Egy évesek lettünk! + Ajándék

Ünnepeljünk! Mához éppen egy éve kezdtem el kínomban kaparni a billentyűzetet, aminek a Pukekó Kaka blog lett az eredménye. Az elmúlt év során aztán bloggolás közben egyre csak gyűltek az új barátok, a Pukekók, valamint a Pukekók új barátai.

Bár az indulásakor nem volt különösebb célja a blognak, idő közben kiderült, hogy sokaknak megváltoztatta a világképét, aminek így már a madarak is szerves részévé váltak, és ez így van jól!

A születésnap alkalmából pedig úgy gondoltam, hogy kedves olvasóim közt szétosztok egy, azaz egy darab eredeti Kevin Kilsby féle dizájner kerámia Pukekót, amely egy életre szóló darab, így a szerencsés olvasónak időtállóan mosolyog majd az arcába. Íme, Ő lenne az:


Ha megigéztek ezek a kedves, mosolygós szemek, és szeretnél benevezni, csak annyit kell tenned, hogy 2008 július 9-ig ehhez a cikkhez megjegyzésbe (ha van blogod, akkor oda is, csak el ne felejtsd ezt megjegyzésben is megemlíteni) odakanyarintod, hogy melyik volt az elmúlt évben az a Pukekó Kakás bejegyzés, amelyik a legjobban tetszett, és miért pont az. Lehetőleg valami azonosítót is írj bele, mert a névtelen megjegyzőket utóbb elég nehéz címszerűsíteni a Pukekó postázása végett.

A Pukekó új gazdája a jelentkezők számától függően, ám mindenképp objektív módszerrel, pártatlanul kerül kiválasztásra. Ezt pedig csak is egyféleképp lehet: a 2008 július 10-i Aucklandi időjárás segítségével. A számszerűsítéshez a metservice 3 óránkénti megfigyelésének 12pm-kor esedékes értékeit (hőmérséklet, szélsebesség, az elmúlt órában hullott csapadékmennyiség, páratartalom és légnyomás) összeadom (a mértékegység a celsius, km/h, mm, %, hPa szuperpozíciója lesz, mondjuk rőf per fertály, de ez mindegy is), majd ezt a számot maradékosan osztom az addig beérkezett jelentkezők számával, s az ennyi plusz egyedik jelentkező (mert ugye nulladik nincs) lesz a szerencsés. Aki ezeket a faktorokat egyszerre tudja befolyásolni, az jogosan érdemli meg az ajándékot, így a bunda lehetősége kizárva.

Mivel a pukekók védett madarak, az ajándék át nem ruházható, pénzre nem váltható. Az ajándékot postaköltség nem terheli, azt a szerkesztőség állja. A részvétel önkéntes, a reklamáció nem érdekel és nem is hat meg. A Pukekó Kaka szerkesztősége és az ő családtagjai az ajándéksorsoláson nem vehetnek részt. A többieknek kalandra fel!

Kakapo csibészek

A tegnapi kakapós bejegyzéstől ihletve Immacolata rátalált az alábbi youtube-os videóra. Ezt feltétlen nézzétek meg, naggyon helyesek a kakapó csibé(sze)k benne!

Újra repült a röpképtelen kakapó

A bulvármagazinba illő szalagcím ne tévesszen meg senkit, nem valami evolúciós ugrásról lesz szó. A helyzet ennél sokkal egyszerűbb.

A kakapó hányattatott sorsáról már értekeztem néhányszor, így azt már tudjuk, hogy milyen becsben tartják a világ egyetlen röpképtelen és egyben legnehezebb papagájfajának utolsó nyolcvanegynéhány hírmondóját.

Nem csoda, hogy az idén kikelt hét kakapó csibéből médiasztárok lettek. Sőt, mivel a kakapó utolsó menedéke távol van minden infrastruktúrától, a csibéket a jobb ellátás végett már megutaztatták egyszer, most pedig arról szólt a hír, hogy visszarepültek a szigetükre.

Na, az ilyen kivételes alkalmakkor, természetes képességeik hiányát ellensúlyozandó, szálltak helikopterre és repülőre, ami szerintem van annyira mulatságos, mint amikor a kocsi húzza a lovat. De hát az idők változnak, s manapság már az állatoknak (már amennyien megmaradtak) is jár a komfort.

Az idei kakapó csibék amúgy Nelsonban, majd mégegyszer útban hazafele, Invercargill-ban is közszerepeltek egy kicsit. A publicitás fontos, a csibék pedig nem bánták, így sokaknak megadatott, hogy élőben is láthassanak kakapót. Múlt vasárnap mindössze hét óra leforgása alatt több, mint 3000-en lesték meg, ahogyan "Rooster" és "Jovi" szórakoztak, "Po" pedig bemutatta frissen szerzett mászó képességét. A legtöbben ledöbbentek a kakapó méretén (merthogy elég nagy), a gyerekek pedig imádták, ahogy a madarak játékosan kergetőztek.

Azóta visszarepültek (helikopterrel) a jelenleg hófödte Whenua Hou szigetre, ahol még egy ideig kis röpdéjükben szokják a terepet, mielőtt kiengedik őket a vadonba, hogy felnőtt kakapóként folytassák küldetésüket.

