Enni vagy nem enni

A napi hírekben egy érdekes kérdést feszegető cikket találtam. A cikk tartalma röviden: egy vállalkozó, akinek jelenleg is több érdekeltsége van Új-Zéland természeti értékeinek fenntartható kereskedelmi hasznosításában, új ötlettel állt elő: szeretné a weka (csirkéhez hasonló, de annál zsírosabb) húsát feltenni az étlapra.


A kérdés attól lesz izgalmas, hogy a cikkben említett weka faj (buff weka) a Déli Szigetről az 1920-as évekre teljesen eltűnt, míg a szintén Új-Zélandhoz tartozó Chatham szigeteken, ahova 1905-ben 12 példányt telepítettek be, olyan mértékben túlszaporodott, hogy ott napjainkban már kártevőként tartják számon. Az ötlet szerint, amennyiben jogilag lehetővé teszik a védett madár tenyésztését, az egyrészt kereskedelmi hasznot hozhat, másrészről pedig épp a tenyésztéséhez fűződő kereskedelmi érdek folytán biztosítaná a faj túlélését, megőrzését is.

Mindez azért nagyon kiélezett kérdés, mert az ügyben hozott bárminemű döntés precedens értékkel bírna, azt pedig gondolom mindannyian érezzük, hogy milyen vékony jégen járunk a veszélyeztetett fajok "kitermelése" környékén.

Engem egy kicsit az oposszum helyzetére emlékeztet, ami az eredeti hazájában, Ausztráliában kritikusan veszélyeztetett fajként van nyilvántarta, miközben Új-Zélandon tűzzel-vassal írtandó kártevőnek számít. A weka esetében az adja a külön érdekességet, hogy közigazgatásilag egyetlen országról beszélünk, ahol egyszerre kihalt, védett és egyben kártevőként is nyilvántartott fajról beszélünk.

Kiváncsi leszek mire jutnak az okosok.

Második nap - Egésznapos madárles

Reggelre összeszedte magát az időjárás, és egy szélmentes, alig felhős napot hozott össze, ami pont jól jött a Kapiti sziget meglátogatására. Mint az a vizitaxinál kiderült, az előző két napon az időjárás miatt törölték a programot, így külön szerencsésnek érezhettük magunkat, hogy mehettünk.

A Kapiti sziget már több, mint száz éve védettséget élvez, jelenleg madárparadicsomként üzemel, az ember jelenlétét minimálisra szorították vissza, ami napi ötven fős látogatói kvótát jelent, az is a sziget középső és északi részeire szétoszlatva. A szigetet csak és kizárólag előre beszerzett engedéllyel lehet látogatni. Az engedély online megvásárolható, tipikusan hetekre előre elkel az összes hely, ha pedig az időjárás közbeszólna, áthelyezhető (a még szabadon maradt kvótájú napokra), vagy visszajár.

Nekünk tehát szerencsénk volt az időjárással, s így fel tudtuk használni a már jóelőre gondosan beszerzett engedélyt, s hajóra szállhattunk. A szigetre két cég szállít látogatókat, a Kapiti Tours és a Kapiti Marine Charter. A szolgáltatásban nincs különbség, így csak az a lényeg, hogy legyünk befoglalva.

Mi a sziget középső részére, a Rangatira point-ra kértünk engedélyt, így a madárnézés közben fel tudtunk caplatni a sziget tetején lévő kilátóba is. De ne siessünk előre, kezdjük a partraszállásnál.

A hajóra még szárazon szálltunk fel, egy traktorral vontatták be a sekély parton a tengerbe, majd a sziget kavicsos partján egy pallóval oldották meg, hogy szárazon kiszállhassunk. Innen öt perc sétára van az eligazítás helyszíne, ami egy vihar esetén menedékként is szolgáló felépítmény. Az odavezető ösvényről láttunk mindjárt pelyhes sirálycsibéket a parton, miközben tui és kakariki madarak repkedtek jobbra-balra a fejünk felett.

Az eligazításon a szabályok mellett elmondták a sziget rövid történetét és bemutatták a látnivalókat is, aztán mehetett ki merre lát. Az eseményre csatlakozott egy weka madár is, bár inkább a hátizsákokra volt kiváncsi, mintsem a rövid előadásra. Biztos hallotta már párszor.


A sziget egyik első szembetűnő jellegzetessége, hogy a madarak megszokták, hogy nincs mitől félniük, így a kereru (maori galamb), akit eddig csak a magasban láttunk, itt a fűben legelt, s egyéb madarak is inkább kiváncsian néztek minket, mintsem hogy hanyatt homlok menekültek volna.

