Esőből napsütésbe

Mivel a busz ma a szokásosnál korábban indult, hajnalban keltünk. Kárpótlásul az ablakunkon majdhogynem belógó esőerdőből Új-Zéland őshonos madarainak kora reggeli kórusát hallgathattuk. Igazi élmény, amit a leginkább a harmadik típusú találkozások ufós dallamaihoz tudnék hasonlítani. Gyanítom, hogy a tui keze (izé csőre) van a dologban.

Reggel persze eleredt az eső. Ezen nem kell meglepődni, annak az errefelé szokásos évente öt méternyi víznek valamikor le kell esnie. Ráadásul éppen ettől olyan zöld Új-Zéland, amilyen, és valahogy ennek a mohától taknyos sűrű esőerdős vidéknek hozzá is tartozik a sok-sok víz az imázsához. Szóval egy cseppet sem bánkódtunk.

Az első megállónk a Matheson tónál volt, amit a sok felhő miatt, no meg a tegnapi sérülésem folytán is, úgy döntöttünk, hogy nem látogatjuk meg. (A parkolótól ugyanis jó húsz perc séta még a tó, ami szottyos időben csak a szottyos időt tükrözi, ezt már volt szerencsém látni.) No persze mire a tóhoz értünk volna, pont felszállt a pára, és gyönyörű, felhők közül kikandikáló havas csúcsokat, és napfénytől káprázó felhőcsíkokat mutatott nekünk az Aoraki (Mount Cook), amit gyanítok, hogy sima víztükörrel párosulva csodás fotótéma lehetett volna. Bár a tükörképről lemaradtunk, az eredeti még mindíg ott volt nekünk, sőt, a közeli mocsaras legelőn egy éppen nyújtózó pukekóra is ráleltem, szerintem mondanom sem kell, módfelett örültem neki.



Hamarosan továbbálltunk, s a gyönyörű nyugati partszakaszon folytattuk utunkat. A következő pihenőnk a Knights Point nevű helyen volt, immáron napos időben (hmm, tényleg felesleges itt próbálkozni az előrejelzéssel), ahonnan nagyszerű rálátásunk volt a Tasmán tenger és a sűrű esőerdős partszakasz találkozására. Na, ha eddig nem is, hát most kaptunk rendesen a homoki legyekből (angolul sandfly). Ezeknek a kis muslica méretű genyóknak már a nézése is sunyi, és csak jönnek, csípnek, és újra csípnek, ami utána hosszan tud viszketni. Szerencsére nem felhőnyi volt belőlük, csak elvétve néhány, de az is elég volt, köszönjük. A buszon még órákig kergettünk néhány feltévedt példányt.

Kicsit később egy igencsak hosszú, egysávos hídon áthaladva a Haast folyó mellett a hegyek közé, a Haast hágó felé vettük az irányt. Julius Von Haast igazi egójáról mi sem tesz nagyobb tanúságot, hogy a környéken szinte mindent saját magáról nevezett el, egyedül talán a gleccsert hagyta meg Ferenc Józsefnek, azt is csak azért, hogy kapjon tőle pénzt a kirándulásaira. Ez a Haast-féle táj az egyhangú névválasztással szöges ellentétben igazi vadregényes, nem véletlen része a világörökségnek: magas hegyormok, vastagon erdős, szakállas fáktól csuromzöld, vízesésekkel szabdalt hegyoldalak, és köves, lápos folyóágy, benne gyönyörű világoskék, gyors iramú folyó kanyarog. A hágó felé aztán már csak a szakállas erdőt lehet látni, itt-ott zuhatagos patakmedrek felett ívelő hidakkal.

A hágón túl nagyon hamar egy új világ bontakozott ki: hirtelen kopárak lettek a hegyoldalak ahogyan az esőerdő zóna egycsapásra véget ért. Innentől sokkalta szárazabb tájak következtek, sok helyütt a száraz nyár miatti gyulladásveszélyre figyelmeztető táblákkal. A hegygerincen hónak most nyoma sincs: úgy látszik a nyári meleg nem tesz jót neki, ahogy a hóembereknek sem szokott kedvezni. Na de egy-két hónap múlva biztosan más lesz a helyzet, addig meg legalább beérik az orrnak való répa a kertekben.

