Auckland és a vulkánok

Mert én szeretem ijesztegetni a zembereket...
Itt egy cikk egy tanulmányról, hogy mekkora dürrögés is várható a következő vulkántól itt Aucklandben.

Auckland vulkánjai

Most, hogy az európai légtér az izlandi Eyjafjallajokull (kopipészteltem, továbbra sem tudom lebetűzni) vulkántól volt csendes, a sajtó pedig hangos, a világ másik felén is felkeltette a firkászok érdeklődését a téma.

A napi sajtóban találtam egy egész drámamentesen informatívra sikerült cikket Auckland vulkánokkal kapcsolatos intim viszonyáról, amiből gondoltam szemezgetek egy kicsit. Az eredeti cikk itt olvasható.

A geológusok azt mondják, hogy Auckland egy olyan vulkáni mezőre épült, ahol már jelenleg is ötvennél több kis vulkán található és úgy ezerévente egy újabbal gyarapodik, a legutóbb a Rangitoto jött elő, mintegy hétszáz éve. Ebből egyben arra is lehet következtetni, hogy egyre közeledik a várható következő esemény.

A drámát elkerülendő leszögezik, hogy - bár bizonytalan, hogy mikor és hol következik be - azért hetekkel előtte már lehet majd tudni róla. Ez persze ettől még nem egyszerűsíti meg a katasztrófavédelmisek helyzetét, mivel becslések szerint 200,000 embert kellene egy ilyen esetben evakuálni, akiket egyrészt hogyan evakuálnának, másrészt hol szállásolnának el.

Ráadásul a közvetlenül nem érintettek is szívnának, mert, ugyan egy ilyen nyugodtabb (nem kataklizmikusan előtörő) vulkán szomszédságában lehet éldegélni, de ez a vulkán ettől még nem feltétlen kíméli meg az elektromos hálózatot, a vízvezetékeket, a gázcsöveket, síneket vagy épp az utakat, és úgy egy jó év kell neki, amíg izegmozog, s csak utána kezdődhetne meg a helyreállítás.

Út- és közműfelújítások mindenütt... hát, nem lenne épp kellemes. Ellenben mennyire kúl lehet egy friss vulkánnal szomszédolni, még ha enyhén szólva kényelmetlen is :)

Harmadik nap - A semmi közepén

Kapiti sziget után még felautóztunk Wanganuiba, ahol egy folyóparti szálláshelyen töltöttük az éjszakát. Reggel aztán frissen neki is lódultunk a folyó mentén fel északra, Pipiriki-be. Az út nagyon vicces volt: másfél sávos, balra a nagy mélység, folyóval az alján, jobbra meg sziklafal. Illetve nem is szikla, hanem valami agyagszerű, réteges kőzet, ami több helyen is az útra omlott. Az aszfaltutat pedig Athens, London és Jerusalem nevű települések után makadámút váltotta fel, szintén kanyargós, néhol épp felújítás alatt, máshol pedig 100 km/h sebességkorlátozással.


Mindezt úgy, hogy közben két nagy (értsd, ezres nagyságrendű) birkanyájba is beleütköztünk. Illetve óvatosan megálltunk, és vártuk, amíg a birkák az autónk mögé kerülnek. Az egyik juhász még vicces kedvében is volt, megkérdezte, hogy megszámoltuk-e neki, hány birkája van :)


Nagy nehezen azért eljutottunk Pipiriki-be, ami nem a világ közepe, ellenben innen indulnak a Whanganui folyón felfele jetboat-os túrák. Mi is egy ilyent foglaltunk be és nem is bántuk meg, mert tényleg élmény a semmi közepe felé meredek, zölddel benőtt sziklafalak közt repeszteni egy jetboat-on. A túravezetőnk helyi arc, aki ráadásul humoránál is van, így nem csak érdekes, de még szórakoztató is volt, amit a környék történetéről elmondott.


