Lelassulás

A vízumügyintézéssel kapcsolatos fejlemények következtében kicsit felgyorsultak a dolgok, így egyre több intéznivaló zsúfolódott össze az egyre közeledő indulás időpontjáig, ami egy kisebb pánikhangulatban kulminálódott otthon a hétvégén, amikor a tekintélyes teendők listáját a naptárra vetítettük.

A blog szempontjából mindez praktikusan azt jelenti, hogy várhatóan nem sok időm marad érdekességekkel foglalkozni a most következő időszakban, ezáltal megcsappan az írhatnékom mennyisége is, bár ezt remélhetőleg valamelyest ellensúlyozni fogja az intéznivalókkal kapcsolatos témák felszaporodása.

Mindezt csak azért írom, hogy előre is exkuzáljam magam, ha netán kimaradna egy-egy napnyi betevő blog bejegyzés, amely minden bizonnyal mélységesen fel fog háborítani mindenkit, aki időközben Pukekó Kaka függő lett.

Azért ne féljetek, megteszem a tőlem telhetőt...

Kerti Pukekó csapat

Vasárnap van, megint itt az ideje a nem éppen világrengető dolgok bemutatásának. Most a "Nagy Új-Zélandi bolt" termékeiből hoztam el a bárgyú mosolyú Pukekó csapatot, akik lakásunk, kertünk légkörét hamar feldobhatják.

Kea fotóalbum

Secima hívta fel a figyelmem erre a csodálatos Kea képekkel teli fotóalbumra. A szebbnél szebb hegyi papagáj fotók közül az alábbi kép a kedvencem:



Ez amolyan igazi Keás dolog: vicces kedvében a kamerának pózol, jól összezavarva a megfigyelőt.

Új-Zéland élőben

Nézzen Új-Zélandi tájakat és városokat élőben.
Mert a webkamerák pont arra valók, jól. Az időzóna eltérés miatt pedig kifejezetten jól jöhet az "előző képek" funkció, ha nem csak egy fekete négyszöget akarunk bámulni.

Hotspot New Zealand

Zoli küldte tegnap ezt a linket, telitalálat volt, köszi!

A National Geographic oldalán egy érdekes és gondolatébresztő cikk olvasható Új-Zéland őshonos élővilágáról, annak rendkívül törékeny voltáról, és megmentésének lehetőségeiről. Már a cikk megközelítésmódja is érdekes: a sok különleges élőlényt, mint nyugodt, természetes őslakosokat mutatja be, akiknek az élőhelyét hirtelen elözönlik az idegenek (avagy a kolonizáló "földönkívüliek"), azaz az emberek, és az általuk hozott négylábú és egyéb veszedelmek. A helyzet odáig fajul, hogy vannak tájak Új-Zélandon, ahol gyakorlatilag semmi sem maradt az eredeti élővilágból, bármily szép képet is próbál festeni a turisztikai hivatal. Van azonban remény: kiemelten veszélyeztetett fajok fennmaradásáért hősiesen küzdenek, egyre jobb technikai lehetőségek segítségével, kicsi, de egyre nagyobb sikereket elkönyvelve.

Az őshonos élővilág foltokban, illetve a parttól távolabbi kis szigeteken még fennmaradt, és mostmár szigorúan vigyáznak is rá, így például a Kakapo-nak, a világ legnehezebb, és egyetlen röpképtelen papagájának, mind a 86 fennmaradt példányával még van esélye túlélni a Stewart szigeti Whenua Hou vadrezervátumban. Itt mindegyikük rádióadóval van felszerelve, és minden léptüket figyelik, s amíg a tojó elmegy enni, a tojásokat kis elektromos fűtésű takarókkal borítják be, hogy ne hűljenek ki.

A cikkben még egy rakás érdekességet is megemlítenek több fajról is, így szó esik a kiwiről, a takahéről, erdei pingvinekről és más őshonos madarakról, néhány világító kukacról, és egyéb lehetetlen állatokról is.

Öt év Új-Zélandon

A napokban olvastam Robert B. Booth Five Years in New Zealand című emlékiratait, amelyben az 1859 és 1864 között az akkor még gyarmati Új-Zélandon töltött éveinek történéseit írja le.