Helló szomszéd

Az alábbi cikket a minap olvastam, és annyira tetszett az attitűdje, hogy gondoltam lefordítom úgy, ahogy van, aztán mindenki kenje a maga hajára.

Helló szomszéd!

Az emelkedő üzemanyag és élelmiszerárak láttán nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy ezek miként fognak a közösségeinkre hatni. Jobban, vagy épp kevésbé leszünk "szomszédok"?

Az egyik szomszédom a minap emailben kérdezett engem egy másik szomszéd felől, hogy szerintem tud-e segíteni valamit neki. Ezekkel a szavakkal írta: "A szívem azt diktálja, hogy segítsek az utca végén élő barátunknak. Tudod-e véletlenül, hogy van-e valami konkrét dolog, fűtőtest, elektromos ágymelegítő, függöny, ilyesmi, amire nagy szüksége lenne mostanában?"

Ugye, milyen nagyszerű? Vajon az empátiának és a kezdeményezésnek ez a szintje jellemző ezekre az időkre?

Aztán a megfigyelésével folytatta, miszerint "ezekben az időkben két típusú ember lesz, azok, akik visszahúzódnak a saját kvázi-biztonságos elszigeteltségükbe, és azok, akik készen állnak segítő kezet nyújtani a szomszédaik felé az emberiességbe vetett bizalmuk jeléül..."

Szeretném azt hinni, hogy az emelkedő árakból pozitívumként fog kijönni, hogy a szomszédok/barátok együtt járnak a buszmegállóba, vagy közösen használják autóikat, ezáltal pedig jobban megismerik egymást és barátok lesznek, nem pedig csak intenek egymásnak az utcán, ha egyáltalán intenek. És talán a "barterezés", vagy a továbbadás közösségi szelleme sokkal inkább jelen lesz a mindennapi életben gyerekre vigyázás, vagy épp a kerti zöldségek megosztása, stb. formájában.

Belátom, hogy az utcánk sokkal közösségibb az átlagosnál, mivel ez egy kicsi zsákutca, ahol a legtöbb ember ismeri egymást és a "bor és sajt" esték, vagy a családi grillparti nem mennek ritkaságszámba. Az egyik nap valakinek beindult a riasztója, mire írd és mondd öt ember jött ki a lakásából, hogy megnézze minden rendben van-e! (Többen is otthonról dolgoznak: ékszerész, kárpitos, IT, stb...)

Egy másik szomszéd épp meglepetést szervez egy családnak, akik hamarosan örökbefogadnak egy gyereket, és már látom magam előtt, hogy mire a baba megérkezik, az ajtó előtt sorakoznak majd az ajándékok és az ételek. A gyerkőcök áldásos segítségével az idegenekből hamar szomszédok lesznek, és öko szempontból sem mindegy, hogy a szomszédba sétálunk át, vagy messzire autókázunk, ha épp szocializálódni vágyunk.

Megrögzött optimistaként úgy hiszem, hogy a nehéz gazdasági idők az embereket inkább össze, mint széthúzzák. Tudom, hogy a "majd csak megoldódik a problémája" attitűddel nem igazán Kiwi szokás segítséget kérni, mégis, az emberek örömmel segítenek egymásnak. Gyakran látom, hogy ha az emberek segítő kezet, tanácsot kérnek vagy nyújtanak, a kapcsolatuk erősebbé válik általa. Ki mint vet, úgy arat, s akkor inkább már kedvességet, empátiát és megbecsülést vessünk, mintsem igénytelenséget vagy épp félelmet.

Montana Heritage trail

Egyik nagy kedvencünk, a Waitakere Ranges közepén lévő Cascade Kauri Park több, eltérő hosszúságú és nehézségű túraútvonallal is szolgál. Az egyik hosszabb, 4-5 órás hurok a Montana Heritage trail nevet viseli, lévén, hogy a Montana borászat szponzorálja. De nem is ez a lényeg, hanem maga a túra.

Egyik ráérős napunkon, napsütéses időben neki is vágtunk, hogy megnézzük mi minden is látható ezen a szakaszon. Az Auckland City Walk-ról hamar felkapaszkodtunk a meredek hegyoldalra az Upper Kauri Track-en, ahol már útközben is szép nagy kauri fáknak támaszkodva lehetett pihegni. Innen egy hegygerincen vezet tovább az út, ritkásabb vegetációban, de ugyanúgy óriásfák közt. A környező erdős domboldalakra mindeközben nagyszerű rálátás nyílik. Több helyütt a kauri érzékeny gyökérzetét megóvandó deszkázott az ösvény, ám van rajta csúszásgátló háló is, így ez nem akadály.