Wanaka városkába érve kaptunk egy negyedórás pihit, amíg a busz felvett és lerakott pár utast, úgyhogy kacsákat és sirályokat fotóztam a festői Wanaka tó partján. Szerintem ide is még vissza fogunk látogatni egy rövidebb nyaralás erejéig, mert nagyon ott van a környék.

A továbbiakban egy jópár gyümölcsös mellett haladtunk el. Cromwell határában megálltunk még egy jó nagy gyümölcsösboltnál egy gyümölcsfagyi erejéig, majd a türkízkék vizű Kawarau folyó kanyonja mellett kóvályogva hamarosan az A.J. Hackett féle, első kereskedelmi bungy jumping helynél álltunk meg, csak hogy megnézhessünk néhány ugrást (a buszon most valamiért senkinek nem volt kedve ugrani).

Innen aztán már csak fél órára volt Queenstown, ahova így délután 5 óra körül, egy hosszú, ám annál szebb tájakon át vezető úton jutottunk el. A város amúgy festői helyen van, de erről majd később írok.

A weka birodalma

Reggelre beborult, s mire Nelsonból kiértünk, már esett is, méghozzá az az engesztelhetetlen fajta. No de Új-Zélandon ezen nem szabad bánkódni, elvégre az eső az, amitől ilyen szép mélyzöld itt a növényzet. Már legalábbis a nyugati parton. Az utunk a Kahurangi nemzeti park határán haladt a vadregényes nyugati part fele, a vadregényből pedig jócskán kijutott már a Buller folyó szurdokának is, ahol a most épp nyugodt folyót láthattuk, de haladtunk el olyan pózna mellett is, amelyik felettünk jelölte az amúgy tizenméterekkel alattunk elhelyezkedő folyó vízszintjét. Egyszóval itt a víz az úr.

A nyugati partra Cape Foul Wind környékén értünk ki. Ez a magyar fordításban kábé "Kellemetlen szél foka" nevű hely még Cook kapitánytól kapta a nevét, aki itt mondta, hogy "foul wind", azt hogy mire, arra pedig két anekdota is kering, az egyik szerint egy olyan szélre, amely miatt nem tudta a tervezett útirányt tartani a hajója, míg a másik szerint az egyik matróz evett valami kellemetlent előző nap...

Akárhogy is volt, itt lecsekkoltuk a fókákat, akiknek tényleg kellemetlen szaguk van, no meg a parkolót felügyelő weka madarakat is, akiknek nincs szaguk, viszont bárminemű kaját örömmel fogadnak. A wekáról amúgy már írtam régebben, egy igazi helyes, barna tollú, röpképtelen madárról van szó, akit rendszeresen, ám attól még nagyon tévesen a kiwi madárral szokták keverni a figyelmetlen turisták.

A környéket mindenesetre a wekák uralják, többüket a buszozás közben is megszámoltuk jól.



A nyugati part amúgy olyan szép, hogy az eső és a szürke felhők sem tudják elhomályosítani varázsát, bár kétségkívül biztosan szebben mutat napsütésben, de erről ezúttal is lemaradtunk. A Truman track és a Pancake rocks környékét most is csak esőben sikerült megnézni, így sok viszonyítási alapom ugyan nincs, de továbbra is tetszett mindkettő.

Greymouth-ban aztán a legkézenfekvőbb programként a Monteights sörfőzdét néztük meg, ami a gyártási folyamat bemutatásával, a hétféle sör kóstolásával, valamint egy korsó sörrel számolt edd-magad-degeszre sültkolbászos etetéssel együtt fejenként 25 dollárért több, mint megérte. Közben pedig jót beszélgettünk néhány szimpatikus angol és amerikai utitársainkkal.

Most viszont megyek pihenni, holnap ugyanis a jég birodalmába fogok látogatni...