Tieke

Még régesrég terveztem írni a nyerges madárról, aztán sose került rá sor, most viszont a madaras naptáram áprilisi oldalán ott vigyorog, mintegy emlékeztetve, úhogy akkor következzen ő. Mármint a Nyerges madár, alias Tieke.


Egy hozzávetőleg rigó nagyságú, fekete madarat tessék elképzelni, akinek a hátán egy gesztenyebarna, nyeregre emlékeztető mintázat található, a csőre tövében pedig ott van egy-egy piros bőrlebeny (a rokonaihoz: a huiához és a kokakóhoz hasonlóan).

A hangja, hmm, hát egyrészt be nem áll a szája, másrészt olyan, mintha azt mondaná, hogy nyehehehe, nyihahaha, meg ilyenek. Mindehez bátorság és gyenge repülési képességek társulnak. Az alábbi videón az éneke hallható:



A Maori mítoszokból tudhatjuk meg, hogy madarunk pofátlan is: amikor Maui, aki amúgy félisten volt, megszomjazott a Nappal harcolva, megkérte a Tiekét, hogy hozzon neki vizet, az meg úgy csinált, mint aki meg se hallotta. No, ekkor Maui dühében odacsapott, madarunknak meg azóta van az a barna nyeregminta a hátán.

Eme tulajdonságok ismeretében sajnos nem meglepő, hogy a zajos, nem épp könnyűreptű, ámde pofátlanul vakmerő madarakat a behurcolt ragadozók nagyjából eltörölték. A déli-szigeti alfaja negyven éve majdnem eltűnt, mindössze harminchat példánya volt csak. Jelenleg azért ennél már sokkal jobb a helyzet, de még mindig csak rágcsálómentesített sziget-rezervátumokon találkozhatunk vele.

Pedig milyen jól jönne egy ilyen vidám, be nem álló szájú madár a kertünkben...

Második nap - Egésznapos madárles

Reggelre összeszedte magát az időjárás, és egy szélmentes, alig felhős napot hozott össze, ami pont jól jött a Kapiti sziget meglátogatására. Mint az a vizitaxinál kiderült, az előző két napon az időjárás miatt törölték a programot, így külön szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy mehettünk.

A Kapiti sziget már több, mint száz éve védettséget élvez, jelenleg madárparadicsomként üzemel, az ember jelenlétét minimálisra szorították vissza, ami napi ötven fős látogatói kvótát jelent, az is a sziget középső és északi részeire szétoszlatva. A szigetet csak és kizárólag előre beszerzett engedéllyel lehet látogatni. Az engedély online megvásárolható, tipikusan hetekre előre elkel az összes hely, ha pedig az időjárás közbeszólna, áthelyezhető (a még szabadon maradt kvótájú napokra), vagy visszajár.

Nekünk tehát szerencsénk volt az időjárással, s így fel tudtuk használni a már jóelőre gondosan beszerzett engedélyt, s hajóra szállhattunk. A szigetre két cég szállít látogatókat, a Kapiti Tours és a Kapiti Marine Charter. A szolgáltatásban nincs különbség, így csak az a lényeg, hogy legyünk befoglalva.

Mi a sziget középső részére, a Rangatira point-ra kértünk engedélyt, így a madárnézés közben fel tudtunk caplatni a sziget tetején lévő kilátóba is. De ne siessünk előre, kezdjük a partraszállásnál.

A hajóra még szárazon szálltunk fel, egy traktorral vontatták be a sekély parton a tengerbe, majd a sziget kavicsos partján egy pallóval oldották meg, hogy szárazon kiszállhassunk. Innen öt perc sétára van az eligazítás helyszíne, ami egy vihar esetén menedékként is szolgáló felépítmény. Az odavezető ösvényről láttunk mindjárt pelyhes sirálycsibéket a parton, miközben tui és kakariki madarak repkedtek jobbra-balra a fejünk felett.

Az eligazításon a szabályok mellett elmondták a sziget rövid történetét és bemutatták a látnivalókat is, aztán mehetett ki merre lát. Az eseményre csatlakozott egy weka madár is, bár inkább a hátizsákokra volt kiváncsi, mintsem a rövid előadásra. Biztos hallotta már párszor.


A sziget egyik első szembetűnő jellegzetessége, hogy a madarak megszokták, hogy nincs mitől félniük, így a kereru (maori galamb), akit eddig csak a magasban láttunk, itt a fűben legelt, s egyéb madarak is inkább kiváncsian néztek minket, mintsem hogy hanyatt homlok menekültek volna.

A sziget 10 km hosszú és 2 km széles, legmagasabb pontján kb 500 méter magas. A látogatók számára mindössze két ösvény van kialakítva, a lankásabb, kanyargós Wilkies track és a meredekebb Trig track. Ez utóbbi az elmúlt napok esőzései miatt le volt zárva, így maradt egyetlen ösvény a parttól a kilátóig, így muszáj volt a többi látogatóval közösködni. Szerencsére kevés zajos volt köztük, őket meg jól elkerültük. A kilátóig több, mint két órás mászás volt a program, amit madárlesős pihegésekkel szakítottunk meg.