A gerincet elhagyva sűrűbb bozótos erdős szakasz következett. Itt egyszercsak motorbőgésre lettünk figyelmesek, s hamarosan meg is jelent négy terepmotoros. Nem tudom miért gondolták, hogy jó móka, ahogy nem sikerül motorral megmászni a sártól amúgyis cuppogós, meredek, gyökeres szakaszt, miközben persze még jobban széttúrták az így is nehezen járható ösvényt, sárdarabkák repültek a motor mögötti három méteres körzetben, s frankón jó hangosak, és még büdös olajos benzingőzt is lehetett szagolni utánuk. Szerintem ki kellene jelölni valami disznónevelde melletti dagonyát ennek a sportágnak, ahol aztán a sportág hívei kényükre kedvükre túrhatnák egymásra a szaros talajt a motorjukkal. Szerencsére hamar belátták, hogy ezt az ösvényt nem nekik alakították ki, így visszafordultak és elhúztak a búsba, mi pedig újra nyugodt körülmények közt sétálhattunk tovább. Hozzáteszem egy percig sem voltak arrogánsak vagy épp illetlenek, de attól még a gyalogösvény az a gyalogosé.


Az ezt követő szakasz a Waitakere Reservoir nevű víztározó tó mellett haladt, itt találtunk egy remek fapallós, pados, kilátós részt, ahol piknikeltünk egy rövidet, majd mentünk is tovább a földgát irányába. Innen aztán már csak egy kis kaptató, majd egy erősen lejtős, lépcsős szakasz következett, mielőtt újra visszaértünk volna az Auckland City Walk-ra.

A hurkot mindenestül 5 óra alatt jártuk meg, ám találkoztunk olyannal is, aki az ellentétes irányban harmadennyi idő alatt rohanta végig. A túra néhány kisebb szakaszon nagyon szép, sűrű erdős domboldalakra nyújt kilátást, legnagyobbrészt azonban erdőben halad, így nem annyira látványtúra, mint inkább a zöldben való elmélyülés élményét nyújtó.


Ahogy azt egy nyirkos esőerdőtől elvárhatjuk, sokfélefajta gombával találkozhatunk lépten-nyomon. Új-Zéland őshonos növényei, valamint - az ark in the park projekt sikerei folytán - egyre több őshonos madárfaja is reprezentálják magukat a környéken, úgyhogy zöld szemeimet jól meglegeltethettem a séta során.

Tamarillo

A mirtuszdió és a datolyaszilva után most megkóstoltam a mostanában a zöldséges polcán szintén tonnaszámra figyelő paradicsomfa gyümölcsöt is.

Ez az eredetileg Peruból származó egzotikus gyümölcs 1967 óta viseli a tamarillo nevet, amit az Új-Zélandi Paradicsomfa Promóciós Tanács talált neki ki, leginkább azért, hogy senki se tévessze össze a már ismert kerti paradicsommal. A név a maori tama (uralkodás), valamint a spanyol amarillo (sárga) szavak összevonásával kerekedett ki. A név üzenetében nem vagyok biztos (sárga uralkodás?), de meg kell hagyni, jól hangzik.

A gyümölcs maga egy igen sokoldalú eledel. Nyersen is lehet fogyasztani, illetve szószok, saláták, lekvárok, és még számtalan másfajta finom étkek alapanyagaként is kiváló.


Megjelenésre tojásdad, pirosas-bordós színű (bár van sárga változata is), és akkor igazán jó, amikor kicsit már puha, de akkor érdemes hamar felhasználni. Ezt pedig célszerű úgy tenni, hogy először megszabadulunk a kesernyés héjától.


Én konkrétan félbe vágtam, és a gyönyörű fraktálmintázat fotózását követően kiskanállal estem neki. A belseje a paradicsomhoz hasonló: kicsi, lágy magokkal teleszórt lédús zselé, íze pedig olyan, mintha a paradicsomhoz még hozzákevertek volna egy kis sárgadinnye és passionfruit aromát is, majd egy kicsit savanykásra vették volna. Nyersen finom, de egyben kicsit tömény is volt.

A vitamin és ásványi anyag tartalma felettébb táplálóvá varázsolja, és ha hozzávesszük, hogy egy jól gondozott paradicsomfa tő terméshozama évente 65 kilogramm, akkor nem is kell csodálkoznunk, hogy ilyen népszerű.

Aki ezek után kedvet kapott hozzá, itt talál további infót, itt meg tamarillo recepteket. Jó étvágyat!

Kivi stoppol

Ez a kép az imént ugrott fel az index.hu böngészésekor az indafotós sávban. Szerintem nagyon ütős...


Azt hiszem az alkotónak sikerült megfognia az új-zélandi vidék lényegi elemeit :)

Hátizsákos Pukekó

Hullámlemez pukekó barátunk hátizsákot is húzott, s így vigyáz Taupo egyik bekpekker szállásának postájára. Mi meg jól lefotóztuk. Hétvégére pont jó is lesz.



Csak tudnám hogy nem csiklandozza a csőrét az a pókháló.

Fáknak népe

Teljesen véletlenül leltem rá a Tree People oldalra, ami egy a Genesis Energy égisze alatt futó "sok kicsi sokra megy" üzenetet közvetíteni próbáló karbonfútprint (van erre szép magyar szó?) csökkentető oktató valami.

