Öt könyv, amit tavaly olvastam

Manka kiváncsi volt, hogy mit olvasnak a Pukekók szabadidejükben, úgyhogy nekiláttam összeterelni egy bejegyzésbe a tavalyi könyvtermést.

Előre bocsátom, hogy könyv alatt nem mindig a fizikai entitást értem, van hogy elektronikusan rágom át magam a betűtengeren, amit ilyenkor egy Sony ebook reader segítségével szoktam megejteni. No nem, mintha ez bármit is rontana a könyvélményen.

De lássunk is ötöt, nagyjából időrendben, a tavaly olvasottakból:

(1) Philip Pullman: His Dark Materials trilógiája talán onnan lehet ismerős a mozijáró népeknek, hogy a trilógia első részéből készült a Golden Compass című viktoriánus-fantasy izé. Még februárban néztük meg moziban, aztán kiváncsi voltam, hogy minként folytatódik a vásznon félbehagyott történet. A történetben egy rejtély feltárása mentén fokozatosan bontakoznak ki egyre több és nagyobb világok, s fejlődnek, alakulnak át a fő karakterek is. Ahogy haladt előre a történet, egyre grandiózusabb befejezést vártam, ám a végén csalódnom kellett benne, még ha nem is bántam meg, hogy elolvastam. A filmes interpretációra továbbra is kiváncsi vagyok.

(2) Cory Doctorow: Little Brother. No, ezt már vagy egy éve letöltöttem (innen), hogy majd elolvasom, aztán végül egy 12 órás repülőút pont elegendő volt hozzá. Amolyan negatív utópia, ami a poszt-9/11-es amerikában játszódik, ahol önfeledt fiatalokból ádáz szabadságharcost nevel a autokratikus "nagy testvér" rendőrállam "terrorizmus ellenes" pótcselekvéseivel. Az izgalmas történetbe sok helyen okos trükköket, technikákat is beleszőtt a szerző a mondandóba, ezzel mintegy éber technopunkká nevelve az olvasóit. Nagyon jó könyv.

(3) Daniel Pinchbeck: 2012, The Year of the Mayan Prophecy. Itt egy másik utópia, ezúttal egy iboga és ayahuasca által meglátomásodott modernkori sámán tollából. A szájtépő véres világvégjóslás ebből a könyvből szerencsére kimaradt, helyette egy érdekes, kissé depressziós, de végül feloldott belső utazás történetét írja le. A stílus eleinte nehezen emészthető, aztán megszokja az ember, végül egész érdekes gondolatokra is ráleltem a könyvben. Aki hülyét kap a sámánok, gabonakörök, előző életek, ezotéria és világvége témáktól, az messze kerülje el. A 2012-es világvége szubkult iránt érdeklődők viszont feltétlen olvassák el.

(4) Doreen Vitrue: Earth Angels. Terjedelmét tekintve inkább füzetnek mondanám, mint könyvnek. Mindazonáltal a tartalma annál érdekesebb. Könnyű, mindenki által elérhető értekezés, amit értékelni leginkább azok fognak, akik valahogy sosem érezték, hogy beleillenének napjainkra még mindig jellemző anyagias társadalomba. Nekik (nekünk) egy új szemszögből világít rá személyiségü(n)kre.

Ötödik könyvet most nem neveznék meg, mert van egy rakás, amit nem sikerült tavaly teljes egészében abszolválni. Ha mégis említenem kellene, akkor az George Gibbs: Ghosts of Gondwana című tudományos műve lenne, amely Új-Zéland különleges és egyedi élővilágának kialakulását és történetét foglalja össze egy kétszáznéhány oldalas, igényes, ábrákkal és képekkel tűzdelt kötetbe.

Most jön az a rész, amitől mindenki fél, hogy találjak öt másik embert akit felkérek, hogy nyilatkozzon tavalyi könyvfogyasztásáról. Az ötöt most inkább gyalog-galopposan értelmezem, így csak három bloggert kérek fel, ők pedig Pappito, Imma néni, és Csanád legyenek, mert biztos vagyok benne, hogy érdekes könyveket olvastak, csak még nem tudom, mik azok.

Olvasson könyvet a munkahelyén

A messzeföldön híres kiwi zsenialitás és a legalább ennyire elhíresült, nem éppen versenyszellemű kiwi munkamorál ötvözetéből születhetett meg a New Zealand Book Council Read at work nevű weboldala, amelynek segítségével az unalmas irodai munkára kárhoztatott lelkek meríthetnek új erőt.