A sziget 10 km hosszú és 2 km széles, legmagasabb pontján kb 500 méter magas. A látogatók számára mindössze két ösvény van kialakítva, a lankásabb, kanyargós Wilkies track és a meredekebb Trig track. Ez utóbbi az elmúlt napok esőzései miatt le volt zárva, így maradt egyetlen ösvény a parttól a kilátóig, így muszáj volt a többi látogatóval közösködni. Szerencsére kevés zajos volt köztük, őket meg jól elkerültük. A kilátóig több, mint két órás mászás volt a program, amit madárlesős pihegésekkel szakítottunk meg.


Az alsó szakaszon nagy örömünkre lépten-nyomon előkerült egy-egy kis kiváncsi toutouwai (cinegelégykapó). Kis szürke madár, nagy, kiváncsi szemekkel. Vicces volt, amikor egy-egy ilyen picurt tíz felnőtt ember is egyszerre csodált és fotózott. Szintén az ösvény elején láttunk takahét is, úgy gondoltuk, hogy majd visszafele megnézzük közelebbről, de addigra már tovabüttyögött. Sebaj, takahe élményünk már volt Tiritiri Matangin.

Ahogy lassan caplattunk felfele, a nyerges madarak folyamatos kacaja kísért minket, egy-egy tisztáson pedig mindig wekába botlottunk.


A kilátóhoz közel az erdő sűrűmohásra váltott, ami külön élmény a szemnek, majd a magaslatról belátható körpanoráma végleg kárpótolt a fárasztó mászásért. A kilátónál mindjárt piknikeltünk is (enni inni csak az van, amit hoztunk), ami az itt bóklászó wekák érdeklődését is felkeltette. A madarakat etetni tilos, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy megnézzék, mit is eszünk mi, emberek.

Hamar indultunk is visszafele, hogy a hajóhoz biztos időben visszaérjünk. Lefele menet azért megálltunk félúton, ahova egy madáretetőt készítettek, ami érthető módon mágnesként vonzza az erdő lakóit. Itt rövid idő alatt volt alkalmunk piwakawaka (legyezőfarkú), hihi, kaka (nesztor papagáj), korimako (harangmadár), tieke (nyerges madár) és tui seregeket megfigyelnünk.


Tovább lefele újra a nyerges madarak folyamatos vihogása szórakoztatott minket, itt-ott egy kereru zörgése ijesztegetett, míg végül újra leértünk az eligazítás helyszínéhez, ahol ezúttal néhány kiváncsi kaka madár volt. Be kell valljam, végig ezért drukkoltam, mert szerintem a sziget egyik legnagyobb attrakciói. A kaka, nesztor papagáj, a kea rokona, és elég a szemébe nézni, mindjárt látszik is, hogy van akkora csibész ő is. Természetesen a hátizsákunk érdekelte a legjobban, de az olyannyira, hogy egy könnyed sasszé után a vállunkra is felszállt, majd onnan tovább a hátizsákra. Mondanom sem kell, nagyon tetszett ez a közvetlenség. Miután nem talált semmi érdekeset a hátizsákon, a közeli bokorra repült, majd pózolt a kamerának. Igazi sztár!


Sajnos ekkorra elérkezett a távozás ideje, megjelent a hajó, amire kénytelen-kelletlen felszálltunk. Talán kárpótlásként, talán csak puszta szerencsefaktor gyanánt a visszafele úton néhány delfin szórakoztatott bennünket. Egy biztos, maradandó élmény volt a szigettúra.

Weka

Első találkozásom a Wekával egy kávézó teraszán történt. Ennek a röpképtelen, barna erdei madárnak a környék sűrű vegetációja ad otthont, a kávézó pedig megélhetést. A bennem élő gyermek szívesen megsimizne minden egyes madarat, így nem csoda, hogy külön kedvelem az olyan interaktív példányokat, akik nem az elérhetetlen ágak végén dalolnak, hanem el mernek vegyüli az emberek közt, mint a Weka.Mindjárt barátkozásképp meg is kínáltam süteménymorzsával, amit örömmel csipegetett. Felbátorodva sikeremen megpróbáltam kézből etetni, ám egy jól irányzott csípéssel jelezte, hogy köszöni, de őt inkább csak a kaja érdekli, és egyébkét ne packázzak vele, úgyhogy barátságunk megrekedt egy ilyen távolságtartó szinten. Persze ez csak idő és türelem kérdése...