Az oldal alapötlete, hogy lehet virtuálisan fát ültetni, ami utána akkor növekszik, ha bevállalunk egy-egy kis dolgot, amivel csökkenthetjük felesleges energia felhasználásunkat. Bár jelenleg összesítések még nincsenek az oldalon, de láthatóan az lesz a cél, hogy számszerűleg megmutassák a nagyközönségnek, az egyén szerepvállalásának jelentőségét a szénkibocsátás csökkentésében.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy megpróbálnak felelősséget csepegtetni a fogyasztó tudatába. No persze valószínűleg az ajándékeső (amit a szerencsések fájára költöző kokako madár hoz) is motiválja az e-erdészeket, de kétségkívül, eközben nevelő hatással is bírhat az oldal.

Kicsit visszás, hogy épp a Genesis Energy az oldal szponzora. E cég ugyanis arról hírhedt errefele, hogy Új-Zéland egyetlen csúnya nagy széntüzelésű erőművét, a Huntly erőművet üzemelteti. Bár ezt pukekós reklámai kapcsán majdnem elnéztük neki, mégis ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. A felelősség hárítása témakörben ezt az ellentmondást próbálják meg feloldani azzal, hogy ugye az erőmű nélkül nem lenne elég energia, így tessék csökkenteni a felhasználást, és mi vígan lekapcsoljuk a füstgyárat.



Akárhogy is lesz, a következő héten fűtés helyett pulcsit húzok, ahogy eddig is tettem, mert ettől növekszik az e-kauri.

Most jött emailben

Az imént kaptam emailben értesítést arról, hogy Kevin Kilsby kerámiastúdiójában (amelyről már megemlékeztem régebben) kiárusítást tartanak holnaptól (Június 20-tól) gondolom amíg a készlet tart. A cím: 52 Richardson Road, Mt Albert, Auckland. Nyitvatartás Hétfőtől Péntekig 9am-5pm, Szombaton 10am-4pm között.

Azt ígérték, hogy:
* HEAPS OF FANTASTIC SPECIALS.
* 10% OFF EVERYTHING NOT ALREADY REDUCED.
* beautiful pottery at bargain prices
* lots of great pukeko seconds at extra low prices.

Ebből talán az utolsó szorul magyarázatra, miszerint is a pukeko seconds a kisebb testi hibával (nem egyenletes festés, apró csomó a zománcon, stb) rendelkező kerámia pukekókra utal. Őket normál esetben is nyomott áron adják, így viszont még olcsóbbak.



A stúdió portékái kertbe, szobába, ajándékba tökéletesek. Én tuti megyek újabb kerámia madarakért...

Mert nagyon ízlik

Gyakran
Önként
Megyek
Boltba
És
Rendelek
Sok-sok
Övegnyi
Remek nedűt.

Goldie Bush

Térképünkön egyik nap kinéztünk egy jó három órásnak ígérkező útvonalat, hogy majd jól bejárjuk. Nos, nem tettük, legalábbis nem úgy, ahogy terveztük. A kiszemelt áldozat a Goldie Bush volt.

Bethells Beach-től alig néhány kilométerre, legelők közt van egy völgy, amelyet regenerálódó kauri erdő borít. Ez praktikusan azt jelenti, hogy nem annyira ősvadon kinézete van, mivel még túl kevés az aljnövényzet, ami miatt ez az erdő - a "megszokott" sűrűzöld vadonokkal szemben - kicsit szürkésbarnásnak hat. Sebaj, attól még lehet benne jót túrázni.

Elindultunk a Goldie Bush track-en, ami hosszan enyhe lejtéssel haladt, mígnem egyszercsak meghallottuk a patak zúgását. Innentől hirtelen egy meredek lépcsős rész ereszkedett alá a patakmederig, ami kissé moszatos kövekkel volt tele, így nem tette könnyűvé az átkelésünket.

A túloldalon aztán meredek emelkedő jött, s hamarosan egy szép kaurierdős domboldalon caplattunk felfele, míg úgy 50 perc után elértünk egy úthoz, amire nem számítottunk. Itt derült ki a kihelyezett térképről, hogy valahol elvétettünk egy elágazást, úgyhogy indultunk is vissza.



Az elágazás - mint utóbb észrevettük - közvetlen a patakmedernél volt, s csak azért vétettük el elsőre, mert egyáltalán nem tűnt fel a patakmeder melletti keskeny, agyagos, csúszós, ámde annál egyenetlenebb ösvény.

Eddigre viszont már kezdett öregedni a nap, így inkább visszamentünk az eredeti kiindulási pontunkhoz, ahonnan csak egy másik alkalommal néztünk el a patak felső végénél lévő Mokoroa vízeséshez.

A közvetlenül a vízesés felé vezető ösvényt utoljára valami égszakadás tarthatta karban, ami után így kevésbé kényelmesen volt járható. Egy könnyű félórás séta vezetett a Mokoroa vízesés felső szintjéhez, ahol egy platformról nézhettük, ahogy a víz alázuhan az éles peremű szikláról, odalent a mélyben pedig piwakawaka madárkák kergették a bogarakat.



