében, amibe ketten pont kényelmesen elfértünk. Privátnak privát volt, hot waternek melegvizű, pool-nak azért csak óvatosan hívnám, de kellemes volt az áztatás.

A birkáknak leáldozott

A minap olvastam a sajtóban, hogy Új-Zélandon fogynak a birkák, így amíg 1982-ben még 22 birka jutott minden egyes lakosra, addig ez ma már csak 8.

Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindenkinek van otthon a kertben 8 birkája, hiszen ezek a számok csak az átlagemberre vonatkoznak, mindenki más a szórás függvényében rendelkezik nulla vagy épp sokszáz jószággal.

Ez az utóbbi kategória pedig mostanság egyre inkább tehénre cseréli le a gyapjasokat, mert a tejtermelés a világpiacon épp kifizetődőbb. Így viszont a profit érdekében hamarosan oda lesz a gyapjú és vele az országimázs.

Aztán majd csodálkoznak, hogy egyre többen küzdenek alvászavarral, mert hamarosan nem lesz elegendő számolni való birka. Én szóltam...

Az ideális előfizető

A minap belefutottam ebbe a vicces galériába (mármint csak így online), s a képeket báámulva rá kellett jönnöm, hogy a galéria a monopol helyzetükkel visszaélő telefontársaságok előfizetőiről alkotott ideálképét formázta meg.


Hozzáteszem a galéria nem Új-Zélandon található, viszont a birka és a Telekom motívumok mentén akár itt is lehetett volna.

Egy kis csimasz

Na, mostan pedig kiwiangol nyelvlecke következik. Nyelvtudásunkat csiszolandó sosem árt egy-egy helyi kifejezéssel gazdagítani szótárunkat.

Boncoljuk hát a "Rattle your dags" kifejezést, amely a birkatenyésztők által megfigyelt jelenségen keresztül nyeri el értelmét. A "Dags" szó magyarul, pedánsan fordítva "csimasz", vagy "paksi mogyoró" lehetne, annak is a birkákra vetített értelmében. Történetesen a birkák a természet szavának engedelmeskedve folyamatosan, bőséges tápanyaggal látják el a legelőt. Ezen folyamat során azonban a hátsójuk környékén a gyapjúba is ragad egy kevés anyag. Az ilyen kis labdacsokat aztán a birkanyíró újoncok feladata eltávolítani. De ne szaladjunk ennyire elibe a dolgoknak, illetve szaladjunk, mint ahogy azt a birkák is teszik, ha terelik őket. Eközben ezek a kis megszáradt labdacsok egymásnak verődnek, és zörgő hangot adnak ki (úgy is mint "rattle").

Így tehát a "rattle your dags", azaz szó szerint "zörgesd a csimaszt" annyit tesz, hogy "szedd a lábad".

Birkát nyelni, egészben

A Cute overload jóvoltából mostmár azt is tudhatjuk, hogy milyen érzés egy birkát egészben lenyelni.

Ejnye, no...

Az Ausztrálok és Új-Zélandiak közt van egyfajta kultúrális élcelődés, amit mi legjobban talán a vicceiken tudunk érzékelni. Például egymásról igen obszcén dolgokat tudnak feltételezni, mint mondjuk ebben a viccben is (na tessék, a blogom kezd elbulvárosodni) :

A Brit nemzetközösség állatjóléti bizottsága úgy dönt, hogy kivizsgálja a farmerek és birkáik közti "kapcsolatok" kérdéskörét. Ez a minden részletre kiterjedő vizsgálat olyan kérdéseket is feszegetni fog, mint a miért? és a hogyan?

Az egyik bizottsági tag feladata a "hogyan" kérdés elemzése, így elindul meginterjúvolni a nemzetközösség különböző farmereit.

Ausztráliában kezdi, ahol megkérdez egy farmert az általa használt módszerekről, a farmer azt válaszolja:
"Nos, először is a nagy, szélesszárú csizmámat veszem fel, majd fogom a birkát, oszt bérakom a hátsó lábait a csizmám szárába, a mellső lábait pedig egy alacsony falon át. Ez mindig beválik."

A következő néhány farmer mind hasonló módszert vázol fel, hátsó lábak a csizmában, mellső lábak egy fal, vagy valami hasonlóan kényelmes dolog túloldalán.

Végül Új-Zélandra ér, ahol egy Kiwi farmerrel beszélget:

Kiwi Farmer: "Nos, mi fogjuk a hátsó lábaikat, ugye, és bérakjuk a csizmánk szárába"
Kiwi Farmer: "Majd fogjuk a mellső lábaikat, és átvetjük a vállunkon"
Kérdezőbiztos: "Dehát a világon mindenki más valami falon vagy kerítésen veti át a birkák mellső lábait, nem pedig a vállukon!"
Kiwi Farmer: "Micsoda!? És kihagyják a csókokat?"

Jó étvágyat

A mai illusztráció, amiből pontosabb képet kaphatunk arról, hogy milyen is az, amikor a madarak fikázzák a birkákat, a Cute overload-ról származik.

Birkák Hobbitfalván

Új-Zélandi kedvcsináló körutazásunk egyik állomása a Peter Jackson féle Gyűrűk Urából ismert Hobbitfalva forgatási helyszíne volt. A helyről annyit kell tudni, hogy Aucklandtől úgy két óra autóútra van, egy Matamata nevű település közeli farmon. A tényleges helyszínre csak a Hobbiton Tours szervezésében lehet bejutni, mert az magánterületen, az úttól messze, jól elrejtett helyen van. Ránézésre logisztikai rémálom lehetett itt forgatni bármit is.

A kétórás "tárlatvezetés" során sok-sok forgatással kapcsolatos sztorival egybekötve vezetnek körbe a terepen, kis csoportokba szervezve, és bőven hagyva időt a fényképezésre is. A díszletek már legnagyobbrészt el lettek távolítva, leginkább csak néhány Hobbitlak maradt meg, és ezek is a képen látható fehérségükben. Mindez amiatt, mert egyrészről olcsó, könnyű, ám nem tartós poliuretánból készültek, a filmben amúgyis már csak erős digitális utómunkával látszanak, valamint a forgatás kései fázisában felvettek egy a "Hobbiton felégetése" című jelenetet is, ami - mondjuk így - nem tett jót a faépítményeknek sem. Lényeg, hogy azért egy kevés karakteres dolog (például Zsáklak, meg mondjuk a Party fa, és a tavacska) azért megmaradt, ami amolyan hangulatkeltésre bőven elég is.

A farm kellős közepén a birkák a forgatás befejezését követően újra birtokba vették a terepet, így hobbitkák helyett ezeket a négylábú fűnyírókat lehet a házak előtt fotózni, a fekete bogyókat, amiket maguk mögött hagynak, meg lehet kerülgetni mindenfele. Mindemellett a táj jellegéből adódóan (tavas, mocsaras, legelős) Pukekók is akadnak bőven errefelé, úgyhogy ha valaki véletlenül erre tévedne, tessék figyelni és örülni nekik :)