Most pedig akkor következzenek a kötelező, tollas tények a Wekáról magyar olvasatban:

A Weka, vagy erdei tyúk, a guvatfélék családjának tagja, amelyek legnagyobbrészt vizi madarak. A pukekót és a wekát kivéve a guvatok rejtőzködő madarak, általában édesvizi mocsarakban, torkolati mangrove erdőkben és nádasokban lapulnak meg. Karcsú testfelépítésük könnyű mozgást biztosít nekik a sűrű növényzetben, viszonylag hosszú és erős lábuk pedig a lápon nyújt előnyt. A guvatok talajlakó madarak, látszólag nincs ínyükre a repülés, és néhányuk, mint a Weka és a Takahe teljesen el is vesztették röpképességüket.

A Weka lehet kiváncsi és kötekedő is, és annak ellenére, hogy a Maori és Pakeha (jelentése: aki nem Maori) telepesek is előszertettel főzték és ették meg, a faj látszólag jól ellenállt az ember és a vele együttjáró betegségek eljövetelének, és nagy számban fennmaradt sok területen, majd hirtelen 1915 és 1940 közt eltűnt az Északi Sziget legnagyobb részéről, és a Déli Sziget egyes területeiről.

A Weka évente akár négy csibét is fel tud nevelni és ha a feltételek megfelelőek, egész évben szaporodik, így télen sem szokatlan a csibéit látni.

A Weka természetes étrendjét az erdőkben legfőképp gerinctelen állatok és hullott gyümölcsök alkotják. Gyíkok, csigák valamint tojások és fiatal madarak úgyszintén rajta vannak az étlapján. A Wekák könnyedén megölik az egereket, patkányokat és a fiatalabb nyulakat, és kettőt már láttak hermelinnel is végezni.

A Weka szégyenlős és visszahúzódó, emiatt inkább hallani, mint látni lehet. A messzi elhallatszó éles hangjukat általában kora este lehet hallani. Általában csak futtában látni őket, amikor egyik fedezéktől a másikig futnak.

Néhányuk azonban elszemtelenedett és azzal vádolják őket, hogy kár tesznek a paradicsom és egyéb zöldségtermésben, és hogy tojást lopnak a házityúkoktól. Kempingekben és kertekben guberálnak maradék étel után, és alkalmatlankodhatnak a zöldségeskertekben, ám mindez leginkább azért lehet, mert kedvenc étrendjük utánpótlása nagyon megapadt.

Mindazonáltal a Wekák számának folyamatos csökkenésének okait továbbra homály fedi, és általában a ragadozóknak tudják be. Madárpopulációk hirtelen összeomása nem szokatlan jelenség, de a fajok rendszerint magukhoz térnek amint a feltételek újra megfelelővé válnak. Az ember azt gondolhatná, hogy ha a Pukekónak és az Ausztrál fürjnek sikerül túlélnie a vadászok, kutyák és macskák, hermelinek és patkányok közt, akkor a Wekának is biztosan menni fog. Talán csak egy kicsit nagyobb türelemmel kellene viseltetni e madarak iránt, netán még oda is figyelni rájuk. No és mi van, ha elvisznek egy pár tojást, számít az?

Amint azt a nagyszerű természetbúvár E.O. Wilson mondta, a fajok általában nem egy drámai kataklizma során tűnnek el, hanem észrevétlenül, a hanyatlásuk végén, amikor azok, akik ismerik őket megerősítik, hogy már nem látni belőlük egyet sem egy ideje, és lehet, hogy él még néhány ebben vagy abban a völgyben, ahol igazából egy ragadozó már le is vadászta az utolsó élő egyedet, egy magányos hímet az ágról ahol az ült.

s végül egy kedves költemény a Wekáról szabad fordításban:

A Weka

Weka, ó Weka, ó kicsiny barna Weka,
Miért a gyűlölet mellyel illetik neved?
Azt mondják, ravasz vagy és orvul jársz,
Szárnyaid nem repítenek, csőröd szégyentelen.

A pletykában örömöd leled, hiún akár az embergyerek,
Elcsened amiket látsz, ha azok fénylenek.
Dalolsz, mikor a jó madarak csöndesek,
Éjjel legénykedsz, s nappal keresed rejteked.

Mégis fáj nekem, hogy halványul lábnyomod,
kicsiny barna veszedelem, előlünk el ne vessz!
Átkozottak s oly édesek szemeid a szürkületben,
Sóvárgó és féktelen hangod hallik az éjben.

— Eileen Duggan verse