Innen kanyarog tovább a múltkor végigjárt Goldie Bush track egyetlen patakon átkelős részéig a boka- és nyaktörő Mokoroa Stream Track, amely jónéhány alkalommal keresztezi a csúszós patakmedret, úgyhogy ezt a szakaszt meghagytuk inkább a szakértőknek. Nekünk bőven elegendő volt a két végét látni, köszönjük, inkább visszafordultunk.

A visszaúton aztán sok szép madárral találkoztunk. A tui, piwakawaka és miromiro madárkák mellett külön említést érdemel az a kereru pár (nagyon szép, nagytestű erdei galambok), akik tőlünk alig másfél méterre röppentek fel nagyhirtelen, amikor elhaladtunk mellettük. Ritka szép látványok voltak.

Datolyaszilva

A datolyaszilva, vagy ahogy errefele ismerik, persimmon, eredetileg a távolkelet egyik fontos gyümölcse, s mióta néhány évtizede Új-Zélandra is behozták, itt is hozzá lehet jutni a finom, friss, helyi termesztésű példányaihoz.

A minap próbaképp mi is hozzájutottunk egy ilyenhez, s nem bántuk meg. A tetszetős narancssárgás színű gyümölcs kívülről kemény, de ez ne tévesszen meg senkit, könnyen félbevágható és fogyasztható. A belseje szép nyolcas körszimmetriával bír, a gyümölcs húsa puha, lédús, könnyen kanalazható, illata viszont nem sok van. Az íze ellenben egy gyümölcstől igencsak meglepő módon leginkább a tejszínes vaníliapudinghoz hasonlítható.



Az Új-Zélandi Datolyaszilva Ipari Testület információja szerint a magas C-vitamin tartalma okán a magas vérnyomástól a macskajajig mindenre ajánlott. Még egy érdekes tulajdonsága, hogy a gyümölcsöknél szokásostól eltérően szobahőmérsékleten tárolva áll el tovább, mint a hűtőben.

Címeres Pukekó

Tudtátok-e hogy a pukekók nem csak a susnyásban büttyögnek naphosszat, hanem fontos feladatuk is van. Például két oldaról tartják a címerpajzsot, hogy az akrobata kiwimadár ne essen le a cilinderről. Kész cirkusz amit művelnek ezek a madarak.

Túl régóta

A minap valami amerikai filmet nézve az tűnt fel, hogy a rossz oldalon közlekednek benne az autók. Ezen fennakadva, no meg Zhaoman és Amby sikerét megirigyelve gyorsan én is összeírtam egy "túl régóta" listát.
Magyar kiwik, ha valami vitálisat kihagytam volna, ne kíméljétek! Íme a lista:

20 biztos jele annak, hogy túl régóta élsz Új-Zélandon:

1. télen is mezítláb (legfeljebb tangapapucsban) és rövidnadrágban járkálsz
2. nyáron viszont kötött sísapkát húzol a fejedre
3. a szigeteletlen lakásodat nem fűtöd telente, mert úgyis minek
4. az esőt már észre sem veszed
5. a bankba is pizsamában jársz
6. amikor felveszed a telefont, azt mondod bele, hogy "jísz?"
7. mosolyogva köszönsz minden szembejövő ismeretlennek
8. soha sincs nálad 20 dollárnál több készpénz
9. a mobilodról nem hívsz senkit, mert az túl drága
10. beszólsz az ausztráloknak, ahol csak lehet
11. nem zavar, hogy a tévében a filmeket minden öt percben reklámok szabdalják fel
12. rántott halon és sült krumplin élsz
13. rákot és olcsó kolbászt grillezel, gázon
14. már rég elfelejtetted, hogy mi is az a bürokrácia
15. csak a térképeket olvasva is már legalább száz szóból áll a maori szókincsed
16. már nem az ablaktörlőt kapcsolod be amikor indexelni akarsz
17. farsang helyett rögbimeccsekre veszel fel hülye jelmezt
18. hullámlemezből készítesz mindent
19. nem csak álmatlanság ellen számolsz birkákat
20. már láttál igazi kiwi madarat a vadonban

Marhaság

Ezt a szarvasmarhák érdekvédelmi szövetségének a táplálkozási szokásainkat befolyásolni próbáló kampányát még valamelyik youth hostel konyhájában kaptam lencsevégre:



Ugynakkor a Wellingtoni Te Papa múzeum egyik kortárs ékességét, a valós méretű marhakonzervet látva kétlem, hogy a fenti kampány elérte volna a célját:


Ennyi ökörség elég is lesz egy napra.

Fentről nézve

Egyik kedvenc napi olvasmányom a googlesightseeing.com, ahol a Google Maps és Google Earth-ből ismert, "légből kapott" felvételeken, az apró részletekben fellelhető érdekességekről, jelenségekről írnak, mindig valamilyen szemantikus környezetbe helyezve, párhuzamokkal, hasonlóságokkal összevetve.

Tegnap az Auckland-i Sky Tower-ről írtak, ha nem is sokat, de például megemlítették, hogy van egy másolata Macau-ban, amit annak tulaja csak azért épített, mert megtetszett neki az Auckland-i torony, és akart egyet magának is. Persze az valamivel magasabbra sikerült, gondolom kompenzálnia kellett valami egyéb méretbeli hiányosságot.