Érdekes, hogy majd' százötven év távlatából is mennyire hasonlóak némely dolgok, mintha csak az infrastruktúra hiányában különbözne az akkori világ a maitól. Kétségkívül, a 94 napos hajóúthoz képest a huszonnéhány órányi repülés még az erős jetlaggel együtt is csak kutyafüle.



Új-Zéland gyönyörű tájai viszont már akkor is elvarázsolták az embereket, a történetben is bőven találunk meseszép és vadregényes, ám egyben kiszámíthatatlan és vad tájakról.

A kedvenc részem (na találjátok ki, miért) valahogy így szól:

"Errefelé sok bosszúságot okoztak nekünk a wekák (erdei tyúkok), akik a nem megfelelően lefedett ételeink nagyját az éjszaka leple alatt elhordták. Ezek a madarak a legkitartóbb tolvajok, megközelítőleg a háziszárnyasokkal egyméretűek, barnás színezetűek, ádáz tekintettel, hosszú lábakkal, és nagyon rövid szárnyakkal, amelyek csak a futásban segítik őket, mivel repülni nem tudnak. Minden Új-Zélandi bokorban ott vannak, és ha az utazók nem teszik elérhetetlen helyre a dolgaikat, legyenek azok ehetőek vagy ehetetlenek, nem sokáig fogják elkerülni e madarak figyelmét."

A könyv egyébként a maga száztíz oldalával hamar elolvasható, és betekintést nyújt a birkatenyésztés, aranymosás és egyéb akkoriban "menő" foglalkozások részleteibe, így bátran ajánlom az élménybeszámolókat kedvelőknek olvasásra.

Acélos Pukekó

Újra itt a vasárnap, az érdektelenségek rovatban ma egy atombiztos hullámvas kerti pukekót ismerhetünk meg a Hullámlemez Alkotások remekei közül.



Csak az a kérdés, hogy az esőt meddig bírja.

Madárfürdő

Valami baromarcú textilöblítőt öntött a madárfürdőbe.

A legújzélandibb madár kiléte

Tegnap lezárult a legújzélandibb madár kilétét firtató szavazás. Örvendetes, hogy sokak fantáziáját és egérgombját sikerült megmozgatni a szavazással. Az eredményeket nézve az egyik legnagyobb tanulság, hogy nagyon sokan, annak ellenére, hogy legalább négy Új-Zélandi madár-ikon is létezik, csak a Kiwit ismerik, mert a többiekről a világsajtóban egyáltalán nem, vagy épp alig hallani.

Ezek után nem meglepő módon a Kiwi vitte el a pálmát, illetve stílszerűen az arany ezüstpáfrányfa levelet (na, ez most megint rendes képzavarrá nőtte ki magát). A többieknek pedig be kellett érniük a maradék szavazatokkal, méghozzá annyira egyenletesen, hogy egy kis nagyvonalúsággal akár döntetlent is hirdethetnénk közöttük.



A Kiwi egyébként már az elején elhúzott, de a Kea is elég erősen tartotta magát, mindezalatt a Pukekó és a Tui hajtotta a (madár)sereget. Aztán fokozatosan mindkét nélkülözött madár elindult felfele, tették mindezt leginkább a Kea rovására. Végül aztán egy plusz szavazattal a Tui feldalolta magát a második helyre, ezzel maga mögé parancsolva a csintalan Keát és Pukekót, akik viszont döntetlenül, kéz a kézben (izé, szárny a szárnyban, vagy mi) állnak a dobogó harmadik fokán, és már azon törik a fejüket, hogy miként tudnák megviccelni az első két helyezettet.

Mindent összevetve örülök, hogy sikerült elérhető közelségbe hozni négy nagyszerű madárfajt, ezzel mindannyiunkat gazdagítva. A madárkák nevében pedig köszönöm megtisztelő szavazataitokat.

Na de most aztán megint törhetem a fejem a következő ütős szavazástémán...