A readatwork ugyanis kinézetre egy szorgosan prezentációkat készítő windows xp munkaállomásnak álcázza magát, miközben igazából könyvek olvasására való. A trükk abból áll, hogy a könyv szövegét változatos grafikonokkal és kinézettel ellátott prezentációkba tördeli, így akár a főnöknek háttal ülve is kényelmesen lehet munkaidőben olvasni.

Milyen jó lenne egy olyan változat, amelyikkel a pukekó kaka archívumából is szemezgethetnétek... De addig is, éljenek a könyvek, vesszenek az unalmas irodák!

Utoljára látható

Douglas Adams Utoljára látható című könyve egy kihalás közeli fajokat felkutató expedíció felettébb szórakoztató, mégis összességében legalább annyira szomorú leírása. A neves sci-fi komédia író saját jellegzetes humorával fűszerezve mutatja be Madagaszkár, Zaire, Indonézia, Kína, Mauritius és Új-Zéland egy-egy kiemelten veszélyeztetett állatfajának viszontagságait.

Új-Zélandon a legveszélyeztetebbnek számító Kakapo, vagy bagolypapagáj populációja 1988-ban, a könyv írásakor valahol 50 példány környékén volt. Az azóta eltelt idő alatt ez a szám majdnem megduplázódott, amiben minden bizonnyal szerepe van a könyvnek, amely a publicitás révén megerősítette a Kakapo megmentését célul kitűző, főleg önkéntesekből álló szervezetet.

A Kakapo maga a megtestesült szelíd, kedves, ártatlanság. Ahogy azt Douglas Adams írta:

"Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más, kompetitív fajokkal szemben a szigetlakó Kakapo a populációja egyensúlyát úgy érte el, hogy borzalmasan nehézkes párzási módszerének köszönhetően sosem kellett a túlnépesedés veszélyével szembenéznie. Sajnos ahogy az ember sorra behurcolta az egymás lábára lépő fajokat, amelyek az élettérért folytatott kiélezett versenyben mind hatékonyabb módszerekkel bírtak, a Kakapo békés megoldása mind jobban háttérbe szorult, s ez a szelíd madár a békés módszerével együtt csendben majdnem teljesen eltűnt.

A gondoskodásnak köszönhetően a Kakapo egyedszáma már nem csökken egy jóideje, a fennmaradásáért folytatott küzdelem azonban továbbra is elég ádáz. Már eddig is drukkoltam a Kakapónak, a könyvet elolvasva viszont végleg bekerült a kiemelten kedvenc madaraim közé.

Öt év Új-Zélandon

A napokban olvastam Robert B. Booth Five Years in New Zealand című emlékiratait, amelyben az 1859 és 1864 között az akkor még gyarmati Új-Zélandon töltött éveinek történéseit írja le.

Érdekes, hogy majd' százötven év távlatából is mennyire hasonlóak némely dolgok, mintha csak az infrastruktúra hiányában különbözne az akkori világ a maitól. Kétségkívül, a 94 napos hajóúthoz képest a huszonnéhány órányi repülés még az erős jetlaggel együtt is csak kutyafüle.



Új-Zéland gyönyörű tájai viszont már akkor is elvarázsolták az embereket, a történetben is bőven találunk meseszép és vadregényes, ám egyben kiszámíthatatlan és vad tájakról.

A kedvenc részem (na találjátok ki, miért) valahogy így szól:

"Errefelé sok bosszúságot okoztak nekünk a wekák (erdei tyúkok), akik a nem megfelelően lefedett ételeink nagyját az éjszaka leple alatt elhordták. Ezek a madarak a legkitartóbb tolvajok, megközelítőleg a háziszárnyasokkal egyméretűek, barnás színezetűek, ádáz tekintettel, hosszú lábakkal, és nagyon rövid szárnyakkal, amelyek csak a futásban segítik őket, mivel repülni nem tudnak. Minden Új-Zélandi bokorban ott vannak, és ha az utazók nem teszik elérhetetlen helyre a dolgaikat, legyenek azok ehetőek vagy ehetetlenek, nem sokáig fogják elkerülni e madarak figyelmét."

A könyv egyébként a maga száztíz oldalával hamar elolvasható, és betekintést nyújt a birkatenyésztés, aranymosás és egyéb akkoriban "menő" foglalkozások részleteibe, így bátran ajánlom az élménybeszámolókat kedvelőknek olvasásra.