De térjünk vissza a Sky Towerhez. Az iromány hatására ugyanis gyorsan lecsekkoltam Google Earth-ben (lat -36.848508, lon 174.762182), hogy még mindig ott van-e, és képzeljétek, igen. Sőt, a felvételt olyankor készítették, amikor a torony árnyéka épp három utcával délebbre volt, mint maga a torony, ami eme árulkodó jel nélkül felülről nézve nem is tűnne olyan magasnak, mint amilyen.

Utoljára látható

Douglas Adams Utoljára látható című könyve egy kihalás közeli fajokat felkutató expedíció felettébb szórakoztató, mégis összességében legalább annyira szomorú leírása. A neves sci-fi komédia író saját jellegzetes humorával fűszerezve mutatja be Madagaszkár, Zaire, Indonézia, Kína, Mauritius és Új-Zéland egy-egy kiemelten veszélyeztetett állatfajának viszontagságait.

Új-Zélandon a legveszélyeztetebbnek számító Kakapo, vagy bagolypapagáj populációja 1988-ban, a könyv írásakor valahol 50 példány környékén volt. Az azóta eltelt idő alatt ez a szám majdnem megduplázódott, amiben minden bizonnyal szerepe van a könyvnek, amely a publicitás révén megerősítette a Kakapo megmentését célul kitűző, főleg önkéntesekből álló szervezetet.

A Kakapo maga a megtestesült szelíd, kedves, ártatlanság. Ahogy azt Douglas Adams írta:

"Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más, kompetitív fajokkal szemben a szigetlakó Kakapo a populációja egyensúlyát úgy érte el, hogy borzalmasan nehézkes párzási módszerének köszönhetően sosem kellett a túlnépesedés veszélyével szembenéznie. Sajnos ahogy az ember sorra behurcolta az egymás lábára lépő fajokat, amelyek az élettérért folytatott kiélezett versenyben mind hatékonyabb módszerekkel bírtak, a Kakapo békés megoldása mind jobban háttérbe szorult, s ez a szelíd madár a békés módszerével együtt csendben majdnem teljesen eltűnt.

A gondoskodásnak köszönhetően a Kakapo egyedszáma már nem csökken egy jóideje, a fennmaradásáért folytatott küzdelem azonban továbbra is elég ádáz. Már eddig is drukkoltam a Kakapónak, a könyvet elolvasva viszont végleg bekerült a kiemelten kedvenc madaraim közé.

Esőerdő Expressz

Az Esőerdő Expressz egy keskeny nyomtávú, alacsony növésű vasút, ami Titirangiból az Upper Nihotupu Reservoir-ig, Auckland egyik nagy víztározójáig, majd onnan vissza közlekedik minden hétvégén naponta kétszer.

A kisvasút amolyan családi program, egy gördülékeny kikapcsolódás a városi dzsungelből az esőerdőbe. Az öt és fél kilométeres szakasz végig egy vastag vízcső mellett halad, amit javarészt már rendesen benőtt az aljnövényzet. A masiniszta az iskolarádióján keresztül valami angolnak tűnő nyelven makogott mindenféle okosat a helyi növény- és állatvilágról, valamint a víztározó történetéről.

Útközben néhol megritkult az erdő és remek kilátás nyílt a zöld domboldalakra. Máshol pedig rövidebb-hosszabb alagutakon keresztül haladtunk, ahol aztán jól megcsodáltatták velünk a barlang oldalán tanyázó wetákat (helyi óriástücskök), a barlang mennyezetén világító kukacokat (ilyenkor lekapcsoltak minden lámpát), valamint az aprónép ijesztegetésére a barlang falán elhelyezett műanyag óriáspókokat.

A vonat csak egy fahídon áll meg néhány percre, amolyan fotózkodás erejéig, majd a Nihotupu völgygát lábánál, egy piknikelésre kialakított hely a végállomása. Innen gyalog fel lehet kapaszkodni a gát tetejére, ahonnan sok-sok esőerdő, egy víztározó tó, magas betongát, mély völgy, valamit kereru, tui, piwakawaka madarak adják az attrakciót.



Habár a téleleji hétvégén szép napos idő volt, az egyik oldalán nyitott vasút a déli lejtők árnyékában, no meg hosszú alagutakban kanyargott, így a több réteg ruha ellenére igencsak át sikerült fáznunk a párás tizenegykét fokban. Utólag belegondolva, nem annyira téli program ez, mint inkább nyári. Sebaj, a kisvasutazás után egy jókora adag forró csoki befigyelt, és mindjárt visszatért belénk az élet.

Lassan fürdeni

Kukkoljon pukekót fürdés közben, méghozzá b_e_l_a_s_s_í_t_v_a, hogy ne maradjon le egyetlen pillanatról sem.

Leárazás

Az élelmiszer és energiaárak folyamatos növekedését figyelve felmerülhet bennünk, hogy miként takaríthatunk meg néhány centet. Nos, az egyik lehetőség, hogy olyan akciós alapvető élelmiszereket vásárolunk, amelyek legalábbis nem drágultak.