Gyűrűkúra

A mai bejegyzést szeretettel ajánlom Zsuzsinak, születésnapja alkalmából. Aki nem ismerné Zsuzsit, elég ha annyit tud, hogy egy kedves barátunk, aki a Gyűrűk Ura óta teljesen odavan Új-Zélandért. Tehát, Zsuzsinak boldog születésnapot is kívánok a bejegyzés olvasása mellé, s akkor térjünk is mindjárt a lényegre.

Sokaknak (szerintem Neked is, Zsuzsi :) a Gyűrűk Ura helyszíne, Középfölde és Új-Zéland egy és azonos. Nos, mivel én Tolkien könyvével találkoztam először, Peter Jackson filmjével később, és Új-Zélanddal pedig csak ezek után, de nem ezek kapcsán, hanem amúgy is, ezért én nem asszociálok ennyire egy-az-egyben. Azt viszont be kell ismerjem, valóban sok hasonlatosságot mutat a Tolkien által leírt táj Új-Zéland vadregényes részeivel. Egy kicsit most ezt a témát járnám körbe.

Hiánybetegségben szenvedők például jó pénzért részt vehetnek mindenféle gyűrűkúrán, ám azt nem árt tudni, hogy a forgatási helyszínek nem egy közös gondnokság alatt vannak, legtöbbjük önállóan is felkereshető. Ehhez nyújt nagyszerű segítséget Ian Brodie könyve, a Lord of the Rings Location Guidebook, amely fényképekkel, térképekkel, itinerekkel, sőt, még GPS referenciákkal és Internetes forrásokkal is szolgál 176 oldalon, potom 45 dollárért.

Azoknak pedig, akik odavannak meg vissza a szép nagy poszter méretű kincskeresős térképekért, emitt egy remek példány a forgatási helyszínekről. Ha pedig a modern, online térképeken szeretnétek a helyszínekre lelni, akkor a Tagzania ide vonatkozó oldalát javasolnám. GPS vevővel rendelkezők pedig még közelebb kerülhetnek a helyszínekhez a POI fájlok le- és feltöltése által.



De nézzük is, hogyan és hol mindenhol történt a Gyűrűk Ura. Ehhez segítségül hívtam néhány ide vonatkozó weboldalt is (1, 2, 3, 4, 5).

A hosszú történet Hobbitfalván kezdődik, amit a Waikato régió zöldellő füves dombjai között, egy Matamata nevű település közeli farmon forgattak. Erről mellesleg már saját tapasztalatokat is írtam. Innen indulnak el bátor Hobbitjaink Bree felé, amelynek Fort Dorset, egy volt Wellingtoni katonai erődítmény adott otthont, Bakfölde erdejein (Buckland Forest), szintén Wellington környékén keresztül.

Itt csatlakozik a csipet-csapathoz Vándor, aki aztán a Cset-erdőn (Chetwood Forest), azaz a Nelson környéki Abel Tasman Nemzeti park mellett található Takaka Hill-en keresztül tereli Hobbitjainkat Völgyzugolyba (Rivendell), azaz a Wellington közeli Kaitoke regionális parkban található Pukaki tóhoz, mindezt úgy, hogy közben érintik a Széltetőt (Weathertop) valahol félúton Auckland és Hamilton közt, és a fekete lovasokat elmossa a Bruinen gázló - amely Arrowtown középpontjától egy kőhajításnyira van - megemelkedett vízszintje, ami viszont már a Shotover River-en, a Skippers Canyon-nál került filmre.

Itt sokminden történik, majd a "Gyűrű társasága" elindul Délnek, Magyalföldön (Hollinn), részben az Arthurs Pass Nemzeti Park, részben a Kahurangi Nemzeti Park tájain is, hogy megpróbáljanak átkelni a Caradhras hágóján, amit a Mt Earnslaw testesít meg, majd a sikertelen átkelés után a Ködhegység (Misty mountains), azaz a Déli Alpok hegyvonulatai alatt, Mória bányáin át, stúdiófelvételek után végül már Gandalf nélkül Dimrill Dale-nél, azaz szintén a Kahurangi Nemzeti Parkban, Mount Owen-nél lássanak újra napot, és az Ezüst-éren (Silverlode), azaz a Te Anau közeli Mossburn melletti Mararoa folyón átgázolva beléphessenek Lothlorienbe, ami Fernside-ban, Wellington közelében, és a Queenstown-i Lake Wakatipu környékén forgattak.