A túra a Whanganui Nemzeti Park kellős közepére vitt be minket, ahol a folyóparttól egy negyven perces sétával elérhető betonhidat néztünk meg, ami nem is annyira maga a híd miatt, hanem inkább a története folytán érdekes. A múlt század elején itt ugyanis még prosperáló farmok voltak, amelyeknek szüksége volt infrastruktúrára, így a kormány nekilátott hidat építeni. Időközben sokat romlottak a körülmények: a felégetett erdők helyén ugyanis nagyjából öt évig volt zsíros a föld, utána, ahogy a gyökérzet elrothadt, erős erózió következtében eltűnt a vékony termőtalaj. Lényeg a lényeg, hogy mire a híd elkészült, a megnyitón, ahol ott volt minden érdekelt személy, csak nyolcan voltak. Később még néhányan elköltöztek, majd a kormány ráunt a dologra, és a maradék embereknek megmondta, hogy márpedig az utat nem fogják karbantartani két-három ember kedvéért, tessék mindenkinek elköltözni. Ezután lett nemzeti park a környékből.


A híd a feledés homályába merült, majd egy ottfelejtett lapát okozta vicces eset kapcsán a környék lakói, akik vadászni azért még visszajártak ide, felfedezték a hídban rejlő turisztikai értéket. Történt ugyanis, hogy az illető lapátot az arra járó kenusok arra használták, hogy a hídon időközben összegyűlt földet felszedjék, és a folyóba hajítsák, mert milyen jót csobban. Eközben azonban akaratlanul is karbantartódott lett a híd maga. Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy minek költ a kormány óriási pénzeket útkarbantartásra, ahelyett, hogy egy megfelelő dizájnnal hasznos szórakozásra sarkallja annak használóit. :)

Mielőtt visszaszálltunk volna a jetboat-ba, a folyóparton emlékül még szétcsípték a bokánkat a homoklegyek, de ez már csak így van errefele a vandonban. Mostanra már nagyjából el is múlt a viszketés.

Pipirikiből még aznap tovább mentünk Turangiba, a Taupo tó partjára, aznapi szálláshelyünkre. Az autóút legnagyobb látványossága egyértelműen a Tongariro Nemzeti Parkon keresztül vezető szakasz volt, ahol a három nagy vulkán, a Ruapehu, a Ngauruhoe és a Tongariro uralták az amúgy elég kietlen (harakeke és tuszokfű benőtte) tájat.

Este a szálláson, amit azért választottam, mert "private hot water pool"-t hirdetett, jól kiáztattuk tagjainkat egy hullámlemezzel körbekerített, melegvizű betonmedencében, amibe ketten pont kényelmesen elfértünk. Privátnak privát volt, hot waternek melegvizű, pool-nak azért csak óvatosan hívnám, de kellemes volt az áztatás.

Veszélyes talajon

Bár sokan nem gondolnak bele, Auckland egy a mai napig is aktív vulkáni mezőre épült. Ennek ékes bizonyítéka a város területén található mintegy harminc vulkáni kúp, amelyek közül a legfiatalabb, egyben a legmagasabb a Rangitoto, mindössze 600 éves.

Egy esetleges (hozzáteszem bármikor várható) újabb vulkán megjelenése esetén az impozáns nevű Ruaumoko szimulációs gyakorlat becslései szerint kétszázezer embert kellene gyorsütemben kitelepíteni a kitörés két kilométeres sugarából, ráadásul inkább déli irányba, mivel a sziget földrajzából adódóan egy Auckland-i fennforgás veszélybe sodorja Northland infrastruktúráját is. Ez persze kicsi esélytelennek látszik a hétköznapi csúcsforgalomban dugóktól szenvedő főutakat tekintve.

Mivel a bizonytalansági faktor miatt az esemény nem tervezhető teljes részletességgel, marad az a változat, hogy amíg Auckland lakói szeretnek veszélyesen élni, a katasztrófavédelemnek folyamatos rémálmai vannak.