De akkor még mindig marad a kérdés, hogy akkor most mennyit spóroltunk?

Hová, hová?

Kiwiangolunkat további csiszolása, finomítása végett ezúttal tanulunk egy cifrát.

Tegyük fel valaki megkérdezi tőlünk, hogy "Where are you going?", azaz "Hová, hová?", nekünk pedig erre vagy nincs konkrét válaszunk, mert épp csak erre jártunk, vagy nem akarjuk az illető orrára kötni mibenjárásunkat.

Nos, az ilyen esetekre szabatos kiwi kifejezés az "up the boohai shooting pukeko's with a long-handled shovel", ami hozzávetőleg annyit tesz, hogy "el a toszba, pukekót lőni hosszú nyelű lapáttal".

Aki pedig attól fél, hogy esetleg elsülne a lapát nyele (ami nagyon helyes, a pukekókat nem ám bántani!), az nyugodtan le is hagyhatja az up the boohai utáni részt.

Pingvinkaland

Szoktátok szeretni a cuki-muki állatos történeteket, hát itt van egy friss, ropogós a mai hírekből. Ezúttal egy eltévedt pingvint kísért vissza kedvenc közegébe egy kedves közeg.

Történt ugyanis, hogy hajnal hasadtakor Cannons Creek környékén egy figyelmes család a tengerparttól két és fél kilométerre, az út szélén talált egy kissé dezorientált kis kék pingvint. Mivel az állátjóléti kontaktok ilyen korán még aludtak, a rendőrséget kellett bevetni.

A kiérkező közeg nem tudván mit kezdjen egy kóbor pingvinnel, bevitte a Porirua rendőrörsre, s bekasztlizta egy papírdobozba, majd hívta az ilyen esetekben értesítendő környezetvédelmi hivatalt, a DOC-t, akik viszont túl elfoglaltak voltak, így visszaszállt a rendőrségre a pingvin hazafuvarozásának tisztje.

A kis pingvint így végül elvitték a közeli tengerpartra. A sós tenger szaga és a hullámok hangja megtette hatását, a pingvin teljesen bezsongott, s amint kivették a dobozából már tekert is a (számára biztonságos) hullámok közé.



Kis pingvinünk így végül megmenekült, de közben még szerzett egy jó napot a rendőrörsnek, a híreken keresztül pedig nekünk is. Kell ennél szebb hepiend?

Whatipu

Whatipu Beach a Manukau öböl bejáratának északi oldalán helyezkedik el. Titirangi felől Huián keresztül lehet járművön megközelíteni, onnan is csak egy hosszú, szűk makadámúton, ami viszont cserébe gyönyörű zöld, nyugodt, erdős-legelős dombok oldalában kanyarog, sok-sok széppel ellátva az erre utazók szemeit.



A parkoló melletti füvön érkezésünkkor épp három pukekó legelészett nyugalmasan. Két másik autót kivéve semmi jel nem utalt arra, hogy a környéken valaki más is lenne rajtunk kívül, amit nem csodálok, mivel egy eléggé kieső partszakaszról van szó.

Innen gyalogosan a part felé vettük az irányt, ahol aztán a homokos tengerparton érdekes formájúra erodálódott sziklák fogadtak minket. Dél fele, az öböl túlsó oldalán egész kopár sziklák látszanak, míg Északra csak mocsár és mocsár, ami felettébb szokatlanul hatott az eddig meglátogatott homokdűnés partszakaszokhoz képest.



A mocsár, amelyben az uralkodó növényzet néhány tengerparti fűféléből, harakekéből és káposztafából áll, leginkább a Gyűrűk Urából ismert holtlápra emlékeztetett minket, éppen csak lidércfények és víz alól visszatekintő szempárok nem voltak, ellenben mindenféle furcsa rozsdavörös algatelepek igen. Bár homoklegyekkel nem találkoztunk, lépten-nyomon azt figyeltem, honnan törnek majd ránk csapatostul.



A legfurább sziklaformációt, ami ránézésre egy olyan kúp, aminek az aljából kiharaptak egy nagy darabot, csak a mocsáron keresztül lehetett volna megközelíteni, nekünk viszont nem volt sok kedvünk útközben odaveszni, így innen inkább visszakanyarodtunk és alternatív célpontként az öböl csücskét képző sziklát választottuk.

Mit mondjak, ez a Whatipu furcsa egy vidék. Útba bizony nem esik, meg nem is annyira barátságos a terep, így szerintem a jövőben majd legfeljebb csak kalandtúrázni járunk erre, ha épp olyanunk lesz. Egy látogatást azért megért.

Gerilla kertészet

Minap olvastam egy cikket a gerilla kertészetről, mint újkeletű társadalmi jelenségről, amely hadat üzent az elhanyagolt, ápolatlan köz- illetve magántulajdonok igénytelenségének, növényekkel díszítve azokat. Mondanom sem kell, egyből megfogott a dolog.