Innen aztán csónakba szálltak, és a nagy Anduin, azaz a Rangitikei, Hutt és Waiau folyókon a Kőkirályok trónusai (Pillar of the Kings) közt, ami viszont Queenstown mellett a Kawarau folyón van (szobrok nélkül), a Rauros vízesésig csorogjanak. Ekkor azonban szétszakadnak az Amon-Hen őrtoronynál, egy a Queenstown-i Wakatipu tóba benyúló földnyelven történtek hatására.

Frodo és Samu az Emyn Muil szikláin keresztül, valahol a Tongariro Nemzeti Parkban, majd a förtelmes szagú Holtlápon (Dead marshes), azaz a Kepler Track egy darabkáján át jut el a Fekete Kapuig (Black Gate), ami a Rangipo sivatagon került filmezésre, és amin az ellenség jelenléte miatt nem mennek be, helyette tovább kerülnek Ithilien-en, azaz a Tongariro Nemzeti Park szélénél található Okahune közeli bokros területeken, és Osgiliath erdein, azaz a Wellington régióbeli Foxton közelében fekvő Waitarere erdőn keresztül, Cirith Ungol-on, egy stúdiójeleneten át végül Mordorba, azaz a Mt Ruapehu kietlen vulkanikus lankáira érkeznek, ahol látják, hogy bizony erről is túl sok az ellenség.

Ahhoz, hogy tovább haladhassanak, az kell, hogy társaik addig Rohan síkságain, a csak terepjáróval megközelíthető Ida Valley-beli Poolburn Reservoir környékén keresztül a Fangorn erdőbe, azaz a Fiordland mesés vidékén a Mavora Lakes melletti erdőségbe eljutva az entekkel, valamint Edorasba, azaz szinte megközelíthetetlen, Canterbury síkságon elhelyezkedő Mt Sunday-hez eljutva a rohirokkal szövetkezve egy csúnya Helm-szurdoki (Helm's deep), azaz egy Wellingtoni bányabeli ostromot túlélve legyőzzék Szarumánt, aki Vasudvardból (Isengard), azaz az Upper Hutt-i Harcourt Parkból irányítja seregét.

Ám e győzelem még csak a kezdet volt, mivel Gondor is segítségért kiált. Erre a rohirok Dunharrow-nál, azaz a Wellingtoni Mt Victoria környékén gyülekeznek, hogy épp időben érkezzenek a Pelennor síkságra, ami Twizel közelében van, ahol Minas Tirith városának, egy aprólékosan kidolgozott stúdiódíszlet ostromának menetén fordítanak egyet. A sok fáradt katona aztán szépen egy vezércsellel eltereli Szauron figyelő tekintetét, hogy Frodó és Samu a Gorgoroth Fennsíkon, azaz a három vulkán által szegélyezett Tongariro Nemzeti Parkon végigküzdhesse magát a Végzet Hegyéhez (Mt. Doom), amit történetesen a Mount Tongariro vulkáni kúp személyesít meg, ahol megsemmisítik a gonosz gyűrűt, ezzel végetvetve Szauron hatalmának.

Végül mindenki hazatér, ám Frodo nem bírja cérnával sebesülése visszatérő fájdalmait, így a Középföldéről távozó tündékkel együtt hajóra száll Szürkerévben (Grey Havens), egy stúdióban Valinor felé, amit senki sem tud, hogy merre lehet, de biztosan szép, csak melankólikus hely.

Hát, dióhéjban ez lenne a történet. Aki esetleg még nem olvasta volna az eredeti változatot, annak szólok, hogy az összehasonlíthatatlanul jobb, hosszabb, és kidolgozottabb az itt leírt változatnál, és nem utalgat állandóan forgatási helyszínekre. Ezek után mindenkinek további kellemes művelődést és élménydús kalandtúrát kívánok!