Az alsó szakaszon nagy örömünkre lépten-nyomon előkerült egy-egy kis kiváncsi toutouwai (cinegelégykapó). Kis szürke madár, nagy, kiváncsi szemekkel. Vicces volt, amikor egy-egy ilyen picurt tíz felnőtt ember is egyszerre csodált és fotózott. Szintén az ösvény elején láttunk takahét is, úgy gondoltuk, hogy majd visszafele megnézzük közelebbről, de addigra már tovabüttyögött. Sebaj, takahe élményünk már volt Tiritiri Matangin.

Ahogy lassan caplattunk felfele, a nyerges madarak folyamatos kacaja kísért minket, egy-egy tisztáson pedig mindig wekába botlottunk.


A kilátóhoz közel az erdő sűrűmohásra váltott, ami külön élmény a szemnek, majd a magaslatról belátható körpanoráma végleg kárpótolt a fárasztó mászásért. A kilátónál mindjárt piknikeltünk is (enni inni csak az van, amit hoztunk), ami az itt bóklászó wekák érdeklődését is felkeltette. A madarakat etetni tilos, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy megnézzék, mit is eszünk mi, emberek.

Hamar indultunk is visszafele, hogy a hajóhoz biztos időben visszaérjünk. Lefele menet azért megálltunk félúton, ahova egy madáretetőt készítettek, ami érthető módon mágnesként vonzza az erdő lakóit. Itt rövid idő alatt volt alkalmunk piwakawaka (legyezőfarkú), hihi, kaka (nesztor papagáj), korimako (harangmadár), tieke (nyerges madár) és tui seregeket megfigyelnünk.


Tovább lefele újra a nyerges madarak folyamatos vihogása szórakoztatott minket, itt-ott egy kereru zörgése ijesztegetett, míg végül újra leértünk az eligazítás helyszínéhez, ahol ezúttal néhány kiváncsi kaka madár volt. Be kell valljam, végig ezért drukkoltam, mert szerintem a sziget egyik legnagyobb attrakciói. A kaka, nesztor papagáj, a kea rokona, és elég a szemébe nézni, mindjárt látszik is, hogy van akkora csibész ő is. Természetesen a hátizsákunk érdekelte a legjobban, de az olyannyira, hogy egy könnyed sasszé után a vállunkra is felszállt, majd onnan tovább a hátizsákra. Mondanom sem kell, nagyon tetszett ez a közvetlenség. Miután nem talált semmi érdekeset a hátizsákon, a közeli bokorra repült, majd pózolt a kamerának. Igazi sztár!


Sajnos ekkorra elérkezett a távozás ideje, megjelent a hajó, amire kénytelen-kelletlen felszálltunk. Talán kárpótlásként, talán csak puszta szerencsefaktor gyanánt a visszafele úton néhány delfin szórakoztatott bennünket. Egy biztos, maradandó élmény volt a szigettúra.

Tiritiri Matangi az újévben

Miután tavaly meglátogattuk Tiritiri Matangi nyitott madárrezervátumát, tudtuk, hogy ide többször is vissza fogunk jönni. Nem is vártunk sokat az újévben az első vizitre, amit most vasárnap ejtettünk meg.


Ezúttal két takahe, Greg és Cheesecake csibéi voltak a fő attrakciók, akik olyan fiatalok, hogy csőrük vége még fehér, egyébként pedig csak egy fekete pihetollgombóc és két vaskos láb látszik belőlük.


Greg egyébként már egy ideje rákapott a látogatók által hozott kajára, még ha nem is kellene neki, meg nem is etetik, a lehulló falatokra mégis ugrik, s ez ellen nem is lehet tenni. Sajnos az ilyen interakció elkerülhetetlen, ha túl közel kerül a "vad" madár és az ember élettere. Még mindig jobb így, mintha végleg eltűnt volna ez a kedves, tömzsi madárfaj a Földről. Amúgy Greg nagyon közvetlen, igazi mókás házigazdaként jár-kel az emberek közt. Meg is simiztük a buksiját.


A nyerges madarak énekét folyamatosan volt alkalmunk hallani, bár sokszor hiába kerestük a nyihogót, néha mégis sikerült egész közelről megszemlélnünk. Persze leginkább a fák árnyékában, az ágakon ide-oda ugrálva mutatkoztak, amit egy lassú, zajos képű fotógéppel esélytelen megörökíteni.


Amit még külön kiemelnék, az a kokakó, akit szintén volt alkalmunk közelről megfigyelni, valamint gyönyörű énekét hallgatni is. Ilyen közelről még nem is láttunk kokakót, így meg is lepődtünk, hogy légies megjelenése ellenére milyen nagy madár is ő. Az éneke, az pedig egyenesen csodálatos. Még akkor is, ha egyesek szerint Tiritiri Matangin nincs elég sok öreg bogyótermő fa, s ezért a szűkös diétán élő kokakók nem tudnak olyan szépet énekelni, mint a nagyerdőkben élő társaik.

Viszont azt kell mondjam, hogy a nyári melegben a madarak inkább pihegnek, mint aktívak, ezért kevesebbet láttunk belőlük, mint múltkor, de azért így is szép számban reprezentálták magukat. Sebaj, legközelebb majd egy szép őszi napon látogatjuk meg őket.