Maga a "gerilla kertészet" kifejezés egész pontosan azt takarja, amikor nem saját tulajdonán, illetve a föld tulajdonosának tudta vagy épp jóváhagyása nélkül űz valaki agrártevékenységet. Ennek csak egy része az, amikor a közterületeket szépítik az önjelölt kertészek. Egy egész másik vonulata pedig az, hogy más kertjébe ültet valaki zöldséget, visszajár gondozni, majd végül betakarítja azt.

Ez a tevékenység szinte minden esetben kimeríti a birtokháborítás jogkörét, de ha a tulajdonos nem szentel figyelmet saját földjének, a gerillakertész pedig körültekintően, károkozás nélkül űzi tevékenységét, akkor abban nem sok morális kivetnivalót látok.

A fent hivatkozott oldalon van egy új-zélandi hozzászóló is, aki a cikk kapcsán jött rá, hogy amire a szükség vitte rá és amit már évek óta művel, az gerilla kertészet. Nagyon tetszett a története, úgyhogy lefordítottam nektek. Íme:

Szent szar!
Évek óta ezt csinálom anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez egy mozgalom.
Új-Zéland közepén egy kicsi faluban élek. Feleségemmel Ausztráliából költöztünk át, életforma váltás végett. Csak itt szembesültünk azzal, hogy a fizetésem úgy negyede volt annak, amit Ausztráliában kerestem, ami nem lett volna gond, ha mindketten keresünk és nincs kit eltartani. A feleségem viszont épp első gyermekünkkel volt terhes.

Csináltam egy zöldséges kertet és vadászok is, így az élelmiszer számláink sokkal kisebbek voltak, mint lehettek volna.

Egy nap azonban a kertünk eltűnt. Négy napig folyamatosan szakadt az eső és elmosott minden palántát, így gyűjtögetnem kellett.

Egy olyan területen élünk, ahol kevesebb, mint 200 ember lakik, de több, mint 600 nyaraló van. Több udvarban is jártam (tudom, birtokháborítás, mea culpa), többféle vadon termő zöldséget találtam, amiket - hogy családomat etessem - hazavittem. Majd újraültettem. Majd megint betakarítottam és újraültettem. Később megjelöltem a GPS helyzetét az összes ilyen helynek.

Mindeközben sok gyümölcsfát is találtam, amelyek vagy közterületen voltak, vagy nem szedték le sosem őket. Ezeket is megjelöltem a GPS vevőmön.

Úgy tűnt, hogy kevés olyan dolog van, ami mindig jó hozammal bír, így újításképp üres telkeken kezdtem ültetni, s ezeket is megjelöltem.

Ami meglepett, hogy mások is gyűjtötték a termést. Van itt például egy nagy ház, ami azóta üresen áll, amióta itt lakunk. Egy Észak Amerikai üzletemberé, aki nem használja. Egyik évben összeszedtem az almáját (köszönöm!), ám a következő évben már megelőzött valaki.
Máskor olyanokkal találkoztam, akik az általam ültetett fűszerkerteket dézsmálták, míg volt, akiknek elmondtam, hogy én hol szoktam gombát szedni.

Az általunk használt zöldség és gyümölcs 90%-át takarítom be, felét a saját kertünkből, a többit pedig a gerilla kertészet eredményeképp gyűjtögetve.

Egy nap az egyik szomszéd bekopogtatott és megkérdezte, hogy én dézsmálom-e a kertjét, mire mondtam, hogy igen és felajánlottam, hogy kifizetem, amit elhoztam onnan. Ezt visszautasította, ellenben megkért, hogy locsoljam meg a virágait, és tartsam a szemem a csónakján is.

Micsoda nagyszerű pillanat volt!

A Királynő születésnapja

A korona iránti különös vonzalom a Brit Nemzetközösséget érdekes jelenségekre sarkallja. Az egyik ilyen jelenség a Királynő Születésnapjának ünnepe, ami felettébb rejtélyes módon több, évenként változó időpontra esik.

Persze tekinthetjük egy kedves gesztusnak is a mindenkori királynő részéről, hogy dolgos alattvalói kedvében járva mindig a nemzetközösség adott országának megfelelő időpontban tartja meg a születésnapját.

Új-Zélandon például mindig Június első hétfőjén van szabadnap és "születésnapi parti". A wikipedia szerint azért nem Június második hétfőjét ünneplik, mint az ausztrálok, mert Új-Zéland éghajlata hűvösebb, s így a korábbi időpont jobban egybeesik a síszezon nyitó hétvégéjével.

Ezek szerint lehet, hogy nem is Queen's Birthday-nek, hanem Queenstown's first day-nek kellene hívni. (Na jó, a síszezon túristaözönéből nem csak Queenstown profitál, de kétségkívül az egyik legnagyobb haszonélvezője annak.) Mindenesetre elég furcsa, hogy a születésnapot itt épp a klímához igazítják.

De ha már így esett, Sokáig éljen a királynő, alattvalói pedig csatoljanak sílécet!

Pukekócsibe eszik

Mai pukekós képünkön a kicsi, pelyhes pukekó csibe épp szülője szájából eszik valami frissen legelt füvet, mert az jó.